A hétköznapok folytatódnak

Relatíve korai ébredés, persze, munkahelyi hívás, nem kicsit vagyok büszke magamra, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni és az ásítozástól beszélni is alig tudtam, de egyből megoldottam a problémát. Kávé előtt. Lebotorkáltam, a macskák éppen keresztre feszítették magukat, gyógyszer, macskaetetés, kávéfőzés. Valami reggeli, kávé, szivarka, sajtó a teraszon. Naná, hogy minden a tegnapi meccsel volt tele. Nekem meg lassan a hócipőm.
Délelőtt papírmunka. Éppen kulminálódnak a dolgaink. Nemrég racionálisan úgy döntöttünk, hogy elcsesszük az összes megtakarításunkat arra, hogy visszafizessük az összes hitelünket. Az előbbi ugye 2,5%-ot fizet, de csak akkor, ha lemegyek kutyába, az utóbbi meg alaphangon 12%-on ketyeg, nyilván nem kell Einsteinnek lenni, hogy látszódjon, mivel járunk jobban, arról nem is beszélve, hogy a kormány éppen most szándékozik megszüntetni a magyar bankrendszert, az is hülye, aki nem cihában tartja a pénzét, amikor az is ugyanannyit hoz és sokkal biztonságosabb. Hadd ne soroljam fel az összes kálváriát, a lényeg, hogy ma volt a D-day, szerencsére minden sikerült, immár hitelünk, az nincs, igaz, pénzünk sem. Csak tudnám, miért van az, hogy amikor kint áll az ember pucér seggel a placcon, mindig akkor kezdenek el ólálkodni a környéken a nagyfarkú négerek. Nem bántam volna, ha kapunk néhány nyugis hónapot és félre tudunk rakni némi pénzt, de nem, egyből beszaladt egy 45ezer forintos gyorshajtás fénykép – a kurvákok bokor mögül pont azt a tíz másodpercet kapták el, amikor egy zűrös szituációt egy hirtelen előzéssel oldottam meg, előtte is, utána is szabályosan közlekedtem, de ez van, az meg külön vicc, hogy pont a határt sikerült lefényképezniük, ha csak 0,5 km/h-val megyek lassabban, akkor csak 30ezer -, másfelől meg jól utánamnyúlt a vállalkozósdi is. Az van, hogy a kölcsönökkel párhuzamosan minden mást is nekiálltam optimalizálni, többek között megszüntetem az egyik cégemet, pontosabban eladom, mert az olcsóbb, de az utolsó pillanatban persze itt is bekaptam a dikicset, kiderült, hogy az apportot el kell adnom, nyilván magamnak, csakhogy a virtuális tranzakció után be kell fizetnem az áfát. Sokat. Értelemszerűen ez is egy csomó adminisztráció, aztán jött a többi, egyik helyen TAO, meg számlaegyeztetés, a másik helyen EVA meg a járulékok, aztán ha már úgyis bankoltam, akkor a szokásos kéthetes banki utalások, számlafizetések, plusz extraként volt két aktiválandó bankkártyám, melyekhez már éppen készültem a falzetto hangképzésre – szimulálandó a telefonban, hogy én vagyok Nej – amkor észrevettem, hogy immár lehet intézni neten keresztül is. Huh. A weben senki nem tudja, hogy valójában kutya vagy. A számlák persze nem lettek meg, egy nagyon elkóválygott, de holnap is nap lesz, nehogy már üresen maradjon. (Sátáni kacagás.) És hipp-hopp, már délután egy volt, amikorra megéheztem, pedig úgy terveztem, hogy ma csak kávén élek, négyet már be is toltam, a konyha szerencsére már egészen jól nézett ki, mert Dóra tegnap este nekiesett, grillezett TV paprika, lilahagyma, hozzá a hűtőből pulykasonka, mely már kezdett saját egyéniséget kifejleszteni, sajnos a grillsajtot nem vettem észre, melynek pedig már attitüdjei is voltak, de sebaj, holnap ő is sorra kerül. Közben befejeztem a konyhát, a kaja is elkészült, ebéd. Még el kellett volna mennem egy újabb vízgyűjtó hordóért – addig kell a vizet gyűjteni, amíg ilyen jó passzban vagyok – de mára ígérte magát a bortársaságos futár, meg kellett várnom. Főztem egy nagy adag kávét, elkezdtem ismerkedni a mai munkával, de fél négykor végre megjött a bor, mehettem hordóért, utána meg rendezhettem át a víztömegeket. És tadam, fél öt, amikor nekiállhattam végre dolgozni és teperhettem, hogy az esti meccsig végezzek. Ami nagyjából sikerült is, most pedig kíváncsian várom, mit hoz az este. Amilyen mákom lesz, összehoznak egy nulla-nullás tizenegyesrúgós meccset, amely után még azt is megbánom, hogy labda volt a jelem az oviban.

ps.
Az esőfelelősnek üzenem, hogy a tegnapi megjegyzés sztornó, küldheti az újabb vizeket.

Azok a szürke hétköznapok

Már a reggel jól indult. Egy oldalára fordított dobozos tej szivárgott a hűtőben, naná, a legfelső polcon, így minden tocsogott a tejben. A macskák persze öngyilkos akciókkal követelték a reggelijüket, de meg kellett várniuk az éhgyomorra beveendő gyógyszereimet, aztán mielőtt Picúr felgyújtotta volna magát, kaptak szárazkaját, és csak ekkor jöhetett a hűtő kipakolása… helyett a kávéfőzés, mert figyeltem a prioritásokra. Nyilván a hűtőre is sor került, rohadt guszta volt a kolbászokról, uborkákról, vajról törölgetni a tejet. Kész szerencse, hogy amíg nincs kávé, addig különösen tompa a valóságérzetem. Így azt sem engedtem be a tudatomba, hogy a konyha úgy néz ki, mint egy cigánytábor, ugyanis a hétvégén elindult a víz kifelé a konyhaszekrény alól, nagyjából a mosogatógép környékén, hétfőn persze hívtam szerelőt, meg is találta, hol csúszott szét két cső, de addigra már minden elázott a konyhaszekrényben, így kipakoltam mindent a konyha közepére, meg a pultra, aztán vártuk, hogy száradjon a szekrény. Természetesen mosogatni sem lehetett, így a hétvégi mosatlan is hegyekben állt. Mondom, kifejezetten jól jött, hogy ekkor még csak öt centire láttam magam előtt.
Kávé, szivarka, napi sajtó a teraszon, aztán rohanás a tüzépbe zsákos sóderért. Nem, ez nem valami fixáció nálam, egyszerűen arról van szó, hogy a közösségi tér alapját már szombaton meg akartam csinálni, de a hőség délutánra kiszívta az erőmet, vasárnap kiderült, hogy egy domb megszivatott, és vagy ferdén rakom le a járórészt, vagy szerzek valahonnan földet, ehelyett jött végül a sóder, melyet hétfőn be is tudtam szerezni, de kiderült, hogy keveset vettem, így kedden is el kellett mennem, de ekkor már igen sietősen, mert még a beígért vihar előtt be akartam fejezni, mivel semmi kedvem nem volt sárban tocsogni. Ez majdnem sikerült is, tényleg kevésen múlott, de az első felhőszakadás pont akkor zuhant le, amikor a játszósruhámba beöltözve nekiálltam földet planírozni. Ekkor már dafke sem hagytam abba, így a hátralévő munkát zuhéban végeztem el. Az utóbbi napok kánikulája után még jól is esett. Az a nyomorult eső is.
Délután kettőre végeztem – a föld még így is kevés lett, a macskák nagy örömére, mert ekkora óriási klotyóról még csak nem is álmodtak – pohár bor, meleg zuhany. Ebéd. Bementem a konyhába és ekkor már sajnos láttam is, hogyan néz ki. Nem is gondolkodtam bonyolult ételben, az úgynevezett Hűtőszekrény Maradék fogást készítettem el, azaz összeborítottam minden félrerakott kaját a wokba (székelykáposzta, lecsó meg lányom valamilyen egzotikus öntete), feljavítottam hagymával és kolbásszal, na meg némi csipős fűszerezéssel. Közben rámcsörgött a kedves Mama, és amennyire én sokat tudok írni, ő olyan sokat tud beszélni. Vállammal fülemhez szorított telefonnal dobáltam össze a keveréket, aztán kaptam öt percet, amíg megszakadt a hívás, ekkor gyorsan nekiálltam kolbászt karikázni, naná, hogy közben csörgött rám a könyvelő, nyilván odaégett az egész cucc a sütőn, de még jót is tett neki az a kevés korom. Adtam hozzá mustárt, az szokott segíteni. Közben persze visszahívott anyám is, én pedig fülemhez szorított telefonnal megebédeltem, szerencsére úgysem szoktam szóhoz jutni, így egy ötpercenként megeresztett ‘mmphh’ megjegyzés bőven megtette. Egyedül az zavart, hogy sütés közben elkezdtem rendberakni a konyhát, mely a dolog jellege miatt eleinte még nagyobb rendetlenséggel járt, viszont a telefon miatt félbe kellett hagynom, utána pedig már nem volt időm befejezni, mert valamikor dolgoznom is kellett. Komolyan mondom, el sem tudom képzelni, mások hogyan csinálják, hogy a hétköznapi élet mellett munkára is jut idejük; én egyszerűen úgy szét vagyok csúszva (nem, nem csak a mai napom ilyen, ez mondhatni az átlag), hogy egy hét ügyintézős szabi is kevés lenne ahhoz, hogy kidugjam a fejemet a vízből. Na mindegy, szóval munka és naná, hogy nem fejeztem be tízig, emiatt úgy döntöttem, hogy a mai meccset kihagyom. Azok a horpadások a ház oldalában a fejem nyomai. Kész szerencse, hogy éppen bementem valamiért a lakásba, amikor a meccs leglényegesebb öt perce történt, így legalább nem kellett magamat a Dunába ölnöm. Végül az utolsó tíz percre jutott csak időm, de még így sem volt rossz. Aztán már kezdtem indítani az éjszakai rutint (macskák megetetése, becuccolás, lakás lezárása, tisztálkodás), amikor megérkezett a délutáni zivatar bratyója, a Nagy Zuhé. Gyorsan kihordtam a vödröket, lavórokat a vízgyűjtő helyekre, de hamar látszott, hogy itt most valami sokkal többről van szó, így kihordtam a lakásból minden víztárolásra alkalmas eszközt, beleértve a fiam napok óta szárított hűtőtáskáját is, aztán pedig nekiálltam logisztikázni, mert bizonyos helyeken gyorsabban teltek a küblik, bizonyos helyeken meg lassabban, én pedig nem akartam elpazarolni egy csepp esővizet sem, mert már ez a négynapos hőhullám is majdnem elfogyasztotta a készleteinket, mi lesz akkor itt egy kéthetesnél? Az eső, mint egy hiú primadonna, látván a lelkesedésemet, még jobban belekezdett, én pedig pillanatok alatt rojtosra áztam, ma már másodszor. Aztán gyorsan berohantam a lakásba, felkaptam az izlandi vízesésálló felszerelésemet és onnantól már móka és kacagás volt az éjszaka. Hajnal egykor állt el a felhőszakadás én pedig elégedetten néztem szét: minden tároló csordulásig tele. Úgyhogy innen üzennék annak, akit illet, hogy köszönöm, de holnapra már nem kérnék több esőt, egész egyszerűen nem tudom hová tenni az újabb adag vizet. Bementem a lakásba, egy újabb meleg zuhany, tiszta, száraz ruha, kicsit megtörölgettem teraszbútort, majd kiültem a még mindig szitáló esőbe egy szivarral és egy adag whiskyvel. Elvégre ha az ember nem jegyzi le a hétköznapok történéseit, akkor nem is fog emlékezni rá, hogyan is telt az élete.