Megy tovább ez az izé, ez az élet

Na meg a másik, a bankkártyák. Igen, amelyeket olyan bravúrosan letiltottak pénteken. Igényelhettünk volna újakat a telebankon keresztül is, de ekkor ők generálnak PIN kódot, nem használhatjuk a sajátunkat. Úgy döntöttünk Nejjel, hogy hétfő délután közösen bemegyünk.
Kijöttem a fogdokitól, telefon. Nagyjából ugyanakkor értünk Kispestre az Erste fiókba. Szolíd tömeg, szerencsére visszajött két ügyintéző a kávészünetből, haladt a sor. (Azt gondolom sejted, hogy ma sem én voltam Sztahanovics Sztahanov.)
Az ügyintéző hölgynek elmondtam a tényállást. Először bólogatott, aztán szörnyülködött végül nekiállt dolgozni. Mi pedig Nejjel udvariasan nézegettük a plafont.

– Elnézést – szóltam egyszer közbe – Azt lehetne valahol jelezni a társkártya igénylésnél, hogy ezt nem mi tiltattuk le? A bankszámlámról ugyanis levonták a díját.

Sóhaj.

– Sajnos én nem tehetek semmit – nézett bánatosan az ügyintéző – Ha levonták, akkor Önnek kell panasszal élnie.
– Itt most nem lehet?
– Nem. Telebank.
– Azok a szerencsétlen idi… szóval megint a Call Center?
– Igen. Nincs más mód.
– Remek.

Plafonnézegetés.
Aztán elkészült a hölgy a papírmunkával. Aláírások. Rengeteg.

– Akkor jöjjenek a PIN kódok – mosolygott.

Nem jöttek.

– Izé – szólt oda a mellette ülő férfi ügyintézőnek – Láttál már ilyet?

Ez ugye nem az a mondat, melyet egy ügyfél szívesen hall.
Összedugták a fejüket. Susmus.

– Sajnos technikai probléma miatt nem tudják megadni a PIN kódjukat.
– Technikai probléma? – ugrott fel a szemöldököm.
– Ugye tudja, hogy csak ezért jöttünk be személyesen? – kezdte Nej felpörgetni magát.
– Nem lesz egy kicsit sok a technikai probléma? – folytattam – Pénteken is azért vágták agyon a társkártyát.
– El kellett kéredzkednem. Keresztül kellett jönnöm a délutáni dugókon. Ki kellett várnom a soromat – sorolta Nej.
– Elnézést kérek…
– Nem. Az utóbbi időben annyiszor kértek elnézést, hogy elfogyott. Üres a polc.
– Hallgassanak végig. Úgyis aktiválniuk kell a kártyát egy automatánál, ugyanott meg is tudják változtatni a PIN kódot.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hmm. Akkor ez tulajdonképpen rendben is volna. De miért nem mondták ezt a telefonban? Megspórolhattak volna nekünk egy bejövetelt.
– Látja, ezt nem tudom.
– Az a csodálatos Call Center. Na, mindegy. Köszönjük a segítséget.

Aztán hazajöttünk. Este pedig ittam egy pohár bort és nekiálltam ügyintézni. Elsőnek beléptem a netbankba… és azt láttam, hogy időközben visszautalták a levonást. Hogy ez az ügyintéző hölgy volt, vagy a Call Centeres hapi lelkiismeretfurdalása, nem tudom. De elégedetten dőltem hátra a forgószékben.
Hosszú idők óta ez volt az első jó dolog az életemben.

Igen, mostanában nem vagyok túlzottan elkényeztetve. Pedig csak szemlélet kérdése az egész. Ma reggel, ébredés után kinyitottam az ágyam melletti ablakot és egyenként üdvözöltem a fákat, a cserjéket. Külön üdvözöltem a Napot is, bár nem látszódott teljesen, de érződött, hogy erőlködik. Örültem, hogy látom a tájat. Örültem, mert éjszaka ez nem volt annyira egyértelmű. Mármint, hogy reggel még látni fogom a világot. Fogalmam sincs mitől, de éjszaka megint beindult a reflux, a gyomorsav felbukott a számig és visszafolyt a légútba. Én csak arra ébredtem meg fél kettőkor, hogy nem kapok levegőt. Szerencsére szilárd anyag nem volt benne, a fürdőszobában félóra köhögés után rendeződött a helyzet. Ez van.

Szobafogság

Nem tudom, én lettem ilyen öregedő, zsörtölődő farok, vagy a világ lesz egyre inkább illogikus?

Most például az UPS. Rendeltem egy csomagot. Direkt UPS-sel, mert szerettem volna, ha hamar megkapom.

Pénteken hozta a futár, valószínűleg csengetett, valószínűleg nem hallottam meg, elment. Bedobott egy cetlit, miszerint itt volt, de nem jelölt meg újabb időpontot. Ha esetleg rámcsörgött volna, akkor persze egyből át tudtam volna venni a csomagot, de nem tette.
Hétfő reggel ránéztem a trekking adatokra, azt írták, hogy újra megpróbálják. Mivel délután megint fogorvos, gondoltam, valahogyan jeleznem kellene, hogy délelőtt hozzák. Ha már a futár nem egyeztet időpontot.
Telefon a központi számra.
Bemutatkozás, fuvarlevél egyeztetés.
– Látom, pénteken már próbálkozott a futár.
– Igen. És itt lenne az első észrevételem. A futárnak ilyenkor nem kellene kapcsolatot keresnie velem? Ugyanis otthon voltam, de nem hallottam a csengőt.
– Nem. A futárnak csak akkor kell telefonálnia, ha nem találja a címet. Ha megvan, akkor már nem telefonál.
– Miért nem? Ha akkor rámcsörög, akkor már pénteken át tudtam volna venni a csomagot.
– Nagyon sok csomagja van a futárnak, nem ér rá telefonálni.

Na, itt nyílott ki először a bicska a zsebemben.

– Üzenni tudok neki? Azt látom a trekking adatok között, hogy ma megint megpróbálja. Csakhogy én délután kettő után nem leszek otthon.
– Valószínűleg ugyanúgy déltájban lesz ott, mint pénteken.
– És ha nem?
– Akkor majd megpróbálja szerdán. A szolgáltatásban három kézbesítési próbálkozás van benne.

Második bicskanyílás.

– Telefon?
– Szólhatok neki, hogy előtte hívja fel Önt.

Nocsak. Akkor most mégis?

– Köszönöm, de most ugrott be, hogy nincs értelme. Ha tudja, jelezze legyen kedves a futárnak, hogy ha kettőig nem tud ideérni, akkor ne is jöjjön, hozza inkább kedden.

Ebben maradtunk.

Gondoljuk végig a folyamatot. Az UPS futár nem telefonál. Normális? Hiszen ha rendelek bármit egy online üzletből és futárral kérem a kiszállítást, teljesen normális, hogy emailban jelzik a kiszállítás napját, a futár pedig az érkezés előtt valamivel telefonál. Az UPS-nél egyik sincs. Pedig ha felteszik a lean szemüveget, akkor láthatják, hogy a muda (veszteség) nem akkor keletkezik, amikor a futár feleslegesen telefonál, hanem akkor, amikor nem telefonál és háromszor is ki kell mennie egy címre. A futárszolgálatok ezt pontosan tudják. Az UPS nem. Miért nem? Az eddigiekből az jött le nekem, hogy azért, mert az UPS folyamataiban nem az a cél, hogy kézbesítsék a csomagot, hanem az, hogy háromszor megpróbálják. Ennyi van kifizetve. Ha nem sikerült, a csomag megy vissza. Nem az ő bajuk.