Suwalki kajaktúra 04/07

Augustow csatorna
2016.08.17; szerda

Reggelre megjött a Mikulás. Nem, nem a fekete esőfelhő, az csak később jelent meg. Az igazi Mikulás jött el, az, aki ajándékot hoz. Minden sátor elé odarakott valami böszme nagy dolgot, amelytől nem lehetett kimászni. Ez például egy várostromhoz is használható katapult egység Orsolya sátra előtt. (Már arrébb mozgatva.)

Nos, az történt, hogy késő estére Jánosnak ismét mosolygós kedve lett és felkereste Zoltánt, aki mindenkitől messze, a stégen állította fel a sátrát.
– Azért jöttem, hogy neked jó legyen – búgta a félhomályban.
Zoltán nem egy ijedős srác, más ekkor már sátrastól belevetette volna magát a vízbe, de még neki is megremegett kezében a fogkefe. Aztán persze tisztázódott a helyzet: János szerzett néhány cöveket – hogy honnan, azt borítsa feledés homálya – és úgy gondolta, segít Zoltánnak valahogy rögzítenie az egyébként teljesen rögzítetlen sátrát. Zoltán köszönte szépen, nem kért belőle, utána viszont megbeszélték, hogy ha már ennyire túlteng bennük a jószándék, tehetnének valamit a többiekért. Például megvédik őket. Attól, hogy túl gyorsan kijőve a meleg sátorból, tüdőgyulladást kapjanak. Az elképzelést alaposan kidolgozták, majd minden sátor kijáratához odapakoltak valami jó nehéz dolgot: padokat, bazi nagy lengyel kajakokat, az építkezésről lopott fatáblákat, villanyoszlopot, ostromgépet. Aztán a jól végzett munka tudatával lefeküdtek aludni.

Maradjunk annyiban, hogy ha nem is túl gyorsan, de kikászálódtunk a sátrakból. (A fiúk bármennyire is kreatívak voltak, nem vették észre, hogy a mi sátrunknak mind a két oldalán van bejárata, így mi viszonylag olcsón megúsztuk.)
Kimásztunk, összegyűltünk… és észrevettük, hogy egyedül Jánosék sátra előtt nincs semmi. (Zoltán ravasz volt, magához is rakott egy deszkát.) Egymásra néztünk, bólintottunk, majd az ostromgép kivételével mindent odacipeltünk Jánosékhoz.

Megvolt a reggeli torna.

Utána a szokásos reggeli készülődés. Sátor össze, kolbász, sajt, mogyoró, kávé, bagó, átöltözés vizes ruhába. Jó hír, a sátrak és a spéci ruhák tiptop megszáradtak. (A neoprén, az nem. Az szerintem élvezi, hogy vizes és büdös.)

Megint pontosan indultunk. Ez több, mint véletlen, ez már megszokás.

Az idő… nos, az eddig tartott ki valamelyest. Az első kajakozós napon végig sütött a nap, csak éjszaka esett, a második napon napközben volt egy kiadós zuhé, de utána napsütés… ma viszont szemmel láthatóan a vizes részleg győzött. Ólmos szürke felhők, hűvös, nyirkos idő. Indulás után félórával pedig rákezdett az eső és ki is tartott egész nap. Annyit cifrázott, hogy időnként csak szemetelt az eső, időnként viszont leszakadt az ég.

Körülbelül ezt láttuk az egész úton. Pedig nem lett volna csúnya etap, sőt, megkockáztatom, napos időben jobban tetszett volna, mint a Hancza. Végig erdő, semmi nád, csatornák váltogatták a tavakat és viszont, közöttük pedig zsilipek.

Habár a zsilipek szépek voltak, de a kezelőiket tutira képezik valahol, hogy ilyen bugris tahók legyenek. Köszönni egyik sem tud, kiszállsz, hogy jegyet vegyél, erre csak gorombán morognak valamit és már ez is nagy eredmény, mert kétszer arra is egy csomót kellett várnunk, hogy megjelenjenek, a pacák ugyanis elkóricált valamerre. Két esetben biztos vagyok benne, hogy át is vágtak.

És ha már itt járunk. Többen is eveztek errefelé, mondták előre, hogy kedvesek a népek, különösen jól működik a polákvengerdvabratanki. Nos… semmi. A zsilipőrök tuskók voltak, a kocsmákban, éttermekben vagy közömbös, vagy beleszarós kiszolgálást kaptunk, a fenti mondatot is csak egy horgász kiabálta utánam, alig tudtam visszakiáltani az idoszabliidoszklanki választ. Nem értettük. Sokan voltunk, fizetőképesek voltunk, olyan időben, amikor normális ember ki sem dugja az orrát a házából.

Lassan haladtunk, mi magunk is elég mogorvák voltunk. Zoltán próbálkozott némi vidámsággal, időnként versenyre hívott embereket (csak a kajakja másfélszer gyorsabb volt a többiekénél, az erőnlétét meg hagyjuk), időnként egyszerűen elgázolt valakit. Leginkább Attilát. Őt különösen szerette.
Értelemszerűen a sok zsilipelés is megfogta a tempót. Ezen a napon töltöttük a legtöbb időt kajakban, vicces, hogy ez volt az a nap, amikor szünet nélkül esett.

Ebédre egy jól kiépített pihenőhelyet vadásztunk, volt étterem, terasszal és belső helyiséggel és voltak fedett asztalok is a tisztáson. Naná, hogy egyből a fedett részbe csörtettünk be. Nekem speciel égett a bőr a képemről, mert oké, hogy a hely vízituristákra szakosodott, de nem olyanokra, akik ruhástól fürdenek és trágyaszagú neoprén cipőben virítanak.

Ekkor jött el egyébként az ideje, hogy feladjam az önhitegetést. Nekem egy roppant drága hullámkötényem van, melyet Angliából rendeltem egy roppant jónevű cégtől. (Ez az a kajakos ruhadarab, melyet beülés után az ember körbeakaszt a beülő peremébe, gyakorlatilag légmentesen lezárva vele a kajakot.) Ennek egyáltalán nem szabadna beáznia. Ehhez képest az esőben úgy eláztam, mintha nem is lett volna rajtam. Jelzem, nem ez az első eset, sőt, már évek óta így van, csak eddig meg tudtam vezetni magamat. A hazai tavaknál, a déli tengereken nem probléma, kiszállás után úgyis fürdünk. Eleve ha nincs sok eső, ha nincs erős – nagy hullámokat gerjesztő – szél, akkor sem probléma, mert tudok úgy evezni, hogy ne verjem magamra a vizet. Télen ráadásul vízhatlan nadrágot hordok, szóval ott sem gáz. De most megkaptam. Nem számítottam ennyire hideg időre, nem számítottam egész napos esőre. Evezés közben ronggyá áztam, majd a kajakból – rövid nadrágban – kiszállva körbeburkolt a jeges szél. Vacogtam, mint a miskolci kocsonya. És hogy teljes legyen a kép, nagyjából ugyanez a helyzet a dzsekimmel. Ez még a spricónál is drágább dzseki, ugyanattól a gyártótól, szintén Angliából rendelve. A dzseki gyakorlatilag teljesen elvesztette az impregnáltságát (pedig spéci mosószerrel mostuk, külön, lavórban) és innentől neoprénként működik: átázik, de a vizet bent tartja, melyet a testem felmelegít. Azaz nem enged kihűlni, de ettől még vizes leszek.
Na mindegy, amikor azt mondtam, hogy alul-felül csuronvizes voltam, nem túloztam.

Az ebéd egyébként finom volt, jól esett a zsurek (savanyú krumplileves) és a tócsi (placki) is. Utána még egy kis pihenő. Néhányan kisétáltunk a kajakokhoz a stégre. Itt voltunk szemtanúi, ahogy két kamasz lány versenyúszós fürdőruciban kisétál a csatorna túloldalán lévő stégre, beugranak, majd nekiállnak edzeni. Én meg csak néztem őket, szederjes ajkakkal (Bár biztos voltam benne, hogy ők a vízben kevésbé fáznak, mint én… de akkor is. Hátborzongató látvány volt.) Ittam vodkát.

A délutáni evezésen semmi nem változott. Szürke ég, gyakori esők, bunkó zsilipmesterek. Aztán késő délután kiértünk egy nagyobb tóra (Jezero Studzieniczne), ahol az egyébként is csapnivaló időjárás durván beleerősített. Szakadt az eső, a szél viharossá erősödött, a tavon a hullámok tengerivé nőttek.
Hárman voltunk elől, a többiek jócskán lemaradtak. Tanakodtunk, mi legyen. A tó túlsó vége olyan 5 kilométerre lehetett, ilyen körülmények, ekkora szembeszél mellett ez több, mint egy óra evezés. Én ennek ellenére mentem volna tovább, mert a túlsó parton települést láttam, ráadásul ott szélvédett helyen lettünk volna. A két társam viszont amellett volt, hogy elcsigázott a nép, menjünk el vakon a tó innenső partján, hátha lesz valami szállás. Nem tetszett az ötlet, mert ha még lesz is valami olyasmi, ahol eddig szoktunk aludni, a hely biztosan nem lesz szélvédett, ebben a viharban pedig kockára fagyunk. De megjöttek a többiek és mindenki a második verzióra szavazott.

Pontosabban nem mindenki, mert négyen elmentek egy órára a Serwy tó felé vezető oldalágba kalandozni. (Erre ment volna a túra rövid változata.)

Elindultunk… és bejött. 19-re lapott húztunk és alsót kaptunk. A táborhely tulajdonosa szemmel láthatóan tudta, mi a dörgés: az volt a hely neve, hogy Sirokko. De nem csak tudta, hanem védekezett is ellene: a sátrazós részt magas bozótos védte a tó felől érkező széltől, a fedett részen vastag nylon ponyvákat aggattak fel oldalfalakként, szélvédetté téve a teret. Odabent egy kis büfét is üzemeltettek. Emellett egy másik épületben volt angol vécé, zuhanyzó és szauna.

Ugye, hogy maga a kánaán? Aztán persze sikerült ezt a helyet is elcseszni. A két zuhanyzó közül az egyiket lezárták, így a maradék előtt kilométeres sor állt. (Éppen itt táborozott valami iskola.) A kulcsot a büfénél lehetett elkérni egy rettenetesen beleszarós mentalitású csajtól. Simán megcsinálta azt, hogy nem adta oda a kulcsot, a zuhanyzó előtt meg tömegek várakoztak, mert azt hitték, éppen van bent valaki. Én ugyan elhatároztam, hogy ezután a nap után mindenképpen veszek egy forró zuhanyt, de látva a helyzetet, arrébb tettem. A csajnál kifizettem ugyan, de utána leültem a szélvédett társalgóban, ittam sört, ettem bigoszt (szar volt), ettem melegszenyót (zapiekanka), ez se volt krakkói minőség, de már meg lehetett enni. Volt tévé is, olimpiát adtak. Hirtelen megtelt a helyiség (lengyel-amerikai röplabda meccs), frankón ki is szorítottak. Mindegy, úgyis volt még dolgom: sátorállítás, berendezkedés. Bokától fülig vizesen. (Nem tudtam róla, de a többiek ekkor már fogadásokat kötöttek, ki bírja tovább vizes cuccban ezt a szar időt. Hárman voltunk még versenyben. Persze azoknak könnyű volt, akik kihagyták a zuhanyt.) Ja, közben a kószálók is megérkeztek.

A megtett útvonal.

A sátort fájó szívvel állítottam fel, olyan szép, tiszta, száraz volt. Még be sem fejeztem, az eső már összerondította.

Nejnek sikerült végül megszereznie a zuhanyzó kulcsát, én pedig mentem vele, beállva az ajtóba. (Némi pikantéria, hogy az egyedül működő zuhanyzó a női vécében volt, de hát felnöttek vagyunk, láttunk már olyant.) Rögtön utánam érkezett négy kisiskolás csaj, letisztáztuk, hogy én is a zuhanyra várok (mi másra várhatnék a női vécé előtt?), beálltak mellém. Ekkor érkezett meg Tyutyu és állt be mögém. A kis csajok szemmel láthatóan elbizonytalanodtak, eddig úgy képzelték, hogy csak én vagyok előttük, most meg hát mi van, de aztán felmérték az erőviszonyokat – Tyutyu bácsi egyedül nagyobb volt, mint ők négyen együtt – így bölcsen hallgattak. Így lettem én a második helyezett és így nyerte meg Tyutyu a többiek által kiírt vizespóló versenyt.

Estére felszabadult az egyik fedett közösségi hely, kollektíve elfoglaltuk. Falai ugyan nem voltak, de ekkorra már megszelidült a szél. Hárman elmentek szaunázni, fura volt látni, hogy időnként kirongyolnak az ajtón. Gőzölögve.

Ültünk, dumáltunk, ökörködtünk. Jó lenne most ezekből idézni, csak hát… a jobbakat a mobiltelefonomba írtam fel. Az meg… de ne rohanjunk előre. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Mindenki száraz volt, néhányan még zuhanyoztak is. Volt valami vodka és valami whisky is. Kezdtek kisimulni az arcok. Az enyém is, de azért a háttérben súlyos döntések érlelődtek. Nem kis mértékben amiatt, hogy este kilencig voltam csuronvizes egy hideg, szeles környezetben.
Ami biztos, hogy hamarosan le kell cserélnem mind a hullámkötényemet, mind a kajakos dzsekimet. Valami jobbra. Ami nyilván drágább. A szememben súlyos dollárok – pardon, fontok – röpködtek. Nem voltam boldog. De ha komolyan gondolom, akkor muszáj.

Mondjuk, ez a nyilván drágább kitétel nem biztos, hogy igaz. Nézd meg a két képet.

Mindkettő pont itt készült, már reggel, indulás előtt. Rajtam a szuperdrága csodadzseki – mely nem védett semmit – Nejen egy 12e forintos Decathlon dzseki. Ő az egész túrán nem ázott be. Abban maradtunk, hogy a soron következő Balaton kerülésre elkérem és ha beválik, akkor én is erre cserélek. (A spricó kérdés bonyolultabb, mindkettőnknek pont ugyanolyan van. Az övé tökéletesen szigetel, az enyém meg semennyire.)

Na jó, kicsit túl sokat szakmáztam itt a végére.
Meglehetősen sokáig dumálgattunk még a fedett helyen, élveztük azt, hogy végre nem esik, nem fúj, jól érezzük magunkat és egymást. Aztán szunya.