Megy tovább ez az izé, ez az élet

Na meg a másik, a bankkártyák. Igen, amelyeket olyan bravúrosan letiltottak pénteken. Igényelhettünk volna újakat a telebankon keresztül is, de ekkor ők generálnak PIN kódot, nem használhatjuk a sajátunkat. Úgy döntöttünk Nejjel, hogy hétfő délután közösen bemegyünk.
Kijöttem a fogdokitól, telefon. Nagyjából ugyanakkor értünk Kispestre az Erste fiókba. Szolíd tömeg, szerencsére visszajött két ügyintéző a kávészünetből, haladt a sor. (Azt gondolom sejted, hogy ma sem én voltam Sztahanovics Sztahanov.)
Az ügyintéző hölgynek elmondtam a tényállást. Először bólogatott, aztán szörnyülködött végül nekiállt dolgozni. Mi pedig Nejjel udvariasan nézegettük a plafont.

– Elnézést – szóltam egyszer közbe – Azt lehetne valahol jelezni a társkártya igénylésnél, hogy ezt nem mi tiltattuk le? A bankszámlámról ugyanis levonták a díját.

Sóhaj.

– Sajnos én nem tehetek semmit – nézett bánatosan az ügyintéző – Ha levonták, akkor Önnek kell panasszal élnie.
– Itt most nem lehet?
– Nem. Telebank.
– Azok a szerencsétlen idi… szóval megint a Call Center?
– Igen. Nincs más mód.
– Remek.

Plafonnézegetés.
Aztán elkészült a hölgy a papírmunkával. Aláírások. Rengeteg.

– Akkor jöjjenek a PIN kódok – mosolygott.

Nem jöttek.

– Izé – szólt oda a mellette ülő férfi ügyintézőnek – Láttál már ilyet?

Ez ugye nem az a mondat, melyet egy ügyfél szívesen hall.
Összedugták a fejüket. Susmus.

– Sajnos technikai probléma miatt nem tudják megadni a PIN kódjukat.
– Technikai probléma? – ugrott fel a szemöldököm.
– Ugye tudja, hogy csak ezért jöttünk be személyesen? – kezdte Nej felpörgetni magát.
– Nem lesz egy kicsit sok a technikai probléma? – folytattam – Pénteken is azért vágták agyon a társkártyát.
– El kellett kéredzkednem. Keresztül kellett jönnöm a délutáni dugókon. Ki kellett várnom a soromat – sorolta Nej.
– Elnézést kérek…
– Nem. Az utóbbi időben annyiszor kértek elnézést, hogy elfogyott. Üres a polc.
– Hallgassanak végig. Úgyis aktiválniuk kell a kártyát egy automatánál, ugyanott meg is tudják változtatni a PIN kódot.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hmm. Akkor ez tulajdonképpen rendben is volna. De miért nem mondták ezt a telefonban? Megspórolhattak volna nekünk egy bejövetelt.
– Látja, ezt nem tudom.
– Az a csodálatos Call Center. Na, mindegy. Köszönjük a segítséget.

Aztán hazajöttünk. Este pedig ittam egy pohár bort és nekiálltam ügyintézni. Elsőnek beléptem a netbankba… és azt láttam, hogy időközben visszautalták a levonást. Hogy ez az ügyintéző hölgy volt, vagy a Call Centeres hapi lelkiismeretfurdalása, nem tudom. De elégedetten dőltem hátra a forgószékben.
Hosszú idők óta ez volt az első jó dolog az életemben.

Igen, mostanában nem vagyok túlzottan elkényeztetve. Pedig csak szemlélet kérdése az egész. Ma reggel, ébredés után kinyitottam az ágyam melletti ablakot és egyenként üdvözöltem a fákat, a cserjéket. Külön üdvözöltem a Napot is, bár nem látszódott teljesen, de érződött, hogy erőlködik. Örültem, hogy látom a tájat. Örültem, mert éjszaka ez nem volt annyira egyértelmű. Mármint, hogy reggel még látni fogom a világot. Fogalmam sincs mitől, de éjszaka megint beindult a reflux, a gyomorsav felbukott a számig és visszafolyt a légútba. Én csak arra ébredtem meg fél kettőkor, hogy nem kapok levegőt. Szerencsére szilárd anyag nem volt benne, a fürdőszobában félóra köhögés után rendeződött a helyzet. Ez van.

Szobafogság

Nem tudom, én lettem ilyen öregedő, zsörtölődő farok, vagy a világ lesz egyre inkább illogikus?

Most például az UPS. Rendeltem egy csomagot. Direkt UPS-sel, mert szerettem volna, ha hamar megkapom.

Pénteken hozta a futár, valószínűleg csengetett, valószínűleg nem hallottam meg, elment. Bedobott egy cetlit, miszerint itt volt, de nem jelölt meg újabb időpontot. Ha esetleg rámcsörgött volna, akkor persze egyből át tudtam volna venni a csomagot, de nem tette.
Hétfő reggel ránéztem a trekking adatokra, azt írták, hogy újra megpróbálják. Mivel délután megint fogorvos, gondoltam, valahogyan jeleznem kellene, hogy délelőtt hozzák. Ha már a futár nem egyeztet időpontot.
Telefon a központi számra.
Bemutatkozás, fuvarlevél egyeztetés.
– Látom, pénteken már próbálkozott a futár.
– Igen. És itt lenne az első észrevételem. A futárnak ilyenkor nem kellene kapcsolatot keresnie velem? Ugyanis otthon voltam, de nem hallottam a csengőt.
– Nem. A futárnak csak akkor kell telefonálnia, ha nem találja a címet. Ha megvan, akkor már nem telefonál.
– Miért nem? Ha akkor rámcsörög, akkor már pénteken át tudtam volna venni a csomagot.
– Nagyon sok csomagja van a futárnak, nem ér rá telefonálni.

Na, itt nyílott ki először a bicska a zsebemben.

– Üzenni tudok neki? Azt látom a trekking adatok között, hogy ma megint megpróbálja. Csakhogy én délután kettő után nem leszek otthon.
– Valószínűleg ugyanúgy déltájban lesz ott, mint pénteken.
– És ha nem?
– Akkor majd megpróbálja szerdán. A szolgáltatásban három kézbesítési próbálkozás van benne.

Második bicskanyílás.

– Telefon?
– Szólhatok neki, hogy előtte hívja fel Önt.

Nocsak. Akkor most mégis?

– Köszönöm, de most ugrott be, hogy nincs értelme. Ha tudja, jelezze legyen kedves a futárnak, hogy ha kettőig nem tud ideérni, akkor ne is jöjjön, hozza inkább kedden.

Ebben maradtunk.

Gondoljuk végig a folyamatot. Az UPS futár nem telefonál. Normális? Hiszen ha rendelek bármit egy online üzletből és futárral kérem a kiszállítást, teljesen normális, hogy emailban jelzik a kiszállítás napját, a futár pedig az érkezés előtt valamivel telefonál. Az UPS-nél egyik sincs. Pedig ha felteszik a lean szemüveget, akkor láthatják, hogy a muda (veszteség) nem akkor keletkezik, amikor a futár feleslegesen telefonál, hanem akkor, amikor nem telefonál és háromszor is ki kell mennie egy címre. A futárszolgálatok ezt pontosan tudják. Az UPS nem. Miért nem? Az eddigiekből az jött le nekem, hogy azért, mert az UPS folyamataiban nem az a cél, hogy kézbesítsék a csomagot, hanem az, hogy háromszor megpróbálják. Ennyi van kifizetve. Ha nem sikerült, a csomag megy vissza. Nem az ő bajuk.

Zajlik

Az egyik nap elcseszettebb, mint a másik, de sebaj, mert jön a következő, mely aztán végképp elcseszett lesz.

Nem akarom részletezni, hogy kedden délután oktattam a cégnél, de hétfő délben kiderült, hogy szerda reggelig meg kell terveznünk egy magas rendelkezésreállású datacentert, naná, hogy az előadásra felkészülésnek lőttek, aztán szerdán egész nap a városban voltam, egyik adminisztrációs f@sság a másik után, majd csütörtökön temetés egy távoli faluban, de végre, pénteken már tudok majd dolgozni.
Aha.

Kezdte az UPS. Postaládában üzenet: itt voltak. Én is. Csak éppen a padláson, a hapi meg gondolom a rossz csengőt nyomta meg, mely az előszobában csöng. Ilyenkor kellene felhívniuk a megadott telefonszámot – ha már nem egyeztettek előre – de ez most elmaradt. Kaptam egy üzenetet. Hogy majd. De még a napot sem jelölték be. Komolyan, ez szolgáltatás? Ennél még a Posta is jobb.

Aztán fogorvos.
– Hogy van a foga?
– Magától már nem fáj.
– Tőlem? Soha nem bántottam.
– Önnön magától.
– Önöződünk?

A lényeg, hogy az antibiotikum elmulasztotta az ínygyulladást, azt, amely nem lenne, ha véglegesre be lehetne ragasztani a fogat, de az állandó gyulladások miatt nem lehet, tiszta 22-es csapdája, még tök jó, hogy a Zárórát olvasom, de mindettől függetlenül március óta nincs beragasztva a felső fogsorom és lassan kezd az idegeimre menni a dolog, aztán kiderült, hogy most még ideiglenesre sem lesz rendesen beragasztva, mert elfogyott a ragasztó, de sebaj, pár napig kibírja, aztán (jó hír!), találkozunk hétfőn.

Hazafelé bolt, ahol kiderült, hogy nincs meg a bankkártyám. Valószínűleg a szerdai zűrzavaros nap végén ottfelejtettem a Tesco-ban a pulton. Persze, áttúrtam a ruhámat, a táskámat, a kocsit, hiába. Farok voltam. Kész csoda, hogy aki megtalálta, nem vásárolta fel róla fél Európát. Persze, letiltás. 14e forint, szinte ingyen van.
– De ugye a társkártyát nem érinti? – kérdeztem az ügyintézőt.
– Természetesen nem – válaszolta.
Aztán 5 perc múlva hívott Nej, hogy letiltották a társkártyáját. Közben pittyegett a telefonom, hogy keresnek. De mire leraktam Nejt, már lerakta a hívó is, visszahívni meg nem tudtam, mert az Erste központi Call Center száma volt. Oké, újabb hívás. Egy félénk hölgy. Első gondolat: ezt most megszívtad kislány, mert irtózatosan dühös vagyok, tutira ordibálni fogok. Bejött. A csajszi szerint technikai okokból(!) törlődött(!) magától(!) a társkártya is, és sajnos nem lehet visszacsinálni. Elég harcos ordítással jeleztem, hogy nem veszem be azt a marhaságot, egyértelműen a másik ügyintéző volt fasz, de igazából akkor váltottam ordítási regisztert, amikor kiderült, hogy most 15 napig kell várnunk mind a kettőnknek az új kártyára, a letiltási díjat (13,7e HUF) persze mind a két kártyára le fogják vonni, de nyugi, mert a társkártyáét egyszer majd vissza fogják utalni. Amikor – ordítva – rákérdeztem, hogy akkor most két hétig száraz kenyérhéjat fogunk enni, hiszen az összes lehetőséget elvágták köztünk és a pénzünk között, a csajszi félszegen annyit javasolt, hogy menjünk be a bankfiókba és vegyük ki kápéban. Amiért a bank persze megint számlázni fog. (Azt, hogy mind a két kártya Wizzair-es volt, így két heti költésnek megfelelő Wizzair pontot is buktunk, már meg sem említettem.)
Közben egyszer megint pittyegett a telefon, valószínűleg az előző pacák próbált meg magyarázkodni, de megint nem tudtam felvenni, aztán amikor leraktam a csajszit, aki valószínűleg elmondta a kollégájának, hogy egy tomboló vadállat lakik a vonal másik végén, szóval ezek után a srác már nem próbálkozott.

Aztán kaptam egy körlevelet egy autógumival kereskedő cégtől, hogy éljenéljenhurrá, fekete péntek, nagyon durván leárazták a gumikat. Mindezt úgy, hogy két nappal korábban vettem tőlük teljes áron egy komplett téligumi-garnitúrát. Háát… lehet, hogy ez a hírlevél nálam nem a kívánt hatást érte el.

Ennyi. És megint csak nem tudom, hogyan tudnak mások egy munkanapon nyolc órát dolgozni. Egyszerűen nekem maga az élet elviszi a napjaim zömét és pusztán csak az éléstől hullafáradtra kifacsarva érek el az estéig. Amikor dolgoznom kellene, mert valamikor azt is kell.