Month: June 2011

Most mondja valaki, hogy unalmas tömegközlekedni.

A metrón ültem és éppen kezdtem ingerült lenni. Siettem volna, késésben is voltam, a szerelvény meg minden állomáson álldogált még 30-40 másodpercet a ki/beszállások után. Hogy miért? A fene tudja.
Illetve dehogy a fene. A mellettem ülő nagypapa tudta.

– Papa, miért állunk annyit?
– Hát, fiam, ez bonyolult. Tudod, mi az a nap?
– Persze. Az süt az égen.
– Így van. De tudod, hogy az valójában micsoda?
– Micsoda?
– Egy hatalmas forró golyó.
– Tényleg?
– Igen. Annyira forró, hogy meg is van olvadva. Na, ebből szoktak leszakadni néha hatalmas darabok és szanaszét repülnek. Amikor egy ilyen darab eltalálja a Földet, nagy zavarokat tud okozni. Elrontja az elektromos berendezéseket, megzavarja a vezérlőeszközöket. Márpedig ha a vezérlőberendezés nem működik, akkor a metró nem tudja, hogy lehet-e menni vagy sem. És ilyenkor gondolkodik.
– Húúúú!

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Könnyen osztogatjuk a jelzőt, de tudjuk-e pontosan, hogy mire? Gyom az, ami… izé. Talán még az a legpontosabb, hogy gyom az, amit nem akarunk ott látni. Persze ennyi erővel gyom lehetne Schmitt Pál is, szóval ez se igazán pontos megfogalmazás. Gyom az, ami nem elvágólagos, katonás rendben sorakozik, hanem csak úgy nő? De ez azt is jelentené, hogy a fű, ameddig nyírom, addig pázsit, amikor éppen elhanyagolom, akkor gyom? Vagy gyom az, ami nem szép? Már miért ne lenne az? Gyom az, ami nem hasznos? És a pázsit? Vagy egy bogyótlan homoktövis-cserje?

Ugye, hogy nem egyszerű? Miközben a fogalomhoz mindenkiben ellenérzés társul. Gyom? Fuj. Kiirtani. Mert majd ültetünk a helyére… mittudomén, ribizlit. Ja, hogy azt utána kapálni kell, permetezni, metszeni… na meg szurkolni, hogy ne verje le a jég, ne vigye el egy tavaszi fagy, ne támadja meg valami gomba, ami ellen éppen nem védekeztem. Mindezt kábé 500 forint haszonért, mert egy bokorról annyi gyümölcs jön le.
Nem lenne praktikusabb egyszerűen csak szépnek nevezni a gyomot és hagyni, hadd nőjön, ahogy akar? Nyilván nem az egész kertben, mert az olyan lenne, mintha mindenhol ugyanazt termeszteném – de mi lenne, ha azt mondanám, hogy az egyik sarokban vegyes zöld növényeket tartok? Abszolút gondozásmentesek, még akkor is ők nőnek a legjobban, ha rájuk se nézek. Nyilván arra figyelnem kell, hogy parlagfű meg feketeürömfű ne legyen köztük, mert attól megfekszek, de minden más welcome.

Elmesélem, mi váltotta ki ezt a racionalizálást. A terasz két oldalán 160 centi magas kőfalak vannak, tetejükön kővályúval. Szinte mindenhol lapos növésű tulyák nőnek benne. Nálunk tavaly ősszel valami megtámadta a fákat, mindkettő kihalt. Kiszedtem, a hiányzó földet egyrészt az udvarról, másrészt virágföldből pótoltam. Ültettem bele egy magyalbokrot, meg leszedtem vagy 6 palántát az udvaron lévő ismeretlen, de gyönyörű növényből. Jött a tavasz és a helyzet nem nézett ki reménytelennek. Aztán elszáradt a magyal, a palántákból elhalt négy, de kettő – mégha bágyadtan is – de életnek indult. Igenám, de ahogy jött a jó idő, meg jöttek az esők, na meg persze én sem értem rá – hirtelen 20-30 centi magas, sűrű, egybefüggő gyom nőtt a kávában.

From MiVanVelem

Természetesen nekiállhattam volna irtani. Még el is gondolkodtam rajta. De mi lett volna az eredmény? Kapok két csenevész bokrot a 3 méter hosszú vályúban. Így meg az egész tele van zölddel. Gyom? A francokat. Rendszeresen nézegetem és félelmetes, hogy amit csak dzsumbujnak szoktunk nevezni, mennyi változatos növényből áll össze. Egy bonsai dzsungel.

Érdemes visszanézni a korábbi figurákat is. Én nagyjából Leia hercegnőnél estem le a székről.

– link –

Fura volt újra Budapesten élni. Tudom, formálisan itt lakom már 15 éve, de igencsak formálisan. Négy éve kint vagyunk a város – és egy erdő – szélén, a munkahelyem a város másik szélén volt, a kettő között gyakorlatilag autósztrádán közlekedtem. Az autó előtti korszakban a tömegközlekedés sem jelentett semmit, át kellett szállnom a Kökin, utána meg Újpest városközpontban – és pont a város maradt ki. Az, hogy néha be-beugrottam éjszaka egy koncertre, még nem adott igazi városélményt.

Bezzeg ma. Először a Moszkva Széll Kálmán téren volt üzleti ügyem. Utána beültem egy palacsintázóba, bekaptam egyet, plusz limonádé. Nem messze volt szivarbolt, utána még leugrottam a közértbe borotvapengéért (mert leesett a kulcstartómról a szivarlyukasztó). Időm jócskán volt, így átsétáltam a Vámház körútra, ahol a következő üzleti ügyem várt. Itt beléptem megint a közértbe, dezodort venni. (Másfél óra séta a tűző napon jár némi kellemetlen hatással.)

Többször is eszembe jutott egy régi barátom halhatatlan beszólása. Csikók voltunk, Egerben sétáltunk, hasonlóan aszfaltolvasztó melegben. Hülyéskedtünk, Fellinit idéztem:
– Nőt akarok, de azonnal!
– Pincehideget! – pontosított Imre.

A Vérmezőn még visszaadtam egy kutya önbizalmát. Roppant kövér kutya feküdt egy padnál, két öreg mamóka beszélgetett mellette. Már nem emlékszem miért, de pont mellettük álltam meg, megnézni valamit. A kutya ezt úgy érzékelte, hogy megsértettem a territóriumukat, szuszogva felállt és egy hősies rohammal nekemesett. Ahogy megláttam a szinte gömbölyű, karikalábú kutyát “rohanni”, először elnevettem magam, aztán belegondoltam a kutya helyzetébe. A gazdái ellátják minden jóval – túlságosan is – mozogni meg nem hagyják, így nem tudja bizonyítani nekik, hogy azért ő vérbeli kutya. Így amikor mellém ért, eljátszottam, hogy jaj de nagyon félek, végül meg is adtam magam. A kutya elégedetten döcögött vissza, a két néne meg felváltva pirult és sápadozott, hogy jaj, a Fifi, megtámadott egy embert, hát ő tényleg nem szokott ilyesmit csinálni. Visszamosolyogtam, intettem, hogy dícsérjék meg, majd tovább sétáltam.

A Vámház körúton hamar végeztem, utána megint nagyon ráértem, így volt időm nézegetni az embereket, az üzleteket. Tetszik, hogy a város él, születnek új dolgok, bár nem mindegyiktől estem hanyatt. Turisták ezerrel, lefényképeztek minden fűcsomót, ezen is lehetett vigyorogni.
Annyira ráértem, hogy a következő célponthoz sem használtam tömegközlekedést, inkább kisétáltam Kelenföld-külsőre. Egy újabb limonádé, egy újabb üzleti beszélgetés – és már el is telt a nap.
Hazafelé azért már tömegközlekedtem. Így sem láttam már ennyit a városból, legalább hat éve.