Valószínűleg Börzsöny

Nej nemrég vett immár komolyabb túrabakancsot, naná, hogy valamikor be kellett avatni. Két hete beírtuk a naptárba, hogy vasárnap irány a hegyek. Arról nem tehetek, hogy az időjárásfelelős elfelejtette megnézni a naptáramat.
Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre vacakabb az idő. Dunakeszi magasságában eleredt az eső, Vácnál már szakadt. A Dunakanyar hegyei egytől-egyig ködsipkát viseltek, a levegő meg az esőtől volt szivacsnedves.
Próbáltam célozgatni, hogy ilyen időben a kutyát sem, de Nej határozottan a bakancsára mutatott. Menni kellett.

From MiVanVelem

A nagymarosi kompkikötőben dobtuk le a kocsit. A minimális túra a Julianus Barát torony volt, majd vissza Nagymarosra egy másik úton. A közepes túra ugyanez, csak Zebegény érintésével. A maximális pedig a minimálissal indult volna, majd utána autóval Verőce, onnan séta a Király-rétig, majd vissza kisvasúttal. (Akartok hajtányozni? Egy telefonomba kerül – buzgólkodott Barna.)
Elindultunk. Gondoltuk, majd meglátjuk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Na, pont ez nem működött. Mármint a meglátás. Ahogy haladtunk egyre feljebb, úgy hatoltunk bele a ködzónába. Ami egyfelől abszolút hangulatos volt (Fangorn – közölte Nej), másfelől viszont igen lelombozó, ha a kilátásra gondoltunk.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Például nézdd meg a lenti képet. Kábé 50 méterre lehettünk egy markáns és határozottan magas átjátszó toronytól (Őznyújtó torony), aztán ennyit láttunk belőle.

From MiVanVelem

A torony mögött tisztás, a szokásos hülyeséggel. A tisztás úgy általában szép és kellemes hely, de túrázási szempontból horror. Kiérsz az erdőből… aztán fogalmad sincs, hogy a tisztás túloldalán merre megy tovább a túraút. Anno a Szlovák Paradicsomban találtunk egy négyzetkilométer méretű tisztást, teljesen körbe kellett járnunk (4 kilométer), mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk. Itt nem volt olyan durva a helyzet, de azért elnyomtam egy röpke káromkodást, mire a túloldalon megtaláltam ez első ösvényen a jelzést. Mely a fa túloldalára volt felfestve.

From MiVanVelem

Nej szerencsére ebből kimaradt, talált egy szederbokrot és nem törődve az éhező medvebocsokkal, lelegelte.

From MiVanVelem

Innen már nem volt messze a kilátótorony. A trágya időnek megvan az az előnye, hogy ilyenkor legalább nincs sok őrült, aki kimegy az erdőbe. Itt azért volt, összefutottunk egy túlzottan jókedvű férficsapattal. Húztam is a számat. Kifejtettem már párszor, nekem valahogy nem fér össze az erdőjárással az alkoholizálás. de úgy látszik, másoknak igen. (Persze ez csak otromba gyanúsítgatás, lehet, hogy maguktól voltak ilyen harsányak és jókedvűek.)

From MiVanVelem

A kilátás? Hát, aggresszív kismalac stílusban azt mondanám, hogy kuss, én direkt ködöt fotózni másztam fel a hegytetőre. A fenti kép a 360 fokos kilátásnak azt az egyedüli cikkelyét mutatja, ahol látni is lehetett valamit. A maradék tömény köd volt, de annyira sűrű, hogy lefényképezni sem lehetett.
Rövid ebéd, majd elindultunk visszafelé, hogy ne interferáljunk a jókedvű társasággal. Ekkor még nyitott volt, hogy Nagymaros vagy Zebegény felé folytatjuk a túrát. Csakhogy bejött egy masszív és igen kellemetlen ereszkedős szakasz a Szent Mihály hegy csúcsa után. Szűk ösvény, sár, sziklák. Habár Nej maradéktalanul meg volt elégedve a bakancsával, de ez a konkrét szituációban úgy nyilvánult meg, hogy egyáltalán lejött az ösvényen. A régi bakancsában valószínűleg seggreülve csúszott volna le, hangos istenkáromlások közepette.
Ez el is vitte a további túrához szükséges merszet. Az elágazóban mutattam térképen az útvonalakat, a zebegényi úton lett volna még bőven kaptató is, meg ereszkedő is.

From MiVanVelem

Kihagytuk. Elindultunk vissza Nagymaros felé. Közben persze minden létező helyen kimásztunk a hegy szélére, hátha látunk valamit a Dunából meg Visegrádból. Nem mondanám, hogy túl sok ilyen kilátási pont volt, de egy azért akadt.

From MiVanVelem

Délután kettőkor értünk vissza a kocsihoz. Megnéztük az éppen a sodrással küszködő kompot, majd eldöntöttük, hogy inkább nem rohanunk neki a Király-rétnek. Az Verőcétől még 10 km lett volna, ködös, esős időben. Számításaim szerint valamikor este nyolc körül érkeztünk volna haza, és hétfőn mindketten korán kelünk. Így azzal vigasztaltuk magunkat, hogy lesz még hétvége, lesz még jobb idő, mint most, legközelebb meg felvonatozunk a Király-rétre és meghágjuk a Csóványost. Az se rossz túra.
Lesétáltunk a büfésorra, bedobtam egy sült kolbászt kovászos uborkával és egy korsó csapolt barna sörrel (akkor most én vezetek? – eszmélt Nej), majd hazakocogtunk. Habár csak az abszolút minimalista tervet teljesítettük, de határozottan kellemes nap volt.

Öntökönbökés

Hülye szuicid világban élünk. Hetek óta azon csámcsog szinte az összes sajtótermék, hogy jaj, hát itt is egy csőd, jaj, hát ez az ország is be fog csődölni, hát ki gondolta volna róluk? Erre a sémára ment az olaszok besározása (pedig szó sincs csődről), abszolút erre megy Amerika hírbehozása (fényévekre vannak a tényleges csődtől) és újabban kezdik kóstolgatni Kínát is. (Mely valójában annyira bonyolult és átláthatatlan rendszer, hogy maximum találgatni lehet, de hát nem hátborzongató belegondolni, hogy az utolsó erős állam is becsődölhet?) Mindenkinek csak a példányszám/látogatószám lebeg a szeme előtt és senkinek sem jut eszébe, hogy pont ezzel a gágogással és hisztériakeltéssel zavarják bele a cégeket/országokat a tényleges csődbe.

Csend

Létezik-e a feketénél is feketébb szín? Létezik-e a csendnél is nagyobb csend?

Persze.

A teraszon üldögéltem délelőtt, a neten kerestem valamit, közben furcsa érzésre lettem figyelmes. Úgy éreztem magam, mint amikor még a bakonyi faluban üldögéltem az udvaron. Csak éppen nem tudtam, mi hozta ezt a hangulatot.
Aztán rájöttem.
Pár házzal arrébb az egyik szomszéd barkácsolt valamit a teraszon és azt hallottam, ahogy a falécei össze-összeütődtek. Hogy teljesen pontos legyek: csak azt hallottam. Semmi mást nem.
A lécek koppanásai, az esetleges kalapácsütések furán visszhangoztak a teljes csendben. Ez az a visszhang, ami itt általában nincs meg. Kábé egy kilométerre megy tőlünk az Üllői út, a másik irányban ötszáz méterre a Péterhalmi, amögött meg még másfél kilométerre a lajosmizsei vasútvonal, a szintén nem túl távoli Ferihegyről már nem is beszélve. Alapvetően ugyan csend van, persze, de ezek a közlekedési útvonalak odatesznek egy távoli alapzajt a háttérbe. Ezt egy városi ember észre sem veszi… de a falusi életben már hangzavarnak számít. És most valamiért ezek a zajok eltűntek. Nem döngött az Üllői út, nem dübörögtek a teherautók a Péterhalmin, lehet, hogy felszedték a vágányokat a vasútvonalon és a repülőgépek is inkább a földön maradtak. Nem tudom, pontosan mi történt, de élveztem.
Aztán beindultak a madarak és vége lett a légüres csendnek.

Eltérő sebességek

Ma egész nap HP szervert installáltam a nappaliban. Ilyenkor úgy néz ki a szoba, mint az őrült tudós pincéje a skót felföldi kastélyban. Mindenfelé kinzóeszközökhöz hasonló vasak, szerszámok, csavarok és pókhálószerűen tömérdek vezeték. Közöttük a sátánian kacagó tudós, forrasztópákával a kezében.
Aztán eljutottam a tiszta munkáig, amikor már csak az egeret kell tolni, meg a billentyűket nyomkodni.
A macskák persze közben fel-alá mászkáltak a szobában és a teraszon, ügyesen kerülgették a vezetékeket. Néztem őket és elgondolkodtam. Sok ezer évvel ezelőtt a macskák ugyanígy kerülgették az embert, higgadtan lavíroztak az eldobott csontok, farönkök és szikladarabok között az ősi barlangban, miközben az ember valami érthetetlen varázslatot űzött a tűznél.
Azóta hatalmas idő telt el. Az ember közben már HP szerverrel űzi az érthetetlen varázslatot, a macska… a macska viszont nem változott semmit.

Váratlan fejlemények

Ma a lányom elvitte a kismacskát az állatorvoshoz. Megvizsgálták, kapott oltást, kapott féregirtót, meg át lett nézve. Alaposan.
– Nézze, én alapvetően nyitott gondolkodású ember vagyok, tőlem nyugodtan nevezhetik a macskát Rozinak. De tudjanak róla, hogy ez a cica nem Rozi.

Így gyorsan átkereszteltük. Spongya Róza helyett immár Spongya Géza a becsületes neve.

1988 nyara

Valamikor régen írtam egy közös túráról az Akkor-Még-Nem-Nejjel. Utána volt némi nézeteltérés közöttünk, ugyanis ő némileg máshogyan emlékezett a történtekre. Nem a sztorikkal, meg a hangulattal volt a baj, hanem az időbeliséggel.
– De nem is ekkor voltunk ott!
– Dehogyisnem, hidd el, jól emlékszem.
– De nem lehetett, mert ott abban a sátorban voltunk, azt viszont csak később vettük meg.
– Ne mondd már, ott sóvárogtunk a büfé előtt, nem volt pénzünk, azért mentünk váratlanul át egy másik kempingbe.
– Igen, de nem akkor.
És így tovább. A vita eldönthetetlennek tűnt.

Egészen addig, amíg a napokban egy nagy iratrendezés közben meg nem találtam a 88-as füzetemet. Nem nevezném naplónak, mert szinte semmilyen napló jellege nincs. Sokkal inkább arról volt szó, hogy papír vagy notesz vagy apró füzet mindig van nálam és amint van egy kis szabadidőm, használom is. Ebbe a füzetbe például – a fene sem tudja, milyen apropóból – de feljegyeztem az összes kocsmának a nevét (dátummal együtt), ahová a Kedvessel betértünk. Egész nyáron. Emellett pedig a füzet tele volt rajzokkal, melyekkel a kalandokat illusztráltam. Plusz voltak benne programozási algoritmusok és bridzs licitrendszeri elemek. Ugyanis miközben kocsmáztunk a Drágával, ilyenekre oktattam. Nincs elveszett idő.
A füzet segítségével viszont nem volt nehéz rekonstruálnom a nyarat. Ültem, lapoztam… és egyfolytában vigyorogtam, ahogy jöttek az emlékek. Kár lenne ezeket veszni hagyni.

Előzmények

Gabival eleve furán jöttünk össze. Én akkor egy másik lányt hajtottam, de nem lett a dologból semmi. Pedig sokat igérően indult, de valami akkora bunkó voltam, hogy azt még így utólag sem értem. Ahogy ez kútba esett, akkor egy másik lánnyal kezdtünk összegerjedni.
Tavaszi szünet, nagy hazautazás a koliból. Az utolsó hétvégén kevesen maradtunk, mert mindenki elutazott. Viszont az egyik évfolyam nagy bulit rendezett, mert két prominensüknek is akkor volt a születésnapja. Az egyiket ismertem, a másikat nem igazán. (Látni láttam, de nem nagyon beszélgettünk.)
– Te, Attila, vegyünk nekik valami egzotikumot – javasoltam Gyökér barátomnak.
– Mire gondolsz?
– Találkoztál már valaha is az életedben kék itallal? – kérdeztem vissza.
Attila jelentős alkoholista múltra tekinthetett vissza, de még ő is a fejét csóválta.
– Tényleg nem.
– Na, akkor vegyünk valami kéket – javasoltam.
Nyakunkba vettük a várost, míg végül az egyik delikát boltban találtunk egy üveg Blue Curacao likőrt.
Elégedetten mentünk a buliba. Én különösen, mert ott volt az a lány is, akivel terveim voltak. Beszélgetések, szolíd kortyolgatások, tánc. Felkértem lassúzni a lányt, eljött. Tébláboltunk a parketten, összebújtunk, de valahogy nem volt az igazi. Aztán vettem egy nagy levegőt és előjöttem a farbával. Mármint beszédben. Némi csend követte a vallomást, majd kaptam egy nagyon finom, disztingvált elutasítást.
Nekem ennyi elég is volt a buliból. Azon a héten kétszer lettem elhajtva és ez még az én – akkori – vaddisznó lelkületemnek is sok volt. Bementem a szobánkba, de ott meg éppen az egyik pár használta ki, hogy jelenleg mindenki a buliban van. Mondjuk úgy, hogy szemmel láthatóan zavartam őket. Visszasétáltam, nyakon ragadtam egy üveg bort és leültem egy eldugott sarokba. A buli ment a maga útján, egyre többen kaptak halálos sebeket, néha odajött valaki, hogy mit búslakodok itt a sarokban, de elég volt egy morgás és békén hagytak. Néha elmentem kicserélni a borosüveget, aztán visszaültem. Valamikor hajnalban odaevickélt az egyik ünnepelt, az, akit nem nagyon ismertem.
– Hát te mit búslakodsz itt?
– Hrrrrrrrr!
– Megismételnéd? Nem értettem tisztán! – szédült bele a mellettem lévő székbe.
– Hrrrrrrrr! Mmphmmmmph!
– Aha – vigyorgott – Be vagyunk baszva?
Közel sem voltam hozzá. De láttam, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok tőle. Beszélgetni kezdtünk.
Amikor kelt fel a nap, már a lépcsőfordulóban smároltunk. Ő volt Gabi.

Eltelt két hónap. Elvoltunk. Nem mondanám, hogy fergetegesen, ugyanis mind a ketten elkövettük azt a hibát, hogy kozmetikázni akartuk magunkat, nem úgy viselkedtünk, amilyenek voltunk. Pont közéesett egy VEN (Veszprémi Egyetemi Napok, egy egész hetes fergeteges buli), az segített elfedni a problémákat. Utána meg jött a ZH időszak, majd közeledett a vizsgaidőszak. Addigra teljesen rászoktunk az együtt tanulásra, nagyon jól ment. Az egyik éjszaka, tanulás közben, nekiálltunk terveket szőni. Bennem általában – mindig – mozgott a mehetnék, összeraktunk egy jó kis csavargási tervet, stoppal, vadkempinggel, neki az országnak.
Igenám, de még a vizsgaidőszak előtt volt egy kellemetlen beszélgetésünk. A Kedves megkérdezte, hogy mi a szándékom ezzel a kapcsolattal. Mennyire gondolom, hogy ennek van értelme. Nyilván ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Előtte már én is ezen tipródtam, így őszintén közöltem vele, hogy nem sok jövőt látok benne. Valószínűleg nem erre a válaszra számított, mert megszólalni sem bírt, csak feldúltan elrohant.
Kész, vége. Kicsi kollégiumban laktunk, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy szakítottunk.

Teltek a napok. Jött a vizsgaidőszak, mindenkinek megvolt a maga baja. Csakhogy én furcsa dolgokat vettem észre magamon. Nem ez volt az első szakításom, rúgtak ki párszor, megtettem én is… de ilyet még sohasem éreztem. Hiányzott. Kezdtem lassan ráébredni, hogy valószínűleg mégsem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Pár nap után már biztos voltam benne, hogy elböktem. De hogyan lehet ezt egyenesbe rakni?
Pofátlanul.
Átsétáltam a szobájukba és megkérdeztem tőle – miközben a barátnői körében beszélgettek – hogy hogy ityeg a fityeg. Ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor sündisznóként szúrtak volna át a lándzsák. Ezt eljátszottam néhányszor a következő napokban. Érdeklődtem a vizsgái felől. A harmadik alkalommal már válaszolt is. A sokadik alkalommal felvetettem, hogy – mindenféle hátsó gondolat nélkül – mi lenne, ha együtt tanulnánk? Az olyan jól ment. Onnantól együtt éjszakáztunk, persze szigorúan tanulás céljából. Hamarosan jó idő lett, így lejártunk a Balcsira tanulni. (Autóstop, Arács szabadstrand.) A barátnői teljesen szét voltak zilálva. Nem értették, hogy mi van. Gabi sem. Nekem akkoriban volt a születésnapom. Vett egy üveg bort és leültünk beszélgetni. Nem hagytam szóhoz jutni. Végigsztoriztam az estét. (Szerencsére jó beszélőkét örököltem, ha akarom, akkor lelőni sem lehet.) Nem mondom, hogy kellemes beszélgetés volt, de nem lett kínos és még nevetgéltünk is. Végül megegyeztünk, hogy pusztán csak azért, mert már nincs köztünk fiú-lány kapcsolat, még nem kellene kidobni a terveinket, így a vizsgaidőszak után csakazértis elmegyünk a megbeszélt csavargásra.

Első túra

Gabi pesti barátnője igérte, hogy szerez nekünk kölcsönbe egy sátrat. Így azzal kezdtünk, hogy felutaztunk Pestre. Gabi egyik barátja éppen haverja üres albérletében dekkolt, nála aludtunk. Délután sétáltunk egy hatalmasat (a barát valahol a VI. kerületben lakott, a barátnő meg – a sátorral – valahol a Szilágyi Erzsébet fasorban). Jó séta volt, végignevettük az utat. Mire visszaértünk, a barát szerzett valahonnan sört. Gabi elment zuhanyozni, én meg leültem a sráccal a konyhában sörözni.
– Hallom szakítottatok – tért a lényegre.
– Ja, igen, persze.
– Hát igen, nehéz ügy.
– ?
– Ne érts félre, Gabi jól néz ki. De időnként furcsán viselkedik.
– Mire gondolsz?
– Hát, néha olyan infantilis.
Nagyra tágult a szemem. Én soha nem tapasztaltam ilyet.
– Komolytalan, na. Egy egyetemistának az ő korában már több komolyságot kellene tanúsítania. Gabi viszont hajlamos elnevetgélni a komoly dolgokat is. Olyan gyerekes.
Miközben mondta, nekem egyre jobban kezdett csillogni a szemem. Addig is úgy éreztem, hogy lesz ebből a kapcsolatból valami, de ha egy régi barát, aki nálam jobban ismeri a leányzót, ezeket a tulajdonságokat emeli ki, akkor egész biztosan ő az a nő, aki nekem kell.
Gabi kijött a fürdőszobából, kiült a konyhába, más irányba ment a beszélgetés. De bennem megerősödött az elhatározás, hogy az első adandó alkalommal dűlőre kell vinni a viszonyunkat.

Ez az alkalom Dabas határában következett be. Odáig vitt az első stop. Pont volt az út mellett egy ótvar kocsma, beültünk egy sörre. Ott, abban a füstös és mocskos késdobálóban vetettem fel az ötletet, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk?
Nem válaszolt egyből. Ráadásul a következő stoppunk elég szerencsétlenre sikerült. Gabi keresztanyja – gyakorlatilag a második anyja – állt meg. Én nem mentem a közelbe, de az öreglány igencsak kiakadt, hogy Gabi egy ilyen torzonborz alakkal járja stoppal az országot. Nem is vettek fel, igaz a kispolákba be sem fértünk volna.
Aztán ahogy mentünk egyre délebbre, úgy engedett fel. A mai napig imámba foglalom azt a pacákot, aki Kecskemétig vitt bennünket és közben végig Simon and Garfunkelt hallgatott. Ekkor fogtam meg a kezét és ekkor nem lökte el. Mármint Gabi.
Szegeden gyorsan felállítottuk a sátrat és bementünk a városba. A Hágiban ültünk le vacsorázni. Kellemes, meleg este volt, a kerthelyiségben pont ideális volt a hangulat – és csak itt bólintott rá a leányzó az ötletemre.
Innentől megint együtt voltunk.
A következő napon becsavarogtuk a várost. Kéz a kézben. És mindketten vadul infantilisek voltunk.

A következő állomás Mártély volt. 1986-ban már voltam ott EFOTT-on, emlékeztem, hogy kellemes a hely. Tényleg az volt. Rajtunk kívül csak ötmillió szúnyog élt a környéken, mondhatni, teljesen egyedül voltunk. Nagyokat fürödtünk, időnként elsétáltunk a kocsmába egy fröccsre. (Ezt pontosan tudom a feljegyzéseimből.)

Innen egy vad átkötéssel Pécs jött. Nem volt egyszerű menet. Szeged és Pécs között csak sokadrangú utak vezettek. Kimentünk a város szélébe, de egyszerűen nemhogy stop, de autó sem volt. Visszamentünk, vasútállomás. Ott felvilágosítottak, hogy a két megyeszékhely között nincs közvetlen járat, fel kell utaznunk Pestre és ott átszállni. Na, ezt azért mégse. Visszamentünk a város szélére. Végül délután négykor mosolygott ránk a szerencse, felvett egy hapi, aki Komlóra ment.
– Jó lesz?
– Hajjaj!
Már sötétedett, amikor Komlóra értünk. Buszpályaudvar, még volt esti busz Pécsre. Késő éjszaka kezdtük kérdezgetni a járókelőket, hogy merre van a városban felsőoktatási kollégium. Megint szerencsénk volt, mondtak egyet, valahol fent a hegyen. Megkerestük. A portás rendes volt, adott szobát. Olyan este tízkor cuccoltunk le, teljesen fáradtan.
De másnap már új nap jött. Egyikünk sem volt soha Pécsen (na jó, én egyszer már vadásztam ott illegális jósnőre), bejártuk a várost. Múzeumok, képtárak. Bementünk egy Picasso kiállításra, ahol a mester kifejezetten buja rajzaiból mutattak be vagy háromszázat. Én pedig mindegyiken elmagyaráztam a különböző szimbólumokat. A Kedvest a végén földönfekve húztam ki a kijáraton. A Vasarelly képtárban már megadóan tűrte a műelemzéseket. Ott mégsem volt annyi bika meg fallikus szimbólum.
Este már nem a koleszban aludtunk, hanem kibuszoztunk Orfűre. A kempingben vertük fel a sátrat.
Bár több napot terveztünk a környékre, de itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy teljesen legatyásodtunk. A sátrat praktikusan a büfé mellett állítottuk fel és csak utána döbbentünk rá, mekkora marhák voltunk. Nézhettük, ahogy mások esznek, isznak – miközben mi azt a három kiflit rágcsáltuk, melyet a maradék összes pénzünkön vettünk.

Nem is maradtunk sokáig. Másnap beutaztunk Pécsre, majd stoppal irány Pest. Az előjelek nem voltak túl jók, a város szélén kilométerhosszan bakák stoppoltak. Márpedig őket mindig hamarább vették fel az autósok. De itt is szerencsénk volt, kifogtunk egy kamionost, aki utálta a katonákat. Ráadásul Pestre ment.

Innen, az eredeti terv szerint mindenki ment volna haza a szüleihez, de felvetettem Gabinak, hogy jöjjön el velem Egerbe. Szép város, szívesen megmutatnám neki. Rábólintott. Csak hát, a szülők. Megvigasztaltam, hogy semmi gond. Apámmal lehet, hogy találkozni sem fog az első köszönés után, egyedül anyámmal vigyázzon, mert ledumálja a fülét a fejéről. Sikerült is beleraknom az ideget a vonaton. Kénytelen voltam később oldani a hangulatot.
– Utaztál már ezen a vonalon?
– Még nem.
– Huhú. akkora dolgot fogsz látni Gyöngyös körül, hogy a szemed-szád kettéáll!
– Mit?
– Nem mondom meg, majd csak ott.
Ezzel sikeresen más irányba is tereltem a kiváncsiságát.
Aztán Vámosgyörk után rejtélyesen odahívtam az ablakhoz.
– Na, mit látsz?
– Izé, semmit.
– Ne mondj már ilyeneket. Nézz szét jobban!
– Alföld. A távolban hegyek. Meg ott füstöl valami böhöm nagy gyár.
– Meleg, meleg. Na, mi az a gyár?
– A franc se tudja.
Hatásszünet.
– Hát egy Heller-Forgó rendszerű hőerőmű!
– Mi van?
– Hát neked már meg se dobban a szíved egy Heller-Forgó rendszerű erőműtől?
Itt láttam rajta először a teljes ledöbbenést. Tudta, hogy nem vagyok normális, de ekkora kreténséget soha nem tételezett fel rólam. Azóta persze már sokszor láttam ezt a tekintetet.
– Azt akarod mondani, hogy egy szaros hőerőművel hitegettél eddig?
– Nem szaros. Heller-Forgó. Nem rémlik, mennyit tanultuk az elvét hőgéptanból?
– Akkor már inkább az anyád, ha választanom lehet.

Megérkeztünk. A szülők örültek, mint mindig, de érezni lehetett némi ledöbbenést is. Én addig ugyanis távol tartottam a családtól a nőügyeimet (az én harcom), most szembesültek először azzal, hogy a fiuk hazahozott egy példányt. Számomra is meglepő módon anyám némileg zavartan elvonult a konyhába, apám viszont úgy, ahogy nézte a tévét, klottnadrágban és trikóban kirongyolt és körbesertepertélt minket.
– Hogy utaztatok? Jól sikerült a kirándulás? Fáradtak vagytok? Ennétek valamit? Jaj, de ostoba vagyok, megkínálhatlak benneteket valamivel?
– Egy sört kérnék – szűrtem ki a sok kérdésből a legfontosabbat.
– Gabika, te mit iszol?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Egészen biztos?
– Egészen.
– De komolyan, nem kell szégyenlősködnöd.
– Ja, akkor pálinka van?
Mindenkinek egyből fülig ért a szája.
– Persze, hogy van. Már hozom is – sietett be vigyorogva a szobába apám.

Kellemes napokat töltöttünk a családi fészekben, aztán kikisértem Gabit a buszmegállóba. Hazautazott.

Második túra

Erről most túl sokat nem írnék, megtettem korábban. Gabi barátnője Kisarban lakott és oda szervezett egy sátras hepajt. Most legyen elég egy rajz, abból a bizonyos füzetből.

From Segédlet

A sztorit nem írom le még egyszer, a linken el lehet olvasni.

Harmadik túra

Ezt az előző csavargás során terveztük meg. Az elv hasonló volt, gyaloglás, autóstop, sátor és az ország azon területe, mely mindkettőnk számára ismeretlen volt.
A találkozó nálunk volt. Közben én csinosítgattam a szobámat – telefestettem a falakat karikatúrákkal meg portrékkal, a fél szobát beborítottam egy nagy pókhálóval, drótokból és fekete szigetelőszalagból gyártottam egy monstre pókot, felcipeltem egy öreg hűtőszekrényt, szóval tényleg hangulatosan berendezkedtem. Gabi még éppen elcsípte a végét, befogtam őt is takarítani.

Nagy terveink voltak. Be akartuk portyázni az országot a Kőszeg-Szekszárd – Békéscsaba vonal mögött. Azzal kezdtük, hogy elvonatoztunk Kőszegre. Felnyomtuk a sátrat, megnéztük a várost. Másnap elsétáltunk Szombathelyig. A térkép alapján úgy saccoltam, hogy kellemes erdei utakon fogunk haladni – ehelyett tök egyenes országúton mentünk, a tűző napon. Húsz kilométert. Eleinte még csak-csak voltak falvak, be tudtunk lépni egy fröccsre, de a végén elfogyott minden: a falvak is, meg a vizünk is. Szerencsére volt nálunk citrom, azt nyalogattuk kilométerszám.

From Segédlet

Szombathelynél megjelent felettünk egy viharfelhő. Ekkor adtuk fel, az utolsó pár kilométeren már stoppal utaztunk.
Pont akkor szakadt le az ég, amikor a sátrat állítottuk a kempingben. Utána már nem is vacakoltunk, a legvadabb felhőszakadásban sétáltunk el a kempingbüfébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettünk volna cafatokra ázva.
Másnap újabb séta következett. Elgyalogoltunk a jáki templomig. A nap persze ezerrel sütött, de nem ez volt a legnagyobb baj. Gabi cipője megadta magát. Először feltörte a lábát, de úgy, hogy járni alig bírt, utána pedig elszakadt. Ezzel lőttek is a gyalogtúrás terveknek. Visszabuszoztunk Szombathelyre, kicsit sétálgattunk a városban, majd átterveztük az útvonalat. Kihagytuk az Őrséget, Zala megyét… és egy hirtelen elhatározással elvonatoztunk Pécsre, onnan meg busszal Orfűre. Másodjára már csak jó lesz.
Nem lett jó. A kemping drága volt, a tóból lekerített medencét javítgatták, nem lehetett fürödnii. Ettől még felvertük a sátrat. Másnap elindultunk túrázni. Az első utunk Abaligetre vezetett és annyira megtetszett a hely, hogy nem is vacakoltunk, visszarohantunk Orfűre, lebontottuk a sátrat, visszakértük a pénzt és átköltöztünk Abaligetre.
Az itteni élményeket nem részletezem, megtettem már korábban. (De vedd figyelembe, hogy ez az eredeti verzió, bizony ebben a sztoriban még keveredik a két túra anyaga.)

Nagyon kellemes napokat töltöttünk Abaligeten, még a horror élményekkel együtt is. Az eredeti terv szerint mentünk volna tovább délnek, Siklós, Villány felé, de Gabi lába már teljesen tropa volt. Ehelyett vonatra szálltunk és átruccantunk Szekszárdra.
Ez az ötlet sem jött be. Megmutattam Gabinak a várost (valamikor ott katonáskodtam), a séta után nagyon jól esett ücsörögni a hűvös Szász pincében. De a korábbi tuti szállásom (egészségügyi szakközépiskola kollégium) nem üzemelt, és ötletem sem volt, hol alszunk. A város közepén csak nem verjük fel a sátrat. Végül úgy döntöttünk, hogy a vonaton hajtjuk álomra a fejünket. Az egyértelműen látszott, hogy az eredeti túrát nem tudjuk végigvinni. Feladtuk. Szekszárdon felültünk egy késő délutáni vonatra, Pesten még elcsíptük az utolsó debreceni járatot, hajnalban már Hajdúszoboszlón voltunk Gabiéknál. (Abszolút nem foglalkoztunk vele, milyen egzisztenciák utaztak rajtunk kívül a fekete vonaton. Mi is néztünk ki valahogy, mi is büdösek voltunk, ráadásul hullafáradtak is. Végigaludtuk az utat.)
És eljött az a pillanat, amikor a nyalóka visszanyalt. Én lettem bemutatva Gabi családjának. Szerencsére az öreggel nem kellett sokat barkochbázni, egyből hozta a pálinkásüveget. Ekkor kezdődött egy hosszú sorozat. Éveken keresztül az volt a program, hogy kiültünk éjjel a nyári konyhába, ahol az apja pálinka és cigaretta mellett nyomta a kissé hihetetlen sztorikat. Én élveztem. (Mint írtam is korábban, ha öreg emberrel beszélgetsz, nem az a lényeg, hogy igaz-e a sztori, hanem az, hogy jó legyen.)

Ezzel vége is lett a nyárnak. A túra elhagyott végét már a következő évben tettük meg egy baráti párral (Szeged – Mártély – Gyula – Hajdúszoboszló – Vekeri-tó EFOTT), de ez már egy másik történet.

Első

Ja, és ma éjjel a kismacska idehozta az első vadászzsákmányát, mellyel már be akart szállni a közös élelmezésbe. Alig bírtam becsapni orra előtt az ajtót, amikor észrevettem a szájában a meztelen csigát.
Letette a küszöbre, majd amikor látta, hogy nem vetem rá magam az ételre, elkezdte piszkálni, ahogy minden más zsákmányt szokott: lökdöste, ijesztgette, ütögette. Mindhiába, mert a csiga valahogy nem volt formában: se nem kezdett el ugrálni, se nem repkedett, de még csak nem is szaladt el.
Végül nekiállt az egyik végén, rágta, rágta. A felét meg is ette, a másik felét pedig elhelyezte a terasz közepén. Attól tartok, ez a macska sem fog minket megszabadítani a tömérdek csigától, mert ha ízlett volna neki, nem hagyja ott a felét. (Nemrég adtam neki az agyonborsozott, fokhagymásan sütött tarjából. Szó nélkül bevágta.)

Alakul

Talán sikerült egy lépéssel közelebb kerülnöm a rejtély megoldásához.
Van itt a környéken egy erőszakos, nagydarab macska. Nálunk mind a két fekete ördög tart tőle. Megharcolták a magukét, vesztettek. Finoman szólva sem tartozik a baráti macskák közé, nem is nagyon jár errefelé. Ha jön, akkor is csak messziről áthalad a kerten.
Aztán ma este láttam, hogy ideóvakodott a teraszra. Rozi éppen a kerti székben szunyókált, az idegen meg alaposan megnézte. A hasonlóság (bunda színe, fejforma) mondhatni ordított róluk.

Szentgyörgypuszta or burst

Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
KI KELLENE SZÁLLNI! ELÉG!

Beatrice: Mit akarok még

Mondanom sem kell, ma ez volt a kedvenc dalom. Lenyomtam ugyanis a tegnapra tervezett bringatúrát.

From Segédlet

Most nem voltam hanyag, lenulláztam a kilométerórát, a teljesen pontos érték 122,2 km, de ez a durván másfél kilométer eltérés egészen pontos számolás, figyelembe véve a Google Earth borzasztóan béna GUI-ját.

Szóval, a kies Szentgyörgypuszta. Hogy mi van ott? Én is azt szerettem volna megtudni. A Google Earth sajnos nem becsüli túl sokra a környéket, így hiába is közelítek rá, nem tudom eldönteni, hogy akad-e ott – a tassi zsilip környékén – jó ki/beszállóhely a kajakba, vagy sem? A távolság viszont elég nagy ahhoz (vízen a csónakháztól 45 km), hogy ne menjünk le csak úgy, vakrandira. Időm van, a bringa kevesebb sört fogyaszt, mint benzint az autó, maradt az, hogy lemegyek és megnézem.
Hajszálon múlt. Sokszor.
Ha van antibringás túra, ez a mai az volt.
De menjünk sorjában.

Dunaharasztiig minden rendben volt. A madarak csicseregtek, a napocska még csak éppen kezdte melengetni az éjszaka szerencsére még lehűlt levegőt. Enyhe oldalszél lengedezett. Nem is értettem, hogy anno 6 évvel ezelőtt, amikor utoljára erre tekertem, miért tartottam pihenőt Harasztiban. Taksonyban sikerült eltévednem. Ez mindenképpen bravúr, hiszen ez gyakorlatilag egyutcás falu. (Van sok más is, persze, de azok pici, lényegtelen közök.) Én viszont meg akartam keresni a taksonyi hidat, így bementem az első utcán, amelyiknek a végén hidat mutatott a helyi térkép. Már ott gyanút foghattam volna, amikor az aszfaltozott út földúttá változott, de kaland az élet! felkiáltással mentem tovább. Aztán amikor egyemberes ösvény lett belőle, akkor már letettem arról, hogy ezen az útvonalon lesz az a híd, amelyen a teherforgalom is megy a Csepel-szigetre.
Utána persze megtaláltam az igazi hidat. Mit mondjak, csúnya szivatásnak tartom, hogy a taksonyi híd a városon kívül van, Dunavarsányhoz még közelebb is.

From MiVanVelem

Még kajakost is láttam. Mit mondjak, nem kicsit irigyeltem. A poros, kipufogógázos hőségben itt fogalmazódott meg bennem először a kérdés, hogy jó helyen vagyok-e?

From MiVanVelem

Az első pihenőt egy Dunavarsányhoz tartozó kamionos kocsmában tartottam. Igen, biciklivel. És?

From MiVanVelem

Sztori. Szakmai gyakorlat az egyetem első éve után. Fűzfő, Nitrokémia. Éjszakás műszak. Imre barátommal a délutánt a fövenystrandon töltöttük és mivel a csapos kislány igen vonzott mindkettőnket, sűrűn jártunk is hozzá. A fene sem emlékszik, de olyan 8-10 sör biztosan elfogyott, meg 5-6 tüske is. Hosszú volt a nap, a franc sem számolta.
Csakhogy jött az éjjeli műszak. Én felmentem a gyári busszal, a tömeg simán besodort. Imre viszont kerékpárral volt. Feltekert a főbejáratig, majd a ruszki versenygépet lelakatolta a Trucks Only táblához. Ez helyből kiverte a biztosítékot az őröknél. Megpróbáltak beszélgetni a sráccal, de az első pár mondat után, khmm, gyanút fogtak. Előszedték a mikrofont.
– Leheljen bele!
– Nem lehelek!
– De belelehel!
– De nem!
– De igen!
– Na, jó. Figyeljenek!
Majd mint egy operaénekes, belenyomott egy alt A-tól magas C-ig terjedő zombihörgést. Utána büszkén nézett a maximálisan kitapadt mutatóra.
Aznap nem dolgoztunk együtt.

Ittam egy sört, dolgoztam is egy kicsit. (Igen, ez a nyűves “mindenhol online vagyok” filozófia.) Innen egy borzasztó 10 kilométer jött Kiskunlacházáig. A nap már ezerrel sütött, az aszfalt pokoli meleget sugárzott vissza, szinte folyamatosan kamionok előzgettek, lökdösve a szelükkel és ráadásul veszett szembeszél volt. (Ez utóbbi végig kitartott. És nem túlzok, amikor azt mondom, hogy durva erős volt. Egy pihenőnél felborította a kitámasztott kerékpárt.)
Az elején még meditáltam, hogy bekukkantsak-e Ráckevére, de Lacházán annyira elegem lett a folyamatos erős szembeszélből, hogy inkább dobtam egy 90 fokos kanyart és becéloztam Ráckevét. Meg izgatott az is, hogy az egyik túraszervező szerint Ráckevén simán ki lehet kötni kajakkal közvetlenül a lángossütőnél.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nos, a hír igaz, a ráckevei piac tényleg a Duna-ág mellett húzódik, tényleg végig ki lehet kötni, azaz ha úgy gondoljuk, akár a lángossütő mellett is. Feljegyeztem az infót.
Viszont mégsem lángost ebédeltem, nem messze tőle volt egy gyros üzlet (klímával!), itt bedobtam egy pitát.
Komoly döntési ponthoz érkeztem. Valamivel 50 felett állt a kilométerszámláló, tehát ha hazamegyek, akkor 100 fölött leszek. Eredmény végülis van, Ráckevére érdemes leevezni. (Ez a csónakháztól 20 km le, 20 vissza, azaz jó egynapos túra.) Az eredeti cél még 17 kilométerre volt, azaz nem igazán messze. De milyen 17! Végig az a szájbanyomott vad szembeszél és ez a perzselő nap. Ráadásul igencsak fáradtnak éreztem magamat. Képes vagyok még 17 kilométert elfelé menni? Hiszen utána valahogy haza is kell mennem.
A hídnál találtam egy táblát. Azt mutatta, hogy innen délre egy E6 kategóriájú kerékpárút visz, végig a Duna partján. Ez azért csábított. Mégse kamionok között kell az életemért harcolni. Gondoltam, nekiindulok. Ha nem jön be, Dömsödnél még mindig vissza tudok fordulni.
Nekivágtam. Nem jött be.
Egy ideig tök jó volt. Határozottan élveztem. Ha ez ilyen lesz végig, akkor még az eredeti célt is tudom teljesíteni. (Az is ezen a bringaúton volt, igaz, kerülővel.) Aztán átmentem a Ráckeve Somlyó üdülőövezetbe és a kerékpárút elfajult. De valami olyan durván, hogy ilyet még sosem láttam. E6 nemzetközi kerékpárút és tele 40 centi átmérőjű és 15-20 centi mély(!!) gödrökkel! Már közel Dömsödhöz éppen egy kerékpárost előztem, aki hirtelen balra vágott, emiatt én is elkaptam a kormányt, így pont belezúgtam egy durva gödörbe. Az első kereket még fel tudtam kapni, de a hátsó teljes erővel megkapta az ütést. Ki is durrant a belső. Tisztán hallatszott, ahogy sikítva távozik belőle a levegő. Leálltam, és első dühömben teljes erővel odavágtam a bringát a kerítéshez. Mentségemre szóljon, ekkor már mind fizikailag, mind szellemileg kurva fáradt voltam, csak az éltetett, hogy Dömsödnél majd megpihenek. A renitens bringás pont ott lakott, be is tolta a kapun a cangát, de nem mert szólni a kerítésért. Jobb is. 20 perc szerelés volt a defekt, 20 perc volt az elhajlott, szétcsúszott alkatrészek visszatekergetése. Végül kisétáltam egy közeli stégre, belógattam a lábamat a vízbe és higgadtam.
Ekkor már annyira elegem volt a napból, hogy azt mondtam, elszenvedem magamat Dömsödig, aztán durva kanyar és az 51-esen hazamegyek. Inkább a kamionok, mint egy ilyen minősíthetetlen kerékpárút.
El is értem Dömsödig, meg is volt a 90 fokos váltás. Az 51-esnél szerencsére találtam egy árnyékos sarkot. Leültem, megnéztem az iGO-t, hogyan is állunk. Azt mondta, hogy 6,7 km még Szentgyörgypuszta.
Megint egy döntési pont. A távolság nem nagy, sőt. De végig viharos ellenszélben kell menni, egy árnyékmentes, sokadrangú úton. És utána persze vissza. Megér ez ennyit? Természetesen megint előjött, hogy miért jó ez nekem? Egyáltalán, jó ez nekem? Meghalni egy napi túrán belül, ordító kánikulában, fentről/lentről kapva a meleget, kamionok, teherautók kipufogógázát belélegezni, közben birkózni a szélviharral… miért?
Aztán vettem egy nagy levegőt és mentem tovább.
Ez az egész már régen túlnőtt egy kerékpáros kiránduláson. Kitűztem magam elé egy célt. Eleve látszott, hogy nem kicsit, aztán a körülmények még jobban megnehezítették a dolgomat. De feladni, vagy megcsinálni… az nagyon nem mindegy a későbbiek szempontjából. Ha minden észérv abba az irányba mutat, hogy fel kell adni, de te dafke csak azért is megcsinálod, hatalmas nyereséget zsebelhetsz be: szellemileg is és fizikailag is megkeményedsz. Átlépsz egy határt, meghaladod azt, amiről korábban úgy képzelted, hogy az a szellemi/fizikai tűrőképességed határa. Egy ilyen átlépés előfeltétele annak, hogy fejlődj.
Nem akarok túl sokat írni az utolsó 7 kilométerről. A nap perzselt, az út szar volt, a szembeszél pedig viharos. Ha nem tisztáztam volna korábban magamban ennek az egésznek az értelmét, régen árokba rúgtam volna a bringát és telefonáltam volna Nejnek, hogy itt, meg itt vagyok, jöjjön értem kocsival. De mivel tisztáztam, így tekertem, monoton.

From MiVanVelem

Aztán persze megtaláltam a strandot. Abszolút tökéletes volt. Autóval jól megközelíthető, sóderes part, hosszú métereken keresztül sekély, ideális ki/beszállóterep. Mission completed.
Gondoltam, tartok egy hosszabb pihenőt. De kocsma, az nem volt. Árnyék szintúgy nem. Egy közeli boltban vettem egy sört, és ledőltem egy villanyoszlop cingár árnyékában. Talán tíz percig tudtam heverészni, mire felfedezték a hangyák, hogy valami gáz van a vonulási útvonalukon. Amikor az első harapások után felpattantam, már százával nyüzsögtek a pólómon. Nem is erőltettem tovább a dolgot, visszavittem az üres üveget és elindultam hazafelé. Dömsöd 7 kilométerre volt, majd ott pihenek egy hosszabbat valami helyi árnyékos krimóban.

From MiVanVelem

Így is lett. Szeretem az ilyen eldugott, helyi kocsmákat. Mindenki ismer mindenkit, ha valaki odaül egy asztalhoz, akkor ott folytatják, ahol pár nappal korábban abbahagyták. A csapos mindenkiről tudja, mit iszik. Még az idegen is kap néhány jót szót. Aztán ha belekapcsolódni nem is tud a beszélgetésekbe, de belehallgatni igen.

Itt néztem meg megint az iGO-t. Azt mondta, hogy 48 kilométer. Ez azért jól esett, Mégse hatossal kezdődött. (Hja, kimaradt a ráckevei kitérő.) Útiterv: 12 kilométerenként pihenő. Azaz Kiskunlacházán, Dunavarsányban, Dunaharasztiban egy-egy félórás megállás, esetleg sör is. Időben nagyon jól állok. Meg egyébként is, 3 lámpa van a bringán, ha sötétben érek haza, az is belefér.

Aztán bevadultam. Ez megint az egófejlesztés-biznisz része. Ha meg lehet valamit kényelmesen csinálni, akkor vagyok én annyira kemény, hogy megcsinálom erőből. Még akkor is, ha hullafáradt vagyok, még akkor is, ha borzalmasan nagy számok vannak a kilométerkijelzőn. Elértem Lacházáig és vadul ignoráltam az összes hívogató kocsmát. Nem érdekeltek. Átsuhantam a városon, majd száguldottam tovább Varsányig. (Meg kell azért jegyeznem, hogy a korábbi vad szembeszél ekkor már segített, így sokkal gyorsabban fogytak a kilométerek. Olyannyira, hogy ezen a szakaszon – dacára a fáradtságnak – eggyel erősebb nyomatékra váltottam.) Újfent nem volt ritka a 30 feletti sebesség és ez határozottan jót tett az egómnak.
A Varsányig tartó 24 kilométert egy huzamban tettem meg. Bezúgtam megint a korábban már meglátogatott Transit kocsmába.
– Jó napot kívánok, már megint én.
A csajszi szélesen elvigyorodott.
– Mi tetszik kérni?
– Valami hideget. Pingvin van?
– Öööö, az éppen nincs – még szélesebb vigyor.
– Akkor jó lesz a sör is.
Elüldögéltem. Az már látszott, hogy időben nagyon jól állok, semmi nem hajtott. A lakás 24 kilométerre volt. Szinte a szomszédban.
Némi pihenés után nekiindultam. Ha eddig lenyomtam megállás nélkül egy 24-est, akkor nehogy már ne bírjam hazáig. Mégis, milyen hülyén nézne már ki Dunaharasztiban pihenni, amikor az már majdnem otthon van.
Egy lámpánál trécseltem egy kicsit valami helyi erővel, aki sört ivott az árnyékban, derekával támasztva egy bringát.
– Ez az élet, barátom. Kerékpár, árnyék, sör.
– Ahogy mondod – vigyorgott vissza – Te nem iszol?
– Majd már otthon.
– Az mennyi?
– Budapest.
– Asztakurva – kerekedett ki a szeme.
– Ne bolondozz már. 106 van a bringában ma, a végcél meg 120 körül van. Ez már csak egy ugrás.
– Jól nyomod, tesó. Valamikor én is csináltam ilyesmiket, de mára már abbahagytam.
Aztán váltott a lámpa, mentem tovább. Még dafke nyomtam egy 34-es sprintet a soroksári emelkedőn (tudod, egóbiznisz), majd fél hét körül otthon is voltam.

Szummázva: 122 kilométer, minden megállást, pihenőt beleszámítva 8 és fél óra. Előny volt, hogy egyedül küzdöttem, nem fogott vissza semmi. Eredmény: többször legyőztem magamat, teljesítettem a maximális tervet.
Önértékelés égbeszök.