Month: August 2016

Vazze

Ez itt egy fénykép a mobiltelefonomról.

DSC_2153

Ha nem látszódna jól, azt válaszolta a Google, hogy ezt a felhasználói nevet sajnos nem hajlandó elfogadni.

Elmesélem a kép történetét.

Új telefon, újra fel kellett telepítenem mindent. Köztük a Waze klienst is. Előtte már bekonfiguráltam a Google accountomat, böngésző, levelező működött.

Jött a Waze. Meg egy óra idegbaj.

Feltelepítettem. Rögtön azzal kezdte, hogy küld egy ellenőrző sms kódot a telefonomra. Küldjél. Megjött, beírtam. Erre megkérdezte a nevemet és a usernevemet. Megadtam, hogy jpetrenyi. Szuper. Elindult az alkalmazás. Settings fül. Közölte, hogy wazer vagyok. Csak így. Mi van? Most adtam meg egy becsületben megőszült usernevet. Oké, változtassuk meg. Erre megint feldobta az sms autentikációt. Megkerülni nem lehetett. Jó, külgyed az újat. Elküldte. Beírtam. Adjak usernevet. Jpetrenyi. Foglalt. Persze, hogy foglalt, te barom, az előbb adtam meg! – kaptam fel a vizet. De nem lehetett megkerülni. Oké. Petrenyij. Foglalt. Valószínűleg ez lehetett a régi telefonomon. (Persze mindegyik ugyanahhoz a telefonszámhoz tartozott.) Joep. Foglalt. J.petrenyi. Csak betű és szám lehet. Houston, we have a problem. Tizenkilenc évvel ezelőtti userneveket szedtem elő. Lazybear. Foglalt. Anyátok. Darthfather. Naná, hogy elvitték. Jöhet az ultimate usernév: jgambolputty. Foglalt. Miva? JohannGambolputty. Foglalt. JohannGambolputtyVonUlm. Foglalt. Na, ekkor írtam be azt a bizonyos FuckYouGoogle usenevet.

Kíváncsi vagy, mi lett a vége?
NervousWalrus.
Ez még valahogy szabadon maradt.

De ahogy elnézem a Google elcseszett autentikáló rendszerét, hamarosan el fog fogyni az összes szó.
Igyekezzetek.

PS1
Ja, és simán felkapta az összes régi beállításomat: a Home koordinátát, a Work koordinátát és a Favorite koordinátákat. Csak a usernevemet nem engedte megtartani.

PS2
Igen tudom, adhattam volna az írásnak a ReallyPissedOff50BloodyBoiledCabbagesShovedUpYourArseIfYouDontGiveMeAccessnow címet is.

Suwalki kajaktúra 07/07

Logisztika
2016.08.20; szombat

Ordító napsütés ébresztett reggel. Eddig hol voltál, a jó ég áldjon meg? Újból kiteregettem a pénzeket a kajakon, húsz perc múlva már szárazok voltak. Jó anyag ez a zloty.
Zoltán rögtön egy fergeteges tisztálkodáspartival kezdett, naná, a zsilipben.

Optimisták voltunk. Szombat van, a gazda biztosan otthon pihen. Nem is lehet más vágya, minthogy befogja a traktort a szekér elé és kijöjjön nyolc, jól megpakolt kajakért. (Az elmenők is hagytak ott némi cuccot, ‘nektek már úgyis mindegy!’ felkiáltással.) De ha mégsem, akkor biztosan lesz annyi pénz, amennyiért megemeli a hájas seggét. Meg persze örömmel fuvaroz el minket 25 kilométerre Bryzgielbe.
Oké, mondtam, hogy optimisták voltunk.

Nos, a gazda nem volt otthon. Csengőt nem láttunk, de kopogtattunk ajtón, ablakon, hergeltük a kutyát… semmi. Jó, nem probléma. Először jussunk el a kocsikhoz, arra meg bárki jó lesz. Találtunk egy nyaraló családot és bár polákon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek, de végül jó ötletnek tartották a kocsikázást. (Azért képzeld el, ahogy három koszos, büdös, kétharmadban kifejezetten korpulens, megfáradt ember aktivizik kétségbeesetten, körben pedig feszülten figyel a család.) Részünkről három sofőr, részükről a család, jó nagy autó volt. És el sem hittem, de… félóra múlva a kocsimban ültem. Könnyes szemmel öleltem magamhoz a kormányt. Egy falatnyi civilizáció. Még beugrottam a boltba (sör és nápolyi az ottmaradottaknak, zubrovka és cider az itthoniaknak), aztán irány vissza. GPS-szel rögzítettük az útvonalat, így csak Ariadné fonalát kellett felgöngyölítenünk.

A kocsikat ledobtuk a csűr mellett. Frissen szedett gomba vigyorgott az ajtó melletti kosárban. Szóval a gazda szemmel láthatóan hazaérkezett. Csak éppen visszafeküdt aludni. És az istennek sem ébredt fel, pedig a kutyák szája már habzott az őrjöngéstől.
Ezt bebuktuk.
János észrevette, hogy az érintett kaszáló, ahol a kajakjaink hevertek, tulajdonképpen két gazdához tartozik. Átmentünk a másikhoz. Otthon volt. Ébren volt. De nem akart kimenni a kajakokért. Még pénzért sem. (Valamit nagyon hegesztett a melléképületben, igazából nem is tudtunk vele beszélni, csak a feleségének vakkantgatott ki egy-két szót.)

Hát, ennyi.

Bryzgielben viszont megbeszéltük, hogy ha minden kötél szakad – de tényleg csak akkor – hajlandóak vagyunk beülni a kajakba és felszenvedni magunkat a 600 méterre lévő kiszállóhoz, ahol a kocsik parkoltak. (Igen, 600 méterre rendes táborhely volt, fedett résszel, vécével. Ezért kellett volna tegnap ennyivel feljebb mennünk. De nem volt olyan isten.) Nos, maradt ez. A 60-70 kilós nyolc kajakot a négy férfinak kellett volna felcipelni kézben, na ezt gyorsan elvetettük. Így is épp elég volt, amíg a pluszban itthagyott – és a kajakokba már be nem férő – cuccokat felvittük kézben.

Nem hittem volna… de bepakoltuk ismét a kajakot, átöltöztünk evezős cuccba (szerencsére a napon megszáradtak) és becsúsztunk (leszarom a csalánt!) a vízbe a gát fölött.

Nem, ne is erőlködjél, belsős poén. Na jó, ma mesélős kedvemben vagyok. A Pyrus Tengeri Kajakosok Baráti Társasága (ezek vagyunk mi) egyik alapító tagját tolták be a fiúk a vízbe, egy nagyon dzsuvás ferde partról. Az illető a fenti – leszarom a csalánt! – csatakiáltást hallatva siklott be, majd vízreérkezéskor mutatott be egy tízpontos beborulást. Ha jobban belegondolsz, a jelenet tele van rejtett szimbolikákkal. Azóta többen is felvetették, hogy esetleg lehetne ez a Társaság jelmondata is.

Persze, készült róla videófelvétel.

Tehát ismét a vízben. Miután mindenre, ami szent számomra, megesküdtem, hogy ebben a vízben már nem fogok evezni. Csak hát, más út nincs. Meg egyébként is, 600 méter. Olyan kicsi táv, biztosan nem lesz benne szopás.

Te mire tippelsz?

Igen, nyertél. Olyan kétszáz méter után jött egy bedőlt fatörzs, de valami durván közel a felszínhez. Ledugtam az evezőt. Sok. Meg iszapos. A kiugrás nem működik. A múmiás koporsósok átcsúsztak, de nekem ez a technika nem jön be. Kerestem, hol tudnék kiszállni a partra, de végül Justin meggyőzött, hogy átdugja a – törött – kajakja végét, én pedig feküdjek oldalt rá. Hát, így. Az autókig még volt néhány fullra benőtt rész – nádak, fák teljesen bezárták az utat, az evezővel kellett csapkodni a vastag növényzetben – de végül ott mosolygott a stég. Kiszálltam, kihúztam a kajakot, belerúgtam egyet – lehet, hogy többet is – kivettem a söröket a kocsiból és boldogan tespedtem el a civilizációban.

A többi rutinmunka volt. Szétpakoltunk, átrendeztünk, összepakoltunk. Mi speciel már úgy, hogy ez a végleges. A többiekkel még találkozunk Ateny-ben, eltöltünk egy búcsúestét – ekkor mi már a kocsiban alszunk – aztán hajnali indulás és este már a macskáink, bolháink és poloskáink között leszünk. (Pontosabban az egyik autó nem várta meg a búcsúbulit, ők már innen hazamentek.)

A következő feladat: Ateny-ben találni egy igazán jó táborhelyet. Volt rá bőven időnk, a többieknek, annak az öt mazochistának, még hátravolt 13 kilométer Blizna, csak késő délutánra vártuk a csapatot. Akkor már kétszer is átmentünk a falun, voltak tippjeink. Az enyémről kiderült, hogy habár tiptop hely, de magántelek. (Meg is leptünk a stégen egy párt.) Elmentünk a hivatalos kempingbe, ami abszolút tökéletes is lett volna, ha nem pont aznap bérelik ki az egészet esküvő céljára. Visszamentünk a magántelekhez, próbáltuk megfűzni őket, valami alakult is, azt mondták, hogy beszéltek a tulajdonossal, hamarosan érkezik. Aztán… amíg vártunk, odasündörgött mellénk egy meglehetősen kétes egzisztencia. Olyan 65 éves bácsika, öltöny felsőben. De olyan öltöny felsőben, melyről ordított, hogy ez a pacák egyetlen ruhája és ebbe már beleszámoltam a pizsamát is. Komolyan, büdösebb volt, mint mi. Újabb aktiviti. Az öreg érdeklődött, hogy esetleg nem biwakolni akarunk-e? Mert van egy frankó vízpartja. Ránéztem. – És akkor te hol alszol? – volt a tekintetemben. De a tulaj nem jött, így elsétáltam vele. Mutasd meg. Sétáltunk olyan kétszáz métert. A bácsika leemelt két keresztrudat, beléptünk az udvarra.
– Ez az! – tárta szét büszkén a kezeit, miközben körbefordult.
Nem osztottam a lelkesedését. Tulajdonképpen egy vízparti telek volt, stéggel. És ezzel el is mondtam az összes pozitívumot. A fedett helyiség tetejét rég megette a szú, már az oszlopok voltak soron. Elméletileg volt egy tűzrakó hely, padokkal, de a szú és a rothadás azokon is dolgozott keményen. A budi pedig… hát, halottakról vagy jót, vagy semmit. Aztán nekiálltam meditálni. Tulajdonképpen egy éjszaka. Közel van a bolt, közel az étterem. És jó a stég.
Elmutogattam a pacáknak, hogy beszélnem kell a többiekkel. Visszasétáltam. A tulaj még mindig nem érkezett meg. Jánossal visszasétáltunk. Nagyjából ugyanarra jutottunk: az alternatíva az lenne, hogy a lakott településektől távol keresünk táborhelyet, de akkor már inkább ez a béna, itt, a falu közepén. Na meg pont szemben a Blizna torkolatával.
A bácsika közben szerzett angol tolmácsot a szomszédból.
Elkezdtünk alkudni.
– Mennyi? – kérdezte János.
– 15 – mondta a bácsi.
Kurwa sok… néztünk egymásra Jánossal.
– Mennyiért szoktak máshol aludni? – kérdezte a tolmács csaj.
– 7-10.
– Akkor mennyi lesz?
– Nyolc – vágtam rá.
Az öreg levegőbe ugrott a boldogságában. Különösen, amikor egyből ki is fizettük a pénzt. Ez azért közel két liter vodka.

Birtokba vettük a partot. Először János ugrott be a vízbe, megpucolni a kajakját. Aztán apránként mindenki. Ezerrel sütött a nap, a saccra 17 fokos víz még jól is esett. Úsztunk egy jót. Aztán felderengett, hogy meg is fürödhetnénk. Egy hét koszvadás után. Előkerültek a tusfürdők. Tisztának éreztem magamat. Elmondhatatlan érzés volt.
Utána János kitette jellegzetes kajakját a stégre, én ráparkoltam (a lila és a sárga kajakok a zöld kocsi tetején szintén jellegzetesek), majd elsétáltunk az étterembe. Hiszen mi már civilizáltak vagyunk. Tiszták. Jószagúak. Aztán amíg vacsoráztunk, befutottak a többiek, a kajakok alapján egyből megtalálták a szálláshelyet, utána telefonon – már akinek volt – elmagyaráztuk, hol vagyunk.

Én még elvittem Attilát Bryzgielbe, mert az ő autója még ott volt. Beültünk, elindultunk. Mentünk pár kilométert, amikor kigyulladt a műszerfalon az a sárga Engine lámpa. Ez hivatalosan azt jelenti, hogy azonnal megállni, szerelőt hívni. 1000+ kilométerre Magyarországtól. Észak-Lengyelországban. Mindenfelé néptelen kaszálók között. Kiszálltunk, nézegettük a motorteret. Attila szúrta ki, hogy a hűtővíz nagyon durván a szint alatt van. Hát ez meg hogyan? Ha eddig nem jelzett a lámpa, akkor pillanatok alatt hogyan ment el ennyi víz? Szerencsére elég hűvös volt, a hűtővíz hőmérséklete teljesen rendben volt, mentünk tovább. Aztán a faluban kértem csapvizet. (Gondolj bele, mekkora kihívás egy boltban, ahol százféle ásványvizet tartanak és nem beszélnek semmilyen nyelvet, elmagyarázni, hogy kérek másfél liter csapvizet, igen, onnan hátulról, a mosdóból.) Egy litert be is nyelt az autó, hogy legalább a minimumszintig megteljen a tartály. Visszamentünk Atenybe. Nem voltam nyugodt.

Ekkor már nem vágytam másra, mint sör, szivar, haverok. De még pakolni kellett. Meglepően sokat. Aztán persze eljött az én időm is.

János valahogy tűzet gyújtott abból a nedves dzsuvából, amely a tűzhelyen terpeszkedett. Aztán benyomta az autóba az ‘István a Király’-t. Elvégre gusztushúsz. Szerencsére az autó nem így gondolta, hamar lekonyult. Búcsúbuli. Én nem tudtam elengedni magamat, erősen kísértett még a tegnapi nap, na meg most az autó, mégiscsak 1000+ kilométer lesz holnap. Elfogytak a söreim, a szivarok, aztán amikor megéreztem az álmosság első jeleit, elbúcsúztam mindenkitől és elmentem aludni.

Hazautazás
2016.08.21; vasárnap

A hajnali különítmény – Attiláék – úgy mentek el, hogy senki nem ébredt meg rá. Mi hatkor keltünk, reggeli, összekészülődés és időben – hétkor – mi is nekivágtunk a távnak. Várható megérkezés a GPS szerint éjfél. Az első benzinkútnál kimentem desztillált vízért. A kútnál mindösszesen egy liter volt. Na ezt simán megette a kocsi. De legalább már jó tartományban voltunk. Később, az első tankolásnál vettem egy kisebb marmonkannával, de nem volt rá szükség. A víz egész úton tartotta a szintet. Elképzelésem sem volt, mi lehetett az a tegnap délutáni eset. Azóta is áll a vízszint, mint a cövek.

Szinte alig történt említésre méltó esemény. Nejjel megegyeztünk, hogy ha fáradtnak érzem magamat, cserélünk. Nem került rá sor. Tankoláskor toltuk a lengyel hotdogot és a fél literes kávét, gyűrtük magunk alá a kilométereket.

Na jó, Eperjesen durván megszívattak. Van egy körforgalom, mely Kelet-Szlovákia fő közlekedési csomópontja lehet. Na, ezt a tót atyafiak lezárták. A GPS viszont csak és kizárólag úgy volt hajlandó útvonalat tervezni, hogy ezen keresztül. (Abban az átkozott Here-ben nem lehet útvonalakat letiltani.) Vagy félórát kavarogtunk a városban, hátha találunk másik utat Kassa felé. Nem találtunk. Aztán kiderült a turpisság: a GPS-nek igaza volt. A körforgalom nincs teljesen lezárva, ha kilencven fokkal arrébb lévő úton megyünk be, akkor már át lehetett menni. Kösz.

Innentől viszont tényleg nem történt semmi érdekes. Nagyjából időben meg is érkeztünk Budapestre.

És akkor az utólagos értékelés.

  • A lábam elég szarul van. Oké, lehetne sokkal rosszabb is. Ahhoz képest, hogy az elején még azért aggódtam, hogy elfertőződik, erről most már szó sincs. Sőt, gyógyul. Csak éppen akkora varr van rajta, hogy minden mozdulatra darabokra szakad szét és pokolian fáj. De már nem gennyes. Várni kell.
  • A mobiltelefonnal volt némi szerencsém, valamiért a szaküzlet beakciózta az ezüst színűt és bár nem a kedvencem, de húszezer mínuszt megért.
  • A dslr gép viszont már nehezebb eset. Itt ugyanis még történt egy baleset. Tekintve, hogy az utolsóelőtti napon minden vízhatlan zsák – kivéve a kajást – beázott, így a gép az ennivalók között utazott. (Meg minden más cucc is.) És kaphatott egy erősebb ütést. Amikor itthon összeraktam, a váz nem ismerte fel az objektívet. Elvittem egy szerelőhöz, szétkapta, kihajtogatott néhány érzékelőt és azóta működik az objektív. Illetve. Később vettem észre, hogy zoomoláskor nem megy a fókuszálás. Zakopáne óta tudom, hogy ilyesmi akkor van, ha belül benedvesedett a lencse. Csak éppen akkor egy nap alatt kiszáradt. Most meg már egy hete szárad. Eredmény nélkül. Ebből megint szervíz lesz. Legrosszabb esetben pedig egy újabb objektív. 140e forint.
  • Tudomásul vettem, hogy a felszerelésem nem alkalmas kicsit is erősebb kajaktúrákra. Ez önmagában is erősen sokkoló, hiszen mind a spricóm, mind a dzsekim neves gyártó neves – és nem is kicsit drága – gyártmánya. Hittem bennük. Nem kellett volna. Csere. Megrendeltem ezeket: spricó és dzseki. A pénz meg csak úgy terem a réten.
  • Végül egy személyes üzenet. F99 kommentelte valamikor régen, hogy roppantul kíváncsi, milyen lehet az a túra, amelyre azt mondom, hogy na, ez aztán tényleg szar volt. Fisher, örülhetsz.

Linkek:

Suwalki kajaktúra 06/07

Rospuda és Blizna, avagy a Fekete Nap
2016.08.19; péntek

Bejött. A hosszú, békés alvás sokat segített. Tudtam járni. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy a hátralévő két napon ne tocsogjak alul a vízben. Volt egy vésztartalék rövidnadrágom, vastag és viszonylag szűk, azaz nem kell alá alsónadrág. Ha kibírom, hogy nem vizezem össze, akkor jó vagyok – és erre megvolt minden esélyem, hiszen kisütött a nap és az előrejelzések szerint elvonult a monszun, na meg a terep is olyan, hogy inkább hosszú technikázások lesznek, nagyon lassú haladással.

Ismét a térkép. Nagyjából ott aludtunk, ahol a J.Biale felirat található. Innen mentünk felfelé a tavon, majd egy ideig a Rospuda folyón, egészen addig, ahol a Blizna bele nem torkollik jobbról. A terv az volt, hogy két nap alatt feljutunk a betorkolástól 25 kilométerre lévő Blizno tóig. Nem egy nagy távolság, de a terep rendkívül durva, a napi tíz kilométer már jó eredménynek számít.

Rutinos pakolás, pontos indulás. Vidáman, de egy kicsit tartva is a hátralévő tereptől.

Miért is? Nos, ez egy nagyon szűk izé (időnként még pataknak is kicsi, inkább olyan árokszerűség), meredek kanyarokkal, sűrű növényzettel, alul-felül belógó/keresztbefekvő fatörzsekkel, alacsony hidakkal, közepesen erős szembesodrással, alacsony vízzel, homokpadokkal. Szóval mindennel, amitől kellemetlen lehet a kajakozás. A megpakolt kajakok pedig még mindig túl nehezek voltak, hogy csak úgy átdobáljuk az akadályok fölött.

A Rospuda még kifejezetten barátságos volt. Kicsit szomorúan is néztem utána, amikor lekanyarodtunk róla a szűk csapásra, ami ugye a Blizna.

Eleinte egészen jól haladtunk. Küzdöttünk persze, leginkább a szűk hellyel és a meredek kanyarokkal, de haladtunk. A nap úgy sütött, mintha be akarná pótolni az utóbbi napok mulasztását, mindenkiben kezdett oldódni a feszültség.
Aztán jött az első alacsonyabb híd.
Tudni kell, hogy nem rólam fogják megmintázni a guminő szobrát. Nagyon merevek az izmaim, még a törökülés kivitelezése is problémás szokott lenni. Itt pedig teljesen hátra kellett volna feküdnöm a hátsó fedélzetre. És persze a kajakok: vannak lapos hátsó fedélzetűek és vannak magasak. Az enyém a legmagasabbak közé tartozik (ugye a nagy rakodótér), gyk a gerincoszlopomból jó 15 centi még bent van a beülőben. Na, ebből a pozícióból hátrahajolni képtelenség.

Csak később figyeltem meg a profikat: kiakasztották a lábukat a pedálból és annyira becsúsztak a kajakba, mintha az egy koporsó lenne. Csak szemmagasságban lógtak ki a kajakból. Ez nagyon hatékony, de egy baj van vele: teljesen megszűnik a kontroll a kajak fölött. Ha megbillen, akkor borul.

Na mindegy, szóval első alacsony híd. Láttam, hogy itt csak improvizálva tudok átmenni. Belekapaszkodtam a gerendákba, csípőből befordítottam közel kilencven fokot a kajakot. Gabriella odajött segíteni, rá tudtam feküdni a kajakjára. Végül valahogyan áthámoztam magamat. Éppen elkezdtem vigyorogni, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a GoPro fejkamerám az egyébként szabadon úszó evezőlapátomon napozik. Azaz az akrobatika közben leesett a fejemről és már csak az isteni jószándék tartja a víz felett. Nagyon óvatosan kinyúltam érte, persze a kajak megbillent, a hídba kapaszkodva visszahúztam magamat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kamera bebucskázzon a vízbe. Döbbenten néztem utána, először nem is realizálva, mi történt éppen. Csak utána esett le: 150e forintos kamera, száznál több videóval a túráról. Kapaszkodtam a hídba, hogy legalább a beesési pont meglegyen. De persze bármi lehetett. A Blizna nagyon tiszta víz, de sötétbarna. Alattunk éppen durva aljnövényzet volt, a híd árnyéka pedig pont a kritikus részt fedte be. De azt sem tudtam, mi történt: a kamera földet ért, esetleg fennakadt a vízinövényeken, esetleg a sodrás arrébbvitte és ott ért talajt? Szerencsémre Zoltán éppen pisilni volt, amikor visszajött, tudott segíteni.
– Józsi, miért nem szállsz ki? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Hogyan magyarázzam el, hogy mindenképpen száraz szerettem volna maradni? Valamit motyogtam, végül Zoltán ugrott be a vízbe. Rendszeresen szokott fürödni, de a sziszegésből arra következtettem, hogy ennél azért melegebb vízben.
Indult a keresgélés. Nej is odaért, Gabriella eleve is ott volt, Attila visszajött (gonosz módon kamerázni). Vertük szemmel a Bliznát, ezerrel.
– Te Józsi, be volt kapcsolva?
– Persze, pont a limbózást vettem.
– Akkor ugye villognia kell a lámpájának?
– Bazdmeg, tényleg!
És így is lett. Húsz perc múlva Nej – a legvaksibb a csapatból – felsikoltott, hogy megvan. Zoltán lehajolt, elhibázta. A víz felkavarodott. Újra szem előtt vesztettük. Hullámvasút. A hétköznapból a pokolba, majd a mennyekbe, majd vissza a pokolba. Isteni jószándék, mi? Vártunk, amíg ülepedett az iszap, majd újra gúvadtunk. Aztán egy minta a levelek között betűkké állt össze.
– Hé, az van odaírva, hogy GoPro!
– Az fontos. Nehogy egy Sony-t vegyél ki! – adta a tanácsot Attila.
Leszúrtam az evezőt mellé, Zoltán pedig, az evező nyelén letapogatózva a meder aljáig, diadalittasan emelte ki a kamerát. Asztakurva. Meglett.
26 perc kinlódás. 26 perc stressz. 26 perc vízalatti felvétel.

Túl sötét volt a víz, nem látszik semmi. Csak a bluggyogások hallhatók, ahogy tapogatózunk.

Mentünk tovább. Sűrű nádas, kanyarok, alacsony hidak. De már tudtuk, hogyan kezeljük. (Fejkamera elrakva. Az a tuti.)
Aztán jött valami újdonság. Kétoldalt egy-egy betonfal, közöttük sínbe becsúsztatott deszkadarabok. A tetején betongerenda. Azaz egy betonkeret tartott egy deszkagátat.

Ja, eddig nem is mondtam. Ez a terep jelzett túraút a lengyel térképeken. Pont olyan vastag, mint a Czarna Hancza.

János és Zoltán kimásztak, a deszkák élén egyensúlyozva segítettek az átkelésben. Először úgy ment a manőver, hogy a delikvens kajakját megfogták, az illető kiszállt, egyensúlyozgatott ő is a deszkán, a két hős közben átemelte valahogy a kajakot és a kajakos visszaszállt. Aztán úgy a negyedik kajak környékén az egyik deszka ferdén megsüllyedt pár centit, ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy kiszállás nélkül is áthúzzák a kajakokat. Ment is a transzport, rendesen.
Aztán jöttem én.

Felhúztak. Vigyorogtak. Vigyorogtam. Lelöktek. A következő pillanatban már beleálltam fejjel az iszapba.

Na most, ez egy kicsit hosszú lesz. Kihasználom a lehetőséget, hogy nyugodtan, egy héttel az eset után leírhatom, hogyan látom én ezt az egészet. Muszáj, mert ott a helyszínen nem tudtuk megbeszélni, én pedig nagyon nem szeretek tüskét hagyni másokban.
Ebédszünetben is, meg másnap este is felmerült egy kérdés: akkor most ki hány százalékban volt felelős? De egyik alkalom sem volt jó az alapos megbeszéléshez.
Ráadásul már maga a kérdés is nagyon rossz volt. Itt ugyanis két esemény történt. Volt maga a borulás. Ez, egy ilyen terepen, vastagon benne van a pakliban. (Aznap még borult Nej is, másnap Attila.) Függetlenül attól, hogy ki mennyire volt érintett a borulásban, a normális kimenetel az lett volna, hogy kimászok, jót röhögünk az egészen és megyünk tovább. (Egyébként visszanéztem videón, az történt, hogy lelökéskor a kajak vége fennakadt a deszkán, én viszont elbambultam, lecsúszáskor nem eveztem. Kettőt kellett volna csapnom a lapáttal és megyek tovább. Azaz benne voltunk mind a hárman, de legfőképpen én.)
A másik esemény viszont az volt, ami a tényleges kárt okozta. Ez viszont tisztán, százszázalékosan az én hülyeségem volt. Amikor mentem a gát felé, gyorsan előkaptam a fejkamerát. Hiszen ez tök jó buli. A gyorstárolót viszont elfelejtettem visszazárni. Boruláskor persze minden kiszóródott a vízbe. Az ásványvíz és a szőlőcukor el is tűnt, de a vízhatlan dobozt még sikerült kikapnom a vízből, mielőtt elsüllyedt volna. Azt hittem, megúsztam. Ja.

Összefoglalva, ha nem lenne egyértelmű: a keletkezett kárért tisztán és egyértelműen _csak magamat_ tartom felelősnek. Nincs bennem semmi harag, sőt, amennyit segítettek az eset után, masszív hálával tartozom.

Na, és akkor térjünk vissza az eseményekhez. Ott jártam, hogy éppen fejjel lefelé ülök a kajakban, a fejem benne az iszapban (kábé 80 centi volt a víz, az alján puha iszap) és pánikszerűen keresem a spricó kallantyúját, de nem találom. Persze, hogy nem, hiszen a gyorstároló fedele is ott úszkált egy madzagon és mindig az akadt a kezembe. Végül valahogy erőből kirántottam magamat. Úgy nézhettem ki, mint Thing a mocsárból. A fejemről csurgott az iszap, és mivel éppen dzsuvás volt a víz, kilószám lógtak rólam a nádak, sásak és egyéb vízinövények. Zoltán nem is bírta ki, úgy nyomta a fényképeket, mint egy divatbemutatón. (Rohadtul kíváncsi vagyok rájuk.)
Visszafordítottam a kajakot, kiborítottam belőle a vizet, megnyugtattam mindenkit, hogy nincs baj. És csak ekkor vettem észre, hogy nincs a fejemen a kamera. Igen. Beleesett a vízbe.
Hol is jártunk? Pokol, menny, pokol, menny… és most megint pokol. Isteni jószándék? Szerintem unatkozott az a rohadék és a vacak humorérzékéből ennyire tellett.
Ott álltam összetörve. Nem lehet, hogy ennyi küszködés… semmiért. János és Zoltán gyorsan vízbeugrottak és hármasban kerestük a kamerát. Esélytelenül. Nagy aljnövényzet, felkavart iszap. Végül vártunk tíz percet. János előhalászott valahonnan egy úszószemüveget és bedugta a fejét a víz alá. Aztán egy idő után bálnák párzási hangja tört ki a víz alól. Nem tudtuk, hogy most fuldoklik, vagy csak közölni akar velünk valamit. Végül felállt és diadalittasan emelte magasba a kamerát. Megint menny. Elmondhatatlanul örültem. Legszívesebben mindkettőjüket hosszan megöleltem volna, de féltem, hogy félreértik… na meg a rajtam lévő szmörtyit sem akartam szétkenni rajtuk.

A képen azt látod, amikor már vége a kalandnak és éppen rakom össze a kajakot a továbbmenetelre. (Nem mellékesen, láthatod azt is, milyen “viziutak” voltak a Bliznán.)

A történetnek viszont nincs vége. Indulásra készen beleültem a kajakba, de eszembe jutott, hogy a két keresésben tökre lemerült a GoPro akksija, cserélni kellene. Kinyitottam a vízhatlan dobozt… és könnybe lábadt a szemem. Háromnegyedig állt benne a víz. Az alján feküdt a telefonom. Kivehetetlen akksi, húsz perc a víz alatt, reménytelen. Döglött volt, akár a kék norvég. (Három hónapos telefon, 100e HUF.) A telcsi alatt volt még apró papírpénzben 200 zloty. Talán ki lehet szárítani. Egyébként pedig volt benne két GoPro akksi, egy Nikon akksi és a Garmin két utolsó ceruzaeleme, a holnapi napra. Megint nem töltöttem túl sok időt a mennyekben. Pokol.

Jogos lehet a kérdés: hogy a tökbe ázhatott be ennyire egy jónevű (Lock&Lock) vízhatlan doboz? Elmagyarázták. A vízzárat felfelé álló műanyagtüskékből készült gumírozás biztosítja. Ez általában jól zár, eltekintve attól az esettől, ha a doboz fejjel lefelé elmerül. Itt meg pont ez történt. Ha nem esik ki a gyorstárolóból, semmi bajom nem lett volna.

Jók ezek a magyarázatok, de valahogy jobban örülnék, hogy ha valami azt állítja magáról, hogy vízálló, akkor az tényleg az is lenne. Három héttel ezelőtt eveztünk a Balatonon, ahol a szintén vízálló Garmin 62 GPS-em ment tönkre. Beázott. (90e HUF.) Az utólagos magyarázat az volt, hogy éjszakára kint hagytam a kajakban, lehűlt, hajnalban bepárásodott, majd amikor elkezdett sütni a nap, a pára bejutott a készülékbe. Mert víz ellen védve van, de pára ellen nem.

Nos, elindultam, mentem a többiek után. De ebből a szakaszból gyakorlatilag semmire sem emlékszem. Eveztem monoton.

Kora délután elértünk egy vasúti hídhoz és jobb híján itt álltunk meg ebédelni. A hely nem volt különösebben jó, a kiszállás sem volt egyszerű, de nem volt más. Kivergődtünk, megkötöttük a vízben a kajakokat. Én már simán kiszálltam a combtőig érő vízbe. Száraznak maradni? Hol van az már.
Enni viszont nem volt kedvem. Nyelni sem tudtam. Felmentem a hídra, leültem a sínekre – mint anno Tom és Jerry – és rágyújtottam egy szivarra. Aztán felálltam valamiért, arrébb sétáltam és amikor visszamentem, a vizes neoprén cipőm megcsúszott a síneken, én pedig beestem a talpfák közé. Ez egyáltalán nem volt vicces, a hidat elég szellősre csinálták, a talpfák mellett 30 centi széles rések voltak, le lehetett látni a vízre. Az egyik lábam ilyen résbe csúszott bele és a talpfa az egész alsó lábszáramról lenyúzta a bőrt. A másik lábam megúszta, azt csak a kőzet pöttyözte meg. Érdekes módon nem lettem dühösebb.
– Csináld csak, csináld – morogtam magamban, nem is konkretizálva, hogy ezt valami őrangyalnak, teremtőnek, vagy univerzumnak címeztem – Még élek.
Majd visszaültem a sínre szivarozni. A lábamból dőlt a vér. Nem érdekelt. (Meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen mázlim van, a résben csúnyán el is törhettem volna a lábamat.)
Aztán eszembe jutott, hogy a vízbeborulás után meg se néztem, mi a helyzet a dslr gépemmel. A decktáskám legendásan nem vízálló, igaz, a gép azon belül is vízhatlan zsákban van, de láttam már olyat, hogy nem volt tökéletesen bezárva. Vissza a vízbe. A sebeim ordítva tiltakoztak, de leintettem őket: ez tiszta víz. Jól sejtettem, némi tapadó nedvesség volt a kamerán is. Felvittem száradni. Meg magamhoz vettem egy zacskó mandulát, azért csak ennem kellene valamit.

A vidám ebédszünet után mentünk tovább. Az igazi Bliznára. Eddig ugyanis a szebbik arcát mutatta. Igen, nem írtam el. Innentől jött az igazi szopás. Víz alatti fatörzsek keresztbe. A kis vízben nem nyomódtak le, mint a becsületes fatörzsek, azaz simán felakadt rajtuk a kajak. Az egyik túratársnak a vége felé el is tört a kajakja. Limbózás alacsony fatörzsek alatt. Volt, hogy két kajakos akadt fel direkt az egyik fatörzsön, hogy lenyomódjon annyira, melyen már át tudtunk menni. De mire ők lejöttek, az egy hosszú történet lett. Egy különösen alacsony hídnál ledugtam az evezőt, láttam, hogy csak negyven centis a víz, bátran kiszálltam. Ötven centit süllyedtem a puha iszapba. (Ja, sebek.) Próbáltam lépni. Nem sikerült. Aztán mégis. Süllyedtem újabb tíz centit. Frankó. Mocsár. Szerencsére bele tudtam kapaszkodni egy kajakba és kajakról kajakra vándorolva elértem a partot. Viszont innentől kezdve leszartam a szart is. Ahogy valami akadály jött, kiszálltam a kajakból és kézzel átemeltem, átgyömöszöltem. A homokpadoknál mindenki igyekezett heves csípőmozgásokkal, centiről centire haladni. Én kiszálltam és madzagon húztam a kajakot. A többiek még nem jöttek rá, hogy ez nem kajakos terep, nagyon nem az. Itt csak akadály a kajak. Menni kell gyalog, sáson, sáron, mocsáron keresztül, a kajakot meg, mint felszereléstároló egységet, húzni magunk után. Száraz ruha? Bah.

Úgy tűnt, a napnak sohasem lesz vége. Csak fatörzsek, fatörzsek mindenhol, homokpadok. Egy nád levele hosszában végigvágta az ujjamat. Mentünk tovább. Hol fásultan, hol dühöngve. Legalábbis én. Végül este hét körül elértünk egy zsiliphez. Átemelés. Helyett táborverés. Kösz, de ennyi elég volt.

Mint az eszelős, úgy vonultam el átöltözni szárazba. Mentsük, ami menthető. (Bár ahhoz képest, ahogy a lábam fájt, a combdörzsölés már nem is számított.) Aztán leültem a kajak orrára (ez egy kaszáló, mindenféle táborhely jellegű dologtól mentesen) és rágyújtottam. A nap sütött és most nekem pihenésre volt szükségem. Legfőképpen idegileg.

Egyébként ahogy elnéztem, nem csak engem viselt meg idegileg ez a szakasz. Tizenkét kilométert jöttünk fel a Bliznán, agyban azért elég sokan elfáradtunk. Voltak is nem átgondolt beszólások, nem sértőnek szánt, de végül azzá váló mondatok. Remélem, ezek a dolgok idővel rendeződnek.

Aztán valaki megjegyezte, hogy még vissza kellene szállni a kajakba és feljebb menni 600 métert. Részemről norvégmetál hörgésbe fulladó sátáni kacaj volt a válasz. Ekkor már eldöntöttem, hogy én, itt, ebbe a kajakba vissza nem szállok. Ha fókamászásban kell visszamennem Bryzgiel-be, akkor is elmegyek a kocsiért. Meglepő módon, amikor ezt kijelentettem, sokan, gyanúsan gyorsan vágták rá, hogy ők is. A 13 kajakosból pillanatok alatt 7 csatlakozott a maradókhoz, reggelre pedig nyolcan lettünk.

A napi útvonal.

Szóval ültem a kajak orrán, szárazon, melegben, hosszú nadrágban (mely védte a sebeimet) és kezdtem rendbe jönni. A vizes pénzeket kiterítettem a kajakra.

Az akkumulátorok megúszták. A fényképezőgép megszáradt. Igen, a mobilt bebuktam. De ezen már nem tudok segíteni.

Aztán megéreztem valamit. Még bőven volt a szivaromból, de elindultam sátrat állítani. Elképesztő marhaság volt. Ha maradok szivarozni, simán megúsztam volna a napot. Így viszont…

Kerestem helyet. Alaposan bejártam a környéket. Távol a horkolóktól. De azért sima legyen. Ledobtam a sátrat egy helyen, de aztán megláttam, hogy a dombtetőn fenyőerdő van, lehet, hogy az jobb lenne. Felmentem. Sétáltam az erdőben. Nem tetszett. Végül meglett a hely. Közben elkezdett cseperegni az eső. Kurvára nem értettem. Felhő, az nem volt. Kiterítettem a sátrakat, leszúrtam a belső sátrat. Ekkor kezdett el igazából esni az eső. Na most, sátrazásnál az első szabály az, hogy a belső sátrat szárazon kell tartani. Mert egyébként tócsában alszol. Azaz minél rövidebb ideig lehet a belső sátor védtelen. Na itt, pont ebben a két percben szakadt le az ég. Soványmalacvágtában szurkáltam le a cövekeket, csatoltam a csatokat, feszítettem a madzagokat. Mire készen lettem, igazi durva felhőszakadás lett belőle, Nejjel bevetődtünk a sátorba. Huh. Hanyattdőltünk. Ezt megúsztuk.
Aztán egy perc múlva már kint vágtáztam a felhőszakadásban, asztakurva!, asztakurva! felkiáltásokkal. A teljes vízálló felszerelésem kint volt a kajak mellett. A vizálló zsákok szája tárva-nyitva. A száraz ruhák zsákja. Ezzel az utolsó ruhám is elázott, az, amelyben holnap a civilizációba való visszatérést terveztem. A technikai zsák. Egy csomó akkumulátor, töltők, WC papír, papírzsebkendő. És legfőképpen a dslr fényképezőgép. Na, minden szarrá ázott. A száradni kirakott pénz foszlóssá ázott. Meg én is, az ún. száraz ruhámban. Aztán a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. De nekem megsemmisült mindenem. Már ami a mai nap után még megmaradt. Pokol? Nem tudom, van ennek fokozása?
Egyedül a kajászacskó maradt száraz, mert azt még nem vettük elő a kajakból. Meg szerencsére a hálózsákok. Amik túlélték a felhőszakadást, átkerültek a kajazsákba. (Szerencsére egy csomó dolgot még a vízhatlan zsákon belül is vízhatlan dobozban tárolok. Ismerem már magamat.) Talán a fényképezőgép sem kapott túl sok vizet. (300e pénz. De egyszer már túlélt egy ilyen katasztrófát, talán most is.) Elpakolásztunk. Vacsora. Mit mondjak, az étvágyam most sem verdeste a plafont. Helyette rágtam a bagót. Meg volt még vodka. Zoltán csinált egy nagy tábortüzet, az életemet mentette meg vele. Megszárítkoztam. Volt egy adag száraz ruhám. Jó lesz holnapra is.

Egyedül az vigasztalt, hogy a kajakozásnak határozottan vége. Holnap már csak logisztika, autózgatás. Elegem volt a vízből. Minden formájában.

PS.
Valaki megjegyezte, hogy tudomása szerint a Bliznát a lengyel deszantosok kiképzőpályának használják. (Mondtam már, hogy jelzett vízitúra útvonal?) Nem igazán lepődtem meg. Ha én be akarnék szivárogni egy ellenséges területre, egészen biztos, hogy ilyen faluvégi árkokban eveznék fel. A kutya sem gondolna rá, hogy valaki ekkora őrültségre vetemedik.

Suwalki kajaktúra 05/07

Augustow csatorna és pihenőnap
2016.08.18; csütörtök

Kicsit gyanakodva ébredtünk, de nem volt semmi éjszakai meglepetés. Szerencsére eső sem, de a hideg, nyirkos időben semmi sem száradt meg. Elcsomagoltuk vizesen, felvettük vizesen. Illetve, csak vettem volna. Reggel szembesültem vele, hogy a ruházatom egyik fontos elemét elhagytam. Valószínűleg amikor a zuhanyzóból jöttem a sátorhoz, a sötétben nem vettem észre, hogy valahol kicsúszott a kezemből az úszónadrágom. Reggel már nyilván nem volt meg az úton.
Miért fontos ez? Azért, mert úgy terveztem, hogy minden nap ebben evezek. Eleve az úszónaci nem tartja meg annyira a vizet és gyorsan szárad. Mindkettő kritikus számomra. Meglehetősen vastag izmos combom van, ez pedig azzal jár, hogy könnyen kidörzsölődik a combom belső fele. Egy pamut boxeralsó, mely folyamatosan vastagon vizes, gyönyörűen katalizálja a folyamatot. Tesztelve. Másfelől alsónadrágot sem pakoltam sokat, hiszen csak esténként pár órára terveztem viselni. És még volt hátra három evezős nap.
Nem voltam nyugodt.

Mivel az előző három nap kifejezetten jól haladtunk, a Blizna meg egész napot igényel (pontosabban kettőt), így mára pihenőnap jött ki. Még azzal is, hogy néhányan becsalingáztunk Augustow-ba, csak 16 kilométernyi evezés lett a vége.

Induláskor az idő továbbra is borult volt, maradt a dzseki. (Nem mintha olyan sokat jelentett volna.)

A szokásos pontos indulás. Keresztülvágtunk a már tegnap is vizsgálgatott nagy tavon, a végén levadásztuk az utolsó zsilipet. Ez már sokkal modernebb volt a többinél (persze szintén manuális) és a kezelő is meglepően korrekt volt. Szálltam volna ki, hogy fizetek, erre kisietett elém és a kajakból lerendeztük az egész tranzakciót. Ő valószínűleg megbukott a zsilipkezelői magatartás vizsgán.

Jött egy még nagyobb tó. Kicsit trükkös volt a vége, mert feltűntek Augustow házai, ráadásul az idő is egészen pocsékká vált, sokan elindultak kikötni, de ez még csak egy távoli külváros volt, az igazi város eléréséhez végig kellett még eveznünk egy csatornán, és csak ekkor értük el Augustow tavát. Ahol viharos szél, csapkodó eső és közepesen erős hullámzás fogadott. Átvágtunk a tavon, majd a strand magasságában megálltunk tanácskozni. A strand ugyanis, még ebben a trágya időben is, szemmel láthatóan működött. Láthattuk, hogy a parton bódék állnak, nyitva vannak, a sétányon emberek sétálnak. Másfelől úgy terveztük, hogy ráérünk, tehát a csatornán keresztül beevezünk a belvárosig. Kiszállni, vagy nem kiszállni – ez volt a kérdés. A retek idő döntött, kieveztünk a partra. (A strandot minden irányból famóló vette körül, kaptunk egy kis ízelítőt a Bliznából, mire átbújtunk alatta.)

Pontosabban először csak négyen eveztünk ki, a többiek vártak. Zoltán az első bódéban vett egy nagy adag fagyit és azzal integetett a mólóról a többieknek. Gyertek ki, jó a buli. Ahogy visszajöttem a távoli tojtojtól, beszálltam én is. Igaz, vizes voltam, igaz a szélben vacogtam, de egy jó fagyi mindig belefér. Később többen is kedvet kaptak. Különösen, amikor kiderült, hogy az összes nyitvatartó bódéban csak fagyit és kávét árulnak. Más nem volt nyitva a strandon. Olyan 12-17 fok, csapkodó eső, erős szél. Kizárólag fagyi. Csak úgy mondom.

Illetve az egyik helyen lehetett gofrit is kérni. Néhány étkezési bűnöző rá is csapott a lehetőségre.

Cukorbetegként ez nekem szigorúan tilos, de voltam annyira éhes és elegem is volt annyira a kolbászsajtmogyoróból, hogy egyet én is betoltam. Direkt nem kértem rá csokoládét (langsam spazieren), de a hölgy megsajnált és dupla adag tejszínhabot nyomott rá. Kösz, te gyilkos.

A társaság fele úgy döntött, hogy nekik ez már elég jó – asztalok, székek itt is voltak – ebédelnek a hazaiból. A másik fél visszaszállt a kajakba és beevezett a városba. Az a jó lengyel gasztronómia.

De előtte ki kellett kötni.

Első ránézésre minden szuper. A part szélén a beton mindenhol kiszálló magasságban. Odacsúszunk, kifordulunk. Ennyi. Aztán közelről nézve kiderült a turpisság. A kiszálló sávot végig vastagon sirályszar borította. Én úgy voltam vele, hogy nekem már úgyis mindegy, simán kibucskáztam. Bele egy termetes, még friss, olajos-zöldes, híg folyós szarkupacba. Mivel az én kiszállási technikám tényleg ilyen kifordulós, ez egyben azt is jelentette, hogy mind a dzsekim, mind a nadrágom, mind a spricóm körben vastagon szaros lett. A neoprén cipő kemény konkurenciára talált.
Volt mellettünk egy kikötő stég, annak a feljárójára ültem le. A spricót gyorsan kilögyböltem a pállott vízben, magamat is lemostam előlről, majd Nej lesikált hátulról is. Szagom még maradt egy kicsi – az a víz sem volt teljesen tiszta – de nagyjából már jól voltam.
És így mentünk be az étterembe ebédelni.

A kaja viszont végre tényleg jó volt. Nem ilyen felmelegített konzervizé, hanem rendes étel. Ha jobban megnézed, a zsureket például cipóban szolgálták fel és a schabowy kotlet (rántott hús, sült krumpli, zöldségköret) is teljesen rendben volt. Bőven megérte érte szarban henteregni.

Visszaszálláskor úgy döntöttem, hogy jóból is megárt a sok, inkább a tiszta kikötőstégről ültem be. A többieket összeszedtük a strandon. Indulhatott a délutáni etap.

Nem kis döbbenetet okoztunk, amikor 3 kilométer – bő félóra – után közöltük, hogy megérkeztünk. Vége van a napnak. (A városban megérdeklődtük, hol van a legjobb biwakos szálláshely és ez volt az.)

Most nézd meg: fedett, szélvédett társalgó, illetve egy hosszú asztal, gyakorlatilag a vízparton.

Az utóbbit egy kicsit fel is javítottuk.

Miután kiderült, hogy tényleg nem evezünk tovább és a napocska is visszatért valamelyik távoli galaxisból, a hangulat magasba szökött. Átöltöztem szárazba, kiültem az asztalhoz, és egy szivarral elterültem. Abszorbeáltam magamba a napfényt.

A napi útvonal.

Később feltoltam a sátrat, berendeztük. Talán megszárad. A vizes ruháimat is kiteregettem. A többség nekiállt kipakolni vacsorára, amikor valami gyanús dörgő hang jött az erdő mögül. Biztos lőgyakorlat – reménykedtek néhányan, de az a rohadék fekete felhő hamar egyértelművé tette, hogy megint ránktalált. Sutty és már nyakunkban is volt a felhőszakadás. Szerencsére már minden el volt rendezve, csak a kajászsákot kellett becipelni a fedett helyiségbe. Ültem, csüggedten néztem a heves záport, és már rohadtul elegem volt az egész vizes bizniszből. Mindenki bekapkodta a szárítandó ruháit, én nem. Minek? Eleve csuronvizes volt az összes, nincs olyan felhőszakadás, hogy még vizesebb legyen.
Aztán egy jó félóra után a vihar elvonult. De az a szép napos idő már nem jött vissza.

Valahogyan varázsoltunk áramot a fedett társalgóba, sokáig üldögéltünk, beszélgettünk. Pontosabban a többiek. Nálam bekövetkezett az, amitől féltem, az egész napos vizes ruha kidörzsölte a combomat. Úgy járkáltam, mint a huszártiszt, aki kettővel nagyobb lovat kapott. Nekem rendszerint sebes a lábam, nem szokott zavarni, ennyi fájdalom még belefér. De a kidörzsölés halálos, minden lépésnél mintha penge vágna a combomba. Nagyon utálom. Nem is húztam sokáig az időt, tapasztalatból tudom, hogy egy hosszú alvás, száraz, meleg közegben segíteni szokott. Holnap? Valami száraz ruha? Majd meglátjuk.

Suwalki kajaktúra 04/07

Augustow csatorna
2016.08.17; szerda

Reggelre megjött a Mikulás. Nem, nem a fekete esőfelhő, az csak később jelent meg. Az igazi Mikulás jött el, az, aki ajándékot hoz. Minden sátor elé odarakott valami böszme nagy dolgot, amelytől nem lehetett kimászni. Ez például egy várostromhoz is használható katapult egység Orsolya sátra előtt. (Már arrébb mozgatva.)

Nos, az történt, hogy késő estére Jánosnak ismét mosolygós kedve lett és felkereste Zoltánt, aki mindenkitől messze, a stégen állította fel a sátrát.
– Azért jöttem, hogy neked jó legyen – búgta a félhomályban.
Zoltán nem egy ijedős srác, más ekkor már sátrastól belevetette volna magát a vízbe, de még neki is megremegett kezében a fogkefe. Aztán persze tisztázódott a helyzet: János szerzett néhány cöveket – hogy honnan, azt borítsa feledés homálya – és úgy gondolta, segít Zoltánnak valahogy rögzítenie az egyébként teljesen rögzítetlen sátrát. Zoltán köszönte szépen, nem kért belőle, utána viszont megbeszélték, hogy ha már ennyire túlteng bennük a jószándék, tehetnének valamit a többiekért. Például megvédik őket. Attól, hogy túl gyorsan kijőve a meleg sátorból, tüdőgyulladást kapjanak. Az elképzelést alaposan kidolgozták, majd minden sátor kijáratához odapakoltak valami jó nehéz dolgot: padokat, bazi nagy lengyel kajakokat, az építkezésről lopott fatáblákat, villanyoszlopot, ostromgépet. Aztán a jól végzett munka tudatával lefeküdtek aludni.

Maradjunk annyiban, hogy ha nem is túl gyorsan, de kikászálódtunk a sátrakból. (A fiúk bármennyire is kreatívak voltak, nem vették észre, hogy a mi sátrunknak mind a két oldalán van bejárata, így mi viszonylag olcsón megúsztuk.)
Kimásztunk, összegyűltünk… és észrevettük, hogy egyedül Jánosék sátra előtt nincs semmi. (Zoltán ravasz volt, magához is rakott egy deszkát.) Egymásra néztünk, bólintottunk, majd az ostromgép kivételével mindent odacipeltünk Jánosékhoz.

Megvolt a reggeli torna.

Utána a szokásos reggeli készülődés. Sátor össze, kolbász, sajt, mogyoró, kávé, bagó, átöltözés vizes ruhába. Jó hír, a sátrak és a spéci ruhák tiptop megszáradtak. (A neoprén, az nem. Az szerintem élvezi, hogy vizes és büdös.)

Megint pontosan indultunk. Ez több, mint véletlen, ez már megszokás.

Az idő… nos, az eddig tartott ki valamelyest. Az első kajakozós napon végig sütött a nap, csak éjszaka esett, a második napon napközben volt egy kiadós zuhé, de utána napsütés… ma viszont szemmel láthatóan a vizes részleg győzött. Ólmos szürke felhők, hűvös, nyirkos idő. Indulás után félórával pedig rákezdett az eső és ki is tartott egész nap. Annyit cifrázott, hogy időnként csak szemetelt az eső, időnként viszont leszakadt az ég.

Körülbelül ezt láttuk az egész úton. Pedig nem lett volna csúnya etap, sőt, megkockáztatom, napos időben jobban tetszett volna, mint a Hancza. Végig erdő, semmi nád, csatornák váltogatták a tavakat és viszont, közöttük pedig zsilipek.

Habár a zsilipek szépek voltak, de a kezelőiket tutira képezik valahol, hogy ilyen bugris tahók legyenek. Köszönni egyik sem tud, kiszállsz, hogy jegyet vegyél, erre csak gorombán morognak valamit és már ez is nagy eredmény, mert kétszer arra is egy csomót kellett várnunk, hogy megjelenjenek, a pacák ugyanis elkóricált valamerre. Két esetben biztos vagyok benne, hogy át is vágtak.

És ha már itt járunk. Többen is eveztek errefelé, mondták előre, hogy kedvesek a népek, különösen jól működik a polákvengerdvabratanki. Nos… semmi. A zsilipőrök tuskók voltak, a kocsmákban, éttermekben vagy közömbös, vagy beleszarós kiszolgálást kaptunk, a fenti mondatot is csak egy horgász kiabálta utánam, alig tudtam visszakiáltani az idoszabliidoszklanki választ. Nem értettük. Sokan voltunk, fizetőképesek voltunk, olyan időben, amikor normális ember ki sem dugja az orrát a házából.

Lassan haladtunk, mi magunk is elég mogorvák voltunk. Zoltán próbálkozott némi vidámsággal, időnként versenyre hívott embereket (csak a kajakja másfélszer gyorsabb volt a többiekénél, az erőnlétét meg hagyjuk), időnként egyszerűen elgázolt valakit. Leginkább Attilát. Őt különösen szerette.
Értelemszerűen a sok zsilipelés is megfogta a tempót. Ezen a napon töltöttük a legtöbb időt kajakban, vicces, hogy ez volt az a nap, amikor szünet nélkül esett.

Ebédre egy jól kiépített pihenőhelyet vadásztunk, volt étterem, terasszal és belső helyiséggel és voltak fedett asztalok is a tisztáson. Naná, hogy egyből a fedett részbe csörtettünk be. Nekem speciel égett a bőr a képemről, mert oké, hogy a hely vízituristákra szakosodott, de nem olyanokra, akik ruhástól fürdenek és trágyaszagú neoprén cipőben virítanak.

Ekkor jött el egyébként az ideje, hogy feladjam az önhitegetést. Nekem egy roppant drága hullámkötényem van, melyet Angliából rendeltem egy roppant jónevű cégtől. (Ez az a kajakos ruhadarab, melyet beülés után az ember körbeakaszt a beülő peremébe, gyakorlatilag légmentesen lezárva vele a kajakot.) Ennek egyáltalán nem szabadna beáznia. Ehhez képest az esőben úgy eláztam, mintha nem is lett volna rajtam. Jelzem, nem ez az első eset, sőt, már évek óta így van, csak eddig meg tudtam vezetni magamat. A hazai tavaknál, a déli tengereken nem probléma, kiszállás után úgyis fürdünk. Eleve ha nincs sok eső, ha nincs erős – nagy hullámokat gerjesztő – szél, akkor sem probléma, mert tudok úgy evezni, hogy ne verjem magamra a vizet. Télen ráadásul vízhatlan nadrágot hordok, szóval ott sem gáz. De most megkaptam. Nem számítottam ennyire hideg időre, nem számítottam egész napos esőre. Evezés közben ronggyá áztam, majd a kajakból – rövid nadrágban – kiszállva körbeburkolt a jeges szél. Vacogtam, mint a miskolci kocsonya. És hogy teljes legyen a kép, nagyjából ugyanez a helyzet a dzsekimmel. Ez még a spricónál is drágább dzseki, ugyanattól a gyártótól, szintén Angliából rendelve. A dzseki gyakorlatilag teljesen elvesztette az impregnáltságát (pedig spéci mosószerrel mostuk, külön, lavórban) és innentől neoprénként működik: átázik, de a vizet bent tartja, melyet a testem felmelegít. Azaz nem enged kihűlni, de ettől még vizes leszek.
Na mindegy, amikor azt mondtam, hogy alul-felül csuronvizes voltam, nem túloztam.

Az ebéd egyébként finom volt, jól esett a zsurek (savanyú krumplileves) és a tócsi (placki) is. Utána még egy kis pihenő. Néhányan kisétáltunk a kajakokhoz a stégre. Itt voltunk szemtanúi, ahogy két kamasz lány versenyúszós fürdőruciban kisétál a csatorna túloldalán lévő stégre, beugranak, majd nekiállnak edzeni. Én meg csak néztem őket, szederjes ajkakkal (Bár biztos voltam benne, hogy ők a vízben kevésbé fáznak, mint én… de akkor is. Hátborzongató látvány volt.) Ittam vodkát.

A délutáni evezésen semmi nem változott. Szürke ég, gyakori esők, bunkó zsilipmesterek. Aztán késő délután kiértünk egy nagyobb tóra (Jezero Studzieniczne), ahol az egyébként is csapnivaló időjárás durván beleerősített. Szakadt az eső, a szél viharossá erősödött, a tavon a hullámok tengerivé nőttek.
Hárman voltunk elől, a többiek jócskán lemaradtak. Tanakodtunk, mi legyen. A tó túlsó vége olyan 5 kilométerre lehetett, ilyen körülmények, ekkora szembeszél mellett ez több, mint egy óra evezés. Én ennek ellenére mentem volna tovább, mert a túlsó parton települést láttam, ráadásul ott szélvédett helyen lettünk volna. A két társam viszont amellett volt, hogy elcsigázott a nép, menjünk el vakon a tó innenső partján, hátha lesz valami szállás. Nem tetszett az ötlet, mert ha még lesz is valami olyasmi, ahol eddig szoktunk aludni, a hely biztosan nem lesz szélvédett, ebben a viharban pedig kockára fagyunk. De megjöttek a többiek és mindenki a második verzióra szavazott.

Pontosabban nem mindenki, mert négyen elmentek egy órára a Serwy tó felé vezető oldalágba kalandozni. (Erre ment volna a túra rövid változata.)

Elindultunk… és bejött. 19-re lapott húztunk és alsót kaptunk. A táborhely tulajdonosa szemmel láthatóan tudta, mi a dörgés: az volt a hely neve, hogy Sirokko. De nem csak tudta, hanem védekezett is ellene: a sátrazós részt magas bozótos védte a tó felől érkező széltől, a fedett részen vastag nylon ponyvákat aggattak fel oldalfalakként, szélvédetté téve a teret. Odabent egy kis büfét is üzemeltettek. Emellett egy másik épületben volt angol vécé, zuhanyzó és szauna.

Ugye, hogy maga a kánaán? Aztán persze sikerült ezt a helyet is elcseszni. A két zuhanyzó közül az egyiket lezárták, így a maradék előtt kilométeres sor állt. (Éppen itt táborozott valami iskola.) A kulcsot a büfénél lehetett elkérni egy rettenetesen beleszarós mentalitású csajtól. Simán megcsinálta azt, hogy nem adta oda a kulcsot, a zuhanyzó előtt meg tömegek várakoztak, mert azt hitték, éppen van bent valaki. Én ugyan elhatároztam, hogy ezután a nap után mindenképpen veszek egy forró zuhanyt, de látva a helyzetet, arrébb tettem. A csajnál kifizettem ugyan, de utána leültem a szélvédett társalgóban, ittam sört, ettem bigoszt (szar volt), ettem melegszenyót (zapiekanka), ez se volt krakkói minőség, de már meg lehetett enni. Volt tévé is, olimpiát adtak. Hirtelen megtelt a helyiség (lengyel-amerikai röplabda meccs), frankón ki is szorítottak. Mindegy, úgyis volt még dolgom: sátorállítás, berendezkedés. Bokától fülig vizesen. (Nem tudtam róla, de a többiek ekkor már fogadásokat kötöttek, ki bírja tovább vizes cuccban ezt a szar időt. Hárman voltunk még versenyben. Persze azoknak könnyű volt, akik kihagyták a zuhanyt.) Ja, közben a kószálók is megérkeztek.

A megtett útvonal.

A sátort fájó szívvel állítottam fel, olyan szép, tiszta, száraz volt. Még be sem fejeztem, az eső már összerondította.

Nejnek sikerült végül megszereznie a zuhanyzó kulcsát, én pedig mentem vele, beállva az ajtóba. (Némi pikantéria, hogy az egyedül működő zuhanyzó a női vécében volt, de hát felnöttek vagyunk, láttunk már olyant.) Rögtön utánam érkezett négy kisiskolás csaj, letisztáztuk, hogy én is a zuhanyra várok (mi másra várhatnék a női vécé előtt?), beálltak mellém. Ekkor érkezett meg Tyutyu és állt be mögém. A kis csajok szemmel láthatóan elbizonytalanodtak, eddig úgy képzelték, hogy csak én vagyok előttük, most meg hát mi van, de aztán felmérték az erőviszonyokat – Tyutyu bácsi egyedül nagyobb volt, mint ők négyen együtt – így bölcsen hallgattak. Így lettem én a második helyezett és így nyerte meg Tyutyu a többiek által kiírt vizespóló versenyt.

Estére felszabadult az egyik fedett közösségi hely, kollektíve elfoglaltuk. Falai ugyan nem voltak, de ekkorra már megszelidült a szél. Hárman elmentek szaunázni, fura volt látni, hogy időnként kirongyolnak az ajtón. Gőzölögve.

Ültünk, dumáltunk, ökörködtünk. Jó lenne most ezekből idézni, csak hát… a jobbakat a mobiltelefonomba írtam fel. Az meg… de ne rohanjunk előre. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Mindenki száraz volt, néhányan még zuhanyoztak is. Volt valami vodka és valami whisky is. Kezdtek kisimulni az arcok. Az enyém is, de azért a háttérben súlyos döntések érlelődtek. Nem kis mértékben amiatt, hogy este kilencig voltam csuronvizes egy hideg, szeles környezetben.
Ami biztos, hogy hamarosan le kell cserélnem mind a hullámkötényemet, mind a kajakos dzsekimet. Valami jobbra. Ami nyilván drágább. A szememben súlyos dollárok – pardon, fontok – röpködtek. Nem voltam boldog. De ha komolyan gondolom, akkor muszáj.

Mondjuk, ez a nyilván drágább kitétel nem biztos, hogy igaz. Nézd meg a két képet.

Mindkettő pont itt készült, már reggel, indulás előtt. Rajtam a szuperdrága csodadzseki – mely nem védett semmit – Nejen egy 12e forintos Decathlon dzseki. Ő az egész túrán nem ázott be. Abban maradtunk, hogy a soron következő Balaton kerülésre elkérem és ha beválik, akkor én is erre cserélek. (A spricó kérdés bonyolultabb, mindkettőnknek pont ugyanolyan van. Az övé tökéletesen szigetel, az enyém meg semennyire.)

Na jó, kicsit túl sokat szakmáztam itt a végére.
Meglehetősen sokáig dumálgattunk még a fedett helyen, élveztük azt, hogy végre nem esik, nem fúj, jól érezzük magunkat és egymást. Aztán szunya.