Adi írta nemrég, hogy anno egy kóbor kutya meghiúsította a környékünkön a családi sétájukat. Akkor nem esett le, csak most, hogy ezt a kutyát én bizony ismerem, küzdöttem is vele eleget.
Ez egy kifejezetten nagytestű jószág volt, meglehetősen labilis idegrendszerrel. Bevette magát az erdő szélén egy ligetbe, azaz saját területének nevezte ki és mindenkit megtámadott, aki csak megközelítette. Némi zavart okozott, hogy egy viszonylag forgalmas műút ment el a liget mellett, illetve két erdei ösvény is vezetett rajta keresztül. Többször is megharcoltam vele az ösvényen, illetve szedett le bringáról a műúton.
Azt viszont kevesen tudták, hogy ez az állat a világ leggyávább kutyája volt. Határozottan támadott, de ha nem ijedtél meg, akkor pánikszerűen elmenekült. Elég volt csak lenyúlni egy kőért, de egyszer például egy pilincka faággal kergettem körbe a ligetben.
Ettől függetlenül nem volt nagy öröm, hogy itt vert tanyát. Az egyik szomszéd ki is hívta a sintért, de a kutya annyira gyáva volt, hogy nem bírták befogni. Aztán kinyomozták, hogy a kutya úgy bír egyáltalán életben maradni, hogy a környékről egy, mondjuk úgy, hogy meglehetősen egyszerű nénike hord ki neki élelmet.
Végül ez lett a megoldás. Néhányan megmagyarázták a néninek, hogy ha kedveli a kutyát, akkor fogadja be. Mert ha nem, akkor egyszer csak sikerül befognia a sintérnek és vége lesz. A kutya azóta bent lakik az udvarban, lenyugodott. Van saját területe, van falkavezére, a néninek pedig van házörzője.