Month: June 2011

Konyhamalac

Ma megint érdekeset ettem.

Az alap a kelkáposztafőzelék volt. Imádom, tehát már jól indult a kutyulgatás. Kerestem hozzá feltétet. Itt jöttem zavarba, mert gyakorlatilag üres a konyha. Végül találtam virslit a hűtőben és egy piros pesztó mártást a spájzban. Háát… határeset, de próbáljuk ki. Felvágtam a virslit, megsütöttem, rá a pesztó, egy kevés bors, némi enyhe rotyogtatás (mármint a wokban), aztán ráborítottam a lábasból a kelkáposztát. Ekkor kezdtem vakarni a fejem: az a főzelék, amelyik a lábasban olyan soknak tűnt, szinte elveszett a wokban. A pesztó is így gondolta, mert az egészből valami nagyon hígfolyós izé lett. Krumplival be lehetett volna sűríteni, de mire az megfő… Ekkor találtam meg a hétvégi spagetti maradékát. Tökéletes! Pont jól megy a pesztóhoz. A káposzta? Csak összebarátkoznak. Beleborítottam a wokba a maradék tésztát és jó tíz percig hagytam főni, hadd érjenek az ízek, pusztuljanak a bacik. Az állaga pont kellemesen krémes lett, az íze… meglehetősen érdekes, de nem rossz. Ahogy egy kelkáposztás spagettihez illik.

Nem reprezentatív felmérés

Kérnék mindenkit, hogy jelezzen, ha az utóbbi két hónapban szándékosan használta volna a CapsLock billentyűt a számítógépén. (Polfórumon végrehajtott ordítós trollkodás nem ér.)

Nekem ugyanis nem fér a fejembe, miért foglal el annyira előkelő pozíciót egy billentyűzeten ez a nyavalyás gomb. 24 éve taperolok klaviatúrákat és soha nem volt még egyszer sem szükségem rá, pedig gépelek ezerrel. Ehhez képest legtöbbször dupla méretű gombot kap a funkció, még netbookon is, ahol pedig egy csomó hasznos lehetőséget száműztek a funkciógombok mögé. Ráadásul mivel dupla méretű a billentyű, elég nagy a félrenyomás esélye is. Ez különösen akkor izgalmas, amikor vadul gépelek, nem is nézek a képernyőre és csak utólag veszem észre, hogy kezdhetem előlről a bekezdést.
Tényleg nem értem.

Rezisztencia

Több helyen is olvastam, hogy az emberek kezdenek fásulni, már nem reagálnak úgy a kormány otrombaságaira, mint ahogy azok megérdemelnék. Ebben van valami. Képzeljük el a következő szituációt: egy meghívott vendég odaszarna az esküvői asztalra, majd le is hányná. Mennyivel tartanánk bunkóbbnak, ha a végén még le is hugyozná a kupacot?

Az élet élni akar

Szerencsére.

Igazából már három héttel ezelőtt kellett volna ujjonganom, mert az esemény akkor dobta fel a napomat, de talán még most sem késő.

Előljáróban: van egy bunkó paraszt, Mónikasón szocializálódott tizenévesekből álló társaság, akik rendszeresen itt, a szomszédos játszótéren élik magánéletük izgalmas óráit. Megjelennek, aztán ordítoznak egymással 1-2 órát. Nem vagyok prűd, csak azért nem írom le, mi mindentől zeng a környék, mert még rámfognák, hogy a trágár kifejezések özönével akarom növelni a blog google ranking értékét. Van, amikor hétvégén is megjelennek, ilyenkor bebaszással színesített műsorban van részünk, hosszú órákon keresztül.

Durván egy évvel ezelőtt ültettem el egy ginkgo biloba fát a játszótér sarkán. Egy ilyen fa nagy, szép és szimpatikus is, mert a leveléből csuda orvosságok nyerhetők ki. Szóval szeretjük a bilobát. A fa megfogant, ágakat, leveleket hajtott. Egészen addig, amíg márciusban egy buja hétvégén valaki – feltehetően a fenti társaság egyik tagja – ketté nem törte. (Gondolom, jófejségből kardozni akart és nem volt más kéznél.) A baj csak az volt, hogy úgy törte le, hogy egy darab hajtás nem maradt a törzsön.

El voltam kettyenve rendesen, de nem szedtem ki. Gondoltam, megvárom a tavaszt, hátha.

Három héttel ezelőtt leltároztam a növények között és ujjongva találtam egy apró zöld hajtást a kettétört fán. Most pedig… tessék, a képek.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Az utolsó kép extra meglepetés: nem elég, hogy a fa törzséből indultak új hajtások, de a régi törzs mellett beindult egy újabb is. Hajrá, biloba.