Ma 10 másodperccel jobb átlagot futottam, mint tegnap. Tetszett. Elégedetté tett. Pedig a tracking logokat elemezve pontosan tudom, hogy ekkora különbség simán jöhetett a GPS pontatlanságából is. De az ember már csak olyan, hogy ha valami látszólag pozitív dolog történik vele, akkor könnyen elhiteti magával, hogy az valóságos. Elégedettnek lenni magunkkal az jó.

Innen már csak egy lépés elgondolkodni, hogy mennyire könnyen dicsérsz meg embereket. Csak akkor, ha tényleg valami rendkivülit tettek? Hát, ekkor maga a dicséret nem sokat ér, hiszen az illető is tudja, hogy rendkívülit tett, már előre beárazta a dicséretet. Természetesnek veszi és inkább az elmaradása az, ami kiakaszthatja. Nem, ilyenkor maga a rendkivüli tett teszi elégedetté az embert. Ha viszont nem csinált mást, csak tette a dolgát, akkor a te dicséreted lesz az, ami feldobja, ami elégedetté teszi. Még akkor is, ha azt fogja válaszolni, hogy nem jár neki dicséret, hiszen “csak” tette a dolgát.

Apró sztori a végére. Barna még óvodás volt, amikor csinált valami jó dolgot otthon. Meg is dicsértem:
– Barna, te vagy a családban a legjobb fiúgyerek!
Szemmel láthatóan teljesen fel lett dobva. Napokig madarat lehetett fogatni vele. Pedig nem hülye gyerek, gondolom hamar felfogta, hogy ő az egyedüli fiúgyerek a családban, márpedig egyfős mezőnyből nem valami nagy dolog a legjobbnak lenni. Mégis, a dicséret íve, a váratlansága, erős pozitív érzelmeket keltett benne, melyet a később racionalizáló agy már nem tudott elvenni tőle.