Nőt akarok, de azonnal!

Nem tudom, észrevetted-e, ha van valaki, akinek már régóta nem volt párkapcsolata, az egyre görcsösebben próbálkozik és minél görcsösebb, annál valószínűbb, hogy nem is lesz.
A helyzet az, hogy az áldozat ezt megérzi. Pontosabban azt érzi meg, hogy a másik nem őt, hanem valakit keres. Márpedig ez két különböző folyamat.
Amikor valakit keresünk, akkor keresési célból ismerkedünk, majd ha az illető megüti a sztenderdet (mely az idő során egyre lejjebb ereszkedik), akkor betámadunk. Nem ritka, hogy ilyenkor több vasat is tartunk a tűzben. Hiszen ha a célpontok benne vannak a megfelelőségi zónában, akkor tkp mindegy. Nekünk. De a partnerjelöltnek nem.
A másik változat az, amikor csak úgy, valamilyen módon megismerkedtünk. Mittudomén, ugyanabba a bélyeggyűjtő szakkörbe járunk. Az ismerkedésből barátkozás lesz, majd mindketten apránként rájövünk, hogy tök jó lenne minél több időt egymással tölteni. Ekkor nem kerestünk senkit… de közben megtaláltuk egymást.

Kicsit olyan ez, mint a boldogság business. Ha keresed, soha nem fogod megtalálni. Ha nem foglalkozol vele és egy időszakban éppen többé-kevésbé jól mentek a dolgaid, akkor utólag fogsz ráébredni, hogy abban az időszakban boldog voltál. És ez lehet akár az egész élet is.

Stílusosan

– Te, Béla, nem kéne kirakni ezeket a táblákat. Valami nem stimmel velük.
– Na és? Nem azért fizetnek, hogy gondolkodj. Add ide a villáskulcsot!

A tábla egyébként csak stílusos megkoronázása annak a méretes szarakodásnak, melyet az önkormányzat a Béke tér környékén bemutat.

Ha nem ismered a környéket: itt készült a fénykép.

Magán a Béke téren két, meglehetősen forgalmas út keresztezi egymást: egyfelől az Üllői, másfelől a Királyhágó. Ez utóbbi a Pestimrét Pestlőrinccel összekötő főút, az Üllőit meg gondolom mindenki ismeri. A kereszteződés lámpás, de az Üllői út sokkal erősebben preferált. Mind a rákanyarodásra, mind a lekanyarodásra igaz, hogy max 3 autót enged, de azokat is csak akkor, ha mindegyik sofőrnek penge a reflexe. Régebben a téren volt egy negyedkörívnyi út, melyen meg lehetett gyorsítani a felkanyarodást. De ugyanez az út tudta azt a varázslatot is, hogy belecsatlakozott egy utca a kertváros felől és a térhez közel kialakítottak vagy harminc parkolóhelyet. Ezekre szükség is volt, hiszen a téren van egy elég nagy Spar, egy Posta, egy szerelvénybolt és még vagy tíz kisebb üzlet, parkolóhely viszont nem nagyon.

Na, ekkor jött a zseniális terv: térkövezzük le a teret. Megcsinálták. Letérkövezték azt a bizonyos íves utcát is. Parkként nem nyertek vele sokat, hiszen fák eddig is voltak a téren. A gyalogosok nem vették birtokba, hiszen akárhogyan nézzük is, elég forgalmas utak metszéspontjában van, nem az a hely, ahol szívesen üldögélnék órákat.

Az autóforgalom viszont olyan, mint a víz, ha egy helyen elszorítják, másfelé folyik. Jelen esetben be a kertvárosba. A kialakított parkolókat immár csak innen lehetett elérni, az Üllőire/Üllőiről történő kanyarodást is egyszerűbb a kertvároson keresztül megejteni, mint hosszú perceket várni a lámpánál.
Gondolhatod, hogy a helyben lévők mennyire örültek neki. Kaptak egy semmire nem jó térburkolást, cserébe ráment a forgalom az addig csendes utcáikra.

Az önkormányzat persze reagált. Jött a csodafegyver: egyirányúsítsunk. Ha már az egyik ponton elbarmoltuk a közlekedést, a másik helyen barmoljuk el még jobban, ne érje meg arra menni autóval.

Na, ezt látjátok a fenti ábrán. Ez egész konkrétan annak az útnak a túlsó vége, amelyik régen az íves utcába vezetett és melynek a térhez közeli részén a nélkülözhetetlen parkolóhelyek lettek kialakítva. Csak, hogy biztosan érthető legyek: a tér melletti parkolókat _csak_ ebből az utcából lehet elérni. A szerelvénybolt udvarát, ahová teherautókról szokták lerakodni az árut, _csak_ ebből az utcából lehet elérni.
Ehhez képest…
Már eleve az egyirányú út – zsákutca kombináció is elég fura. Maximum akkor hihető, ha az út végén egy autóbontó van. Mert az utcából szabályosan kijönni tutira nem lehet. És erre a nonszenszre még rátették a behajtani tilos táblát, mint aduászt.
Nem lennék az utcában lakók helyében.

Pulzus

Akik nem szeretnék végigolvasni ezt a hosszú – és némileg önfényező – írást, azoknak rögtön felteszem a kérdést: ha adott távot, adott idő alatt, önerőből megteszel, egészségügyi szempontból mekkora a jelentősége annak, hogy milyen mozgással tetted azt meg?

És akkor nézzük a kifejtést. Illetve előtte röviden az előzményeket. (Irkáltam már erről a blogon, a részletekért vissza lehet keresni.) 2012-ben kiderült, hogy cukros vagyok, aztán kiderült, hogy erről is, meg a magas koleszterinszintről is, meg a refluxról is ugyanaz a dolog tehet: az, hogy a testzsír-százalékom egy helyen, deréktájon összpontosul. Abszolút értékben nem is lenne olyan vészes a helyzet, jelenleg kábé 23% körül van az érték, a táblázatok szerint 22-nél kezdődik a túlsúlyos kategória, szóval éppenhogy csak belecsúsztam, két kiló fogyással vissza is esnék az egészséges kategóriába.

Ezt úgysem úszom meg. Nézzünk néhány számot. Jelenleg 180 centi magas vagyok és 111 kiló. Igen, szinte hallom a felszisszenést, jesszusom, BMI 5000. Nos, a helyzet az, hogy nálam a BMI nem működik. Elmondhatom, mert nem rajtam múlott, ajándékba kaptam: már gyerekkoromban vasgyúró voltam. Később pedig erre sportoltam rá. A versenysúlyom, amikor nincs rajtam felesleg, 96 kiló, az egészségesnek tekinthető zóna pedig 96-109.

Szóval ez lenne a helyzet, ha a testzsír egyenletesen oszlana el. De mivel nem így van, lépnem kellett.
Pontosabban, futnom.
2013-ban (114 kilóról) nekiálltam, utánaolvasástól, tudástól nem elvakítva. Ösztönösen jól kezdtem, két hónapig csak gyalogoltam, napi 5-10 kilométereket. Utána elkezdtem futni… majd zokogni. Az első futásom 300 méterig tartott. (Kerékpárral simán letekertem 150 kilométert, kajakkal 50-et, én kis naív, azt hittem, jó az erőnlétem.) Nem részletezem, apránként feljavultam, őszre összejött a napi 5 kilométer, egyszer még a 7 is. Igaz, minden alkalommal behorpadt körülöttem az erdő, én pedig a klinikai halál állapotában vánszorogtam haza. Viszont a súlyom leesett 101 kilóra, az erőnlétem pedig brutálisan feljavult. Örültem. Egészen addig, amíg be nem jött egy bringás baleset. Két hónap kényszerszünet, pont a legrosszabbkor: december, január. Téli, raktározós hónapok, ünnepek, trakta. Vissza is kerültem 108-ra. És azóta itt szenvedek, a 108-112 zónában, több, mint két éve. (Volt később több baleset is, volt, hogy annyira túlhajtottam a térdemet, hogy amiatt kellett kihagynom heteket.) Most ott járok, hogy a futás kezd rendbejönni, néhány belesétálással megy az 5 kilométer. (1 kilométer futás, 100 m séta.) De a körülmények ugyanazok: vér, szenvedés, apró halálok.

Aztán elromlott a sportolós órám. (Vacak négygombos kvarc, de vízálló.) Elmentem a Decathlonba, volt is ilyen, de megláttam mellette, hogy alig valamivel drágábban adnak pulzusmérős órát. Próbáljuk ki. Megvettem. Persze az első használat előtt egy kicsit utánaolvastam, mire is kell figyelnem. Maximális pulzus. Van rá négyféle számítás, ebből egy már elavult, hárommal kiszámoltam, leátlagoltam, 178. Ez az az érték, melyet semmiképpen nem léphetek át, mert már káros. Találtam táblázatokat is, ebből az jött ki, hogy nekem a maxpulzus 60-70%-a a jó, ez 107-125. Elindultam. Bemelegítés könnyű futással. 5, azaz öt méter után a pulzusmérő 160-at mutatott. Miaf? Megálltam, megigazgattam a cuccot, kifújtam magam, újraindultam. Megint. Ekkor úgy döntöttem, hogy futok egy olyan edzést, amilyeneket korábban is szoktam, megnézem, hogy _eddig_ milyen pulzustartományokban mozogtam.
Háát… 160-175. Nézd meg a korábbi táblázatos linket: 90-100%, csak élsportolók, csak rövid ideig, kifejezetten veszélyes zóna. Én meg ebben küzdöttem, ekkor már három éve. Ja, és ekkor nem fogy sem a zsír, sem a szénhidrát. Mondjuk, ezt tapasztaltam is. Újabb teszt, bringával. Ekkor kifejezetten nem rohantam, a 25-ös átlag helyett végül csak 21,5-ös átlagot mentem, de a pulzusom így is az egekben volt: 140-155. (Tapasztalt sportolóknak, versenyek előtt.) Elvonultam egy sarokba és zokogtam.
Aztán elkezdtem olvasgatni. Azt írják, hogy akkor magas a pulzus, ha nincs rendben a vérkeringés. Hát, ez nem nyert. A vérnyomásom 120-130/80-90, ez teljesen jó, a nyugalmi pulzusom pedig 54, ez már némi edzettséget is feltételez. (A regenerálódás is stimmel: leállás után fél perccel simán esik a pulzusom 25-30-at.)
Végül egyetlen magyarázatot találtam: hiába vagyok elszánt, hiába vagyok erős, ez önmagában nem elég. Ezt a tömeget mozgatni is kell, ahhoz pedig oxigén kell és vérkeringtetés. A szakirodalom szerint kihagytam a 60-80%-os zónákat és most ezek bosszulnak.

Kimentem az erdőbe és kipróbáltam, hogyan muzsikálok a 60-70%-os, azaz zsírégető tartományban. Sehogy. Nem tudok ilyen lassan futni. Annyira belassultam, hogy olyan már nincs is. Nem vicc. Az Endomondo szerint tíz perc feletti kilométereket futottam, márpedig nekem itt van a határ: 10 perc felett már gyaloglás, nem futás. És még így is a nem kívánt 75-85%-ban voltam. Aztán három kilométer után – valószínűleg eluntam magam és egy kicsit gyorsítottam – kilőtt a pulzus, felszaladt 160-ra. Oké. Megálltam. Fáradtan. Nézzük, mi van a gyaloglással. Ráálltam egy kicsit tempósabb gyaloglásra. A pulzus szépen beállt 70-80% közé, egyáltalán nem fáradtam, kaptam levegőt, mosolyogtam. Ilyen tempóban egész nap tudok menni, kifáradás nélkül. És ami a legmeglepőbb, gyorsabb voltam, mint az előző futással. (10 perc alatti kilométerek jöttek ki.) Akkor most mi van? Gondoljunk csak bele: még a tempósabb gyaloglás is magasabb pulzust eredményez a kívánatos, zsírégető zónánál. Létezik, hogy ha fogyni akarok, akkor elég, ha naponta andalgok egy órát, virágot szedek a réteken és együtt csicsergek a madarakkal?

Nos, akkor ismét az alapkérdés: ha gyalogolva gyorsabban haladok, alacsonyabb pulzussal, mintha futnék, akkor ez jelenti azt, hogy gyaloglással ki tudom váltani a futást? Vagy más a mozgás formája és nem működik a csere?

PS
Nordic walking, hmm…?

Posedarje 04/04

Novigrad-ért meg kell dolgozni… és nem mindenki érdemli meg
2016.07.17; vasárnap

Az első mozdulatom reggel a teraszajtó kinyitása volt. Milyen az idő, milyen a tenger? Nos, szél már nincs, de a lavórban még lötyög a víz. Határeset.

Kilenckor beindultak a kabócák. Akkor mégiscsak jó időnk lesz.

Éjszakai meglepi: ez egy szúnyogos környék. Csak eddig a nagy szél miatt védve voltunk. Az éjszaka során szétcsíptek a napközben bejutott szúnyogok.

Klasszikus probléma: ha több órád van, sohasem tudod, mennyi a pontos idő. Három meteorológia oldalt nézek, az egyik szerint egész nap szuper szélcsendes idő lesz, a másik kettő szerint délután megerősödik (4-5 bft) a szél. Melyiknek higyjek? Eddig az elsőt követtük, elég pontos volt, a másik kettő meg híresen pontatlan. De ketten vannak. És ha az utóbbi jön be, akkor délelőtt frankón eljutunk ugyan a célunkig, de hogyan jövünk haza? Döntések, döntések…

Végül nyuszik voltunk. Ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy az eddig megbízhatónak tűnő Windyty is összezavarodott. Az előrejelzés szerint kilenckor bft 1-nek kellett volna lennie, de emellett mutatta a mért értéket is, az meg bft 4 volt. Majd amikor oldalon belül modellt váltottunk, teljesen más értékek jöttek ki. Osztottam, szoroztam… és úgy döntöttünk, hogy ez az idő bringára jó (ott leszarom, hogy bft 2, 4, vagy 6), arról nem is beszélve, hogy a bringához kell a legkevesebb előkészülés, meg hazacuccolás. És ne feledjük, holnap reggel már indulunk haza.

Hát, Árpád… imhol az adatok:

  • Távolság: 57,76 kilométer
  • Szint: 524 méter (!!!!)
  • Útvonal: Endomondo

Most az egyszer javaslom, nézdd meg a track-et (nagyítsd is ki), aztán csodálkozz. Elképesztő hullámvasút volt, a nap pedig leszarta az időjárásjelentést (felhős idő, kevés nappal), sütött, mintha az élete múlna rajta. Gondolj bele: 58 kilométeres táv, 524 méter szintkülönbséggel. Simán elmenne egy alpesi túrának is. Ja, meg ez: 8500 kcal. Egy műzliszelettel és két sörrel. (Azaz ezen a napon csak keveset híztam.)

Induláskor még gyanútlanok voltunk.

Aztán teljesen a semmiből, mondhatni váratlanul bukkant fel egy 120 méteres szint, mely a végén meredekre váltott és hopp, már 170-en is voltunk. Utána egy őrült lefelé száguldás (persze a gopro-t elfelejtettem felvenni, menetközben meg már nem álltam meg), Obrovácra meg szószerint bezuhantunk az égből. (Gopro itt sem volt rajtam. Még jó, hogy elvittem.)

De előtte a kanyon.

Obrovac, a kihagyott lehetőség. A fekvése alapján lehetett volna egy tök szép falu is. Kihagyta.

Utána egy akkora szerpentin, hogy kiköptem a tüdőmet. 4 kilométer, 200 méter szint. (Ez annyi, mint egy bazi hosszú 5%-os emelkedő.)

Viszont már fent is voltunk a szélkerekeknél.

Igen, azoknál, melyeket az öböl túloldaláról, azaz rohadt messziről egy rohadt magas hegy tetején láttunk. Nem örültem nekik. Nem voltak tervben.

Innen már azt mondtam, hogy laza lesz. Beláttuk mind a két öblöt, a csatornát, el is tudtam mutogatni, merre fogunk menni. Lezúgunk a hegyről, a benyúló földdarab tetejére hülyék lennénk felmenni, az út valószínűleg mögötte, a völgyben megy el a tengerparti (azaz 0 méter szinten lévő) Novigradba.

Nem tudom, miért vagyok ennyire naív néha.

Azok az idióta horvátok simán felvitték az utat a domb tetejére, végigvitték a gerincen, hogy utána lezuhintsák Novigradba. Így teljesen váratlanul, amikor már csak gurulást terveztünk, kaptunk a nyakunkba egy újabb 100 méteres szintet. A déli melegben. Valahogy felszenvedtük magunkat, megvigasztaltam Nejt, hogy most már tényleg vége, több ilyen nem lesz.

Nem tűnt úgy, mint akit meggyőztem. Neki lett igaza.

Nézz rá a track-re 37,48 kilométernél. Ekkor mentünk fel arra a bizonyos tök felesleges emelkedőre. Innen már tényleg csak lefelé mehetett az út. És akkor ezek a teljesen kretén útépítők bevitték az utat egy völgybe (43,47 km), melynek a túloldalán még ott volt egy szikla, 40 méter szinttel. Ahelyett, hogy körbevitték volna az utat a völgy peremén. Na ez volt az igazi szopatás, és most nem csak üresen poénkodok. Annyira váratlanul jött az emelkedő, hogy nem volt időm váltani, a hirtelen felerősödött terheléstől meg begörcsölt mind a két combom. Megálltam, de kakukk. Úgy kellett Nejnek kiműtenie alólam a kerékpárt. Közben meg a talpaim is begörcsöltek, szóval Nej gyakorlatilag azt csinálhatott volna velem, amit akar, álltam terpeszállásban, mozdulni sem tudtam. (Rendes csaj, nem élt vissza vele.)

Viszont innentől már tényleg csak gurultunk.
Azt kell mondjam, nagyon megszenvedtünk Novigradért.
Ahol hatalmas sört terveztünk inni.
Ahová végül nem mentünk be.

Egyszerűen az történt, hogy még igencsak fent voltunk a dombon, amikor kettévált az út: jobbra le lehetett ereszkedni Novigradba, balra viszont ment az út haza, azaz Posedarjé-ba. Ekkor körülbelül 50 méter magasan voltunk, azaz ha lemegyünk a faluba, akkor visszafelé még 50 méter szint. Megaharaposló. Majd jövőre megnézzük kajakból.

A sör ugyan probléma volt, de innen már csak 13 kilométer a szállás, kibírjuk. Aztán még ennyit sem kellett mennünk, Posedarje szélén találtunk egy újabb beach-et, ezt gyorsan kineveztük Novigrad-nak és leültünk, mint az iszap.

Sör. Drága. Tuctuc. Hangos. Le van szarva.

– Tudod mit tennék, ha én lennék a horvát közlekedési miniszter? – kérdeztem Nejt.
– Mit?
– Kötelezném az útépítőket, hogy minden emelkedő tetejére építsenek egy kocsmát.
– Én meg arra kötelezném őket, hogy összes hegycsúcsot túrják bele a mellettük lévő völgyekbe.
– Az se rossz.

A kör során megnéztük a vizet jobbról, balról, felülről, alulról, szél volt ugyan, de a terep böven kajakozható volt. Szóval túlóvatoskodtuk a napot. De. Ha kajakozni mentünk volna, akkor ugyan nagyobb lett volna az élmény, de így, kerékpárral, elképesztőt nőtt az önbizalmunk. Ember, azért csak egy alpesi túrát toltunk le, mediterrán melegben.

Megérkezés után egy liter Ozujsko. Mármint csak nekem. Kaja ugye nem volt egész nap, úgy megütött, mint a gőzkalapács.
– Kíváncsi vagy, milyen egy abszolút passzív hapsi? – vigyorogtam Nejre.
– Aha.
– Hát akkor csak figyelj rám.

Nej vacsorát sütött. Fogalmam sincs, honnét szerzett hozzá erőt.

– Hol eszünk? – kérdeztem.
– A teraszon.
– Nem, inkább bent.
– Miért?
– Mert bent klíma van és itt még normális vagyok. Odakint meg üt a meleg és spongyabobbá változom.
– Na látod, ezért eszünk a teraszon. Kíváncsi vagyok.

Vacsora: egy kiló csevap. Salátával. Vigyázunk a vonalainkra. Hozzá bor, utána egy újabb üveg beszélgetős bor, de már a klímában odabent. Frankón megbeszéltük, hogy egy seniornak mennyire munkahelyi kötelessége az, hogy geci legyen. Utána eljátszottam, milyen lettem volna spongyabobként. Végül leszartuk a pakolást, alvás.

Hazautazás
2016.07.18; hétfő

Korai ébredés, mert még tervünk volt. Nem bírtuk volna elviselni, ha szárazon visszük haza a kajakokat. Az idő hozta az ígért formát, sütött a nap, sima volt a tenger. Összepakoltunk, érzékeny búcsú. Visszaszereltem a helyére a wifi AP-t, megpróbáltam elmagyarázni, mi vele a helyzet, de a hölgy csak nagyvonalúan legyintett: legyen ez a következő turnus problémája. Búcsúajándékok, aztán irány Posedarje beach. (Nem a tegnapi, van egy bent a faluban is.)

Vízre dobtuk a kajakokat, átmentünk a másik beach-re, aztán el akartunk menni a szállásig, de végül lemondtunk róla. Mégis csak egy fél óránk volt az egészre, abba meg ennyi fért bele. Meg egy úszás. Mert nehogy már mi is szárazak maradjunk.

Innen már semmi különös. Illetve, de. Egy bosszantó “apróság”. Lucskónál megszoktam, hogy sorbanállás helyett elmegyek az automata kapuk felé. Bankkártyával pillanatok alatt át lehet jutni, míg az ember által üzemeltetett kapuknál egészen durva sorok is ki tudnak alakulni. Csakhogy. A bódéban ülő ember ránéz, látja, hogy személyautó, kajakkal, bringákkal. Az automata meg valamilyen cellával méri a magasságot és a kajakot hozzáadja az autó méretéhez, azaz kisteherautók leszünk. (A magasság nagyobb, mint 1,9 méter.) Ez viszont kategóriaugrás. Jelen esetben 112 kuna helyett 160 kuna. Nem ettől leszek hajléktalan, de a különbözetből már egészen jó üveg bort lehetett volna venni.

Itthon meg… minden olyan izé. A hajam még a tengervíztől tapad össze, de már látom a faliújságon, milyen mesterembereket kell hamarosan felhívnom. Meg ami egészen abszurd: az öt házzal arrébb lakó lenyúlta a szelektív kukánkat, úgy kellett visszarabolnom. Itthon vagyunk.

Posedarje 03/04

Bora #2
2016.07.16; szombat

Semmi sem változott. A szél éjszaka folyamatosan bontani akarta a tetőt, aztán belesikoltott az apró résekbe. Mi meg aludtunk, ahogy tudtunk. Én speciel 11 órát.

Reggeli. Nem a teraszon. A szél simán elfújná a tányérokat a kenyereskosárral együtt. Utána kávé, de ez már a teraszon. Ott van a hamutartó, a wifi router és a laptop. (Egyébként ez valahol hihetetlen. Nálunk ennél sokkal kisebb szélben is eltűnik a T-Home internet elérése, itt meg a legnagyobb szélvihar tombol, melyet életemben láttam, a mobilnet ennek ellenére folyamatosan hasít.)

A teraszon térelválasztóként van egy ilyen izé, egy függönyszerűség, mely zörgéssel jelzi a szelet. El fog kopni.

A tegnapi literes Plavac párja már vacak, romlott. Valószínűleg azért akciós, mert akadnak köztük ilyenek is. Tulajdonképpen szerencsénk van, egyből kiderült a turpisság, nem vásároltunk be belőle feleslegesen.

A reggelihez bontott bor alapján már rájöhettél: úgy döntöttünk, nem megyünk sehová. Plitvicére egész napos esőt jósolt a reggeli meteorológia (9-ig 90%-os valószínűséggel, utána 100), 10 óra körül itt is megindult az eső, szóval az időjárás kapja be. Vettünk csirkemellet, fokhagymát, az apartmant minden irányból rozmaringdzsungelek veszik körül, tegnap vettünk egy csomó finom dalmát bort. Elleszünk. (Egyébként pont ezen meditáltam reggeli közben. Morgok itt, hogy így, meg úgy, miközben nem történt más, mint hogy a körülmények más irányba kényszerítettek, mint amit szerettem volna. De igazából ez a más irány sem annyira rossz: szabályozott hőmérsékletű apartman, gyönyörű kilátás, egzotikus ízek, pihenés, kikapcsolódás. Oké, a teraszhoz meleg ruha kellene, de van bor.)

A külföldi pénztárcámban megtaláltam egy ottfelejtett Istanbul card-ot. Nem mostanában fogom elhasználni.

Kettő körül nem bírtam magammal, gondoltam legalább az egyik bringát megjáratom. Nos, kiderült, hogy nem véletlenül állt máshol, mint ahová leraktuk. Elvitte a szél, utána meg valamelyik házvezető visszahozta. A váltó szanaszét volt csúszva, eljátszottam vele, mire visszaállt. Aztán az úton masszívan beállt autósor (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha nekivágunk Plitvicének), a szél durván büntetett (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha mégis elmegyünk bringázni), szóval éppen elég volt eljutni a boltig és venni ezt-azt.

Pangunk. Én netezek, blogolok, Nej hol bort iszik, hol alszik. A jó hír az, hogy a meteorológia szerint a bora hajnal kettőkor elhúz a francba, és bár a vasárnap nem tűnik teljesen simának, de megjátszható. Megsülni biztosan nem fogunk.

Délután csirkemell fokhagymásan, rozmaringosan, salátával és hvar-i borral. Legalább ez legyen jó. Utána ágyban olvasgatás. (Kábé két percig.)

Késő délután terasz. A viharos alapszél már nincs meg, a pöffök még emberkednek, de jelentősen csillapodott az idő. Egy baj van: minden hideg, napok óta fázok, a tenger pedig barátságtalan. Semmi kedvem sincs holnap belebújni. (Igen, egy pillanatra megérintett az is, hogy hát hülye vagyok én, hogy a kényelmes nyugiból menekülve beülök egy ilyen billegő izébe és szélben, hidegben, vízben gyötröm magam?)

Lehet, hogy már az idegeimre ment ez az idő. A túloldali dombokon megjelent egy napcsík. Egyből lefényképeztem. Hogy legyen bizonyítékom. Hogy a nap még létezik. (Mire leírtam, már el is tűnt a csík. De késő, a fénykép megvan.)

Ebéd után kintfelejtettem a bort a teraszon. Fél hétkor keltem fel a délutáni szunyókából, akkor vettem észre. Nem melegedett fel.

Kicsit gáz, hogy – az érkezést is beleszámítva – 2,5 napja vagyunk itt, és a fényképezőgépben lévő közel száz fénykép szinte mind az apartmanban készült.

A látvány egyébként egészen elképesztő. Délnek nézve piros az ég alja (aligha szél nem lesz), nyugaton pedig rózsaszín felhőtömb nehézkedik a hegyre. Eddig azt hittem, ilyet csak Dali képes festeni.

Estefelé ülök a teraszon és Christopher Moore egyik horrorparódiáját olvasom bogarászgatom. Miközben a vérszomjas vízpára alattomosan közelít az apartmanhoz.