Cinque Terre
2017.10.26; csütörtök
Bevadulunk. A legbonyolultabb nap következik, mely cserébe a leglátványosabb is. Autózunk elképesztő hegyi utakon, túrázunk korlát nélküli meredek ösvényeken, hajózunk világszép partok mellett, majd vonatozunk egy olyan szakaszon, ahol függőleges, tengerbe szakadt sziklafalak mentén megy a sín, kivéve, amikor nem alagútban. Ja, és tengeri fürdés is be van tervezve.
Ez mind Cinque Terre, Ligúriában. (Azaz ma hűtlenek voltunk, elhagytuk Toszkánát.)
Tényleg csak azoknak, akik még nem hallottak róla. Cinque Terre magyarul azt jelenti, hogy Öt Falu. Ez egy közösség. Az öt településben az a közös, hogy tengerparti meredek sziklafalakra felhúzódva építkeztek, tiritarka színes házakkal. Autóval ugyan megközelíthetőek, de hajmeresztő, keskeny hegyi utakon. Sokkal elterjedtebb mód a sűrűn járó hajó, illetve vonat. (De az igazi a nagyjából 12 kilométeres tengerparti túraút, a Kék Ösvény.) Az öt település idegenforgalmi szempontból kiemelten jelentős, gyakorlatilag Olaszország legnagyobb turistamágneseinek egyike. Ebből persze problémák is vannak, a falvak szezonban járhatatlanok, a túraúton egymásba érnek a gyalogosok, de annyira, hogy szó van a túrázok számának limitálásáról.
A falvak északról lefelé: Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola, Riomaggiore. (Részletesen, a túrautakkal együtt lásd itt, meg itt.)
Most ugye október vége van, a népsűrűség egészen elviselhető, de nem kicsi. Az idő gyönyörű, ezerrel süt a nap. Talán túlságosan is.
Viszonylag korán indultunk otthonról. A Waze nyilván kivitt a Fipili-re, hogy utána rátegyen az északra menő sztrádára. Ez már fizetős (felfelé 8 euró, hazafelé 10), de nem bántam, a tengerparton akartam tölteni a napot, nem mellékutakon.
Bár azok a mellékutak is megérnének egy kalandozást, különösen Carrara fehér szikláinak a környékén. Akkora márványlerakatokat láttunk, hogy elsőre nem is hittük el. Olyan volt, mintha szivacsokat tároltak volna az udvaron. (Ízelítő: egyik kép, másik kép.) Meg ez a link is elgondolkodtató.
Mindegy, elsuhantunk mellette. Első körben La Spezia volt a célpont, onnan indult a szűk hegyi út. Naívan azt hittem, hogy ez egy aprócska, romantikus kikötőváros lesz. A francokat. Rusnya, nagy konténerkikötő egy túlságosan is nyüzsgő, forgalmas iparvárosban. Alig vártam, hogy átmenjünk rajta és bevessük magunkat a hegyekbe.
Itt kérnélek meg, hogy ha egyébként nem is szoktad, de most vessél egy pillantást az egész napot bemutató animációra. Szövegben messze nem tudnám ennyire plasztikusan elmagyarázni, milyen volt a terep. Szerpentinek. Sok. Annyi, mint körforgalom egy olasz kisvárosban. Hajtűkanyarok. Zsebkendőnyi parkolóhelyek a bámészkodóknak, mert volt mit bámészkodni.
Elmentünk mind az öt település _fölött_. Azaz sziklákra épülő, csodálatos tengerparti falvakat láttunk _felülről_.
Meg valami olyasmit, amitől először hanyatthőkölt a bennem rejtőző műszaki mérnök. Egyszemélyes fogaskerekűket. Sokat. Valami elképesztő életveszélyes helyeken tekergő, önmagában is életveszélyes fogaslécekkel. A tengerpartról meredek sziklákon, alig járhatóan meredek szőlőkön keresztül tekergett a fogasléc, volt, amikor másfél-két méter magasban. És a lécen jármű járt. Ember vezette jármű.
A vezetőülés szemmel láthatóan körbe van drótozva. De még így is kétszer meggondolnám, mennék-e vele egy kört. A helyiek viszont ezzel a csotrogánnyal hordják fel az aszfaltozott útig a leszüretelt szőlőt. Elképesztő.
Ez a monorack.
Végül letekeregtünk a legészakibb faluhoz, Monterossó-hoz. Ez egyben kakukktojás is, hosszú, homokos tengerpartja van, a település sem igazán kúszott fel sziklákra. Azok között van.
Itt tettük le a strand mellett a kocsit. (Egyben el is indult a rablás: 2,5€ óránként, mi pedig minimum hatórás csavargást terveztünk.) Kicsit sétáltunk a településen, majd nekiindultunk megkeresni a Kék Ösvény bejáratát.
Már most szólok, hogy ha valamikor te is tervezel ilyesmit, légy észnél. Ugyanis van egy hangulatos, kövezett út, rögtön a tengerparton. A neten több helyen is ezt jelzik az ösvény kiindulási pontjának. Meg is találtuk. De némileg zavaró volt, hogy a sziklfal tele volt “Nem ez az ösvény Vernazza felé!” táblákkal. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy nem szabad felmászni a sziklákra… és mentünk tovább. Aztán jött egy helyi pacák egy kis Piaggio-val, ő is magyarázta, hogy nem ez az ösvény Vernazza felé. A gyerekek megvonták a vállukat: nekik tetszett ez az út. Erre a pacák is megvonta a vállát. Én viszont gyanút fogtam és visszasétáltam a település központjáig. És igen, átbújva a sínek alatt, átvágva a téren, találtam egy eldugott lépcsőt. Az volt az ösvény Vernazza felé.
Hamarosan ki is értünk Monterossó-ból, az ösvény is rusztikusabb lett.
És embert próbálóan meredek. Pontosabban, eleve meredeken indult és ezt sokáig tartotta is. Nagyon sokáig. Én meg ugye náthásan, elgyengülve… eh. Már nagyjából a Hold magasságában járhattunk, amikor belefutottunk egy bódéba. Valami fiatal, kövérkés srác ült benne… és kérte a belépőjegyet.
– Micsodát? – meresztettem a szememet.
– Hjaj – sóhajtott fel – Nem lehet csak úgy gyalogolni az ösvényen.
És elkezdte sorolni, hogy ilyen kombinált jegy, olyan kombinált jegy, amolyan kombinált jegy.
– Állj! – intettem – Mi csak át akarunk menni a szomszéd faluba. Három kilométer. Onnan már hajóval megyünk tovább. Adjál jegyet csak odáig.
– Olyan jegy nincs.
– Melyik a legolcsóbb?
– A kombinált napijegy.
– Mitől kombinált?
– Jó a teljes Blue Trail ösvényre, illetve jár hozzá kedvezmény La Speciá-ban a múzeumokra.
– Bazd meg a speciai múzeumokat – csúszott ki a számon – Három kilométert szeretnénk sétálni.
– Kombinált napijegy – vonta meg a vállát.
– Mennyibe kerül?
– 7,5 euró darabja.
– Asztakurva. Elvonulunk tanácskozni.
Elvonultunk. Lehetőségeink voltak. Az ösvény már eddig is megizzasztott, rendesen ízelítőt kaptunk belőle. Vissza is mehetnénk Monterossó-ba, aztán mehetnénk tovább hajóval, vissza meg vonattal, úgy, ahogy a séta után terveztük. Olcsóbb is lenne, mint kifizetni ezt a váratlan 30 eurót. Ezt a bosszantó lenyúlást. Másfelől viszont Vernazza erről az ösvényről érkezve mutatja meg igazán a szépségét.
Visszamentem a bódéhoz.
– Meséld el még egyszer, mi is ez az összevont jegy?
– A Blue Trail – nézett rám elgyötörve – Meg múzeumok La Speziá-ban.
– És?
– Ja, meg ingyenes tárlatvezetés.
– Az fontos. Akkor adjál négy jegyet.
– Szívesen – vidult fel – De szólok, hogy az út csak Cornigliá-ig járható, utána le van zárva.
– Micsoda? Van pofátok egy ilyen szemérmetlen kamujegyet kiadni úgy, hogy az út fele nem is járható?
– De úgyis csak Vernazzá-ig mentek!
– Ó, hogy kapd be…
De legalább mentünk. A végére már én se morogtam annyit. Tényleg szép volt az út.
Egy helyen vissza lehetett nézni Monterossó-ra, de úgy, hogy sejlett a parkoló is.
– Kitt, lőjél át egy hideg sört! – suttogtam bele az órámba, de sajnos ebben a Garminban még nincs meg ez a képesség.
Habár az út hivatalosan 3,3 kilométer hosszú, a GPS szerint 5,8 kilométer volt. (És ez egy pontos cucc.) A durva az, hogy 2,5 óra alatt tettük meg. Nem volt egyszerű túra. Korlát nem mindig volt és az ösvény szélessége sem mindig érte el a harminc centit. Oldalt meg a mélység. Volt olyan rész, ahol egy idős bácsika sikoltozva kapaszkodott a drótkerítésbe. Mi meg vagy tízen átmásztunk rajta. (A pacák ejtőernyős pózban kapaszkodott a kerítésbe, mi meg ejtőernyős pózban a hátába.)
Jó volt megérkezni Vernazzá-ba. Örültünk persze a napocskának, de 300 méternyi szintet másztunk meg, majd engedtünk el rövid idő alatt és az ilyesmi megviseli az embert. Meg a ruháját. A faluban egy kisebb vagyont adtam volna egy sörért. A gond az volt, hogy annyit is kértek érte. (4,5 euró egy üveg, boltban.)
Kicsit mászkáltunk, majd kimentünk a kikötőbe. Megvettük a jegyeket Riomaggiore-ig. Kellemes meglepetés volt, hogy az információmtól eltérően 18 euró helyett csak 10 volt a jegy. Végülis visszajött az ösvény ára. Utána kifeküdtem a sziklára, napozni. A ruhámnak már úgyis mindegy volt.
Sok weboldal írta, hogy a Cinque Terre a tenger felől mutatja a legszebb arcát. (Nos, ők valószínűleg nem mentek végig az ösvényen.) Ettől függetlenül tényleg szép volt a táj.
Riomaggioré-ban már nem sokat csavarogtunk, fáradtak voltunk. Rövid séta, utána megkerestük a vasútállomást és az első vonattal visszautaztunk az autóhoz. (Vonatjegy 4 euró/fő.)
Hátravolt még a nagy attrakció. Habár a napocska már elbújt a szikla mögé és hűvössé vált az idő, de a tengerben fürdést nem hagytam volna ki ilyen szép környezetben. A kölykök egy kicsit húzták a szájukat, de a kocsi takarásában gyorsan átöltöztem és már rohantam is be a vízbe. Így már jöttek ők is. (Nej taktikusan vigyázott a cuccokra.)
Még a vonatról láttam egy fiatalokból álló társaságot, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat a vízben. Közelről megnézve őket, látszott, hogy csalnak: mindegyiküknél volt egy üveg bor.
Közel harminc perc pancsolás a saccra 18 fokos vízben. Majd visszaöltöztünk és irány haza.
Bátran.
Ugyanis átadtam a kormányt Barnának. Hadd szokja. Ha tudom, hogy soha nem vezetett még hegyi úton, talán nem lettem volna ilyen bátor, de jól jött ki. Még akkor is, ha váratlanul kemény lett a terep. Váratlanul, mert nem arra terveztem az utat, amerről jöttünk, hanem azt mondtam a Waze-nek, hogy vigyen ki minket minél hamarabb a sztrádára. Mit ád Isten, az a rövid út is tele volt szerpentinnel meg hajtűvel. Barna füléből meg csorgott az adrenalin.
Itthon a szokásos bolt, vacsi, borok. Nekem pedig pihenés helyett felkészülés a következő napra. Az se lesz egyszerű.
Linkek:
Recent Comments