Posedarje 02/04

Bora #1
2016.07.15; péntek

És igen: reggel már dübörgő szélre és tarajos hullámokra ébredtünk. Ez egy kicsit megnyugvás is: oké, nem csak belengették, hogy szopunk, hanem tényleg.

Meteorológia. Az eddig kétnaposra jelzett bora immár 2,5 napos lett. Tekintve, hogy eleve három napra jöttünk, a túraterves papírt hanyag eleganciával kukáztam ki. (Pedig valami ilyesmire számítottunk.)

Reggeli után irány Zadar. Egyrészt a Getróban jó áron lehet horvát borokat gyűjteni, másrészt meg csavargunk egy kicsit az óvárosban.

Ahogy csorogtunk befelé, a város szélén megláttunk egy Metro áruházat. Tulajdonképpen ez is jó lesz. (A Nokia Here navigációja elég vacak, ez a bolt meg már itt van.) Kicsit gáz volt, mert a Metro kártyámat a magyar pénztárcámban hagytam (azt meg a szálláson), de Nejnél ott volt a Barnáé, határeset. Egy nagyobb csoporttal bementünk, telepakoltam a kosarat borokkal, aztán pénztár. Egy kicsit azért izgultam. A csajszi először nem fogadta el a magyar kártyát, aztán átintett a párhuzamos sorban várakozó vevőhöz, elkérte az övét, lehúzta… és ennyi. Vásároltam egy kosár bort a STRMGVA Kft nevében. Az ő diszkontjával: 10%, azaz olyan háromezer pénz kedvezmény. A pénztárosnő vigyorogva mutatta is, én pedig elmorogtam egy “how lucky we are” megjegyzést a bajszom alatt. De azért jól esett.

Utána Zadar bekeményített. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg nem csak a mi fejünkben fogalmazódott meg az a zseniális ötlet, miszerint a szar időben menjünk inkább várost nézni. A közlekedés gyakorlatilag beállt, mint a gerely. Az összes belvárosi fizetőparkoló megtelt, a tömeg meg csak araszolt. Kiszabadulni is csak úgy tudtunk, hogy leszartam egy behajtani tilos táblát, aztán később autóztunk egy kicsit a járdán, mert az út elfogyott, végül többszörös nehéztüzérségi becsületsértések mellett sikerült rávennem a Nokia herét, hogy vezessen ki, utána meg haza. Ennyi volt Zadar. (Egyébként voltam már itt, akkor sem fogott meg a város, szóval nem vesztettünk sokat.)

Odafelé is, visszafelé is átmentünk a sztráda fölött és mindkétszer csak annyit tudtunk hozzáfűzni a látványhoz, hogy asztakurva. A hazafelé menő sáv mindkét irányban beállt a horizontig. Úgy értem, hogy álltak, mint a cövek, semmi mozgás. Valószínűleg sok embernek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy ilyen ítéletidőben inkább hazamennek, nem várják meg a szombati turnusváltást. Aztán a dugó miatt az autófolyam természetesen kiáradt, jutott belőle bőven a posedarje-i magisztráléra is. A szállásunkhoz vezető meredek, hegyesszögű utcára ugye csak a szembejövő sávből lehet lekanyarodni. A fullra bedugult szembejövő sávból. Szerencsére villogtatással, indexlámpával és mutogatással le tudtam kommunikálni a helyzetet, így mindenki addig tolatgatott, amíg befértünk a kanyarba.

Ja, előtte még lementünk a faluba. (Dugó, hegyesszögű lehajtó, nyilván.) A teraszunkról ugyanis kiszúrtunk egy szimpatikus strandot. Nem csak a fakocsma tetszett meg benne, hanem a sima beszállási lehetőség, és az, hogy kocsival le lehet menni a partig. Ahogy nézem, max fél napunk lesz evezgetni, na erre a kis időre biztosan nem fogjuk le-, meg felcipelni a kajakot a szállás melletti meredeken.

Megjegyzés: miközben ezt gépeltem, a szélvihar belefújt egy hamutartónyi hamut a szemembe. Ja, a kettős terasz teljesen szélvédett felében gépelek. De itt most ilyen nincs. Az előbb elmentem vécére és a szél átfújt az ülőkén. Alulról.

Szóval lementünk a falu kikötőjébe, megnéztük a strandot, szuper. (Eltekintve attól, hogy kamerázás közben kis híján belefújt a szél a vízbe egy 110 kilós szimpatikus férfit.)

Utána beültünk egy part menti kiskocsmába. Pizza van? Van. Adjatok. Kaptunk két olyan pizzát, hogy kettéállt a fülünk. (A szokásos óriási horvát pizza.) A hangulat: ezer éve nem volt részem ilyen élményben. Dohányzó étterem. (Nej: eszedbe ne jusson!)

Hazafelé bolt. Nej beszaladt citromért, én meg megnéztem a borokat és meglepődve láttam, hogy van peljesac-i Plavac literes asztali bor 25-re leárazva (1100 forint), elég jól ismerem ezt a bort, könnyed, gyümölcsös, beszélgetésekhez, hétköznapi borozásokhoz kitűnő, vettem is két tesztüveggel. Ha beválik, akkor holnap rátolatok a boltra.

Aztán itthon.

Nehéz erről mit írni, mert ránézésre nem történik semmi, közben pedig ezerrel tekernek a fogaskerekek az agyban. A szombat elveszett, még rosszabb időt jósolnak, mint mára. El kellene autózni valahová. Valahová, ahol az embereknek még csak szavuk sincs a szélre. A Windyty szerint a szélcsendig legalább 250 kilométert kellene autózni. Háát… akkor marad a szél. Autózzuk le a tervezett kerékpártúra útvonalát? Ezzel pont az újdonságot vesszük el belőle. Hiszen sanszos, hogy ide még visszajövünk. (Evezni is jó terep, kerékpározni is.) Menjünk el Plitvicére? Vagy Paklenicára? Mindkettőhöz át kell menni a Velebiten, azaz Sveti Rok alagút. Márpedig a szombat eleve dugulós nap, ha valahol bedugul a sztráda, a két nagy alagútnál biztosan, az meg, hogy a szállás helyett a kocsiban ücsörögjek egész nap, annyira nem jó megoldás. Tényleg, mi van, ha egész nap a szálláson ücsörgünk? Nos, a szél eleve megőrjít. Valamikor dolgoztam gyárban, megszoktam, hogy gépek dübörögnek körülöttem, de ez a vihar egy hengermű. És az állandó, pokoli erős huzat, azt nem lehet megszokni. Simán átfúj a házon. Ember, megnéztem: a Beaufort skálán 5-7 erősségű alapszél mellett 7-9 széllökések vannak. Kilenc!!! Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor lesz szerencsém ilyen szélhez. Itt meg 2,5 napig benne élünk. Néha kisétálok a terasz szélére (közben kapaszkodok) és nézegetem az öblöt. A borákra jellemző híres/hirhedt vízpermet folyamatosan előttem van. Jobb híján tanulmányozgatom.

A borák vízpermete régi vitatéma. Egyrészt azt mondják, hogy a borába keveredett kajakost nem is az öli meg, hogy belefordul, hanem sokkal inkább a víz feletti vízpermetbe fulladnak bele. Lehetséges? A fene tudja. Aki belefulladt, az már nem tudja megmondani. Így megmaradt vitatémának: a nagyon profik kiröhögik, a vízimentők hümmögnek, a kevésbé profik meg tanácstalanok. Inkább kerülik a borát. Csakhogy. Ez a vízpermet-mizéria megjelent a Balatonnál is, ahol a szabályozás egyértelmű célja az, hogy soha, semmikor ne legyenek a vízen sportolási céllal emberek. (Ugye az informatikában is az a legstabilabb rendszer, amelyikben nincsenek felhasználók.) Ennek az idióta szabályozásnak pont kapóra jön a vízpermet téma, mert erre hivatkozva még jobban lehet szigorítani.

Szóval tanulmányozgatom. Az egyik érv az, hogy a vízpermet közvetlenül a vízfelszín felett alakul ki, azaz az úszókra veszélyes, de a kajakosokra nem. Ez egyértelműen nem igaz. Olyan 6-7 bft körül jelenik meg a vízpermet. Ez alacsony. De 8-9 bft körül már van 1-2 méter magas, ezt simán elkapja a kajakos is. Igaz, ezek a vízpermet foltok még nem túl nagyok. Ekkora szélben gyorsan mozognak, a kajakosnak rövid ideig kell kibírnia levegő nélkül és már ki is került belőle. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a 10-12 bft zónában már ki tudnak alakulni akkora vízpermet felhők, hogy tényleg bele lehet fulladni. De ilyen időben vízen lenni kajakban… az már egyébként is minősített öngyilkosság. Mindenesetre Magyarországon már a 10 bft is ritkaság, szvsz elég otromba dolog ezt a vízpermet izét belekeverni a balatoni viszonyokba.

Még variáltunk azon, hogy Nej nekiáll innen dolgozni szombaton, cserébe megkapja a keddet szabadnapnak, így egy nappal később megyünk haza (hétfőn babapopsi simaságú víz várható), de aztán elvetettük. Utána találtam Plitvicére egy kerülő utat Gracac felé, jó is lett volna, oké, megyünk… erre ránéztem az időjárásjelentésre, és… Plitvicén ugyan nem lesz orkán erősségű szél, viszont egész nap esik. Fasza. Rövidnadrág, póló. Hogyan is utazik az ember július közepén Horvátországba?

Magunk között szólva azért kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm a horvát tengerparttal. Kaptam már itt novemberi viszonyokat Porecben augusztusban, most itt van ez a viharos, októberi idő júliusban, márpedig eddig az volt a mondás, hogy a Balaton ugyan kiszámíthatatlan nyáron, bezzeg a horvát tengerpart. Bezzeg. Útiköltség sztrádán 60e.

No mindegy, gyakorlatilag beszorultunk. Nem tudunk menni sehová. Hiába a kajakok, hiába a bringák, hiába a feltankolt autó. Nem kicsit frusztráló. Persze, lehetne olvasgatni. Ha elraktam volna az olvasószemüvegemet. A kilátás ugyan gyönyörű a teraszról (már ha ki merek menni a korlátig), de egész nap azt nézni, nem egy nagy kihívás. Meg van még a laptop, internettel. Sírok.

És ekkor szakadt le este az ég, tömérdek esővel.

Posedarje 01/04

Előzmények

Kicsit messziről kezdem. Tavaly decemberben rakott össze a kajakos társaság egy túrát a Zrmanje kanyonba, májusi időzítéssel. Mi pont akkor mentünk Grúziába, így kimaradtunk, de alaposan átnézve a térképet, láttuk, hogy meglehetősen izgalmas a környék, megérne egy misét.

Nézegesd egy kicsit a térképet: a Zrmanje folyó (jobbra) egy kifejezetten hangulatos kanyont vágott a dombok közé – errefelé forgatták a jugó Winnetou filmek egyes jeleneteit is – majd a folyó beletorkollik a Novigrad öbölbe, mely a tenger egy furcsa betörése a szárazföldre. Az öbölböl ki lehet menni a tengerre is – bár a viaduktról nézve, elég erős áramlással kell számolni a csatornában – de maga az öböl is bejárható, nyilván a fő attrakció a Zrmanje kanyon, viszont az öbölrendszernek itt még nincs vége, az öbölből nyílik egy másik csatorna, mely mögött egy újabb öböl található. Települések mindenhol vannak, azaz evezgetés, bejárás közben bárhol ki lehet szállni pihenni, inni valami frissítőt, illetve hangulatos dalmát falvakat nézegetni. Minden szempontból védett öböl, a tenger hullámzó kilengései nem jönnek be, a szél persze igen. Az öbölrendszer kerékpárral is körbejárható, a távolság 58 kilométer, egy szolíd egynapos túra. (Bár szintek vannak, nyáron kánikula is, de ez adja a sportértéket.)

Nem is vacakoltam tovább, január első hetében foglaltam egy apartmant Posedarjében, július közepére. Dalmácia, július közepe, mi baj lehet?

Aztán májusban mindenki ráfaragott: mi Grúziában fogtunk ki egy felhős, esős időt, de Maslenicében, ahol a többiek megszálltak, szintén vacak idő volt. Sajnáltam is őket, de azért titokban megveregettem a vállamat: ha valaki biztosra akar menni, akkor csak júliusra foglal. A május… azért eléggé necces.

Aztán telt-múlt az idő, elérkezett a pakolás, indulás ideje. Szokás szerint stressz üzemmódban.
Indulás előtti napon Nej kisétált a lugasba. Kezében egy keverős csaptelep karja. Houston, we have a problem. A mosókonyhában próbált vizet engedni, de kezében maradt a kar. A forró víz pedig ömlött a csapból, megállíthatatlanul. Próbáltam csempecsapnál elzárni, de egyik sem hatott rá. Az összes vizet elzárni nem igazán szerencsés, szerelőt hívni, csaptelepet cserélni meg már nincs idő, mindjárt indulunk. Végül kalapáccsal és vésővel sikerült belenyúlnom a csaptelep belső lelkivilágába: addig ütöttem egy műanyag bumszlit, amíg el nem állt a víz. Megölnöm nem kellett, azt már Nej megtette.
Oké. Mehettem vissza tervezni. Windyty. És lemeredtem. Ekkor már egy hete tombolt itthon egy hőhullám, az utolsó napokban még éjszaka is alig ment le a hőmérséklet 30 fok alá. Erre azt mutatta nekem az online levelibéka, hogy az utazás napja még oké, de odalent éjfélkor jön valami bora erősségű szörnyeteg és csak szombat délben megy el. Ja, Pesten pedig már az indulás előtti éjszaka érkezik az itéletidő. Jó kis koktél.

Oké. Újratervezés. A bora nem megy csak úgy el, még ha távozott is, a víz a lavórban sokáig lötyög. Akkor szombat délután letoljuk a kerékpártúrát, vasárnap pedig a Zrmanje kanyon. Péntek? Benézünk Zadarba, egyébként meg maradunk a popsinkon a szálláson. Szerencsére lesz nálunk egy tálca sör. Három napra. Elleszünk.

Leutazás
2016.07.14; csütörtök

Az éjszakai vihar miatt nem pakoltuk fel az autót. Majd hajnalban. Ötkor keltünk, hétkor terveztünk indulni. Nos, a vihar megvolt, örültünk neki, aludhattunk bezárt ablakok mellett a fullasztó melegben. Aztán pakoláskor jött a következő vihar, nem is kicsi. Ekkor meg ugye csonttá fagytam odakint. Értékeltem a helyzet iróniáját: kánikula, utána felhőszakadásban pakolás, utána megint kánikula, végül bora. Én, a hőelem.
Nem hiszed el, hogyan pakoltunk hajnalban. A laptopot már elraktam, így a médiacenteren hoztam be a met/idokep párost, mindkét radar videót kiraktam a tévére, és a fél szemem mindig oda fókuszált. Amikor azt láttam, hogy jön tíz perc szünet, gyorsan kirohantam, beraktam ezt-azt, felszereltem a bringákat, feldobtuk a kajakokat. Így csak mérsékelten áztam szarrá. Indulás előtt egy forró zuhany, végül fél nyolc körül elindultunk.

Balatonfenyves környékén jöttünk ki az ólomszínű felhő alól. Utána persze megint kurvanap. (Teljesen leégette a bal oldalamat.)
Az M7-en akkora volt a forgalom, mint az M3 pályán péntek délután. Csak éppen csütörtök kora reggel volt. Nem értettem. Próbáltam beállni 100-ra, hogy békén hagyjanak, de nem. Látták a kajakokat, a bringákat és mindenkiben, még a teherautókban és a kamionokban is felgerjedt az előzési vágy. Utána meg visszalassítottak. Időnként meg nekem lett tele a tököm és 150-nel lehúztam az egész bagázst a faszba.

Határőr. Felpillantott a kajakokra. Hová mennek? Tengerpartra. Aha, köszönöm. Elengedett. Hová máshová mehetnénk? A Paklenicára sziklát mászni? A horvát bódé mellett szokás szerint elsprinteltünk, ordítás, visszatolattam, de csak intettek, hogy menjünk. Ez évről évre egyre bizarrabb.

Lejöttünk a sztrádáról, mentünk a faluba. Igazából piszkosul egyszerű az egész, a szállás a sztrádáról lekanyarodó magisztrále mellett van, nem is lenne gond, csak hát azok a fránya részletek. A szállás a főúttól kábé 20 méterre van, csak éppen a főútról nincs behajtás, a térkép nem ismer semmilyen másik utat és az egész egy durván meredek domboldalon fekszik, szóval a húsz méter oldaltávolság az legalább tíz méter szintkülönbség is egyben. Az autóforgalom meg durva, nincs ám olyan, hogy hoppá, megfordulok. Elautózgattunk a helyszín előtt néhányszor, a GPS koordináták alapján be is lőttük a szállásunk tetejét, de nem tudtunk lejutni. Próbálkoztunk a faluból is, de nem vitt ki odáig az út, korábban felment a főútra. A vége az lett, hogy ledobtam az autót egy közeli szálloda parkolójába és nekivágtam gyalog. Így találtam meg egy ösvény erősségű, rettenetesen meredek és hegyesszögű lehajtást. Gyakorlatilag látatlanban fejesugrás a fenyők közé. De egyértelműen ez volt a levezető út. Még úgy, hogy a szemközti sávból fordultam rá, még így is vagy kettőt ipszilonozgattam, mire be bírtuk venni a kanyart. (Kajakok, bringák, naná.) Aztán lefelé elmentünk egy – hát, erősen jóindulattal – félkésznek tekinthető épület mellett, majd bejutottunk egy kőfejtőbe. Tovább nem vezetett az út. De legalább volt hely parkolni. Visszasétáltam. A félkész épületből kihajolt egy hajléktalan.
– Jozsef? – kérdezte.
Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam. Akarom én ezt? Próbáljuk meg.
– Yes. I’m looking for Frank Tschautscher.
– OK, this is.
Nem ugrottam a plafonig örömömben. De legalább értettem, miért volt olyan pokolian olcsó a szállás. (Az adott időszakban a környéken ilyen árban csak kempingben lévő deszkabódét találtam volna, mindenféle komfort nélkül. Ez meg full felszerelt apartmanként hirdette magát. Ugyanannyiért.) De túl sokat nem variáltam, félkész házban lakásban egyébként is jók vagyunk, ha elaludtunk ilyesmiben 2000 méter környékén Grúziában, mindenféle fűtés nélkül, csak elleszünk a horvát tengerparton is. Nagy levegő, udvarias mosoly, gyerünk. Elsőre bevittek valami pinceszerű szobába.
– Ez az egyik apartman. Itt nincs klíma, mert ez magától hűvös – magyarázta a hapi.
– Ja, sejtem – hümmögtem. A sóbányák is hűvösek. Terasz nem volt, az ajtó az udvarra nyílt, ott volt valami kertiasztal. Panoráma nulla.
– És a másik lehetőség? – kérdeztem vissza.
– Ahhoz mászni kell.
Felmentünk egy hosszú, vakolatlan lépcsőn. (Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna, az egész épület vakolatlan volt.) Aztán tekeregtünk egy sort, én legalábbis kezdtem elveszíteni a fonalat, majd felmentünk egy újabb lépcsőn (ez már rendben volt, de mellette volt egy másik, vakolatlan is), fönt valami ajtó, bementünk… és tátva maradt a szám. Gyönyörűen berendezett két hálószobás, konyhás, étkezős, fürdőszobás, klímás apartman, hatalmas dupla terasszal és akkora panorámával, mint ide Lacháza.
– Akkor melyiket választja? – kérdezte a hapsi.
Én meg néztem rá, mint a hülyére. Na, vajon melyiket?

Később kiderült, hogy a felmenetelhez nem kell bejárni a pince kazamatát sem, a kertben van egy roppant hangulatos kőlépcső, körbevéve rengeteg mediterrán virággal, fűszernövénnyel, szóval nagy királyság.
Felcuccoltunk. A házigazdák: Diana és Mikola. (Annak a bizonyos Frank-nak az anyósa, illetve az apósa.) Még csak elkezdtünk pakolni, amikor szóltak, hogy ugyan, igyunk már meg egy hideg sört. Visszaintettem, hogy a pakolás után nagyon szívesen. Nem várták meg, már közben odaszóltak, hogy most aztán tényleg irgumburgum. Jó arcok. (Végre valaki, aki rosszabbul beszél angolul, mint én.) Leültünk, kérdezgették, mit fogunk csinálni. Elmeséltem a túraterveinket. Egy kicsit hátrébb húzódtak. (A teraszról körbenézve, így 3D-ben, már nekem sem tűnik annyira magától értetődőnek az öböl körbebringázása. Azért az ott szembe, az egy ránézésre is 3-400 méter magas hegy.)

A kilátás tényleg gyönyörű. Már órák óta nézegettem a tájat, mire leesett, hogy szélerőművet oda szoktak tenni, ahol sok a szél. Itt meg van vagy harminc forgómorgó. Hmm. Kajakos terep?

A beszállóhely rendben is volt (hiszen ez kapott meg először az apartmanból), csak éppen… a part durván mélyen van. Szűk ösvényen. Izgalmas lesz levinni a kajakokat. (Bár Mikola felajánlotta, hogy segít.)

Mindenfelé rozmaring. Úgy nő, mintha gyom lenne. Nehogy már valamelyik napon ne süssünk valami fokhagymás akármit.

Egy másik házaspár van még a házban. Szlovákok. Üdvözöltem őket, a hapsi magyarul válaszol. Hoppá. Langsam spazieren.

Berendezkedtünk. Bár nem tartom magam internetfüggőnek (Nej szerint de), mindenesetre kellett volna a wifi hozzáférés. Tudod, már csak a meteorológia miatt is. A lépcsőfeljárónál népi motívumokkal díszített tábla, rajta a wifi konfigurációs doksija. Ez egyfelől remek, csak éppen én nem konfigolni szeretném a wifi-t, hanem használni. Aztán a papír alján kézzel írva: kljucs/key/lozinka:XXXXxYYYYY. Te mit gondoltál volna? Én azt, hogy a kljucs/key (egyik horvátul, a másik angolul) úgy néz ki, hogy lozinka:XXXXxYYYYY. Nem tudtam fellépni. Megkérdeztem a házinénit, de úgy nézett rám, mintha az anyját sértegetném.
– Aranyom, 62 éves vagyok, dehogyis értek ehhez. Tessék itt van az egész hóbelevanc, vidd föl, aztán csinálj vele, amit akarsz.
Így jártam el. Felvittem a teraszra a wifi AP-t, lekaptam a hátulját, ott volt benne a default jelszó. Igen, jól sejted: a lozinka azt jelenti, hogy jelszó. Azaz a kljucs/key/lozinka ugyanazt jelentette, a tényleges jelszó pedig az utána lévő jelsorozat volt. Persze ez nem volt elég, az AP teljesen behalt, reseteltem, aztán beléptem adminként, aktiváltam a SIM kártyát, végül beröffent. Visszavittem a helyére, de onnan meg nem láttuk. Rövid tanakodás. Ez a cucc eddig nem működött, mégsem zavart senkit. Ergo senki nem használta. Akkor meg miért ne vinném fel a szobánkba?

Összefutottam a szlovák szomszédokkal. Szóltam a hapinak, hogy van net, ha kell, meg tudom adni a jelszót.
– Ne hülyéskedj már. Van net, csak nem működik.
– Én meg megcsináltam.
– Tényleg?
– Informatikus vagyok.
Ezt lefordította a feleségének, majd mindketten harsányan röhögni kezdtek. Nem feszegettem.

Végre, miénk a kéró. Klíma! Az utóbbi napok hőség okozta szenvedései után! És pénteken bora, azaz addig alszunk, ameddig akarunk. Nem is olyan rossz ez eddig.

Aztán egyből meteorológia. Asztakurva. Az egynapos borából kétnapos lett. Ez azért már bosszantó. Eddig lehúztuk a belső öblöt, most bebuktuk a bringatúrát. Meg kell elégednünk vasárnap a Zrmanje kanyonnal. Szombatra meg kitalálunk valamit. Mittudomén, Plitvice sincs olyan messze.

A szar időre való tekintettel három könyvet is csomagoltam. Olvasószemüveg nélkül. Ügyes.

A kabócék délután hatkor bekussoltak.

Este fél tíz. Üldögélek a teraszon, a fullasztó meleg kezdi átadni a helyét az éjszakai hűvösnek. A Windyty szerint északabbra már elkezdődött a tánc.