Azt írtam, hogy tíz nap. Igen, annyi kellene ahhoz, hogy legyen időm rendesen megírni. Csak éppen tíz nap múlva az elképesztő fogfájásokon kívül túl sokra már nem emlékeznék. Ma este felszabadult egy kis időm, összedobok valamit.

Jicin meglátogatása több éve tervben volt. Rumcájsz. A Rejtekadó Erdő. Melynek a mai neve az, hogy Cseh Paradicsom. Kedves kisvárosok. Elragadó természeti környezet. Ősz. Mi kell még? (Ja, a cseheknél a Halottak Napja nem ünnep, tehát hétfőn is, kedden is nyitva voltak a boltok.)
Aztán végül mégsem Jicinben szálltunk meg, mert bejött a képbe Cseh Svájc is, melyet végül kihagytunk, de ekkorra már félúton, Liberecben foglaltam apartmant. (Az apartmanháznak elképesztő 9,2-es pontszáma volt a Booking-on, nekünk speciel annyira nem jött be. De erről majd később.)

Előkészületek

Őrület. A köbön. Időm semmi, a programválaszték gazdag, persze mindennek utánanézni, mikor van nyitva (egyáltalán nyitva van-e még, hiszen egy csomó minden bezár október végén), sorbarakni, jó időre, rossz időre, túra is legyen, városnézés is, eh. Aztán valami összeállt, a felét meg is csináltuk.

Kiutazás
2016.10.29; szombat

Ébresztő hajnali háromkor. Indulás négykor. Hogy reggel már kint legyünk a terepen, azaz már a szombat is teljes nap legyen.

Első turistalátványosság: a brno-i Tesco. A három napot ugyanis úgy terveztük, hogy reggeli és vacsora a szálláson, ebéd valami cseh kiskocsmában. Három nap. Négy éhes és nagyétkű ember.

És akkor a sörről még nem is beszéltem.

Kutna Hora, csontház. Itt az történt, hogy a középkorban rendszeresen megtelt a temető, emiatt – az akkor szokásos módon – a régi csontokat kiásták és elrakták egy csontházba. Csakhogy volt egy pajkos szerzetes, aki úgy gondolta, hogy nahát, itt van ez a rengeteg jópofa csont, pazarlás lenne ezeket csak úgy beszórni, dekoráljuk ki inkább velük azt az alsó kápolnát. Megcsinálták.
A hangulatról legyen elég annyi, hogy Nej, amikor belépett a kápolnába, csak annyit suttogott:
– Atyavilág, mennyi eszement dolgot voltak képesek az emberek Jézus mögé bújva elkövetni.

Igen, azok ott a plafonon gerinccsigolyákból vannak összerakva.

Nymburk. Egy városka. A Városka. Ahol megállt az idő. Megvan? Itt áll az a sörgyár, ahol Hrabal nevelkedett. Ahol a sörgyári trilógia játszódott.

Nem tudom, mennyire közismert, de Hrabal a gyerekkori élményeit kétszer is megírta: egyszer a Városka, Ahol Megállt Az Idő című könyvben, utána pedig a Sörgyári Capriccio / Díszgyász / Harlekin Milliói trilógiában.

Nos, ezek mind itt játszódtak. Itt volt az iskola, ami nem nagyon ment az ifjú Bohumilnak. Itt hirdette Pepin bácsi Batista úr munkásságát. Itt száguldozott Frantisek a megvadult oldalkocsis motorkerékpárral.
Persze ehhez már fantázia kell, ha nem tudod, hol jársz, nem nagyon hívják fel a figyelmedet. Van ugyan a kisvárosi múzeumban két szoba Hrabalnak, de nem nagy durranás. (Virtuálisan bejárható.)

A sörgyárba sem lehet bemenni, már a bevezető út is sorompóval van lezárva. Van előtte egy aprócska sörkimérés, kiülési lehetőséggel, de szemerkélt az eső, nem sétáltunk el odáig. Inkább csak az Elba gyalogoshídjáról mutattam meg a többieknek az épületet.

Utána próbáltunk ebédelni valahol, de totális kommunikációs katasztrófába futottunk bele. Végül mindenki evett egy-egy hermelint, egy-egy vizihullát (utopenec) – ez ugye mindkettő előétel – és mindezt lekísértük sörrel.

Mlada Boleslav, a Skodaváros. Ezt csak úgy betettem, hiszen úgyis ott megyünk el mellette, de mindenkinek ez jött be legjobban a napból.

Nekem persze külön jó volt, gyerekkoromban öcsémmel megveszekedett autóbuzik voltunk, hangról ismertük az összes KGST autót. Igen, még a Syrena-t is. Jó volt látni a gyönyörű régi Skodákat. Tudom, belegondolni is rossz, hogy már ilyen idős vagyok, de gyerekkoromban én még láttam 1201-eseket, Tudort és Populart is. Feliciát, Octaviát, naná.

Persze nem ezek domináltak. Hanem például a nagyon szép 1000 MB. Viszont a fenti autótól lehidaltam. 1000 MB, kombiváltozatban. Na, ilyenről még csak nem is hallottam.

Ami viszont határozottan meglepett, hogy a múzeumban gyakorlatilag kiradírozták a Skoda S100-ast. Igen, az új Skodát, ahogy a mi időnkben neveztük, hiszen ez váltotta az 1000 MB-t. Semmi. Se a fényképanyagban, se kiállítva, de még a weblapon sincs. Mit követhetett el? Külön bánatom, hogy nekem gyerekkoromban az istenkirálycsászár autó a Skoda 110 Rapid volt, itt meg nyoma sincs, hasonlóan, mint a 100-as sorozatnak. Mondjuk a 120-as sorozat sincs túlreprezentálva. (Oké, nem voltak se túl szép, se túl jó autók, de akkor is, részei voltak a történetnek. Meg a fiatalkoromnak.)

Akkor képek:

Nem hittem volna, hogy ezt az autót – Skoda 1000 MB – valamikor érdekességképpen kell bemutatnom. Abszolút népautó volt a hetvenes években.

Na, ezt viszont kevesen ismernék fel. Ez a Skoda Superb.

Végül egy Tudor és egy Octavia kombi.

Innen már a szállásra mentünk. Volt némi kavarás (elfelejtettem érkezés előtt félórával szólni), de a nő távolról(!) kinyitotta a telefonvezérlésű(!) kaput, hogy be tudjunk állni. Annyira elállt a szavam, hogy mire feleszméltem, mi folyik itt, már vissza is csukódott az ajtó. De a csajszi hamar megjött. Kiderült, hogy ez egy komoly, nagyméretű apartmanház, saját irodával, ahol 4-5 alkalmazott is szorgoskodik. (Persze nem szombat este.) Az automatizálásba pedig beletoltak apait-anyait. És minden működött is. CCTV hálózat. Vagy öt wifi AP. A külső ajtó úgy nyílt, hogy fel kellett hívni egy ingyenes telefonszámot. Meg ilyenek.

A dohányzóterasz. Nem mintha túl sok esélyem lett volna, a három napból kettőn szemerkélt az eső.

Bőséges vacsora, alvás. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó békés estém.

Cseh Paradicsom, Jicin
2016.10.30; vasárnap

A meteorológia szerint délelőtt vacak, esős idő lesz, így nem siettünk. Volt egy óraátállítás is. Előtte mindenki alvásdeficittel küzdött, lerendeztük.
Reggeli után annyit beszéltünk Rumcájszról, hogy Barna rákeresett a mobilján, erről eszembe jutott, hogy van ám itt laptop is, meg youtube is, így vagy egy órán keresztül Rumcájsz rajzfilmeket néztünk. Megadta a nap alaphangulatát.

50 kilométer autózás és már a Porladó Sziklák (Prachovské skály) bejáratánál voltunk. A Cseh Paradicsomnak ez az ikonikus része, a koncentrátuma. Kis helyen rengeteg homokkő szikla, melyeket az időjárás rendesen megfaragott. A leghosszabb túraút is csak 3,5 kilométer, de nagyon tömény. És tele van szinttel.

A bejáratnál sikerült beégnem. Kértem egy családi jegyet. A pénztárosnő ránézett a két nagy ló gyerekre és kiakadt. Mondtam nekik, hogy vegyék elő a diákigazolványaikat. Erre kiderült, hogy Dóra otthonhagyta. A pénztárosnő úgy nézett rám, mint akinek sikerült lelepleznie az évszázad összeesküvését.

A hely viszont elképesztően gyönyörű volt. Legszivesebben ideborítanék vagy 50 képet. (Nyugi, nem teszem. Hülye Flickr.)

És mindez a legszebb időszakban, ősszel. Önmagában ezért a kétórás kirándulásért érdemes volt ilyen messzire elcsavarogni. Na meg utána a kijárat melletti turistaházban mért sörért.

Viszont az is látszott, hogy a többi programnak reszeltek. Tervben volt Tros vára és az Óriás Sziklák. Az óraátállítás miatt hamarabb sötétedett, így inkább Jicin mellett voksoltunk. Valami jó ebéddel. A többit meg majd legközelebb.

Ez itt Jicin. Főtér, szemben az óratoronnyal, mely alatt Rumcájsz olyan sokszor ment át. És rögtön mellette jobbra a Waldstejn palota. Igen, ott lakott az Uraság. Az árkádok alatt van egy kicsike 3D Rumcájsz játszadozó is. Nem egy nagy durranás, de aranyos és nagyon olcsó.

Utána ebéd. Újraértelmezett hermelinnel és újraértelmezett knédlis hússal. Jó volt.

Éppen sötétedésre értünk haza. Nem mondanám, hogy halálos volt a túra, de úgy néztünk ki, mintha az lett volna. Fáradtan, jóllakottan, mindenki csak üldögélt és szopogatta a sörét. Elég hamar fújták el a takarodót.
A többieknek. Nekem ugyanis teljesen váratlanul bedurrant bal oldalon a fogam. Igen, ez az a felső körhidas baromság, mely már február óta húzódik, de még mindig nem került a helyére. És azért váratlanul, mert már hónapok óta teljesen ártatlanul viselkedett. Amit gyökérkezelni kellett, azt gyökérkezeltek, nem lehetett semmi, ami fájjon. Aztán mégis. Nem is kicsit. Nem voltam nyugodt. Külföldön, eléggé az isten háta mögött. Négynapos ünnepen. (Ekkor még nem tudtuk, hogy odakint nem az.) Fájdalomcsillapító senkinél sem volt.
Végül csak egy speciális alvási technikával(*) tudtam elszunnyadni.

(*) Itt konkrétan azt alkalmaztam, hogy belekapaszkodtam az első irrelitásba, ami eszembe jutott és beleéltem magamat. Szószerint áthúztam magam az álomvilágba. Konkrétan az volt az álom bevezető része, hogy a halál után lehetőségem volt találkozni az őrangyalommal és valamilyen trükkös módon elértem, hogy képes legyek fizikailag bántalmazni. (**) Az örökkévalóság végéig.

(**) Aztán a dolog továbbment rajtam, mert kiderült, hogy az ember nem csak alanya az őrangyalkodásnak, de maga is őrangyalként viselkedik a felügyeletére bízott állatokkal. Így a halál után Picúr macska is találkozott velem és valamilyen trükkös módon elérte, hogy képes legyen fizikailag bántalmazni. Az örökkévalóság végéig.
(Ennek az a realitása, hogy idén először bedurcáztam és télire sem engedjük be a macskákat a lakásba. Picúr persze eszét vesztve pánikol, kaparja a teraszajtót, kívülről követ, akárhová megyek a lakásban, mindig a hozzám legközelebbi ablaknál nyávog szívfájdítóan. És nem érti, mert képtelen vagyok neki elmagyarázni, hogy ha nem engedi megcseppenteni a nyakát a bolhairtóval, akkor soha nem fog bejönni, mert elegem van abból, hogy félévente bolhátlanítani kell a lakást.)
Ennyit arról, hogy simán lehet, az őrangyalnak valós célja van azzal, hogy ennyire szívat, csak én nem tudom felfogni.

Bautzen, Drezda
2016.10.31; hétfő

Igazából a mai program lett volna a másik szép természeti egység, Cseh Svájc. De Drezdát mindenki szereti, közel is van, így a család megszavazta, hogy legyen ez egy városnézős nap.

Indulás előtt volt egy kis gikszer. Ekkor még úgy tudtam, hogy a kedd ünnepnap, így lementem az irodába fizetni. (Kedd reggel terveztünk hazaindulni.) A pacák magyarázta is, hogyan számolt. Nekem pedig feltűnt, hogy ugyan euróban adták meg az árat, de azt átszámolták koronára, majd nekem abban kellett fizetnem, azaz a bankom forintból vált koronára. Azaz két pénzváltás is lesz, mindkettő az én terhemre. Felvetettem, hogy úgyis megyünk Drezdába, mi lenne, ha ott kivenném a pénzt euróban és azzal fizetnék kedd reggel? (Ekkor már tudtuk, hogy dolgoznak kedden is.) A pacák bólintott. Én még felszaladtam a kabátomért, mert eléggé vacakká vált az idő és mire lejöttem, már várt a hapsi, miszerint beszélt a főnökével.
– Nem lehet euróban fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.

Oké, ismerem a technikát. Az alkalmazott zombivá változik és mindent a távollévő főnökre ken.

– Jó. Ha nem, akkor nem – és már mentem is volna tovább.
– És most kell fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.
– Holnap is nyitva lesznek, ugye?
– Igen. De most kell fizetni.

Ekkor esett le. Az eddigiekből a főnök azt vette le, hogy ezek ilyen szarozós alakok, kinézte belőlünk, hogy fizetés nélkül távozunk. Némileg elpirultam, de nem tudtam mást csinálni, bementem, fizettem. Az értékelést viszont megnézhetik. (Azt már nem is mondom, hogy a kártyával fizetés +3%, mert nehogymár ők viseljék a költségét.)

Így indultunk el. Nem mondom, hogy nem éreztem magam megalázva.

Ja, meg persze a folyamatosan hasogató fogfájás. Igaz, nappal még elviselhető volt, én meg bíztam benne, hogy estére elmúlik. Hiszen itt sem lett volna szabad lennie.

Bautzen. Hangulatos kisváros. Sétáltunk egy jót. A főtéren, a katedrális mellett a csajok kiszúrtak egy nyilvános vécét. Próbáljuk ki. A beugró 50 eurocent. Remek, itt a lehetőség elszórni azt a tömérdek aprót. Nej kapott egy marék 1-2 centest. Utána viszont a biztonság kedvéért én is bementem. Én 10 centesekkel fizettem.
Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam kifelé.
– Hé, fiatalember! – pördült elém a vécésmami – Maga nem fizetett!
– De, fizettem!
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Ne szórakozzon már, csupa tízcentest adtam.
– Ja, tényleg.

Ekkor jött ki Nej. Mosolyogva. Őt is elkapta a cerberus.
– Maga nem fizetett!
– De, fizettem! – húzta fel a szemöldökét Nej. Mi, kicsit arrébb, vigyorogva figyeltük a show-t.
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Egy marék aprót adtam, hát már arra sem emlékszik?
– Ja, tényleg.

Ezen már tényleg csak röhögni lehetett.
Aztán sétáltunk tovább, elől mi, a gyerekek mögöttünk. Aztán elkaptam Barnától egy félmondatot.
– … az tetszik benne, hogy harapós és gyors… –
– Most a vécésnéniről beszélsz? – fordultam hátra.
Újabb röhögés. Kiderült, hogy a kedvenc autójáról értekezett.

Innen Drezda. Eddig sem volt túl jó idő, de itt kifejezetten kellemetlenre fordult. Ahhoz képest, hogy a meteorológia mára mondott egész napos szikrázó napsütést, itt beborult, fújt a szél, csapkodott az eső. Én viszont dafke nem vettem fel a kabátot. Jó nagy marha voltam.

De előreszaladtam. Először ugyanis szerettem volna leparkolni. A kedvenc parkolóhelyünkön. Ahol közel van a csülöksütős. Ahol közel van a bolt. És persze ott van a belváros szélén. Hát, nagyon nem tudtunk odajutni. Fel volt túrva még az ég is. Aztán ahogy megpróbáltuk megkerülni, belefutottunk a rendőrkordonba. Kénytelenek voltunk átmenni az Elba túlpartjára, onnan vissza, de megint rendőrkordon. Leizzadtam, mire sikerült valami nyomorult zsebkendőnyi területre lerakni azt a nagy autót.
Mi van itt?
Ünnepnap.
És migránsellenes tüntetés. Nem is kicsi. (Láttunk magyar delegációt is.)

Mondanom sem kell, bolt nem volt nyitva (pedig errefelé is voltak kedvenc söreink), a csülkös hely meg bezárt. Ettünk egy dönert valami töröknél. Stilszerűen. Aztán belevetettük magunkat a belvárosba és szép volt, mint mindig. De túl sokat nem időztünk. Valahogy nem volt jó a hangulat.

Igen, ez egy szelfi. Nem szoktam szelfizni, de amkor mégis, akkor így.

Oké, kocsi. Beütöttem a gps-be, hogy Liberec Tesco. Mert Dóra első esti Sztroganoff marhasültje knédlivel annyira jól sikerült, hogy megszavaztuk az ismétlést.

Akkor legyen egy kis Liberec is. Ez itt a főtér és a katedrális. Igen, drámai felhőkkel. Jók ezek a felhők, van hangulatuk. Csak éppen elmondhatatlanul tele van a hócipőm azzal, hogy az utóbbi félévben akárhová is megyek, mindenhol ilyen drámai felhők vannak fölöttem. Tele esővízzel.

Tesco. Volt három is. Ráböktem az egyikre. Nyilván ez volt a belváros kellős közepén lévő bevásárlóközpontban. Majdnem félóra volt, míg a délutáni csúcsban bevergődtünk odáig. (Liberec nem kicsi város.) Parkolóhely persze sehol, szóval félóra, mire kivergődtünk, majd a másik Tesco szerencsére már ilyen városzéli izé volt.
Nekem ekkor már annyira beindult a fogfájásom, hogy szószerint rángatózott az arcom. Elég egyértelmű volt, hogy ez nem fog elmúlni estére. A biztonság kedvéért vettünk egy üveg szájvizet. Halottnak csók, de hátha.

Ja, hogy miért nem volt ilyesmi eleve nálunk? Tipikus kapkodós pakolás. Nej azt hitte, én raktam el a tisztálkodási szereket, én pedig azt hittem, hogy ő. Aztán kint derült ki, hogy se fogkefe, se fogkrém, se szájvíz.

Hazafelé menet a két tájékozódási antitalentum (Nej és Barna) hulla rendesek voltak, szóltak, hogy dobjam ki őket a belvárosban, keresnek nekem fogfájás-csillapítót, aztán valahogy majd hazakeverednek.

Otthon Dóra nekiállt főzőcskézni, én pedig öblögettem egy kövéret a szájvízzel. És ha hiszed, ha nem, a fogfájás percek alatt elviselhetővé szelídült. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nemcsak az erős fájdalom elmúlása miatt, hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy nem a fog gyulladt be (az nagyon durva lett volna, kezdhettük volna előlről a gyökérkezelést), hanem “csak” az íny. Szóval mire az expedíció megérkezett a fájdalomcsillapítóval, én már mosolyogtam.

Nem is volt gond az alvással. Szükség is volt rá, hiszen másnap jó hosszú vezetés várt rám.

Hazautazás
2016.11.01; kedd

Egészséges, könnyű ébredés. Terülj-terülj asztalkám.

“Tischlein deck dich” – ahogy tegnap megtapasztaltuk.

Jól bereggeliztünk, utána kávészivar a teraszon.

Lassan nyílik a teraszajtó, megjelenik egy kéz, mely kávéspoharat nyújt kifelé. Mint a Tó Asszonya Artúrnak az Excalibur-t.

Az időjárás kegyes volt, nem esett az eső. Éppen kezdtem volna élvezni a napot, amikor erős fájdalom hasított a fogamba. A _jobb_ oldalon. Ott eddig semmi nem volt. De nem is igazán hasított, hanem hasogatott. Folyamatosan. Kitartóan. Nem is hagyta abba. És hogy ne legyen egyszerű az élet, a tegnap már szájvízzel leszedált oldal a váratlan támogatástól újra életre kelt, és innentől felváltva hasogatott hol a bal, hol a jobb oldal.
A vezetést Brno-ig bírtam, aztán átadtam a kormányt Barnának. Nejjel hátrültünk, magam mellé vettem a pálinkásüveget és hazáig igyekeztem tompítani a fájdalmat. (A szájvíz immár nem használt, a fájdalomcsillapítóról pedig kiderült – Dóra tesztelte – hogy a fogra nem hat.)

És ennyi. Hazajöttünk, elpakoltunk. Rám már erősen rámég a következő meló, közben a fogam… őrjítő. Hívtam a fogorvost, nem ér rá csak a jövő héten. Azon a héten, amikor nekem alvásra sem lesz időm. Majd utána. Szerencsére még régebben kaptam tőle egy kenőcsöt, azzal kezelem az ínyemet (rá van írva, hogy külsőleg, de ki nem szarja le), ezzel nappal fájdalomküszöb alatt vagyok, alváshoz meg Kataflan. Így telt el ez a hét és ilyen lesz a következő is. Szép kilátások.

Ja, a kirándulás egyébként tök jó volt. Egyszer még visszamegyünk, mert rengeteg látnivalót hagytunk el.