Bora #1
2016.07.15; péntek
És igen: reggel már dübörgő szélre és tarajos hullámokra ébredtünk. Ez egy kicsit megnyugvás is: oké, nem csak belengették, hogy szopunk, hanem tényleg.
Meteorológia. Az eddig kétnaposra jelzett bora immár 2,5 napos lett. Tekintve, hogy eleve három napra jöttünk, a túraterves papírt hanyag eleganciával kukáztam ki. (Pedig valami ilyesmire számítottunk.)
Reggeli után irány Zadar. Egyrészt a Getróban jó áron lehet horvát borokat gyűjteni, másrészt meg csavargunk egy kicsit az óvárosban.
Ahogy csorogtunk befelé, a város szélén megláttunk egy Metro áruházat. Tulajdonképpen ez is jó lesz. (A Nokia Here navigációja elég vacak, ez a bolt meg már itt van.) Kicsit gáz volt, mert a Metro kártyámat a magyar pénztárcámban hagytam (azt meg a szálláson), de Nejnél ott volt a Barnáé, határeset. Egy nagyobb csoporttal bementünk, telepakoltam a kosarat borokkal, aztán pénztár. Egy kicsit azért izgultam. A csajszi először nem fogadta el a magyar kártyát, aztán átintett a párhuzamos sorban várakozó vevőhöz, elkérte az övét, lehúzta… és ennyi. Vásároltam egy kosár bort a STRMGVA Kft nevében. Az ő diszkontjával: 10%, azaz olyan háromezer pénz kedvezmény. A pénztárosnő vigyorogva mutatta is, én pedig elmorogtam egy “how lucky we are” megjegyzést a bajszom alatt. De azért jól esett.
Utána Zadar bekeményített. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg nem csak a mi fejünkben fogalmazódott meg az a zseniális ötlet, miszerint a szar időben menjünk inkább várost nézni. A közlekedés gyakorlatilag beállt, mint a gerely. Az összes belvárosi fizetőparkoló megtelt, a tömeg meg csak araszolt. Kiszabadulni is csak úgy tudtunk, hogy leszartam egy behajtani tilos táblát, aztán később autóztunk egy kicsit a járdán, mert az út elfogyott, végül többszörös nehéztüzérségi becsületsértések mellett sikerült rávennem a Nokia herét, hogy vezessen ki, utána meg haza. Ennyi volt Zadar. (Egyébként voltam már itt, akkor sem fogott meg a város, szóval nem vesztettünk sokat.)
Odafelé is, visszafelé is átmentünk a sztráda fölött és mindkétszer csak annyit tudtunk hozzáfűzni a látványhoz, hogy asztakurva. A hazafelé menő sáv mindkét irányban beállt a horizontig. Úgy értem, hogy álltak, mint a cövek, semmi mozgás. Valószínűleg sok embernek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy ilyen ítéletidőben inkább hazamennek, nem várják meg a szombati turnusváltást. Aztán a dugó miatt az autófolyam természetesen kiáradt, jutott belőle bőven a posedarje-i magisztráléra is. A szállásunkhoz vezető meredek, hegyesszögű utcára ugye csak a szembejövő sávből lehet lekanyarodni. A fullra bedugult szembejövő sávból. Szerencsére villogtatással, indexlámpával és mutogatással le tudtam kommunikálni a helyzetet, így mindenki addig tolatgatott, amíg befértünk a kanyarba.
Ja, előtte még lementünk a faluba. (Dugó, hegyesszögű lehajtó, nyilván.) A teraszunkról ugyanis kiszúrtunk egy szimpatikus strandot. Nem csak a fakocsma tetszett meg benne, hanem a sima beszállási lehetőség, és az, hogy kocsival le lehet menni a partig. Ahogy nézem, max fél napunk lesz evezgetni, na erre a kis időre biztosan nem fogjuk le-, meg felcipelni a kajakot a szállás melletti meredeken.
Megjegyzés: miközben ezt gépeltem, a szélvihar belefújt egy hamutartónyi hamut a szemembe. Ja, a kettős terasz teljesen szélvédett felében gépelek. De itt most ilyen nincs. Az előbb elmentem vécére és a szél átfújt az ülőkén. Alulról.
Szóval lementünk a falu kikötőjébe, megnéztük a strandot, szuper. (Eltekintve attól, hogy kamerázás közben kis híján belefújt a szél a vízbe egy 110 kilós szimpatikus férfit.)
Utána beültünk egy part menti kiskocsmába. Pizza van? Van. Adjatok. Kaptunk két olyan pizzát, hogy kettéállt a fülünk. (A szokásos óriási horvát pizza.) A hangulat: ezer éve nem volt részem ilyen élményben. Dohányzó étterem. (Nej: eszedbe ne jusson!)
Hazafelé bolt. Nej beszaladt citromért, én meg megnéztem a borokat és meglepődve láttam, hogy van peljesac-i Plavac literes asztali bor 25-re leárazva (1100 forint), elég jól ismerem ezt a bort, könnyed, gyümölcsös, beszélgetésekhez, hétköznapi borozásokhoz kitűnő, vettem is két tesztüveggel. Ha beválik, akkor holnap rátolatok a boltra.
Aztán itthon.
Nehéz erről mit írni, mert ránézésre nem történik semmi, közben pedig ezerrel tekernek a fogaskerekek az agyban. A szombat elveszett, még rosszabb időt jósolnak, mint mára. El kellene autózni valahová. Valahová, ahol az embereknek még csak szavuk sincs a szélre. A Windyty szerint a szélcsendig legalább 250 kilométert kellene autózni. Háát… akkor marad a szél. Autózzuk le a tervezett kerékpártúra útvonalát? Ezzel pont az újdonságot vesszük el belőle. Hiszen sanszos, hogy ide még visszajövünk. (Evezni is jó terep, kerékpározni is.) Menjünk el Plitvicére? Vagy Paklenicára? Mindkettőhöz át kell menni a Velebiten, azaz Sveti Rok alagút. Márpedig a szombat eleve dugulós nap, ha valahol bedugul a sztráda, a két nagy alagútnál biztosan, az meg, hogy a szállás helyett a kocsiban ücsörögjek egész nap, annyira nem jó megoldás. Tényleg, mi van, ha egész nap a szálláson ücsörgünk? Nos, a szél eleve megőrjít. Valamikor dolgoztam gyárban, megszoktam, hogy gépek dübörögnek körülöttem, de ez a vihar egy hengermű. És az állandó, pokoli erős huzat, azt nem lehet megszokni. Simán átfúj a házon. Ember, megnéztem: a Beaufort skálán 5-7 erősségű alapszél mellett 7-9 széllökések vannak. Kilenc!!! Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor lesz szerencsém ilyen szélhez. Itt meg 2,5 napig benne élünk. Néha kisétálok a terasz szélére (közben kapaszkodok) és nézegetem az öblöt. A borákra jellemző híres/hirhedt vízpermet folyamatosan előttem van. Jobb híján tanulmányozgatom.
A borák vízpermete régi vitatéma. Egyrészt azt mondják, hogy a borába keveredett kajakost nem is az öli meg, hogy belefordul, hanem sokkal inkább a víz feletti vízpermetbe fulladnak bele. Lehetséges? A fene tudja. Aki belefulladt, az már nem tudja megmondani. Így megmaradt vitatémának: a nagyon profik kiröhögik, a vízimentők hümmögnek, a kevésbé profik meg tanácstalanok. Inkább kerülik a borát. Csakhogy. Ez a vízpermet-mizéria megjelent a Balatonnál is, ahol a szabályozás egyértelmű célja az, hogy soha, semmikor ne legyenek a vízen sportolási céllal emberek. (Ugye az informatikában is az a legstabilabb rendszer, amelyikben nincsenek felhasználók.) Ennek az idióta szabályozásnak pont kapóra jön a vízpermet téma, mert erre hivatkozva még jobban lehet szigorítani.
Szóval tanulmányozgatom. Az egyik érv az, hogy a vízpermet közvetlenül a vízfelszín felett alakul ki, azaz az úszókra veszélyes, de a kajakosokra nem. Ez egyértelműen nem igaz. Olyan 6-7 bft körül jelenik meg a vízpermet. Ez alacsony. De 8-9 bft körül már van 1-2 méter magas, ezt simán elkapja a kajakos is. Igaz, ezek a vízpermet foltok még nem túl nagyok. Ekkora szélben gyorsan mozognak, a kajakosnak rövid ideig kell kibírnia levegő nélkül és már ki is került belőle. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a 10-12 bft zónában már ki tudnak alakulni akkora vízpermet felhők, hogy tényleg bele lehet fulladni. De ilyen időben vízen lenni kajakban… az már egyébként is minősített öngyilkosság. Mindenesetre Magyarországon már a 10 bft is ritkaság, szvsz elég otromba dolog ezt a vízpermet izét belekeverni a balatoni viszonyokba.
Még variáltunk azon, hogy Nej nekiáll innen dolgozni szombaton, cserébe megkapja a keddet szabadnapnak, így egy nappal később megyünk haza (hétfőn babapopsi simaságú víz várható), de aztán elvetettük. Utána találtam Plitvicére egy kerülő utat Gracac felé, jó is lett volna, oké, megyünk… erre ránéztem az időjárásjelentésre, és… Plitvicén ugyan nem lesz orkán erősségű szél, viszont egész nap esik. Fasza. Rövidnadrág, póló. Hogyan is utazik az ember július közepén Horvátországba?
Magunk között szólva azért kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm a horvát tengerparttal. Kaptam már itt novemberi viszonyokat Porecben augusztusban, most itt van ez a viharos, októberi idő júliusban, márpedig eddig az volt a mondás, hogy a Balaton ugyan kiszámíthatatlan nyáron, bezzeg a horvát tengerpart. Bezzeg. Útiköltség sztrádán 60e.
No mindegy, gyakorlatilag beszorultunk. Nem tudunk menni sehová. Hiába a kajakok, hiába a bringák, hiába a feltankolt autó. Nem kicsit frusztráló. Persze, lehetne olvasgatni. Ha elraktam volna az olvasószemüvegemet. A kilátás ugyan gyönyörű a teraszról (már ha ki merek menni a korlátig), de egész nap azt nézni, nem egy nagy kihívás. Meg van még a laptop, internettel. Sírok.
És ekkor szakadt le este az ég, tömérdek esővel.
Recent Comments