Nej nemrég vett immár komolyabb túrabakancsot, naná, hogy valamikor be kellett avatni. Két hete beírtuk a naptárba, hogy vasárnap irány a hegyek. Arról nem tehetek, hogy az időjárásfelelős elfelejtette megnézni a naptáramat.
Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre vacakabb az idő. Dunakeszi magasságában eleredt az eső, Vácnál már szakadt. A Dunakanyar hegyei egytől-egyig ködsipkát viseltek, a levegő meg az esőtől volt szivacsnedves.
Próbáltam célozgatni, hogy ilyen időben a kutyát sem, de Nej határozottan a bakancsára mutatott. Menni kellett.
A nagymarosi kompkikötőben dobtuk le a kocsit. A minimális túra a Julianus Barát torony volt, majd vissza Nagymarosra egy másik úton. A közepes túra ugyanez, csak Zebegény érintésével. A maximális pedig a minimálissal indult volna, majd utána autóval Verőce, onnan séta a Király-rétig, majd vissza kisvasúttal. (Akartok hajtányozni? Egy telefonomba kerül – buzgólkodott Barna.)
Elindultunk. Gondoltuk, majd meglátjuk.
Na, pont ez nem működött. Mármint a meglátás. Ahogy haladtunk egyre feljebb, úgy hatoltunk bele a ködzónába. Ami egyfelől abszolút hangulatos volt (Fangorn – közölte Nej), másfelől viszont igen lelombozó, ha a kilátásra gondoltunk.
Például nézdd meg a lenti képet. Kábé 50 méterre lehettünk egy markáns és határozottan magas átjátszó toronytól (Őznyújtó torony), aztán ennyit láttunk belőle.
A torony mögött tisztás, a szokásos hülyeséggel. A tisztás úgy általában szép és kellemes hely, de túrázási szempontból horror. Kiérsz az erdőből… aztán fogalmad sincs, hogy a tisztás túloldalán merre megy tovább a túraút. Anno a Szlovák Paradicsomban találtunk egy négyzetkilométer méretű tisztást, teljesen körbe kellett járnunk (4 kilométer), mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk. Itt nem volt olyan durva a helyzet, de azért elnyomtam egy röpke káromkodást, mire a túloldalon megtaláltam ez első ösvényen a jelzést. Mely a fa túloldalára volt felfestve.
Nej szerencsére ebből kimaradt, talált egy szederbokrot és nem törődve az éhező medvebocsokkal, lelegelte.
Innen már nem volt messze a kilátótorony. A trágya időnek megvan az az előnye, hogy ilyenkor legalább nincs sok őrült, aki kimegy az erdőbe. Itt azért volt, összefutottunk egy túlzottan jókedvű férficsapattal. Húztam is a számat. Kifejtettem már párszor, nekem valahogy nem fér össze az erdőjárással az alkoholizálás. de úgy látszik, másoknak igen. (Persze ez csak otromba gyanúsítgatás, lehet, hogy maguktól voltak ilyen harsányak és jókedvűek.)
A kilátás? Hát, aggresszív kismalac stílusban azt mondanám, hogy kuss, én direkt ködöt fotózni másztam fel a hegytetőre. A fenti kép a 360 fokos kilátásnak azt az egyedüli cikkelyét mutatja, ahol látni is lehetett valamit. A maradék tömény köd volt, de annyira sűrű, hogy lefényképezni sem lehetett.
Rövid ebéd, majd elindultunk visszafelé, hogy ne interferáljunk a jókedvű társasággal. Ekkor még nyitott volt, hogy Nagymaros vagy Zebegény felé folytatjuk a túrát. Csakhogy bejött egy masszív és igen kellemetlen ereszkedős szakasz a Szent Mihály hegy csúcsa után. Szűk ösvény, sár, sziklák. Habár Nej maradéktalanul meg volt elégedve a bakancsával, de ez a konkrét szituációban úgy nyilvánult meg, hogy egyáltalán lejött az ösvényen. A régi bakancsában valószínűleg seggreülve csúszott volna le, hangos istenkáromlások közepette.
Ez el is vitte a további túrához szükséges merszet. Az elágazóban mutattam térképen az útvonalakat, a zebegényi úton lett volna még bőven kaptató is, meg ereszkedő is.
Kihagytuk. Elindultunk vissza Nagymaros felé. Közben persze minden létező helyen kimásztunk a hegy szélére, hátha látunk valamit a Dunából meg Visegrádból. Nem mondanám, hogy túl sok ilyen kilátási pont volt, de egy azért akadt.
Délután kettőkor értünk vissza a kocsihoz. Megnéztük az éppen a sodrással küszködő kompot, majd eldöntöttük, hogy inkább nem rohanunk neki a Király-rétnek. Az Verőcétől még 10 km lett volna, ködös, esős időben. Számításaim szerint valamikor este nyolc körül érkeztünk volna haza, és hétfőn mindketten korán kelünk. Így azzal vigasztaltuk magunkat, hogy lesz még hétvége, lesz még jobb idő, mint most, legközelebb meg felvonatozunk a Király-rétre és meghágjuk a Csóványost. Az se rossz túra.
Lesétáltunk a büfésorra, bedobtam egy sült kolbászt kovászos uborkával és egy korsó csapolt barna sörrel (akkor most én vezetek? – eszmélt Nej), majd hazakocogtunk. Habár csak az abszolút minimalista tervet teljesítettük, de határozottan kellemes nap volt.
Recent Comments