Month: March 2014

Vagy kisnyúl

Nemrég már írtam arról, hogy nálam a hit némileg másként működik. Csak röviden összefoglalva, arról van szó, hogy nálam nem egy biztos elképzelés van, hanem hipotézisek, hozzájuk rendelt valószínűségekkel. És a lényeg ezekben a számokban van. Gyíkemberek irányítják a Földet? Végülis hipotézis. De szó nélkül rendelek mellé egy alacsony értéket. Miért? Hogyan minősíthetek valamit egy számmal, amikor egyébként semmi információm sincs róla? Információm tényleg nincs, viszont vannak tapasztalataim, műveltségem és nem utolsó sorban józan eszem, melyek alapján úgy gondolom, elég jól tudok saccolni.

Vannak ebből vitáink is. Nejjel szoktunk beszélgetni munkahelyi dolgokról is. Egyszer séta közben elmondott egy szituációt, melyre rávágtam, hogy XY hazudott. Erre felkapta a vizet, hogy nem. Én meg ragaszkodtam hozzá, hogy igen. Ezzel jól el is pingpongoztunk egy ideig. Nej azon rágott be, hogyan állíthatok valamit ilyen határozottan, amikor nem ismerem az embert, nem ismerem a munkahelyi körülményeit és nem éltem meg az adott helyzetet. Én meg csak vonogattam a vállamat: fiatalabb éveimben tömérdek könyvet olvastam pszichológiáról, szociológiáról, történelemről, ezek azóta bele is épültek a gondolkodásomba, kicsi gyerekkorom óta figyelem és analizálom magamat, mondhatni a gyakorlatban próbálgatom az elméletet, finoman szólva sem volt egyszerű életem, így tapasztalataim is vannak bőven, ezek alapján abban a szituációban, amit elmesélt, a hazugság nálam 90% körüli értéket kapott. Ez pedig elég erős ahhoz, hogy kijelentsem, az illető hazudott.

Ugyanígy működik az is, amikor olyan területekre merészkedik a gondolkodásom, melyeket már a hit ural.

A hosszas bevezető után jöjjön a lényeg, amiért ezt az egész írást elkezdtem. Elmesélem, hogy nálam melyik hipotézis kapta a legtöbb pontot az ‘élet, a világmindenség, meg minden’ kategóriában.

Illetve előtte még egy sztori. A Bakonyban laktunk, ifjú házasok, két kicsi gyerek. Egyik nyáron Nej leutazott a kölykökkel egy hétre a szüleihez, én kivettem egy hét szabit és nekiálltam radiátorokat festeni. A ház építője igencsak fázós ember lehetett, mert tele voltunk óriási radiátorokkal. Negyventagos acéllemez radiátorok, de vagy négy, és húsztagosból is volt néhány. Napközben festegettem, esténként olvasgattam. Éppen két könyvet párhuzamosan: Teilhard de Chardin-től az Emberi Jelenség címűt, illetve Pirsig-től a Zen és a Motorkerékpár-ápolás Művészete címűt. Ha megpróbálsz elképzelni monoton, unalmas munkákat, a radiátorfestés mindenképpen legyen köztük. Azt hittem, belebolondulok. Egészen addig, amíg az olvasmányaim el nem kezdtek mocorogni bennem. Hozzácsaptam még a nem sokkal korábban olvasott Jung könyvet (Pszichológiai Tipusok) is – és igen érdekes party alakult ki a fejemben. Ütköztettem a könyveket, vitatkoztattam őket egymással. Észre sem vettem, milyen gyorsan végeztem a festéssel, de kit érdekeltek ekkor már a radiátorok? Azt a pár napot nyugodtan tekinthetem megvilágosodásnak. Utolsó éjjel lementem a dolgozószobába és alvás helyett leírtam az egészet.
Ma már nem vállalnám azt az írást.
Akkoriban ugyanis az egész még csak egy kialakulatlan katyvasz volt. Azóta eltelt durván húsz év. Történtek dolgok, én is olvasgattam még, volt időm gondolkodni is, de az alapokat ott, radiátorfestés közben kaptam.

Kezdjük ott, hogy van a fizikai lét és van a szellemi lét. (Itt már rögtön elágazáshoz értünk, mert rengeteg hipotézis vitázik egymással. Mi van, ha a szellem csak az agy hiperaktivitása és a valóságban nem létezik?) De mondjuk, hogy van. Mondjuk, hogy úgy van, hogy a szellem rá van utalva az anyagra: anyag nélkül nem tud érvényre jutni. Számára az anyag az a kapu, melyen keresztül megjelenik. Minél bonyolultabb az anyag, annál szélesebb a kapu. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szellem a világegyetemben mindenhol jelen van, ahol anyag is van, azaz van a kövekben, van a gázokban is. Csak ezek egyszerű struktúrák, kevés szellemet kötnek magukhoz. Az állatok, a növények már bonyolultabb struktúrák, az emberek meg méginkább. Amilyen bonyolult agyunk van (legalábbis legtöbbünknek), egyáltalán nem véletlen, hogy a szellemi élet is ennyire intenzív körülöttünk.
De ezzel még nincs vége.
Ki mondta, hogy nem lehet még bonyolultabb struktúrákat létrehozni? Nem, nem az übermensch-re gondoltam, hanem minőségileg másra.

Márai pedzegette (ő is másnál olvasta és egyből rácsodálkozott), hogy amikor két ember szerelmes egymásba, akkor létrejön egy harmadik lény: a kettejük szerelme. A felek nem csak egymást szeretik, hanem mind a kettő szereti ezt a harmadik lényt is. Mit szeretsz bennem? Azt, hogy szeretsz. Nem ismerős? Két ember teste, szelleme egyesült és ami létrejött, az több, mint a két ember összege. A harmadik lény egy tisztán szellemi lény, mely ehhez a két emberhez kötődik, rajtuk keresztül jelenik meg. Ahogy változnak, úgy változik ő is. Van gyerekkora, amikor a szerelem bohón lángol és lesz később érett kora is, sőt, meg is fog öregedni, bölcsebbé fog válni. És élni fog addig, amíg valaki emlékezik rá.

Csakhogy… biztos, hogy ez csak két ember között működik? Létezik-e olyan szellemi lény, hogy család? Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy Fradi szurkolótábor? Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy Eger? A véleményem az, hogy létezhetnek, csak nem egyformán erősek, mivel nem egyformán erősek a lényt létrehozó emberek közötti kapcsolatok. Eger például nem túl erős, de ha megkérdezik tőlem, hol születtem, akkor büszkén mondom és közben meg is jelenik egy kép a fejemben, hogy milyen ember is egy egri. Létezhet-e olyan szellemi lény, hogy magyar? Hajjaj. Emberek ezrei, művészek, mérnökök, politikusok dolgoztak azon, hogy létezzen és fejlődjön. Európa? Emberiség? Naná.

És ezek a lények fejlődnek, ahogy fejlődnek az alkotó embereik is. Ahogy átalakulnak az alkotó embereik közötti kapcsolatok. Nézdd meg a történelmet. Ahogy kialakultak a hűbérbirodalmakból a nemzetek. Nézdd meg a vallást. Ahogy eleinte megmondott mindent, mit csinálhatsz, hogyan gondolkodhatsz és ahogy most eljutott oda, hogy csak támaszt ad, ha igényled. Gondolj bele: nem olyan, mint amikor nevelsz egy gyereket, és eleinte, amikor még éretlen, akkor csak azt mondod neki, hogy ezt csinálod és pofa be, aztán amikor kezd egyre értelmesebb lenni, akkor már hagyod önállóan élni? Vagy nézdd meg a globalizációt, az internetet, mennyire katalizálja, hogy egységes emberiségként gondoljál magadra.

Egy kis aktuálpolitika. Ha érzékeny vagy az ilyesmire, akkor ugord át nyugodtan ezt a bekezdést. Az a lény, melyet mi, magyarok hoztunk létre és dédelgetünk, mostanában sorra hozza a rossz döntéseket. Az állapota függ attól, ahogy mi, a fenntartói gondolkodunk. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez a magyar lény jelenleg kamasz, még nem gondolja át a dolgokat, deviáns is egy kicsit és élete legrosszabb döntését készül meghozni: a tanulás, a munka helyett a könnyű életet választja: majd csak lesz valahogy és majd csak szerzek pénzt így, vagy úgy, ha máshogy nem, beszállok valami galeribe. És jelenleg az összes hangadója, meghatározó embere ezt a vonulatot képviseli, ezt a jövőképet erőlteti.

Oké, vissza a fősodorba. Beszéltem arról, hogyan jön létre egy ilyen szellemi lény, hogyan fejlődik. Meg is tud halni. Az etruszkokról már alig tudunk valamit. Mint a világháborúban meghalt nagybácsiról. Az történik vele, mint velünk: ne felejtsük, mi magunk is szellemi lények vagyunk, csak éppen ezt a lényt egy ember alkotja. Amikor működésképtelen lesz a test, megszűnik a bonyolultsága, a kapu drasztikusan beszűkül, azon már egy olyan bonyolult szellemi lény, melyet kineveltünk, nem tud átjönni. Az anyag persze átalakul, új lények épülnek belőle, melyeken keresztül megint megjelenhet ismét a szellem. A saját kis szellemi létünk hasonlóan kevereghet vissza a szellemi szférába és oszolhat el, ahogy beletorkoláskor a patak vidám csobogása is néma, csendes tóvá válik: benne vannak a patak vízcseppei, csak már végtelenné hígitva. Az biztos, hogy ez a szellemi lény addig még élni fog, amíg emlékeznek ránk. Az egyéniségünkre, a gesztusainkra. Visszagondolok a közelmúlt halottaimra és az én fejemben még élnek: beszélgetek velük, válaszolnak. Ha olyan bort iszom, melyet tudom, hogy szerettek, akkor mindig felbukkan egy gondolat, hogy egészségedre.

Nos, ez egy eszmefuttatás volt. Még csak azt sem mondanám, hogy ez a tuti, megoldottam a nagy problémát, innentől már nincs min agyalnunk. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy _jelenleg_ nálam egy ilyesmi világkép kapta a legnagyobb számot. A ‘jelenleg’ szó sem véletlenül lett kihangsúlyozva. Azóta a radiátorfestés óta ez az egész többször is átalakult, csiszolódott, épültek bele új elemek. Semmi nem zárja ki, hogy a jövőben nem fog változni. Nagy dolgok ezek és csak karcolgatjuk a felszínt, a valóság szinte biztos, hogy a mi agyunkkal fel sem fogható. Csak próbáljuk közelítgetni, belegyömöszölni a fogalmainkba.

Az utazgatás veszélyei

Van számtalan. Mindenki tudna sorolni néhányat, én viszont most egy ritkábban emlegetettről fogok írni: az igényesség növekedéséről.
Az apropó. Hazaérkeztünk Firenzéből, este beszélgetéshez bontottam egy üveg vörösbort. Még csak nem is az ezerforintos kategóriából, egy üveg a György Villa válogatásból volt az áldozat. Szóval megbontottam, töltöttem, megkóstoltam… aztán néztem bután magam elé. Firenzében ennél jobb borokat öntöttem a lefolyóba.

Aki esetleg nem rágta volna át a monstre élménybeszámolót, a történet röviden annyi, hogy túlvásároltuk a bort, így utolsó nap – kóstolás után – a két leggyengébbet kiborítottuk. Otthagyni nem akartuk, mert a vendéglátó sértésként értelmezhette volna, meg egyébként is, leárazott 2,5 eurós borok voltak.

Mindenesetre két lehetőségem maradt: vagy visszaszoktatom magam, vagy feljebb tolom a mércét 500-1000 forinttal. Most mondja valaki, hogy veszélytelen.

Aztán a másik. Ettél már itthon kimért olajbogyót? Finom? Nem tudom, neked milyen. Azt viszont tudom, hogy tavaly az isztambuli kirándulás után lelkesen vettem vagy 30 dekát az Auchanban. Azóta is ott rohad a hűtőben. Mindenki evett egy szemet, aztán kiköpte. Még a konzervben vásárolt az, ami ehető, de az meg konzerv.

Folytassam? Paradicsom. Itthon még a piacon sem kapni olyan finom paradicsomokat, mint kint a legegyszerűbb közértekben. Csak ez a vacak, savanykás izé van. Sajt. Ha nem trappistát szeretnél venni, akkor igencsak gondban leszel. Croissant. Bagett. Nálunk csak ritkán, szájhagyomány útján terjedő boltokban kapsz igazit.

Ez csak néhány kiragadott példa, ha lenne kedvem még törni a fejemet, biztosan tudnék találni többet is. Amíg meg nem kóstolod, hogy más országokban milyenek az átlagos, azaz nem luxuskategóriájú cuccok, addig akár azt is gondolhatnád, hogy minden rendben van itthon. Aztán hazajössz és rádöbbensz, hogy ádehogy.

Kertészélet, beh gyöngyélet

Ma kertésznap. Csak azoknak jelzem, akik kertes házba vágynak, hogy nem olyan frankó ez. A kert, finoman szólva is egy büdös kurva. Nem akkor kell simogatni, amikor te ráérsz és éppen kedved van hozzá, nem… akkor kell nekiesni, amikor neki jó. A fél karomat odaadtam volna egy nyugodt hétvégéért, de az előkert sarki részét most kellett rendbetenni. Ha most kihagyom, akkor várhatok egy évet. Megint. Miután hétszer már kihagytam.

Nem volt egyszerű feladat. Az előző lakó fagyalsövényt ültetett ide, melynek egyik fele már elhalt, a másik fele meg éppencsak vegetált. De azért olyan két méter magas vázat biztosított a mellette lévő mézelő futónövénynek, mely köszönettel élt is vele. A káoszt az ostorfa cserjék tették teljessé. (Az óriási lilomról és a tömérdek elvadult violáról már nem is beszélek.) Egyszerűen amikor bedurran a tavasz, egy-két hétig még karban tudom tartani a sarkot, utána viszont reménytelen, átláthatatlan dzsungellé evolválódik az egész. Miközben tudom, hogy az ostorfa erősen invazív, egy centit sem szabad neki hagyni, mert utána kiirthatatlanná válik.

A szokásos tavaszi kezdés. Piros Protect darázsirtóval felfegyverkezve berohanás a faházba, körbespriccolás, kirohanás. Teraszról a megkergült darazsak figyelése. Mondom, a szokásos. Idén annyi változás történt, hogy amikor bementem megtekinteni a hullákat, vagy ötven poloska izgett-mozgott a levegőben. A többi százötven nem idegesítette magát (don’t give a fuck), ültek nyugodtan a polcokon. A hosszabbítóból is csak akkor pergett ki vagy tizenöt, amikor már kezdtem széttekerni az udvaron.
De ne rohanjunk előre. Egyelőre még nincs a képben semmilyen elektronika.

A fagyalokkal gyorsan végeztem. Csákány és izomerő. Komolyan mondom, messze a leghasznosabb szerszám a háztartásban a csákány. Amit azzal nem lehet megcsinálni, azt mással sem. Le is ültem a teraszra pihegni egy kicsit. A neheze már megvan. Kilóg még néhány ostorfa – na jó, elég sok, de olyan vékonykák – azokat még kikapom, aztán felásom a területet és jöhetnek az új ültetések.

Apropó. új ültetések. A reggelinél úgy döntöttünk Nejjel, hogy megint királyok leszünk, bontottunk egy frizzantét (magyarul gyöngyözőbor, nemrég tudtam meg). Elvégre ünnep van. (Nem, nem a fagyalkirángatás ünnepe.) Aztán utána jutott eszembe, hogy oké, kialmozom a sarkot, de mit rakok a kipucolt földbe? Nevelgettem két japánbirset, de az még kevés. Cserszömörce. A kedvenc cserjém. (“A síromra, sírhalmooomra, cserszömörcét dugjatok!”) Viszont ahhoz el kellene menni a kertészetbe. Nem gyalog. Hurrá. Frizzante. Végül elosontam a kertek alatt, szerencsére a közeli, eldugott kertészetben volt minden (háromfajta cserszömörce), így ez is megoldódott.

Akkor beszéljünk most az ostorfáról. Ez valami eszméletlen rohadék. A közelünkben lévő erdőben akad bőven, így teljesen kiirtani lehetetlen. Küzdeni kell vele. Csakhogy. Ez egy olyan mocsok, hogy először gyökeret növeszt. Azaz nem látod. Amikor megjelenik a szára – jellemzően 2-3 milliméter vastag, alig lehet észrevenni – akkor annak már egy centi vastag és 30-40 centi mély gyökérzete van. Kihúzni képtelenség. De még nincs vége. Ha úgy döntesz, hogy nem foglalkozol vele, akkor eleinte nem lesz nagyobb az a vékony szál, ugyanis a növény még mindig gyökérre gyúr. Majd ha már erősnek érzi magát, akkor indul meg vadul felfelé. Ha ekkor elköveted azt a hibát, hogy rendszeresen visszavágod, akkor jutsz oda, ahová én jutottam ezzel a pár négyzetméteres földdarabbal.

Szóval, elnyomtam a szivarkát, felhörpintettem a sört és kimentem, kirángatni azt a pár nevetséges ostorfa csírát. Aha. Már a nagyon picikkel is óriásit szívtam, de aztán belefutottam az Ostorfa Szörnyetegbe, Kiderült, hogy egy csomó apró szarnak közös gyökere van, és amikor kitúrtam a földet mellőle, akkor láttam, hogy egy kábé nyolc(!!) centi vastag főgyökér megy lefelé. Illetve, ha lefelé ment volna… de ment befelé a beton alá, mert persze a főgyökér pont a betonjárda mellett volt, olyannyira, hogy még az ásót sem tudtam ledugni mellé. Na, ez a nem kispálya.

Jelzem, maga a járda is meglepetés volt, fogalmam sem volt, hogy ilyesmit találok a dzsungel alatt.
– Nem is tudtam, hogy itt járda van – jegyezte meg Nej este.
– Szerinted én mit mondtam, amikor először belebasztam a csákányt?

Ritkán érzem teljesen tehetetlennek magamat, de most sikerült. Kész, passz. A föld alatt húsz centivel kellett volna elvágnom egy nyolc centi vastag, görcsös gyökeret. Kihúzni… viccelsz?
Első körben körbeástam. Olyan komoly munkagödröt kapott, amilyen a négyes metrónak sem volt. Aztán jött az igazi férfi eszköztára. Flex. Sajnos fához való korongom nem volt, de megtette a metál is. Azzal bevágtam a feléig. Ha ugye hozzáfértem volna a másik oldalról, akkor meglett volna az egész, de ott volt a betonjárda. Csere. Kihoztam a dekopírfűrészt. Végül ezzel (meg a fejszével, meg a csákánnyal) sikerült ártalmatlanná tennem azt a gigantikus főgyökeret.

Szivar. Sör. Ebéd. Sör. Szivar.

Ekkor érkezett meg a vihar. Először csak takarítani rohantam ki. De már az is ronda nagy munka volt, így mire teljesen kipucoltam a földdarabot és elszállítottam az összes szemetet a záportározóhoz, meg elpakoltam fedél alá a szerszámokat, jól ki is fáradtam. Behúzódtam a terasz alá.
Ekkor állt el az eső.
A biztonság kedvéért kivártam egy szivarkányi időt, majd vállat vontam és kimentem folytatni a munkát.
Ekkor eredt el újra az eső és estig nem is hagyta abba. Szerencsére az a csorgatós, szélmentes eső volt, azzal meg nem foglalkoztam. Az ültetések miatt úgyis csuromvíz, csuromföld voltam.
Az utolsó két növény már fejlámpával lett eltéve. Takarítás (sötétben elmosni mindent, csuromvizesen, élmény), pakolás. Az eredményt meg majd reggel megnézem.

De. Megcsináltam. És ilyenkor nem is tudom, melyik az igazi nyereség. Az, hogy egyszer majd szép és kulturált lesz a sarok, vagy az, hogy fáradtan, kelletlenül, rossz körülmények között, váratlan szopásokkal tarkítva, de megcsináltam amit akartam. Ismét győztem.

Reggeli kávé a teraszon

Kiskutya: A ház mögötti földúton jobbról be.
Hülyemacska: Teljes sprinttel ki a lakásból, kerítésnek ugrás.
Hülyemacska: A kiskutya mögött kocogó nagyon nagy kutya észrevevése.
Hülyemacska: Ugyanolyan erős sprinttel vissza a lakásba. Komoly képpel körbenézés.