Facepalm

Tegnap megkaptam az új bankkártyát. Aktiválás. A Telebank karbantartás miatt szünetel, próbálja meg kedden.
Megpróbáltam.
Végigmentem az IVR-en, begépeltem a hétszámjegyű ügyfélazonosítómat, a négyszámjegyű telefonos pin kódomat. Egyszer sem hibáztam. Egy női hang meg is dícsért.
Aztán kapcsoltak egy embert.
Neki bediktáltam a bankkártyám tizenhat számjegyű kódját és a lejárati dátumot. Kicsit pötyögött, majd közölte, hogy minden rendben, aktiválta az xxxx végű bankkártyámat.

Intenzív nyelés.

– Melyik bankkártyámat!?
– Az xxxx végűt.
– Ne mondja. Az lett letiltva.

Csak emlékeztetlek, egy héttel ezelőtt jó húsz percet ordibáltam egy ügyintézővel, mert váltig állította, hogy a véletlenül letiltott kártyát már nem tudják visszaállítani. Erre most egy másik ügyintéző figyelmetlenségből megcsinálta.

– Ez egy korábbi bankkártya volt?
(Jézus.)
– Igen, egy korábbi.
– Miért lett letiltva?
– Elvesztettem.
Matatás.
– És egyébként használta is?
(Jézus. A négyzeten.)
– Igen. Használat közben vesztettem el.

Aztán másodikra megint az xxxx végűt aktiválta, de ezt már magától vette észre, korrigált. Végül úgy néz ki sikerült, de azért óvatosan fogom megközelíteni az automatát. Mittudomén, milyen önmegsemmisítő mechanizmusok vannak inaktív kártya használata esetén.

Az a hülye fog

Már nekem kellemetlen, de mivel ez egy napló is, rögzítem.

Hétfő délután mentem a fogorvoshoz. Ahogy március óta elég sokszor. A betervezett kezelés az lett volna, hogy felső körhíd le, gyökérkezelt fogak kipucolása, a Csehországban kitört ínygyulladás kezelése, körhíd visszaragasztása. Ehhez képest a körhíd már hétfő délben magától kiesett. A fogorvos meg nem jött be a rendelésre, az asszisztenst nem értesítette, a telefonját nem vette fel. Így most péntekig krumplipüré, zabpehely és banán.

De tudod mit? Ne legyen már ez a blog annyira negatív! (Még ha idén jó dolog nem túl sok történt velem.) Nézzük ezt az egészet más szemmel. Például ha a fogam a hétvégén esik ki. Azon a hétvégén, amelyre egész évben készülünk. Mely hétvégén zabálunk és zabálunk és csupa gasztronómiai csodát. Ebből emberhalál lett volna. A fogorvossal kezdődően.
Másfelől pedig… egy ilyen hétvége elég rendesen hazavágja a diétát. A gyomor kitágul, a szénhidrát-raktárak feltöltődnek, beindul a zsírgyártás. Ha meg akarod fogni, akkor határozottan vissza kell állnod a korábbi diétára. Mi lehet erre annál jobb módszer, mint ha kiesik a fogad és nem tudsz enni?
Na szóval, örüljünk.

Az Auchan fanyar humora

Már tavaly is feltűnt, de mivel idén megismételték, feltételezem, nem lehet véletlen. Ugye manapság a Karácsony már a Mindenszentek napjától (Halloween) elkezdődik, ilyenkor, november vége felé természetes, hogy a bevásárlóközpontokban már tobzódik a karácsonyi dekor, meg nyilván az AJÁNDÉK-nak vásárolható dolgok. Külön sort kaptak, nem is egyet. És ott vigyorognak köztük, három különböző méretben… a boxzsákok. Kezdve az irodai aranyostól az edzőtermi cementeszsákig. Hát mikor vegyünk boxzsákot a szeretteinknek, ha nem a szeretet ünnepén? Amikor úgy mellesleg mindenki vagy ölni tudna, vagy hullafáradt az ajándékvásárlási kényszer és az eszement tömeg miatt? Kifejezetten ironikus ötlet, én tavaly már vettem is egyet Nejnek a munkahelyére.
Azóta munkahelyet váltott.

Telnek a napok

Már tegnap is sírtam odabent legbelül, hogy ilyen gyönyörű idő van, én pedig az adminisztrációs marhaságok miatt képtelen vagyok élvezni, szóval ma nem is haboztam, elmentem délelőtt futni az erdőbe. 11 kilométert. (Persze ne úgy képzeld el, hogy toltam végig, mint az állat, 4-500 méter futás, 200 méter séta, összességében pont kijött egy kocogó tempó, de a lényeg, hogy végig jól éreztem magamat, nyoma sem volt a korábbi hörgős, édesjóistenemmosthalokmeg szenvedésnek.)
Aztán rögtön le is nulláztam az egészet, mert kiültem a teraszra (ember, november végén kiülni a teraszra!), ahol el is fröccsöztem egy üveg könnyű rozét meg becsúszott mellé két apró szivar is. De. Valószínűleg erőnlétben csak javultam valamennyit, illetve a lényeg: kezdem jól érezni magamat. Kezd tetszeni ez az élet nevű izé, kezdem érezni, hogy van benne fantázia, érdemes forszírozni. (Például felhívni régi ismerősöket, mélyen belenézni Nej szemeibe, meg ilyesmik. Érted.)
Munka, az ma még nem volt, de úgy vélem, hogy a munkavégzés alapja az életkedv, szóval a mai nap tekinthető egyfajta alapozásnak is.

PS.
Viszont az ínyem megint bedurrant, fogorvos meg csak hétfőn lesz. Csak, hogy ne érezzem azt, hogy minden kezd kiegyenesedni.

Megy tovább ez az izé, ez az élet

Na meg a másik, a bankkártyák. Igen, amelyeket olyan bravúrosan letiltottak pénteken. Igényelhettünk volna újakat a telebankon keresztül is, de ekkor ők generálnak PIN kódot, nem használhatjuk a sajátunkat. Úgy döntöttünk Nejjel, hogy hétfő délután közösen bemegyünk.
Kijöttem a fogdokitól, telefon. Nagyjából ugyanakkor értünk Kispestre az Erste fiókba. Szolíd tömeg, szerencsére visszajött két ügyintéző a kávészünetből, haladt a sor. (Azt gondolom sejted, hogy ma sem én voltam Sztahanovics Sztahanov.)
Az ügyintéző hölgynek elmondtam a tényállást. Először bólogatott, aztán szörnyülködött végül nekiállt dolgozni. Mi pedig Nejjel udvariasan nézegettük a plafont.

– Elnézést – szóltam egyszer közbe – Azt lehetne valahol jelezni a társkártya igénylésnél, hogy ezt nem mi tiltattuk le? A bankszámlámról ugyanis levonták a díját.

Sóhaj.

– Sajnos én nem tehetek semmit – nézett bánatosan az ügyintéző – Ha levonták, akkor Önnek kell panasszal élnie.
– Itt most nem lehet?
– Nem. Telebank.
– Azok a szerencsétlen idi… szóval megint a Call Center?
– Igen. Nincs más mód.
– Remek.

Plafonnézegetés.
Aztán elkészült a hölgy a papírmunkával. Aláírások. Rengeteg.

– Akkor jöjjenek a PIN kódok – mosolygott.

Nem jöttek.

– Izé – szólt oda a mellette ülő férfi ügyintézőnek – Láttál már ilyet?

Ez ugye nem az a mondat, melyet egy ügyfél szívesen hall.
Összedugták a fejüket. Susmus.

– Sajnos technikai probléma miatt nem tudják megadni a PIN kódjukat.
– Technikai probléma? – ugrott fel a szemöldököm.
– Ugye tudja, hogy csak ezért jöttünk be személyesen? – kezdte Nej felpörgetni magát.
– Nem lesz egy kicsit sok a technikai probléma? – folytattam – Pénteken is azért vágták agyon a társkártyát.
– El kellett kéredzkednem. Keresztül kellett jönnöm a délutáni dugókon. Ki kellett várnom a soromat – sorolta Nej.
– Elnézést kérek…
– Nem. Az utóbbi időben annyiszor kértek elnézést, hogy elfogyott. Üres a polc.
– Hallgassanak végig. Úgyis aktiválniuk kell a kártyát egy automatánál, ugyanott meg is tudják változtatni a PIN kódot.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hmm. Akkor ez tulajdonképpen rendben is volna. De miért nem mondták ezt a telefonban? Megspórolhattak volna nekünk egy bejövetelt.
– Látja, ezt nem tudom.
– Az a csodálatos Call Center. Na, mindegy. Köszönjük a segítséget.

Aztán hazajöttünk. Este pedig ittam egy pohár bort és nekiálltam ügyintézni. Elsőnek beléptem a netbankba… és azt láttam, hogy időközben visszautalták a levonást. Hogy ez az ügyintéző hölgy volt, vagy a Call Centeres hapi lelkiismeretfurdalása, nem tudom. De elégedetten dőltem hátra a forgószékben.
Hosszú idők óta ez volt az első jó dolog az életemben.

Igen, mostanában nem vagyok túlzottan elkényeztetve. Pedig csak szemlélet kérdése az egész. Ma reggel, ébredés után kinyitottam az ágyam melletti ablakot és egyenként üdvözöltem a fákat, a cserjéket. Külön üdvözöltem a Napot is, bár nem látszódott teljesen, de érződött, hogy erőlködik. Örültem, hogy látom a tájat. Örültem, mert éjszaka ez nem volt annyira egyértelmű. Mármint, hogy reggel még látni fogom a világot. Fogalmam sincs mitől, de éjszaka megint beindult a reflux, a gyomorsav felbukott a számig és visszafolyt a légútba. Én csak arra ébredtem meg fél kettőkor, hogy nem kapok levegőt. Szerencsére szilárd anyag nem volt benne, a fürdőszobában félóra köhögés után rendeződött a helyzet. Ez van.

Szobafogság

Nem tudom, én lettem ilyen öregedő, zsörtölődő farok, vagy a világ lesz egyre inkább illogikus?

Most például az UPS. Rendeltem egy csomagot. Direkt UPS-sel, mert szerettem volna, ha hamar megkapom.

Pénteken hozta a futár, valószínűleg csengetett, valószínűleg nem hallottam meg, elment. Bedobott egy cetlit, miszerint itt volt, de nem jelölt meg újabb időpontot. Ha esetleg rámcsörgött volna, akkor persze egyből át tudtam volna venni a csomagot, de nem tette.
Hétfő reggel ránéztem a trekking adatokra, azt írták, hogy újra megpróbálják. Mivel délután megint fogorvos, gondoltam, valahogyan jeleznem kellene, hogy délelőtt hozzák. Ha már a futár nem egyeztet időpontot.
Telefon a központi számra.
Bemutatkozás, fuvarlevél egyeztetés.
– Látom, pénteken már próbálkozott a futár.
– Igen. És itt lenne az első észrevételem. A futárnak ilyenkor nem kellene kapcsolatot keresnie velem? Ugyanis otthon voltam, de nem hallottam a csengőt.
– Nem. A futárnak csak akkor kell telefonálnia, ha nem találja a címet. Ha megvan, akkor már nem telefonál.
– Miért nem? Ha akkor rámcsörög, akkor már pénteken át tudtam volna venni a csomagot.
– Nagyon sok csomagja van a futárnak, nem ér rá telefonálni.

Na, itt nyílott ki először a bicska a zsebemben.

– Üzenni tudok neki? Azt látom a trekking adatok között, hogy ma megint megpróbálja. Csakhogy én délután kettő után nem leszek otthon.
– Valószínűleg ugyanúgy déltájban lesz ott, mint pénteken.
– És ha nem?
– Akkor majd megpróbálja szerdán. A szolgáltatásban három kézbesítési próbálkozás van benne.

Második bicskanyílás.

– Telefon?
– Szólhatok neki, hogy előtte hívja fel Önt.

Nocsak. Akkor most mégis?

– Köszönöm, de most ugrott be, hogy nincs értelme. Ha tudja, jelezze legyen kedves a futárnak, hogy ha kettőig nem tud ideérni, akkor ne is jöjjön, hozza inkább kedden.

Ebben maradtunk.

Gondoljuk végig a folyamatot. Az UPS futár nem telefonál. Normális? Hiszen ha rendelek bármit egy online üzletből és futárral kérem a kiszállítást, teljesen normális, hogy emailban jelzik a kiszállítás napját, a futár pedig az érkezés előtt valamivel telefonál. Az UPS-nél egyik sincs. Pedig ha felteszik a lean szemüveget, akkor láthatják, hogy a muda (veszteség) nem akkor keletkezik, amikor a futár feleslegesen telefonál, hanem akkor, amikor nem telefonál és háromszor is ki kell mennie egy címre. A futárszolgálatok ezt pontosan tudják. Az UPS nem. Miért nem? Az eddigiekből az jött le nekem, hogy azért, mert az UPS folyamataiban nem az a cél, hogy kézbesítsék a csomagot, hanem az, hogy háromszor megpróbálják. Ennyi van kifizetve. Ha nem sikerült, a csomag megy vissza. Nem az ő bajuk.

Zajlik

Az egyik nap elcseszettebb, mint a másik, de sebaj, mert jön a következő, mely aztán végképp elcseszett lesz.

Nem akarom részletezni, hogy kedden délután oktattam a cégnél, de hétfő délben kiderült, hogy szerda reggelig meg kell terveznünk egy magas rendelkezésreállású datacentert, naná, hogy az előadásra felkészülésnek lőttek, aztán szerdán egész nap a városban voltam, egyik adminisztrációs f@sság a másik után, majd csütörtökön temetés egy távoli faluban, de végre, pénteken már tudok majd dolgozni.
Aha.

Kezdte az UPS. Postaládában üzenet: itt voltak. Én is. Csak éppen a padláson, a hapi meg gondolom a rossz csengőt nyomta meg, mely az előszobában csöng. Ilyenkor kellene felhívniuk a megadott telefonszámot – ha már nem egyeztettek előre – de ez most elmaradt. Kaptam egy üzenetet. Hogy majd. De még a napot sem jelölték be. Komolyan, ez szolgáltatás? Ennél még a Posta is jobb.

Aztán fogorvos.
– Hogy van a foga?
– Magától már nem fáj.
– Tőlem? Soha nem bántottam.
– Önnön magától.
– Önöződünk?

A lényeg, hogy az antibiotikum elmulasztotta az ínygyulladást, azt, amely nem lenne, ha véglegesre be lehetne ragasztani a fogat, de az állandó gyulladások miatt nem lehet, tiszta 22-es csapdája, még tök jó, hogy a Zárórát olvasom, de mindettől függetlenül március óta nincs beragasztva a felső fogsorom és lassan kezd az idegeimre menni a dolog, aztán kiderült, hogy most még ideiglenesre sem lesz rendesen beragasztva, mert elfogyott a ragasztó, de sebaj, pár napig kibírja, aztán (jó hír!), találkozunk hétfőn.

Hazafelé bolt, ahol kiderült, hogy nincs meg a bankkártyám. Valószínűleg a szerdai zűrzavaros nap végén ottfelejtettem a Tesco-ban a pulton. Persze, áttúrtam a ruhámat, a táskámat, a kocsit, hiába. Farok voltam. Kész csoda, hogy aki megtalálta, nem vásárolta fel róla fél Európát. Persze, letiltás. 14e forint, szinte ingyen van.
– De ugye a társkártyát nem érinti? – kérdeztem az ügyintézőt.
– Természetesen nem – válaszolta.
Aztán 5 perc múlva hívott Nej, hogy letiltották a társkártyáját. Közben pittyegett a telefonom, hogy keresnek. De mire leraktam Nejt, már lerakta a hívó is, visszahívni meg nem tudtam, mert az Erste központi Call Center száma volt. Oké, újabb hívás. Egy félénk hölgy. Első gondolat: ezt most megszívtad kislány, mert irtózatosan dühös vagyok, tutira ordibálni fogok. Bejött. A csajszi szerint technikai okokból(!) törlődött(!) magától(!) a társkártya is, és sajnos nem lehet visszacsinálni. Elég harcos ordítással jeleztem, hogy nem veszem be azt a marhaságot, egyértelműen a másik ügyintéző volt fasz, de igazából akkor váltottam ordítási regisztert, amikor kiderült, hogy most 15 napig kell várnunk mind a kettőnknek az új kártyára, a letiltási díjat (13,7e HUF) persze mind a két kártyára le fogják vonni, de nyugi, mert a társkártyáét egyszer majd vissza fogják utalni. Amikor – ordítva – rákérdeztem, hogy akkor most két hétig száraz kenyérhéjat fogunk enni, hiszen az összes lehetőséget elvágták köztünk és a pénzünk között, a csajszi félszegen annyit javasolt, hogy menjünk be a bankfiókba és vegyük ki kápéban. Amiért a bank persze megint számlázni fog. (Azt, hogy mind a két kártya Wizzair-es volt, így két heti költésnek megfelelő Wizzair pontot is buktunk, már meg sem említettem.)
Közben egyszer megint pittyegett a telefon, valószínűleg az előző pacák próbált meg magyarázkodni, de megint nem tudtam felvenni, aztán amikor leraktam a csajszit, aki valószínűleg elmondta a kollégájának, hogy egy tomboló vadállat lakik a vonal másik végén, szóval ezek után a srác már nem próbálkozott.

Aztán kaptam egy körlevelet egy autógumival kereskedő cégtől, hogy éljenéljenhurrá, fekete péntek, nagyon durván leárazták a gumikat. Mindezt úgy, hogy két nappal korábban vettem tőlük teljes áron egy komplett téligumi-garnitúrát. Háát… lehet, hogy ez a hírlevél nálam nem a kívánt hatást érte el.

Ennyi. És megint csak nem tudom, hogyan tudnak mások egy munkanapon nyolc órát dolgozni. Egyszerűen nekem maga az élet elviszi a napjaim zömét és pusztán csak az éléstől hullafáradtra kifacsarva érek el az estéig. Amikor dolgoznom kellene, mert valamikor azt is kell.

Ezt szépen mondta

Még akkor is, ha előre megírt szöveget olvasott fel. :)

Pont ugyanúgy érzem én is. Amikor kimegyek telente egy-két napra az erdőbe (mert ilyenkor már senki nincs kint), amikor elmegyek egy hétre Zakopánéba (kiírni a fejemből dolgokat) és amikor elmegyek Bariba szivarért és sajtért. Mert jó dolog a családdal mászkálni, de időnként kell egyedül is.

Trump és a macskáim

Akárhányszor meglátod Trump nevét, innod kell egy felest!

A felhívást a neten láttam és jót vigyorogtam rajta. Egyfelől hasznos, hiszen akit irritál a pacák, az jobban elviseli a helyzetet kábultan. Másfelől viszont a felhívás szellemesen mutat rá arra, milyen világban élünk.

Hiszti van.

Szociológusok a közelmúltban még arra panaszkodtak, hogy túl sok információ dől ránk, az agy nem képes értelemmel átlátni a világot, nem képes szelektálni. Aztán feladja és innentől megnyílik a kapu az érzelmi manipulációk előtt.
Szerintem ezen már túl vagyunk. Ma már nem információk dőlnek ránk, nem is kifinomult érzelmi manipulációk, hanem tömény, gátlástalanul korlátlan hisztéria. Minden médiatermék a figyelemért küzd, a háború elvadult, minden eszköz megengedett, azok is, melyek korábban esetleg valamilyen etikai megfontolásból még tiltottak voltak. Hogy mást ne mondjak, gondolj vissza, az utóbbi pár napban hogyan nézett ki az Index címlapja: Trump, Trump, Trump, Trump felesége, lánya, fia, orrszőrzete. Elemzések tömkelege arról, milyen lesz a világ Trump után. Mert világvége hangulat kell, akkor több az olvasó, jobban eladható a reklámfelület.

Különösen akkor szembeötlő a világ változása, ha macskáid vannak és úgy döntesz, hogy 7 év után a szobamacskákból udvari macskákká neveled őket. Tavasztól őszig kint laknak, ez nem is zavarja őket. De két évnyi reménytelen harc a bolhák ellen elvette a kedvünket attól, hogy beengedjük őket.
Ne tudd meg, mi van most.
Megjelentek az első fagyok és a macskák egyre jobban pánikolnak. Most kezdik komolyan venni a helyzetet. Hiszti van. Hárman körbeveszik a házat és gyakorlatilag minden ablaknál megy a koncert. Ha kimegyek, ha hazaérkezek, körbevesznek és méltatlankodnak. Hangosan. Ott tartunk, hogy az a szokatlan, ha éppen nem hallok macskaóbégatást. A hisztéria lett az elfogadott, a hiánya tűnik fel.
Pontosan azt csinálják, mint pár éve a média. Csak éppen a macskáknak igazuk van.

Olvasónapló

Mondhatod, hogy csak trükközök, utólag keresek irodalmi párhuzamokat a valóságban történtekkel, de hidd el, nem így van. A könyvek választanak, a valóság pedig hozzájuk idomul.

Most éppen két könyvet olvasok. Papíron Hellertől A Záróra címűt vettem le hétvégén a polcról. Éppen tegnap este olvastam azt a részt, amikor a teljesen fogalmatlan Milo Minderbinder elad Amerikában a katonai vezetésből és szenátorokból álló bizottságnak egy, a fénysebességnél is gyorsabban repülő lopakodó vadászgépet. A bizottságnak ugyan vannak kétségei (nem tetszik nekik a projekt neve, az egyik tábornok szerint a fény nem is mozog), de végül megrendelik.
Ha ez kevés, álljon itt két részlet Legeza Ilona ismertetőjéből:

“…a Heller által mindig is kritikusan és szkeptikusan szemlélt “amerikai évszázad” zárórája, amelyet a folyamatos hanyatlás, az emberi és az életminőség folyamatos romlása korszakának tartott.
A személyes visszatekintések mellett a regény jelen idejű, nehezen megfogható cselekménye négy szürrealisztikus főtéma körül szövődik. Egyikük a KIHABUP, a Kikötői Hatóság Autóbuszpályaudvara hatalmas metaforaépítmény, Amerika teljes lezüllésének, militarizálódásának és rendőrállammá válásának megtestesítője.”

“A negyedik, talán legfélelmetesebb témája a félhülye elnök személye és szerepe, akit mindenki csak “Pöcsnek” hív…”

Mobiltelefonon egy trilógiát választottam, még jócskán a múlt héten. Ben Winters: Az Utolsó Nyomozó. Amennyit eddig tudok róla, az első kötet története nem valami rendkívüli: egy fiatal nyomozó megkapja első esetét, ránézésre öngyilkosság, de a nyomozónak gyanús lesz a dolog és kollégái tanácsa ellenére nyomozásba kezd. Csakhogy a körülmények… Köztudottá válik, hogy egy aszteroida halad a Föld felé, megállítani nem tudják és 100%, hogy fél év múlva eltalálja a Földet, kiirtva rajta minden életet. Az emberek különféleképpen reagálnak a helyzetre: van, aki a bakancslistáját kezdi kipipálgatni, van, aki az élvezetekbe veti magát és akad, aki öngyilkos lesz. A nyomozónk úgy dönt, hogy éli tovább az életét. Nyomoz. A regény pedig megy a maga útján, a főszereplő szenvtelenül számol be – mintegy mellékesen – arról, hogyan változnak meg apránként a hétköznapok Amerikában, hogyan esik szét minden, hogyan önti el az országot a káosz, a szürreális őrület.