Váratlanul Bari

Kifelé
2016.07.04; hétfő

Sokminden jött rövid idő alatt össze. A hongkongi – születésnapi – csomagnál kiderült, hogy fizettem érte, márpedig szivart vásárolni nem lehet, csak ajándékba kapni. Még akkor is, ha benne vagyunk a 10 szálas limitben. Visszafordították. Jött volna Apák Napi akció keretében Floridából is egy csomag, ez már ajándékként, de ebben meg 12 szál volt, igaz, jócskán a 45 eurós limit alatt. A Hivatal még töpreng. Mert ugye, óriási szabálysértésről van szó. A végén még belerendülne az épülő szocializmus. (Nem, nem Kubára gondoltam. Miránk.)
Oké, akkor majd vásárolok az EU-ból. Csakhogy a kedvenc német üzletemben éppen elfogyott a majdnem kedvenc szivarom. Ráadásul erős hónap is van mögöttem, így hirtelen elővettem egy régi, akkor még elméletinek számító ötletemet. Irány Olaszország! Utánaolvastam, személyes fogyasztásra max 200 szál szivar hozható be az EU-ból. Matekozzunk. A kedvenc márkámból egy doboz (mely egyébként se Magyarországon, se Németországban, se Szlovákiában nem kapható), odakint 5,2 euró, itthon az árban hasonló, de másik fajta az 12,5 euró, haver szlovákiai boltjában (haveri kedvezménnyel) 9 euró, a német boltban 6 euró. Nyilván az utóbbi kettőnél még bejátszik a szállítási költség is. Azaz a 40 doboz (200 szál) kint 208 euró, itthon 500 (elképesztő), de még a németektől rendelve is 265, a nyereség minimum 57 euró, ebből bőven kijön az egy éjszakányi szállás is. És akkor még nem beszéltem a kint féláron mért sajtokról (már ha egyáltalán lehet a megfelelőjét idehaza kapni), olajbogyóról, paradicsomról, tésztákról. Ezekből is összejön vagy tízezer forintnyi nyereség. Ehhez add hozzá, hogy a repülőjegy kvázi ingyen van (Wizzair pontok), szóval miért ne? Csavargás, pálmafák, tenger, kaland, környezetváltozás – és még keresek is rajta. Péntek délután megvettem a jegyet, hétfő reggel már indultam.

A végtelen könnyedség a szekun. Már csak ezért megérte. Papucs, szafari rövidnadrág és lenvászon ing. Kábé fél kilós csomag. Ahogy kiszálltam a taxiból, ugyanazzal a lendülettel, mosolyogva sétáltam át a szekun. Se túrabakancs, se kamerák, se laptop, se tablet. Két váltás fehérnemű, mobiltelefon és pénztárca.

Odabent megállított egy csajszi.
– Magyarországon él?
– Igen.
– Hát akkor magának ajándék jár!
Visszamosolyogtam. Azzal a mosollyal, amelyben benne volt, hogy igen, tudom, hogy Magyarországon élni az egyfajta hendikepp, de azért az, hogy ezért megajándékozzanak a repülőtéren, éppen akkor, amikor elhagyom az országot, meglehetősen mulatságos.

A gyerekkori reflex, amikor átmegyek a jegykezelő automaták között: azok a régi pesti szivarvágók. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig azt várom, mikor vágnak oldalba az acélkarok.

Rendkívül tiszta az idő: látom fentről a régi lakásunkat a Wekerlén, a csónakházat Erzsébeten, Dunaharasztiban, az összes problémás nádasátjárási lehetőséget az RSD-n, az ismerős szigeteket, kanyarokat. Csodás. Igaz, a Balcsi pont a túloldalon látszik, de talán hazafelé is ilyen tiszta lesz az idő. (Oda-vissza ablak mellé kaptam helyet.) Később Horvátország, a Velebitek, és nocsak, pont az idei evezősterepünk felett repültünk el. Akkor én már láttam is felülről.

Alighogy elhagytuk Pag szigetét, bemondták a mikrofonba, hogy megkezdik az ereszkedést. Ez így, valahogy felfoghatatlan. Tudom, hogy légvonal, de akkor is. Ha Zadarból mennék autóval Bariba, egy nap alatt sem érnék oda. Itt meg már ereszkedünk. És úgy egyáltalán: a repülőút 70 perc. Ennyi idő alatt a munkahelyemre nem érek be, városon belül, tömegközlekedéssel.

Reptér. Buszjegy. A könyvesboltban. Hol máshol. (Bár láttam már Olaszországban cukrászdában, bárban, fagyisbódénál.) Ez egy érdekes könyvesbolt, olyan Libri-féle, de tartanak szivart is. Megvettem az összeset. Mindent a kultúráért.

Bed & breakfast. És tényleg. Ablaktalan szoba, benne egy ágy. Leültem az ágy szélére, körbenéztem. Aha. Akkor első körben vennem kell törölközőt. Mert nem hoztam. Aztán felálltam és észrevettem, hogy azon ülök.

Viszont már ekkor éreztem, hogy igencsak elkapkodtam ezt a szállásfoglalást. Lesznek itt még bajok. Dél-Olaszország, július, kánikula. A szálláson pedig nincs klíma, nincs ventillátor, nincs hűtőszekrény és nincs saját fürdőszoba. Három szobára jut egy – és a fene tudja, milyen népek lesznek a másik két szobában. De a lényeg: nincs állandó lehetőség lehűteni magam, ha felforrt az agyvizem. Márpedig fel fog forrni.

Második szivarbolt. Egy, csak egy doboz szivar. A francba. Milyen szivarbolt az, ahol kevesebb szivart tartanak, mint a könyvesboltban?

Harmadik szivarbolt. Itt két doboz volt kirakva. Na ne már. Megkérdeztem, hogy van-e több, erre a csajszi elővett még egyet a pult alól. Hohó, ahol egy van, ott lehet több is. Szóltam, hogy ne kispályázzon, vegye elő, amije van. Előkerült egy tizes csomag. Vérszemet kaptam. Még. Erre megkérdezte, tulajdonképpen mennyi kell? Mondtam, hogy húsz. (Valójában negyven, de nem akartam egyből ledobni az atombombát.) Végül a csajszi összeszedte az összeset. 18. Szuper. Akkor már 29 megvan a negyvenből. Időközben bejött egy idősebb hapi, de a csajszi odakiabált neki valamit, miközben rám mutatott. Gondolom azt mondta, hogy be se gyere, mert ez a szimpatikus fiatalember most vásárolta fel a készletet. Kicsit féltem, amikor kimentem, de végül nem vertek meg.

Fagyi. Dobozban adták. Jótanács: ne edd meg idő előtt az ajándék ostyakarikát. Különösen akkor ne, ha kevés inget hoztál.

A fagyitól ragacsos kezemet simán beletöröltem a csuromvizes hajamba. Jobb híján ez is elmegy kézmosásnak.

Plakátokon mindenhol sörök, ásványvizek. Némileg zavaró, hogy ilyesmit vásárolni sehol sem lehet. Az idő pedig… nyugodtan veheted szószerint, hogy megolvad az aszfalt és majdnem veheted szószerint, hogy izzik a kő.

Garibaldi tér. Pihenő. Kabócák. Meg egy kövér koldus csaj, aki ötpercenként idejön, hátha időközben megtanultam olaszul.

A piacként használt utcában minden bolt sziesztázik. Délután négykor semmi sincs nyitva.

Negyedik szivarbolt. Mission completed. Jöhetnek a többiek.

Utólagos megjegyzés. Ezt a két napot nagyon ráérősen toltam végig. Sétáltam, árnyékos padokon ücsörögtem. És közben bepötyögtem a mobilba, ami eszembe jutott. Ez látszik is. Elkeseredés, frusztráció, aztán a terep alapos megismerése után megnyugvás. Nyilván kihagyhatnám az egészet, csak a végeredményt beírva, de akkor nem látszódna a folyamat.

Megjött a mélypont. Beugrottam egy boltba, vettem ezt-azt, hideg sör nem volt, de nem is baj, messze vagyunk, nem cipelem. Tudok egy kozelebbi boltot, majd ott. Aztán a közelebbi boltban sem volt hideg sör. Amikor rákérdeztem, közölték, hogy hideg sör csak a bolthoz tartozó presszóban van. Duplaáron. Irány vissza az előző bolt. (Több nincs.) Az egyik sarokban találtam egy pici hűtőt, de tényleg picit, mi kempingezni nagyobbat viszünk. Kérdeztem az eladót, hogy tényleg ennyi az összes hidegáru, de az eladó egyfelől bunkó volt, másfelől nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, végül kinyögte, hogy ez mind híres olasz sör, más meg nincs. Darabja egy euró. Aztán fizetéskor kiderült, hogy 1,67, ami azért elég durva ár egy háromdecis sörért egy boltban. Hazafelé még cikkcakkoztam egyet, hátha találok valamit, de nem. Ezt rakd össze: Bari 4 négyzetkilométeres központjában nem lehez venni hideg italt. Másfél bolt van (egy CBA simán agyonvágja a választékot), de nemhogy hideg sör nincs, de ásványvíz sem. Még csak olyan sincs, hogy egy akármilyen kis trafik beállít egy üdítős hűtőt. Semmi. Abban a városban, ahol júliusban alig megy 31 fok alá hőmérséklet. Finom. Különösen, ha egy zuhanyzó és hűtő nélküli szálláson laksz. Ez most vagy valami nagyfokú beleszarás, vagy egy sunyi cigánykodás. A presszókban ugyanis 1,5-2,5 euróért mérik a háromdecis sört. Komolyan, ennél még Isztambul legfanatikusabb negyedében is jobb volt a helyzet. Jól fel is húztam magam, aztán hazamentem a szaunába és nyugodtra ettem magam. (Húsz deka grana padano, fél kiló paradicsom, két kicsi sör.) Utána vissza a városba. Egy jellegtelen utcán közelítettem meg az Umberto teret – és leesett az állam. Egymással szemben két arab bolt, de mindkettőben hideg sör, 1,3-1,5 euróért. 6,6 decisek. Nesztek, olaszok. (Másfelől viszont pont azért jöttem fél nap helyett másfél napra, hogy bejárassam a terepet. Jól halad.)

Újabb utólagos megjegyzés. Végül alaposan bejártam a terepet. Vannak boltok, találtam is vagy hat nagyobbat. Ez oké. De hideg üdítőket, söröket határozottan nem tartanak. Ha ez az arab üzlet nem lenne itt a sarkon, meghaltam volna.

Újabb kihívás: a nagy rohanásban nem pakoltam szinte semmit. Se kést, se sörbontót, se szivarvágót. Aztán nekiálltam spekulálni. Még télen vettem Zakopánéban egy fejsze alakú kulcstartót. Nehogy már azok a ravasz gorálok ne tettek volna rá valami olyan ívet, amellyel sört lehet bontani. És bingó: volt.

Kiültem szivarozni a későbbi második – második? első – othonomba, az Umberto térre. A szobában uralkodó szauna után óriási felüdülés volt. Gondoltam, majd beleirkálom a telcsibe a nap történéseit, de annyira magával ragadott az élet a téren, hogy elő sem vettem a mobilt.

Nézegettem az embereket. Velem szemben négy-nyolc, ötvenes öregfiú, látszik rajtuk, hogy minden este itt ücsörögnek. Jobb, mint a tévé. Dumálnak, kibeszélik a népeket, ők a vagányok. Jobban ismerik egymás rigolyáit, mint az asszonyaik. De ha valami meglepő történik velük – például a tuniszi koldus, aki hálából a cigarettáért, meg akarja markolni a seggüket – gyorsan kiesnek a komfortzónájukból és előbukkan a kispolgár.

A sétány két oldalán, egymással párhuzamosan, két nő jön szembe. A jobb oldali majdnem tökéletes szépség, elegáns ruha, nemes tartás. Látszik rajta, hogy tisztában van a rendkívüliségével. A másik oldalon egy alacsony, széles csípőjű bakfis. Ringatózva lépked, kifejezetten laza. Látszik a mozgásán, hogy tudja, hogy nem tökéletes, de leszarja, élvezi az életet. Mosolyog. Te melyikkel barátkoznál?

Egy pár. A fiú, kissé természetellenesen kicsavarodva, állandóan a barátnője hátának alsó felén tartja a kezét. A lány minden porcikájával menekül a fiú elől. De az arcuk azt mutatja, hogy ők egy pár. Szvsz nem sokáig.

Idősebb pár. Mindkettőjük arcán a ráégett borzalom, hogy micsoda világban kell élniük. Ők ennél sokkal jobbat érdemelnének. Velük van a lányuk, meg az unoka. A lány arcán ugyanaz az érzés. Sikerült átörökíteniük.

Az ott… az ott én vagyok. Fiatal srác sétál egy lánnyal, lendületesen magyaráz valami nagyon fontosat – lehet, hogy egy bridzs licitrendszert – és csak úgy dől belőle az okosság. A lány tágra nyílt szemekkel nézi.

Fiatal srác. Olyan furcsa a tartása, amikor lakatolja le a bringáját. Aztán elindul. Csipőficamos. Annyira, hogy alig tud járni. De kerékpározik.

Kövér hapsi, kövér lány. Fogják egymás kezét, igyekeznek úgy mozogni, hogy minél többször érintkezzenek. (Van némi helyzeti előnyük.) Szemmel láthatóan leszarják a külvilágot, egyfolytában vigyorognak.

Fiatal, gizda csaj. Lemarad a többiektől, miközben szivarra gyújt. Majd futva utoléri őket. Senki más nem dohányzik a lánycsapatból. Eléggé egyértelmű helyzet: a kicsajt nem sokra tartják a csapatban, ő viszont lenni akar valaki. Ha más nem, akkor az a csaj, aki szivarozik.

Egy újabb pár. Fülig ér a szájuk, mindketten hevesen gesztikulálnak, de a testük még távol van egymástól. Azaz már megtalálták egymást, csak még nem mondták ki.

Érdekes pár. A meglehetősen kövér lány érzelmesen andalog, a zavarban lévő kamasz fiú próbál higgadtan társalogni. A lányon látszik, hogy készült: fekete nadrág, hogy ne látszódjon nagynak a segge, lila mintás felső, hogy romantikusnak tűnjön. A fiú napjai meg vannak számlálva.

Röhögcsélő huszonéves srácok búcsúznak hasonló társaiktól. Tipikus majomsziget. Aztán majd jönnek a lányok és szétrobbantják az egészet. Ha szerencséjük van, ötvenéves korukra megint összeáll egy társaság, úgy, mint velem szemben ezek az öregfiúk.

Az a baj ezzel a rohadt meleggel, hogy egy ideig le tudsz vetkőzni, utána viszont annyi. Viszont most már elmondhatom, hogy tudom milyen a júliusi kánikula egy ablaktalan, hetedik emeleti lakásban Dél-Olaszországban. Nem jó.

Úgy tűnik, egyedül vagyok a blokkban. Illetve úgy tekintem. Hosszú (na jó, annyira nem) töprengés után úgy döntöttem, hogy a szobám dohányzó. (Azt mondtam, hogy nincs ablak, de ez csak félig igaz: van ablak, de csak egy világító kürtőre nyílik.) Némi kedvezmény, hogy grappa aromás szivart pöfékelek, annak legalább kellemes az illata. (Oké, törcsit nem hoztam magammal, de utazó szivarhamutartót igen.)

Nagy ember volt, aki a hideg vizet kitalálta. Még ilyen extrém körülmények között is 10-15 percre rendberakja az embert egy zuhany. Utána viszont vége.

Időközben megérkeztek a lakótársak. Olasz család, három kicsi gyerekkel. Ide?? A fürdőszobát viszont buktam, egész estére birtokba vették. És végig üvöltött a tévé. Én pedig lelkiismeretfurdalás nélkül szivaroztam.

Laza megsülés
2016.07.05; kedd

A B&B-ből a második B, azaz a reggeli. (Az első B elég durva volt, tocsogósra izzadtam a párnát és a lepedőt, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor hajnalban betámadtak a szúnyogok. Védekezési lehetőség nulla. Nem tudom, mennyire direkt csinálják, de nem elég, hogy csípnek, hanem előtte a füledbe is zümmőgik, hogy csípni fogunk.) A ticketen megadott reggeliző abban az irányban volt, amerre még nem jártam (elég gyanús környék a vasútállomás mellett), az első dolog, ami szembejött velem, az egy bolt volt. Száz méterre a szállástól. Igaz, az a bizonyos hasznavehetetlen bolt, mert csupa alapélelmiszert árulnak, az meg turistáknak annyira nem jó, de valami extra aggyal rendelkező ember beszórt néhány sört a hideg húsospultba. Szóval annyira nem is reménytelen a helyzet.
Reggeli után (kávé és croissant) vettem egy kicsi sört az araboknál, majd kiültem az igazi otthonomba, az Umberto parkba. Sör, szivar, kora reggel, tipikus csavargó tempó. Dehát vannak bizonyos biológiával kapcsolatos dolgok.

Ja és az Umberto parkban is zsezsegnek a kabócák.

Kigondolkozni a dobozból. A belváros déli szélét a főpályaudvar és úgy általában a vasúti területek zárják. Eddig úgy voltam, hogy a túloldalon valószínűleg prémekbe öltözött emberek rágcsálják a mamutbordákat. Aztán megkerestem a gyalogos felüljárót, átmentem, és rögtön egy európai szintű üzletbe futottam bele. (Conad) A sajtok messze itt voltak a legolcsóbbak, szóval ez is kipipálva. Mondjuk hideg sör itt sem volt, de ez ugye már nem probléma.

Agyongrafittizett vasúti felüljáró, romantikussá lepusztult külső vasúti épületek, egy lopóautó éppen pakolja fel az áldozatát. Mellettük tábla: Hotel Ristorante Majesty.

Az olajbogyó kezelése viszont felfoghatatlan. Piac sajnos nincs a városban (istenem, ha az is lenne…), emiatt sokkal nehezebb mindent beszerezni. De van néhány bolt, ahol tartanak kimért olajbogyót. Mindenhol megkérdeztem, hogy vákumoznak-e esetleg? Hiszen olajbogyó van, a pulton meg ott feszít a vákumozó készülék. Sehol sem vállalták be. Azt mondták, a vákum összetöri az olajbogyót. Nem bántam volna, ha konzultálnak a pisa-i, vagy a firenzei kollégákkal, neadjisten az isztambuli árusokkal: mindenhol vákumoznak olajbogyót és semmi baja sincs kicsomagolás után.

Azok a pillanatok, melyekért még akkor is megérné eljönni, ha egyébként anyagilag nem lenne nyereséges. (Az.) Le akartam ülni egy szivarra a tenger melletti parkban, de valami gyanús banda vett körbe, arrébb mentem. A móló környékén megéreztem a halszagot. Nocsak. Januárban reggel hatkor jöttünk le (halpiacra ugye korán illik), de akkor sehol nem volt senki. Ezek lusta halászok. Viszont most délben, a tűző napon még ki vannak pakolva a halak. Túlsétáltam rajtuk és megláttam egy fatehén jellegű kocsmát. Hát ez az, ilyesmit keresek már egy napja! Gyorsan vettem egy sört (bolti áron), majd kiültem a móló szélére, az árnyékba.

Lábaimnál a tenger, a levegőben halszag és tengerszag, az öböl túlodalán Bari óvárosa, hideg sör, szivar. A kocsmában üvölt a ‘wish you where here’ diszkófeldolgozása. És nem sietek sehová, bőven van időm kiélvezni a hangulatot.

Akartam enni egy pizzát, de ez sem volt egyszerű. Az óváros, a vár környéke, illetve a belvárosi sétálóutcák tele vannak pizzériákkal, de mindegyikről ordít, hogy turistacsapda. Máshol viszont nincs egy sem. Végül az óváros szélén beültem egybe, az étlap végén, külön blokkban megtaláltam az olcsó, hagyományos pizzákat, a margerita tényleg négy euró, a háromdecis sör szolíd 1,5 euró, az egyedüli átvágás, hogy a végén felszámolnak fejenként 1 euró szervízdíjat, de nyilván ekkor már nem jár a borravaló. A pizza finom volt, szóval turistacsapda, de nem veszélyes.

Sziesztaidőben, izzó kövek között séta az óvárosban. Külön hangulata van, hogy rajtam kívül üres a város. A többieknek esze van. Vagy hűvös lakása.

Egy újabb Garibaldi szivar a Garibaldi téren. A kabócák még mindig megdolgoznak a pénzükért. Leültem egy árnyékos padra, pöfékeltem. Erre mellém ült két olasz hapi, akik folyamatosan ordítoztak egymással. Persze, lehet, hogy csak beszélgettek. Egy ideig tűrtem, aztán körbenéztem, még volt vagy négy árnyékos pad a közelben, átültem. Észre sem vették, ordítoztak tovább.

Eddig azt hittem, hogy csak kőltői túlzás az, hogy a hőség agyonnyom. De nem. Fél négy körül fejeztem be a beszerző körutat, felcipeltem a zsákmányt a lakásba. Ettem valamit, majd úgy gondoltam, kihúzom itt a szieszta végéig. Ledőltem, elbóbiskoltam. Ébredéskor nem az volt az első gondolatom, hogy úszok a verítékben, hanem, hogy hé, nem kapok levegőt! És tényleg fuldokoltam. Gyorsan magam köré tekertem a törölközőt, fürdőszoba, nagyon hosszú hideg zuhany. Utána pedig le a térre.

Másfél nap és már szokások alakulnak. Az arabok vigyorognak, amikor bemegyek hozzájuk, határozottan odalépek a hűtőhöz, kiveszem a sört, majd centre kiszámolva kifizetem. Az Umberto téren a kéregető tuniszi nyomorult vigyorogva üdvözölt. Aztán megjelentek az öregfiúk és odabiccentettek. Ha még egy napot maradok, már én is közöttük ülök, a tuniszi meg az én seggemet is markolászni akarja.

Szeretem nézni, ahogy az olaszok élnek, de van, amikor már kicsit sok. A tér felé menet vettem egy sört, kiültem az árnyékba. Minden nagyjából úgy történt, ahogy tegnap. Aztán mellém ültek a csajok. Először nem is vettem észre, hogy hozzám beszélnek, de azután nem lehetett nem észrevenni. Az egyik, aki nem olasz volt, csak itt élt, lelkesen vetette bele magát a társalgásba. Például feldobta, hogy valahol megihatnánk egy kávét. Nekem ugyan volt söröm – volt, mert az egyik csaj pesztrált két büdös kölyköt és az egyik a sörömet rúgta fel, a másik a szivaromat. De ennyi olasz stílus még belefért volna. Ekkor jött oda a tuniszi hajléktalan. Az egyik csajból előtört a fúria, torkaszakadtából ordibálni kezdett vele. Hogy mit mondott, azt nem tudom, hogy mit mutogatott, azt nagyon is. Én próbáltam magyarázni a beszélgetőpartneremnek, hogy szóljon már a csajnak, hogy hagyja a faszba, dehát egy olasznak ilyet nem lehet mondani. A hajléktalan meg élvezte, hogy végre beszélget vele valaki. Aztán… hé, Olaszországban vagyunk!… az egész tér felfigyelt, hogy valahol balhé van. Elkezdtek körénk gyűlni. Volt, aki csak vigyorgott, volt, aki bekiabált. A csajszi meg élvezte a szerepét, egyre vadabbul ordibált. Hacsak a felét is érthettem volna. És a kör közepén ott ültünk, a lány, aki diszkréten mosolygott és nagyjából ekkor kérdezte meg, hogy van-e feleségem, illetve én, aki igyekezett értelmesen kinézni a tömérdek repkedő talján fakoff között. Ha olasz életérzésre vágytam, most megkaptam. Aztán a hajléktalan végül odébbállt, a tömeg feloszlott, a csaj még átállt nehézbombázó üzemmódba, azaz távolról kiabált, mutogatott. Én konstatáltam, hogy a hülye kölyök teljesen kiborította a sörömet, a másik meg eltaposta a szivart, szóval udvariasan búcsút vettem és elpályáztam. Egyedül azt sajnáltam, hogy elvesztettem a teret. Ebben az esti melegben ez volt az egyedüli élhető terület. Még sétálgattam egy órát, majd hazamentem szaunázni.

Hazafelé
2016.07.06; szerda

Ez már sima volt. A reggelit kihagytam. (Az egyik kartondobozban találtam tegnapról maradt csokikat. Ugyan a hőségtől szétfolytak, de feltunkoltam. Több édesség nem fért bele, ugye a cukorbetegség nem játék. A kávét meg nem mertem megkockáztatni, a reggeli kávé élettani hatásai miatt.)

Még egy utolsó szivar az Umberto téren, busz, repülőgép, sima út, időben hazaértem.

Dacára annak, hogy szándékosan sem találhattam volna rosszabb szállást, elégedett vagyok. Feltérképeztem a várost, legközelebb 4-6 hónap múlva kellhet majd kimenni, akkor már elég lesz egy éjszaka is. A módszer pedig működik.

Linkek:

5 Comments

  1. Hiába, ez a legjobb világjáró hangulat, amikor van időd belemerülni a helyi életbe. :)

  2. A szam cime “Wish you were here” (nem pedig “where here”)… Legalabbis, a Youtube tanusaga szerint: https://www.youtube.com/watch?v=217JOBWTolg

  3. “Kigondolkozni a dobozból.” – ez azért fájdalmas volt. Vagy merészen újító. :) Nekem inkább az első.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *