Month: February 2015

A tökömre meg viharlámpát, lécci

Álldogálltam az irodaépület előtt. Egy pacák éppen vizesballonokat szállított. Lógó nyelvvel, idegesen pakolta a kerekeskocsit, aztán megpróbálta lendületből feltolni a padkára, nem ment, káromkodott, megfordult, kitörölte szeméből az izzadtságot, nagy levegő, meghúzta a kocsit, majd félrelökve a kapuban dohányzókat, berohant a portán. Tutira késésben lehetett. Lehetett talán 10 perc is. Vagy 20. Mindegy is, szemmel láthatóan nem bírta tartani a normáját.

Megcsóváltam a fejemet. Hát milyen hülye világban élünk? Megint az az idióta hatékonyság. Valaki valahol egy íróasztal mellett kitalálta, hogy sokkal több vizet lehet teríteni, ha percre pontosan, feszítetten kiszámolják, a fuvarosnak mikor, hol kell lennie. És ha nem tartja, akkor büntetik. Ja, hogy a nagyvárosi forgalom kiszámíthatatlan, hogy közben a pacák szétstresszeli az agyát, hogy a napközbeni idegességet majd otthon, a családján vezeti le, hogy korábban hal meg? Le van szarva. Több vizet szállított ki.
Ilyenkor azért tudom irigyelni a mediterrán népeket.

De jó vagy!

Ma 10 másodperccel jobb átlagot futottam, mint tegnap. Tetszett. Elégedetté tett. Pedig a tracking logokat elemezve pontosan tudom, hogy ekkora különbség simán jöhetett a GPS pontatlanságából is. De az ember már csak olyan, hogy ha valami látszólag pozitív dolog történik vele, akkor könnyen elhiteti magával, hogy az valóságos. Elégedettnek lenni magunkkal az jó.

Innen már csak egy lépés elgondolkodni, hogy mennyire könnyen dicsérsz meg embereket. Csak akkor, ha tényleg valami rendkivülit tettek? Hát, ekkor maga a dicséret nem sokat ér, hiszen az illető is tudja, hogy rendkívülit tett, már előre beárazta a dicséretet. Természetesnek veszi és inkább az elmaradása az, ami kiakaszthatja. Nem, ilyenkor maga a rendkivüli tett teszi elégedetté az embert. Ha viszont nem csinált mást, csak tette a dolgát, akkor a te dicséreted lesz az, ami feldobja, ami elégedetté teszi. Még akkor is, ha azt fogja válaszolni, hogy nem jár neki dicséret, hiszen “csak” tette a dolgát.

Apró sztori a végére. Barna még óvodás volt, amikor csinált valami jó dolgot otthon. Meg is dicsértem:
– Barna, te vagy a családban a legjobb fiúgyerek!
Szemmel láthatóan teljesen fel lett dobva. Napokig madarat lehetett fogatni vele. Pedig nem hülye gyerek, gondolom hamar felfogta, hogy ő az egyedüli fiúgyerek a családban, márpedig egyfős mezőnyből nem valami nagy dolog a legjobbnak lenni. Mégis, a dicséret íve, a váratlansága, erős pozitív érzelmeket keltett benne, melyet a később racionalizáló agy már nem tudott elvenni tőle.

Idomulnak

Most mondja valaki, hogy a macskák nem tanulnak.

Este hét óta keringenek a nappaliban, szemmel láthatóan az éhhalál küszöbén. Meg persze a család is. Sorban érkezett haza mindenki, kajagyártás a konyhában, vacsi az étkezőben, beszélgetések. A macskák folyamatosan keringenek, rosszallóan rá-rápillantva az étkezőasztalra.. Aztán mindenki megy a szobájába, én is a gépemhez. A macskák is beletörődnek, hogy nem foglalkozik velük senki.

Aztán egy erősebb billentés az Enter gombon, hátradőlés a székben és egy félhangos broadcast a monitor irányába: – Na, gyertek dögök!
Abban a pillanatban mind a kettő leugrik a kanapéról, a harmadik lerongyol az emeletről, mindannyian körbeveszik a kajás fiókot és nyávognak, mintha az életük múlna rajta. Miközben én még mindig a székben ülök és a monitort bámulom.
De már csak pár másodpercig és azt is csak szivatásból.

Hurrá

Proxy5 kolléga addig fenyegette egy kollégáját, amíg az illető össze nem rakta a régen várt kódot. Innentől mind a nyitólapon, mint a posztoknál egyből látszik minden fontos információ a cím alatt.
Óriási köszönet mindkettőjüknek.