Erdei anziksz

  • Hat nagy kutya. Négy nővel. Három fiatal, egy idősebb. A kutyák meg vannak szédülve egymástól és az erdőtől, összevissza rohangálnak, ugrálnak, nagy ívben letojva gazdáik kiabálásait.
    Nekem pedig köztük kell átfutnom.

  • Mental note. Futás előtt fokhagymás ételt soha többet.

  • Hazaérkezés. Lihegés. A jól végzett munka öröme. Terasz. Szivar. Az élet szép.

Generációk

Egy korábbi komment előhozta ezt a generációs kategorizálást, és eszembe jutott, hogy nem is tudom, engem melyik földtörténeti korszakba raktak.

Először nézzük a skálát.

  • Miocén: 23 millió – 5 millió évvel ezelőtt,
  • Pliocén: 5 millió – 2,5 millió évvel ezelőtt,
  • Pleisztocén: 2,5 millió – 12 ezer évvel ezelőtt,
  • Holocén: 12 ezer évvel ezelőttől máig, ezen belül:
    • Veteránok: 1920 – 1930 között születettek,
    • Baby boom nemzedék: 1946 – 1964 között születettek,
    • X generáció: 1965 – 1975 között születettek (digitális bevándorlók),
    • Y generáció: 1976 – 1995 között születettek,
    • Z generáció: 1995 – 2012 között születettek (digitális bennszülöttek).

1964-es lévén elméletileg még a Baby boom-ban lennék, de rám általában jellemző, hogy a személyiségem jóval fiatalabb, mint a fizikai valóm. (Ez fiatalkoromban nem volt túl szerencsés, az még elment, hogy általános iskolásként alsósokkal, sőt, néha ovisokkal játszottam, de középiskolásként naív, álmodozó romantikusnak lenni már nem volt annyira nyerő. Ellenben így ötven körül kifejezetten élvezem, hogy taknyos harmincasokkal, negyvenesekkel jár egy srófra az agyunk.) Szóval legyen inkább az X.

Marc Prensky az X generáció tagjaira használja a „digitális bevándorló” jelzőt. Ez arra utal, hogy amíg a Z generáció tagjai (“digitális bennszülöttek”) beleszülettek a 21. század digitális világába, míg az X generáció tagjai nem születtek bele a digitális világba, hanem életük során nyűgözte le őket, elfogadták és elkezdték használni a digitális világ új vívmányait. A digitális bevándorló így alkalmazkodik a környezetéhez, de félig még a múltban él.
Wikipédia

Magyarul ez az a generáció, amely dinoszauruszként éppen kimászott a mocsárból és még éppen fel tudott kapaszkodni a digitális fejlődés vonatára. (Micsoda képzavar! Büszke vagyok rá.)
Jó ez? Szerintem igen. Mi még átéltük a múltat (függvénytábla(1), logarléc(2)), tudunk gyorsan fejben számolni, még emlékszünk a nyolc collos floppyra, de tudjuk tartani a tempót a jelenkorral is. Attól viszont már ódzkodunk, hogy a mobiltelefont implantátumként ültessék belénk.
Viszont a gyökeres változás, a kontraszt miatt meglehetősen fontosnak érzem, hogy átadjuk a fiataloknak, milyen élmény is volt ezt megélni. Milyen volt analógból digitálissá alakulni.(3)

(1) A szüleim meglehetősen nyitottak voltak, nekem már általános hetedikben volt zsebszámológépem. Csak éppen nem használhattam, tilos volt. Ugyanúgy függvénytáblából kellett gyököt vonnom, mint mindenki másnak.

(2) Igen, volt logarlécem is. Éppen megtanultam, hogyan kell használni, amikor hirtelen engedélyezték a zsebszámológépet. De még megvan a fiókomban.

(3) “Bezzeg az én időmben még petrencerúdra szögelt katonai sisakkal mertük a szart a derítőből!” (4)

(4) Tényleg.

Bontsuk ki

Árnyaljuk egy kicsit az előző írást.

Először elmesélem, hogyan született.

Felmenten a padlásra szivarozni, mert odakint szélvihar tombolt. Kedvem támadt közben zenét hallgatni, igy beüzemeltem a khmm… hifit. (Van itt fent egy kidobott hifi torony, meg egy kidobott médiacenter. Összekötöttem őket, az utóbbit rádugtam a számítógépes hálózatra és így frankón el tudom érni a nas-on lévő zenéket. Igaz, monitor nincs – még – de távkapcsoló van és a kontroll ledekből látom, mit csinálok.)
Elnavigáltam a zene könyvtárba, megkerestem a megkívánt lemezt, elinditottam az első számot és mivel ez már egy kicsit meghekkelt firmware, igy a 0 gombbal utasitottam a médiacentert, hogy az egész könyvtárat jatssza le. Elkezdtem kindle-n olvasni a regényt, majd ahogy eszembe jutott egy gondolat, elővettem a telefonomat és az evernote-ba begépeltem. Amikor végeztem a szivarral, lementem a nappaliba, a laptopomon elinditottam az evernote klienst, és átmásoltam a jegyzetet. Így készült a blogbejegyzés.
Nem egy nagy ügy, persze, de tíz évvel ezelőtt fantasztának neveztem volna azt, aki mindezt megpróbálja elhitetni velem.
Gibson kábé 10-15 évvel jár előttünk az időben. Amiket ír, technológiailag elég meredek dolgok, különösen az, amilyen mélyen beleágyazódnak nála ezek a dolgok a hétköznapokba, de ha jobban belegondolunk, mindnek a csírája már jelenleg is létezik. És ami a leginkább elszomorító a könyveiben, hogy ugyanez nem csak a hétköznapi informatikára igaz, hanem az általa felvázolt jövőbeli gazdaságra és a politikára is. Márpedig Gibson nem optimista. Határozottan nem az.

Periféria

Először nem igazán értettem. Ez kifejezetten zavart, hiszen Gibson mindig is arról a világrol írt, amelynek én már a gyökereiben élek. De aztan felvettem a tempót, megértettem… és elszomorodtam.

ps.
A könyv végét felejtsétek el. Vagy találjatok ki helyette valami mást.

Keres ő

Amióta össze lett lőve a blog a Facebook-kal, naponta egyszer ránézek a statisztikára. (Kíváncsi vagyok, mit jelent egy aktív FB részvétel.) Elég keveset, de most nem is ez a téma.
Hanem a keresőkifejezések, amelyekkel rátalálnak a blogra. Ez mindig is a viccrovat volt a statisztikán belül, de egy tegnapi illető elképesztően empatikus kifejezéssel talált meg. Arra volt kíváncsi, hogy ‘szopásfüggő’… és engem talált meg. Hja, a népszerűség.
(Megjegyzem, a kifejezés valójában egy írás kommentjében szerepel, de az is a blog. Kösz, Picúr. :)

Pöfe

A mai nap során szétflexelték a számat. Kaptam vagy harminc szurit, aztán egy többórás heroikus küzdelemben a fogdoki lebontotta az alsó körhidamat. Este egy órámba került, mire elszopogattam egy doboz főtt kukoricát. Az éles csonkok közben sebesre dörzsölték a nyelvemet.
Ellenben a whisky-vel és a szivarral nincs semmi baj, nem dörzsölnek, nem kell rágni. Nehéz döntés, nehéz döntés.

A szerző tépelődik

Ezt az írást a piszkozatok között találtam, jó régi, a kerek évfordulóra íródott. Sok helyen viszont még aktuális, így vasárnap délutánra pont elmegy. Imhol.

Miért is íródik ez a blog?

Most éppen kerek évfordulók vannak, és bár nem hiszek a számokban (emberi kitalációk a pillanat rögzítésére), de egyfajta szentimentimentális hangulatot elő tudnak idézni. Jelenleg éppen ötven éves vagyok (mindjárt ötvenegy, de hármas számrendszerben az is kerek), a blog pedig a tizedik évfolyamában jár (jelenleg ugye már tizenegyedik), rengeteg írással.

Szóval tömérdek idő, rengeteg írás. Miért is?

  • Egyrészt nekem. Kora gyerekkorom óta naplóíró ember vagyok, bár eleinte nyilván nem értettem, hogy miért. Most viszont értem. Az élet olyan gyorsan képes elvágtatni, hogy nem is emlékszünk rá, mi történt benne. Oké, a 18-25 év közötti korszak megmarad, de még mennyire, hogy megmarad. Életünk végéig emlékszünk azokra a bulikra, azokra az extrém sztorikra. De aztán jön a 30-50 közötti időszak, amelyből nem marad meg semmi. Semmi. Egymásba folyó hétköznapok. A kölkök cseperednek. Egyik nap összeveszünk a főnökkel. Másik nap örülünk neki, ha megdícsér. Volt egy meglepően jó szeretkezés az asszonnyal. Volt egy csomó vacak. Elmentünk moziba. Elmentünk nyaralni. Rábukkantunk egy jó könyvre, egy jó filmre. A szakmai karrierünk épül. Jé, a gyerek már felvételizik a középiskolába. Segítsünk neki. Nocsak, már itt van az egyetem. Mi is volt közben? Ha leírtam, megmarad. Emlékezni fogok arra, hogy az egyik kőszegi kiránduláson az activity party olyan jól sikerült, annyira végigröhögtük az egészet, hogy utána spontán ökörködés lett belőle, majd az egész átfolyt egy röhögésekkel sűrűn tarkított szexuális felvilágosításba. Amelyről tíz évvel később Barcelonában derült ki, hogy azért volt olyan vidám, mert a kölykök már rég túl voltak az egészen. Hogy milyen hangulata volt egy századeleji hangulatú velemi háznak a századeleji újságokkal, a kandallóval és az elfáradt családdal. Sorolhatnám, de nincs értelme, itt van minden leírva, kilométer hosszan.
  • De nem csak erről van szó. Mostanában sokat beszélünk arról, hogy a technológiai fejlődés túl gyors; az emberiség gondolkodása nem tud vele lépést tartani. Miért nem tud? Mert a gyerekek mindig nulláról kezdik. A szülők, a tanárok meg tudják őket tanítani erre, meg arra, de a tapasztalataikat nem tudják átadni. Pontosabban megpróbálják, de az átadás módja elképesztően hatékonytalan. Téped a szádat órákon keresztül, miközben a gyerekben meg csak egy mondat marad meg az egészből, ráadásul nem is a legfontosabb. Ha most azt mondanám, hogy leülök a gyerekeimmel, innentől egy hónapon keresztül a teraszon minden nap reggel nyolctól este nyolcig csak beszélek és csak beszélek, akkor sem tudnám átadni még csak az egy századát sem annak, ami az életem során leülepedett, letisztult bennem. Hiszen még magamnak sem tudom megfogalmazni, miért gondolkozok egyszer így, másszor úgy. Arról nem is beszélve, hogy az egészből más mondat ragadna meg bennük, amikor 18 évesek és más, amikor 26. Mit lehet ilyenkor tenni? Pufferelni. Amikor eszembe jut valami fontos dolog, akkor megírom. Ez az ideális beszélgetés egyik oldala: jó hangulatban voltam, jól összeszedtem a gondolataimat, érthetően leírtam, mire gondoltam. Oké, a beszélgetőpartnerek éppen nem voltak ott. Lehet, ha ott lettek volna, akkor meg éppen nem lettek volna megfelelő befogadó hangulatban. Nem érdekes. Én elmondtam, amit akartam. A partnerek pedig lehet, hogy csak 10-15 évvel később olvassák el és lehet, hogy csak akkor üti meg őket, amit mondani akartam. Lehet. Valószerű? A fene tudja. De egy eséllyel több. Az anyag itt van. Sokkal többet írtam le, mintha csak úgy beszélgettünk volna. Ha érdekli őket, akkor választ kaphatnak sok mindenre, de arra mindenképpen, hogy én hogyan gondolkodtam. Ennél többet meg nem lehet átadni.

Baszódjál meg, KDNP

Kertészkedés. Úgy döntöttem, felszámolom a hátsó kerítés melletti dzsumbujt. Nagy elhatározás, hősies munka. A fejemben nagyjából már megvolt, hogyan lesz ez szép, de azért a kép igencsak elnagyolt volt: minden erősen függött attól, mit találok a gaztenger alatt. Ez fogja kiadni, mennyi rózsát, mennyi levendulát kell majd elültetnem, hol lesznek az oszlopok, hová rakjam le a köveket.
Szerencsére ideális kertészkedős idő van. Ma a munka nehezén túl is lettem, sikerült kipucolnom a terepet. (Milyen felemás érzés már, amikor látom, hogy ott sikerült legjobban a füvesítés, ahonnan később el kell távolítanom.) Hat tő levendula, egy futórózsa. Kellenek majd oszlopok is, meg valami apácarács.
Csak hát… vasárnap már cseszhetem. Talán a kertészet még nyitva is lehet, emlékszem, erősen lobbiztak, de az OBI, ahonnan a többi cucc kellene, az biztosan nem lesz. Haladhattam volna egy jót, így viszont az egész csúszik egy hetet. Ha rá fogok érni akkor. Ha megint kertészkedős idő lesz.

Szóval zengjen csak határozottan a dal, mást úgysem tehetünk, mint tiltakozunk, ahol csak lehet.

Hülyeség

Alapvetően kétfajta hülye létezik: a szimpa hülye, meg a szánalmas hülye. A szimpla hülyék mi vagyunk, mindannyian. Nincs olyan ember, aki mindenhez ért, aki mindenhol egyből optimálisan viselkedik. Ha nem ismerjük a rendszert, akkor először hülyeségeket csinálunk. Ha a rendszer logikáját sem ismerjük, akkor még csak kitalálni sem tudjuk, mi lenne a jó, azaz nem hülye lépés. Ez így természetes. Aztán egyszer megtanuljuk és onnantól már értünk hozzá. De mindig lesznek olyan más területek, ahol elsőre hülyék leszünk.
A szánalmas hülye viszont teljesen más. Az nem azért hülye, mert először találkozik valami ismeretlennel, hanem zsigerből. Azért, mert ostoba, erőszakos, arrogáns és nem is akarja megérteni az ismeretlent.