László némileg céltalanul ténfergett a városban. A délelőtti tárgyalása korábban ért véget, a munkahelyére meg éppen nem érte meg visszamenni a délutáni tárgyalás előtt. Kossuth tér, Nádor utca, Váci utca, Kígyó utca, az új főutca, Kálvin tér. Ráérős, kényelmes séta, ember sincs túl sok. Bőven belefért a kirakatok nézegetése. László már évek óta nem ért rá ilyesmire, meg is lepődött néhány üzleten, néhány táblán. Na meg ezeken a vicces köztéri szobrokon.
Az egyik lottózónál furcsa plakát ötlött szemébe. Valami Interlottó, horribilis, 25 millió eurós fődíjjal. Elgondolkodott. Bement. Kitöltötte a szelvényt, két euró, azaz 620 forint, feladta. Tudta, hogy az esélye semmi, de ha nem vette volna meg, akkor azért ette volna magát hetekig. Mert mi lett volna, ha pont azzal a szelvénnyel nyer, amelyet nem vett meg.

Aztán teltek a napok, László el is felejtette a szelvényt. Egyik éjszaka üldögélt a gépe előtt. A munkáját már befejezte, a kedvenc oldalait már átnézte, de az internet még vonzotta, nem volt kedve elmenni aludni. Hiszen az alvás után már az új munkanap jön, ha viszont most húzza az időt, akkor az olyan, mintha élne is egy kicsit.
– Hé, mi is van azzal az Interlottóval? – jutott eszébe. Megkereste a szelvényt, rákeresett a neten a számokra. Egész jól indult, egyeztek az első számok. Majd a középsők is. Aztán még a plusz kettő is. Mi van?! László bambán nézett a szelvényére. 25 millió euró? Ehhez már zsebszámológép kell. 7,75 milliárd forint. Azannya. Nem, ez már több pénz annál, aminek tervezgetni lehetne a beosztását. Ami biztos, nem szabad kapkodni.

Másnap a munkahelyén folyamatosan a nyereménye járt az eszében. Kiderítette, hogy a szelvényt személyesen kell leadnia Párizsban, az Interlottó központjában. Nem örült neki.

– Azok a hülye kelet-közép európai reflexeid, azok – korholta magát – Ez már nyugat. Itt korrektek a partnerek, nem olyan korrupt zsírdisznók, mint nálunk.

De nem tudta meggyőzni magát. László egyébként is híres volt a körültekintő tervezéséről. Ha nem volt legalább D terve is egy feladatnál, akkor bele sem kezdett. Most is nekiállt számolni. Azt mondja, elég kicsi az esély, hogy trükközni fognak, de a kis esély szorozva az óriási összeggel, bizony elég magas várható értéket ad. Hogyan lehetne túljárni a feltételezett ellenség eszén? Hmm. És mennyibe is kerülne? Hát, valójában elhanyagolható a nyereményhez képest. Akkor viszont játsszunk biztonsági játékot.

Kivett egy hét szabadságot, otthon pedig azt mondta, hogy a cég kiküldte egy egyhetes üzleti útra. Megvette a repülőjegyet, másnap délután már Párizsban volt. A repülőgépen végigment újból a stratégián. Igen, jó lesz. És van bőven ideje megtenni az előkészületeket.

Pár nappal később felhívta az Interlottó nyereménybejelentő számát. Hang alapján egy idős férfi fogadta. László beolvasta a szelvénye azonosítószámát. A férfi hanghordozása egyből megváltozott, ember ennyire udvarias már nem is lehetett. Másnap reggel kilencre beszélték meg a randevút a központban.
– Igen, a neve már le lesz adva a recepción. Keresse a 422-es szobát – közölte a férfi.
– Köszönöm, ott leszek – nyugtázta László.

Izgatottan ébredt. Erős nap lesz. Gyors ellenőrzés. Minden a helyén, minden rendben. Elmetrózott a központba. Ráérősen elbeszélgetett a recepcióssal, megtárgyalták, hogy Párizs szép város ugyan, de elég drága és nehéz találni a belvárosban olyan éttermet, amely nem a turisták lenyúlására szakosodott. A recepciós helyeselt és felhívta a figyelmet, hogy bizony a helybélieknek is észnél kell lenniük.
– Jacques, ugye, Jacques – nézett rá a férfi kitűzőjére László – Megmutatná az utat a lift felé?
– Természetesen, uram. Egyenesen, majd a lépcső mellett jobbra.
– Köszönöm – ölelte át barátian László a recepcióst.
Jacques furán nézett utána. Oké, kedves ember, de talán túlzás egyből ennyire bizalmaskodni. Igaz, kelet-európai, azoknál meg még a férfiak is megcsókolják egymást búcsúzáskor. Beleborzongott.

Lift. Negyedik emelet. Tábla. 415-ig balra, 416-tól már jobbra vannak a szobák. László elindult a puha szőnyegen. Hirtelen kivágódott a 418-as szoba ajtaja, három símaszkos férfi robbant ki, az egyik összefogta hátul a kezeit, a másik betömött egy teniszlabdát a szájába, a harmadik elővett egy pisztolyt.
– Mössziő, ugye nem csinálunk hülyeséget? – vigyorgott Lászlóra.
– Mpfhmpfhmm – bólintott László.
– Helyes.
Végigkísérték a folyosón, a hátsó lépcsőn lementek a garázsba, beültek egy Peugeot-ba. Nagyon sokáig mentek. László nem is tudta, hogy ez még Párizs valamelyik külvárosa-e, vagy már az agglomerizáció. Nem mintha nem lett volna mindegy. Egy családi ház udvarába hajtottak be. Lászlót kituszkolták a kocsiból. Az ajtó előtt sokat álldogáltak, a bandita elég nehezen tudta kinyitni az ajtót. De aztán bementek. Lászlót beterelték egy nappaliba, majd leültették a kanapéba.
– Mostantól ez a kanapé lesz az otthonod – mondta a bandita – Még csak fel sem állhatsz róla.
– Mpfhmpfhmm? – kérdezte László.
– Ja, persze – kapcsolt a fickó – Szedjétek ki a teniszlabdát a szájából!
– Huh – vett nagy levegőt László – Uraim, mi a fasz ez?
– Majd megtudod – vigyorogtak rá.
Kinyílt az ajtó és egy köpcös, öltönyös alak lépett be. Szembetűnően nagy pecsétgyűrűt viselt.
– Főnök, itt van az emberünk – vágta magát haptákba az első bandita.
– Nála van a szelvény? – kérdezte álmosan a főnök.
– Nálad van a szelvény? – fordult a bandita Lászlóhoz.
– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni!
Ezen mindenki harsányan felröhögött. Még a főnök is elmosolyodott.
– Na, idefigyelj, barátom – ült le Lászlóval szemben egy fotelba – Téged elraboltunk. Lenyomoztunk, egyedül vagy. Ha itt lelövünk és elásunk, a kutya sem fog megtalálni. Nevezzük ezt kiindulási álláspontnak.
– De akkor pénzük sem lesz.
– Jól érzed, miről fog szólni ez a beszélgetés – vett elő egy szivart a köpcös – Vagy ideadod a szelvényt és kiteszünk valahol. Vagy nem adod ide, ekkor lelövünk és darabokra szedünk. Valahol ott kell lennie nálad a szelvénynek.
– Ha odaadom a szelvényt, akkor is megöltök – szögezte le László.
– Hát, ez már a te kockázatod.
– Nem teljesen. Tudod, valahol számítottan ilyesmi fordulatra. Mondjuk úgy, hogy tettem néhány óvintézkedést.
– Nocsak – ugrott fel a fönök szemöldöke – Kezd érdekes lenni. Pontosabban?
– Írtam néhány emailt. Ezeket beidőzítettem jövő péntekre. Pontosan leírtam benne mindent: a helyzetet, a szelvényszámot, hogy hová jöttem. Beleírtam azt is, hogy ha ezt a levelet megkapták, akkor engem vagy elraboltak, vagy megöltek. És leírtam, mit kell mondani a rendőrségnek. Ha ezeket a leveleket péntekig nem törlöm, kimennek. Családtagoknak, barátoknak.
– Jó. Akkor most kapsz egy laptopot és törlöd ezeket a leveleket.
– Ennyire hülyének nézel?
– Nézz rá arra a kigyúrt, kopasz gorillára. Helyből pszichopata és debil, a szteroidok meg csak rontottak a helyzeten. Olyan kínzási trükköket ismer, amelyekre te még csak gondolni sem mernél.
– Tudod, hány levelet írtam?
– Nem igazán érdekel.
– Dehogyisnem. Elkezdtek kínozni, én pedig megadom magam és törlök három emailt. Úttörő becsszóra megigérem, hogy nincs több. Pedig van még mondjuk 15. Vagy 122. Hiába öltök meg, egy hét múlva már a nyakatokon lesz az Interpol.

Hallgattak. A köpcös pöfékelt.

– Oké. Patthelyzet. Mi a te ajánlatod?
– Ez rengeteg pénz. Gondolom, ebben egyetértünk.
– Oui.
– Nekem valójában nem kell ennyi. Nem tudok mit kezdeni vele. Osztozzunk meg rajta.
– Hmm. Fele-fele?
– 60-40. Nekem.
– Mössziő, nálad sokkal kevésbé pofátlan embereket is öltem már meg.
– Ne felejtsd el, ti bűnözők vagytok és nem fogtok adózni a pénzetek után. Én viszont hivatalos nyertes leszek, akinek a teljes összeg után adóznia kell.
– Hogy te mennyire becsületes állampolgár vagy.
– Muszáj. Kívülről ennek az egésznek úgy kell kinéznie, mintha minden rendben ment volna.
– És akkor mi lesz az emailekkel?
– Ha otthon leszek, akkor törlöm.
– És mi van, ha nem?
– Elég hülyén nézne ki, ha küldenék egy emailt a rendőrtiszt haveromak, hogy megöltek, miközben otthon üldögélnék, határozottan élve.

Újabb pöfékelés.

– Nos, nem pont erre számítottam ma reggel. De úgy látszik, el kell fogadnom az ajánlatot. Oké. Hogyan tovább? Ideadod a szelvényt?
– Ennyire hülyének nézel?
– Úgy látom, ez a kedvenc mondatod. Akkor?
– A szelvény nincs nálam.
– Én meg elhiszem.
– Csomagmegőrzőben hagytam. Csak kulcs van nálam. Beszállunk az autóba, visszamegyünk az Interlottóba. Ott hivatalosan leadom a kulcsot, elmennek a szelvényért, majd amikor megkérdezik, hová utaljanak, megadom a saját számlámat, meg a tiétekét. Az a szimpatikus kigyúrt gorilla jöhet velem. Ha te nem akarsz.
– Ejnye, pedig olyan jól csináltad eddig – csóválta a fejét a főnök – Most egész egyszerűen szét fogunk szedni a kulcsért.
– De hát megegyeztünk, nem? – ijedt meg László.
– Hány éves vagy, királyfi? Na, add ide magadtól.
– Nem.
– Pierre, légyszives.

A kigyúrt alak odalépett Lászlóhoz, megragadta mind a két bokáját, feje fölé emelte, majd rázni kezdte. Hamarosan csörömpölt is a kulcs a parkettán.

– Akkor ezzel meg is lennénk – mosolygott a főnök – Téged itthagyunk Pierre-rel. Érezzétek jól magatokat.

László mogorván visszaült a kanapéra. Pierre beállt az ajtóba. A többiek elmentek.
Másfél óra múlva értek vissza.

– Ez mi a fasz? – kérdezte a főnök.
– Mármint?
– Mármint ez a kibaszott gumikacsa – dobott le a dohányzóasztalra egy kanárisárga gumikacsát.
– Ja, ez. Ajándék a kis Pistikének.
– Kinek? – gúvadt a pacák szeme.
– Az unokaöcsémnek. Imádja a francia gumikacsákat.
– És miért raktad a csomagmegőrzőbe?
– A francia gumikacsa kifejezetten értékes.
– Szivatsz.
– Én? Hiszen te rúgtad fel az egyezséget.
– Nem tudod, ki vagyok. Állj fel.

László felállt.

– Pierre, szedd szét a kanapét.

Pierre elkezdte szétszórni a háttámlát és az ülőkéket. A kulcs hangosan koppant a kanapé mögött.

– Ügyes. Szóval az igazi kulcsot bedugtad a kanapé támlája mögé. De az én eszemen nem jársz túl. Pierre, vigyázz rá.

Megint elmentek. Újabb másfél óra. László a mennyezetet tanulmányozta. Pierre az öklét morzsolgatta.

– Már vissza is jöttetek? – érdeklődött László barátságosan.

A főnök nem is szólt semmit, csak nézett dúvad szemekkel. Aztán az asztalra dobott egy Spongyabob akciófigurát.

– Ez… ez – kereste a szavakat.
– Petike. A szomszéd kisfia.
– Ez?
– Nem, ez egy rajzfilmfigura. De Petike nagyon szomorú lett volna, ha nem viszek neki egyet.

A főnök belerogyott a fotelbe. Újabb szivarra gyújtott. Pöfékelt néhányat, majd lenyugodott.

– Szóval azt hiszed, szórakozhatsz velem. Tényleg nem tudod, ki vagyok. De meg fogod tudni.

Pöfékelt.

– Nem fogsz örülni neki. Na, nézzük. A ruhádban már nincs kulcs. Átnéztük. A kanapéban sincs. Azt is átnéztük.

Pöfékelés.

– Pierre – fordult a kigyúrt gorillához – Testüregmotozás.

Pierre bólintott. Felkapta Lászlót, letépte róla a ruhát, majd rávágta a dohányzóasztalra, hogy csak úgy nyekkent. A gumikacsa és Spongyabob messzire repült. László még fel sem eszmélt, amikor Pierre már belenyúlt.

– Ahh! – kiáltott fel László.

Pierre egyre mélyebbre nyúlt, tapogatózott.

– Még, baby, még, durvábban! – verte László öklével az asztalt – Azannya, de jó vagy!

Pierre kihúzta a kezét. Bambán nézett a főnökre. Majd mindketten Pierre kezére néztek. A kigyúrt gorilla egy szartól, vértől csöpögő kulcscsomót tartott a kezében.

– Bazdmeg! – köpött földre a főnök – Ez már nekem is erős.

Pierre tanácstalanul állt.

– Ne álljál már ott, te rakás szerencsétlenség – mordult fel a főnök – Menjél ki, mosdjál meg, mosdd meg azt a szart is, aztán add ide. Vagy inkább add Martinnak.

Pierre elindult kifelé.

– Hé, legalább egy puszit utána! – kiabált László.

A főnöknek szemmel láthatóan felfordult a gyomra.

Aztán elmentek. Lászlót otthagyták fekve a dohányzóasztalon.
Másfél óra múlva jöttek vissza.

A fönök már nem is használta a kilincset, csak berúgta az ajtót.

– És ezek mik? – dobott az asztalra két babát, megjátszott nyugalommal.
– Ez egy Mr Garrison és egy Mr Slave plüssbaba.
– Ezt kinek szántad, te akasztófaszökevény? – ordított rá.
– Ezt tulajdonképpen te is megtarthatod. Intim emlék.
– Ááá! Kinyúvasztalak!

László ártatlanul nézett.

– Álljál fel – utasította végül a főnök, lehiggadva.

László, még mindig ruha nélkül, felállt.

– Nem tudom, hogyan csinálod – pöfékelt a főnök szomorúan – Nem látok át a trükködön. A ruhádban nincs se kulcs, se szelvény. A kanapéban sincs. Benned sincs. Feladom. Mi legyen?
– Adjatok valami ruhát, aztán menjünk el az Interlottóhoz. Ott átadom a szelvényt, és megkapjátok a 40%-ot.
– Hogy, te anyaszomorító? Hogyan adod át?
– Ez legyen az én dolgom.
– Nem fogsz te átadni semmit. Be akarsz minket köpni.
– Okos. Ha nem adok át semmit, úgy kidobnak mindannyiunkat az Interlottóból, hogy a lábam sem éri a földet. Nem fognak foglalkozni a mesémmel. Mennyivel lesz az jobb nekem?
– De nincs nálad semmi!
– Ez legyen az én dolgom.
– Oké – fújt egyet a főnök – Martin, adj ennek a gazembernek valami ruhát. Ne a sajátját! Aztán menjünk.
– De tudjál róla – fordult Lászlóhoz – Ha átvágsz, akkor utánad megyünk, akárhol is laksz és nemcsak neked lesz véged, de a családodnak is.
– Nem szoktam megszegni a szavam.
– Hahh. A célzások lepattannak rólam.

Beszálltak a kocsiba. Kiszálltak az Interlottónál. Bementek a hallba.

– Áá, Jacques! – üdvözölte László a recepcióst – Örülök, hogy újra látom!
– Én is örülök, uram.
– Kedves Jacques, megkérhetném, hogy kísérjen fel a 422-es szobába? Látja, délelőtt egyedül mentem, aztán hogy eltévedtem.
– Természetesen – bólintott a recepciós – Bernard, légyszives vedd át egy kicsit a helyem!

Beszálltak a liftbe, Jacques, László és a főnök. Jacques bekísérte őket a szobába.
– Á, Mössziő László! – állt fel az asztala mellől egy idősebb férfi – Örülök, hogy itt van. Az úr magával… kisérő?
– Igen, egy helyi barátom.
– Értem. Elhozta a szelvényt?
– Magát a szelvényt nem – válaszolta László – A biztonság kedvéért egy csomagmegörzőben hagytam. Viszont oda tudom adni a kulcsát, el tudnak küldeni érte egy embert. Jó így?
– Természetesen. Itt van a kulcs?
– Persze, itt.

A főnöknek centikre gúvadt a szeme.

László odalépett a háttérben álldogáló recepcióshoz.

– Kedves Jacques, ne haragudjon, hogy ilyen csúnya játékot játszottam magával – mosolygott rá, majd kihúzta a recepciós szmokingjának mellső zsebéből a kulcsot.
– De hát ez… – döbbent meg Jacques.
– Elnézést, de amikor átöleltem, véletlenül beleejtettem a kulcsot a zsebébe – somolygott László – Ugye, nem haragszik?
– Hát… izé… persze, nem – hebegett Jacques.

– Mössziő László – szólt közbe az idős férfi – A barátjának nincs valami baja? Hirtelen vörös lett a feje, a szája meg lila.

László ránézett a főnökre, aki vádlóan meredt a döbbent Jacques-ra. László egyikről a másikra nézett, majd leesett neki is. Tehát Jacques is bandatag volt, ő adta le a fülest, kit kell az emeleten elkapni.

– Ó nem, nincs semmi baj. A barátomnak ez rendszeres szokása – nyugtatta meg az idős férfit.
– Értem. Akkor elhozzuk a szelvényt, Őn megadja, hová utaljuk a pénzt és végeztünk. Utána várom Önöket még egy pezsgőre, hiszen az élet szép.

Egymásra mosolyogtak. Még a főnök is megpróbált kifacsarni valamit az arcából.

László különösebb gond nélkül érkezett haza. Habár csak 3,4 milliárd forint landolt a számláján, de itthon volt. Élt. És még ez is rengeteg pénz.
De egyelőre nem szólt senkinek. Ráér az még.

Persze voltak, akik már tudtak róla.

Egyik délelőtt csörgött a mobiltelefonja.
– Igen, itt László – szólt bele László.
– Üdvözlöm, Nagy Elemér vagyok az adóhivataltól.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? Tudok angolul tolmácsolni.
– Vicces. Azért keresem, mert itt valami nem stimmel.
– Miért nem lepődök meg, hogy Önöknél nem stimmel valami?
– Maga nagyon ellenséges. Pedig adózni kell.
– Ebben egyetértünk.
– Örülök neki. Nos, az Ön számláján hatalmas összeg jelent meg nemrégiben. Tudnánk erről beszélgetni?
– Nem telefontéma.
– Értem. Be tudna akkor jönni hozzánk?
– Nem. Jöjjön ki maga.
– Hogyan gondolja?
– Ahogy mondom. Itthon van az irodám, itt van minden papírom és itt vagyok benne biztos, hogy amit beszélünk, köztünk marad.
– Nem szoktunk ilyet csinálni.
– Látta azt a bizonyos összeget.
– Láttam.
– Akkor már érti, miért vagyok ennyire óvatos.
– Értem. Talán tehetünk kivételt.
– Remek. Mikorra várhatom?
– Holnap délelőtt tíz?
– Tökéletes.

Elemér pontosan csengetett.

– Jöjjön be – invitálta László.
– Köszönöm.

Leültek a nappaliba.

– Mivel kinálhatom meg? – érdeklődőtt László – Kávé, tea, ásványvíz?
– Víz jó lesz.

László behozta az ásványvizet két pohárral. Leült a kanapéra.

– Mielőtt elkezdenénk, lenne egy javaslatom – fordult Elemérhez – Bár elsőre fura lesz.
– Mit szeretne?
– Rakjuk ki mind a ketten a mobiltelefonunkat a dohányzóasztalra és vegyük ki belőle az akkumulátorokat.
– Jézusom. Maga mindig ilyen bizalmatlan ember?
– Ha a milliárdjaimról van szó, akkor igen.
– Háát… ilyet még senki nem kért tőlem.
– Okoz ez valami problémát Önnek?
– Nem, tulajdonképpen nem.

Elővették a telefonokat, szétkapták.

– Akkor térjünk a tárgyra – kezdett bele László – Az a bizonyos összeg lottónyeremény. Interlottó. Tudomásom szerint le is adóztam utána. Ha kell, meg tudom mutatni az igazolást is.
– Igen, tudjuk. Nem is ez a probléma. Nem jön ki a matek. Az adózás utáni összegnek csak egy része jelent meg az Ön számláján. Egy tekintélyes összeg viszont nem. Tud róla, hogy a külföldi számláján tárolt pénzt is be kell jelentenie? Hiszen kamatozik és az adóköteles jövedelem.
– Nincs külföldi számlám.
– Hah, ezt mostanában sokan mondták már. Aztán kiderült, hogy mégis.
– Akkor sincs.
– Le tudjuk kérdezni. És ha mi találjuk meg, akkor büntetünk is.
– Tényleg nincs.
– Nézze, ne nézzük egymást hülyének. Durván 3 milliárd forint hiányzik. Magyar számlán nincs, tudnánk róla. Hol van a zseton?
– Elköltöttem.
– Na ne. Mire?
– Plüssbabákra.
– Mire?
– Tudja milyen drága Párizsban a plüssjáték?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Ne szórakozzon velem.
– Pedig nagy vonalakban erről volt szó. A pénz azért nincs számlán, mert elköltöttem.
– Egy hét alatt?
– De milyen egy hét volt! – csettintett László.
– Elszórakozta? – döbbent meg Elemér.
– Úgy is lehet mondani. Oké, beszéljünk komolyan. Voltak fenntartásaim, hogy amikor át akarom venni a nyereményt, akkor bűnözők megpróbálnak lecsapni a pénzre. Emiatt tettem némi előkészületet. Nem volt olcsó. Konkrétan 3 milliárd.
– Ezt nem hiszem el.
– Pedig elhiheti. Ennyibe került a tökéletes védelem.
– Számla van róla?
– Maga most viccel? – fordította oldalra a fejét László – Ezek nem adnak áfás számlát.
– Kik? És egyáltalán, most akkor megtámadták, vagy nem?
– Fogalmam sincs. Mivel ki volt építve a védelem, nem tudhatom, hogy megtámadtak-e. Ha igen, akkor is maximum lepattantak. Tudja, ezt hívják úgy, hogy biztonsági játék. Ha magának azt mondják, hogy kap 6 milliárd forintot, de nem biztos, hogy élve hazaér, vagy kap 3 milliárdot, de azt biztonságosan haza tudja hozni, melyiket választja?
– Nem tudom. Maga csak úgy dobálódzik milliárdokkal?
– Maga csak úgy dobálódzik az életével?
– Nem tudom felfogni. Őrült nagy pénzekről beszélünk. Őrült nagy kidobott pénzről.
– Nos, lehet, hogy maga nem tud dönteni. Én viszont döntöttem. Kifizettem 3 milliárdot a biztonságomra. Nincs semmilyen külföldi bankszámla.
– És nincs áfás számla. Márpedig addig úgy kezeljük, mintha eltitkolná a bankszámláját.
– Kezeljék úgy. Sok sikert a nyomozáshoz.

Szótlanul nézték egymást. Elemér pillantása rátévedt a szétszedett mobiltelefonokra.

– Oké, beszélhetünk máshogy is – szedte össze magát – Magának van cége.
– Van.
– És van sok pénze. Rengeteg pénze van. Csak úgy dobálódzik a milliárdokkal – nyalta meg Elemér a szája szélét.
– És?
– Pokollá tudom tenni az életét. Rászállok magára. Kinyomozom, van-e számlája. Ha nincs, akkor is azt fogom mondani, hogy van. Élete végéig pereskedni fog és nagyon jó ügyvédeink vannak. Persze maga is fizethet ügyvédet, de az pénz és stressz. Magának. Mert nekünk csak hivatali rutin. Rá tudok szállni a cégére. A feleségére. A gyerekeire. A szüleire. Többet fognak bíróságra járni, mint vécére.
– Ez a Vida stílus?
– Csak viccelődjön. Én viszont komolyan beszélek. Bárki, akár maga, akár a rokonságában valaki csak egyet is hibázik velünk szemben és lecsapok. Azt tudja ugye, hogy az adótörvényeket mi értelmezzük? Helyből vesztett.
– Mire akar kilyukadni?
– Vegyünk egy tisztességes, de még nem bántó összeget.
– Nulla?
– Nem. Mondjuk százmillió. Ezt ideadja nekem, én pedig lezárom az aktáját. Ha Ön megvette Párizsban 3 milliárdért a biztonságát, akkor százmillió nem sok ahhoz, hogy itthon is megvegye.
– Ez zsarolás. Zsarolásnak pedig elvből nem engedek. Annak sosincs vége. Most százmillió, félév múlva újabb százmillió.
– Igérem, nem. Ne legyen a nevem Nagy Elemér, ha megszegem.
– Ah, köszönöm. Most lettünk készen.
– Miről beszél?
– Már csak a neve hiányzott a felvételről.
– Milyen felvételről? A mobiltelefonok szét vannak szedve.
– Még csak meg sem nézte, mivel foglakozik a cégem.
– Nem. Mert?
– Informatika. Na most, mégis, milyen informatikusnak tart maga engem, hogy csak egy mobiltelefonom van?
– Blöfföl.
– Aha – bólintott László és elővett egy másik mobiltelefont.

Elemér felpattant, kikapta a telefont László kezéből.

– Hah! – kiáltott fel – Most olyan nagyokosnak képzelte magát, mi? Ezt elviszem. A számomat tudja, csak jelezzen, hogy mikor fogja átadni a pénzt. Egyébként tudja, pokol.

És elviharzott.

László hátradőlt a kanapén. Kíváncsi volt, Elemér mikor veszi észre, hogy a mobiltelefonon nem is ment a hangrögzítés. Elmosolyodott. A beszélgetést természetesen diktafon vette, melyet a szárazvirág díszbe rejtett. Ezt még át kell tenni a számítógépre, betömöríteni, majd elküldeni emailben Elemérnek. Csak, hogy tudja, mihez tartsa magát.

Kiment a konyhába, összedobni egy ebédet. Közben számot vetett. Ügyesen legyőzte a külföldi bűnbandát. Aztán ugyanolyan ügyesen legyőzte a hazai bűnbandát. Remek. Most már csak a családot kell valahogy átvernie, mert ha csak úgy előtűnik egy ekkora nagy összeg a semmiből, úgy, hogy az emberek nincsenek felkészülve rá, pillanatok alatt tönkre tudja tenni bárki jellemét. László pedig szerette a családját.