2011.06.20; hétfő

From Thassos 2011

A nap még éppen csak elkezdett nyújtózkodni, amikor mi már másztunk kifelé a hálózsákból. Muszáj is, mert amikor már a nap is kimászik a hálózsákjából, onnantól igen kellemetlenné válik a pakolás. Barna gondolt egyet, körbeúszta a hullámtörő gátat. Az ötlet tetszett, megvettem. Nekünk már csak formalitás volt a reggeli kávé. Tegnap óta valamennyit száradtak a dolgaim, utoljára megpucoltam még egyszer mindet, aztán elraktam egy kölcsön vízhatlan zsákba. Emiatt le is maradtunk az indulásról, külön csapatként mentünk a többiek után. Elsőre nem terveztünk nagy utat, egy kilométernyire volt egy település, ott szándékoztunk bevásárolni. Hamar meg is találtuk a többieket, hiába bújtak el a móló mögé.

Retzina

A bolt közel volt, tudtunk venni mindent. Én például recinát is. Ez egy olcsó görög fehérbor, a sörök között árulják fél literes kiszerelésben. Ugyanannyiért. Jéghidegen. Kíváncsiságból vettem is egy üveggel. Aztán eszembe jutott, hogy a langyos sört még csak-csak megiszom napközben, de új borral ismerkedni úgy, hogy langyos (mármint a bor), hamis itélethez vezethet. Sebaj, vagyunk itt nyolcan, csak elbírunk fél liter borral kora reggel. Körbekináltam. De nem fogyott, sőt, az sem kizárt, hogy volt, aki többet köpött vissza, mint amennyit ivott belőle. Pedig nem rossz ez, csak megfelelően kell hozzáállni.

Tudományos ismeretterjesztő rovat. A Retsina (resin -> gyanta) kábé 2000 éves bor. (Legalábbis azóta van róla írásos említés.) Akkoriban még nem volt ismert a fahordós technológia (majd a rómaiak vezetik be a III. évszázad környékén), így a borokat cserép amfórákban tárolták. Hogy ne oxidálódjanak idő előtt borecetté, az amfórák száját gyantával tapasztották be. Ez a gyantaíz ivódott bele a borba és adott neki egyfajta kesernyés, pikáns zamatot. Ma már, a fahordók, saválló acéltartályok és üvegpalackok világában ez az egész egy anakronizmus, de a görögök annyira hozzászoktak az ízhez (hiába, kétezer év, az kétezer év), hogy utólag adagolják a borhoz a gyantát.

Logikusan következik, hogy ezt a bort nem úgy kell inni, mint egy cserszegi fűszerest, hanem úgy, hogy egy kétezer éves hagyomány részesei vagyunk. El is kortyolgattam reggel a fél litert. Habár ettem utána valami csokit meg műzliszeletet – de így is feltünően vidáman eveztem a délelőtti szakaszon. A hullámok meg le voltak tojva. Hullámoztam én is velük.

Akkor egy kis hullámológia.

  • Elsőre meglátja az ember a tegnapinál nagyobb hullámokat és összeszarja magát.
  • Aztán harcol az életéért.
  • Tíz perc múlva észreveszi, hogy habár a hullámok mindent megtettek, ami csak tellett tőlük, mégsem tudták beborítani.
  • Innentől tkp már csak idő kérdése, mikor éri el a kitűzött napi célt. (Feltéve, hogy nem vadul be az időjárás.) Darálás.
  • Majd rájön, hogy a hullámok direkt izgalmassá teszik az unalmas evezést. Ilyenkor kezdi el keresni az interferenciákat, meg megy farvizezni a nagyobb hajók után.

Nyilván minél rutinosabb egy kajakos, annál kevésbé jellemzőek ezek a fázisok. Egy profi bmx versenyző sem emlékszik már, milyen nehézségei voltak, amikor elöször ült biciklire, hiszen a jelenben az egyensúlyozás már odafigyelés nélkül, természetesen megy. Mint ahogy egy idő után a kajakosnak is, még durva vízen is.

Délben egy kisváros öblében kötöttünk ki. Rövid, homokos part, középen egy nagy, árnyas fa, alatta egy masszív farönk asztal, hasonló székekkel.

From Thassos 2011

Birtokba vettük, a közeli étteremből rohant is ki a pincér, hozott hamutartót. Kedves ember. A fogyasztását mondjuk nem dobtuk meg, mindenki elővette a nem sokkal korábban vásárolt söreit a kajakból és azt itta. Az enyémek különösen hidegek voltak, mert megint majdnem színültig volt vízzel a hátsó rekeszem.
Pedig ekkor már bőszen kisérletezgettem. Tegnap felváltva eveztem hullámköténnyel, illetve anélkül – de ez nem befolyásolta a vízmennyiséget, ergo nem a beülőből megy át a víz. Utána arra tippeltem, hogy a hátsó kötélzetre szerelt mentőmellény tereli a hátulról érkező vizet a rekesz pakolónyílásához, ezért a mellényt egyszerűen csak bedobtam a tárolóba. Hiába, ekkor is bejött a víz, ráadásul a fedél alatti neoprén is száraz maradt. Az utolsó tipp az volt, hogy a kormány köteleinek a kivezetésénél ázok be, de azt már csak otthon, slaggal tudom tesztelni.
Ekkor már teljesen megszokott látvány lett, hogy megállunk, többen megvizsgáljuk a kajakot, a társak szent borzadállyal szemlélik az akváriumot a hátsó tárolómban, majd pumpálok egy nagyot. Esküszöm, több vizet szállítottam ebben a pár napban, mint a Golf áramlat.

From Thassos 2011
From Thassos 2011

Ez volt az első nap, hogy huzamosabb ideig tartózkodtunk egy kisvárosban. Az öböl tele volt étteremmel, így megszavaztuk, hogy kipróbáljuk, milyen is az igazi, a legendás gyros a szülőhazájában. Háát… eleve úgy kezdődött, hogy a tíz étteremből csak az egyiknél lehetett kapni. Mondjuk ott meg is dobtuk a forgalmat. A klotyiét is. A gyros viszont meglehetős csalódás volt. Akkor még úgy gondoltuk, hogy biztos csak ebben az étteremben ilyen, de a későbbi tesztek egyértelműen generális problémákra utaltak. Tudomásul kell venni, hogy a gyros szülőföldjén nem azt értik alatta, amit mi. Vagy amit a törökök kebabként esznek. Az igazi gyros ugyanis egyfelől speciálisan sütött fűszeres hús (most ne menjünk bele, hogy birka vagy csirke vagy disznó), mellé pedig mindenféle zöldségek és mártások. A sült krumpli szvsz már opportunizmus. Itt ellenben a következő kombinációt kaptuk: rengeteg hús, közepes mennyiségű sült krumpli és mutatóba némi zöldség meg egy kevés caciki mártás. De ez a nagyon kevés mártás is megmutatta, hogy vannak rejtőzködő mélységek a konyhában, annyira finom volt, hogy simán becseréltem volna a hús felét rá. (A krumplit pedig zöldségekre.) Az mindenesetre látszott, hogy a görögök a gyros esetében a gourmand életérzést feláldozták az anyagerősség oltárán.
A végén még kaptunk ajándékba egy adag ouzót. Nekem ugyan már épp kezdett kiszállni a fejemből a reggeli bor, de a feles visszalökött újra az idióta vigyorgások világába.

Terkep

Ahogy kisétáltunk a taverna fedett teraszáról, a nap megmutatta, mi az, amiben ő a legjobb. A kövek nem egyszerűen melegek voltak, hanem izzottak. Barnával be is tekertünk egyből a vízbe. Csak úgy, ruhástól. Teljesen felesleges lett volna cifrázni, a nap kábé két perc alatt szárította meg rajtunk a ruhát. Fürdés után mentünk is vissza az árnyékba, csak éppen addigra a kedves pincér attitüdje némileg megváltozott. (Hja, nem tartottak gyrost, így nem náluk ebédeltünk.) Kijött és szólt, hogy húzzunk onnét, mert ez az asztal az étteremé és az ott fogyasztó embereké. Az izzó forróságban rajtunk kívül senki nem tartózkodott az öbölben, kizárt volt, hogy bárki is igényelte volna azt a rönköt. Arról nem is beszélve, hogy az öböl egyetlen fáját hogyan is sajátíthatja ki egy étterem. Arrábbültünk fél métert, a földre. Végülis, a pacák megkapta az asztalát.

Utána jött egy igen durva evezés. Egymás után kerültünk meg két fokot és jutottunk át a sziget délnyugati oldalára. Feltámadt a szél és megjelentek az igazi, nyílt tengeri hullámok, melyek vad élvezettel interferáltak a közeli partról, illetve a tengerbe szakadt sziklákról visszaverődő korábbi énjükkel. (Amikor egy fok után jelentős irányváltás is történik, a hullámok mindig összevissza interferálnak egy ideig.) Ezzel együtt váltott a part meredek sziklássá, kizárva azt, hogy ha valaki esetleg beborulna, akkor ki tudjon evickélni a partra. Volt, aki élvezte, volt, aki az életéért küzdött, de összességében jó volt a hangulat. (Aki élvezte, az rikoltozott, aki harcolt, az meg összeszorított foggal tette. Naná, hogy az előbbi dominált.) Nej megpróbálta leengedni a kormányát, de beragadt, amikor pedig segíteni tudtak neki, addigra már csendesebb vizekre érkeztünk. Ettől a naptól kezdve viszont már dafke nem engedte le a kormányt, pedig a későbbiekben jöttek keményebb terepek is.

From Thassos 2011
From Thassos 2011

A két szirt között a barlangvadász csapat kievezett a partig, mert feltűnt néhány aspiráns. De barlang helyett csak büdös lyukakat találtak. (Itt volt is némi nyelvészeti vita a smelly cave, smelly hole kifejezésekről, az utóbbi félreérthetőségéről, belekombinálva az ismert népdalt is.)

 
Tej, túró, tejfel,
Gyócsgatya, pendely,
Azért a kis büdös lyukért
Majd meghal az ember.

– Pajkos Magyar Népdalok –

(Igen, ennek volt egy szelidített verziója is, azt szokták nyilvánosan énekelgetni.)
 

Aztán a második szirt után nem sokkal sikerrel járt a vadászat, találtak egy barlangot, melyen át lehetett kajakozni és mögötte egy hangulatos öbölben kikötni. Pihenő, úszkálás a barlangban, csupa hangulatos jóság.

From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011
From Thassos 2011

Kifelé le akartam fényképezni mindenkit, ahogy jönnek ki a barlangból, de Nej már az alatt kiszökött, amíg a fotóapparátot szedtem elő, a többi fénykép pedig vacak lett. (A nap miatt kénytelen voltam kicsit oldalsó pozíciót elfoglalni, a hullámok miatt nem is maradhattam túl közel a sziklákhoz, az emberek meg már richtig egyből elfordultak, ahogy kijöttek a barlangból, így messzire kellett zoomolnom – az meg hullámzó kajakban nem egy jó ómen. Egy-két kivételtől eltekintve nem is lett éles egy felvétel sem.)

Kapcsolódó videó:
Kifelé a barlangből

A következő izgalmakat a szálláskeresés jelentette. Limenaria – a sziget legnagyobb települése – impozáns látványt nyújtott, a kikötője melletti szikla tetején romantikus palota uralta a tájat. A szikla mögött pedig volt egy nagy strand, mellette egy óriási sziklaüreg. Volt taverna is, szóval ránézésre minden rendben volt. El lehetett bújni, de lehetett élni is. Sajnos volt hangos zene is, meg díszburkolási célzattal odahordott diszkő hegyek, raklapokon. Ketten előrementek, hátha van diszkrétebb, kevésbé ipartelep jellegű part is, és pont, mielőtt kikötöttünk, azelőtt jöttek vissza, hogy egy szirttel arrébb találtak egy néptelen öblöt. Két nudista tartózkodott csak ott, de amint meglátták a kajakokat, pánikszerűen elmenekültek. (Csak másnap kora reggel óvatoskodtak vissza, amikor már pakoltunk össze.)

From Thassos 2011

Végül ez lett a szálláshely, és nem bántuk meg. (Nej és Barna visszaeveztek a strandra klotyit keresni, én addigra megszoktam a szögesdrót erősségű aljnövényzetet. Esküszöm, itthon már hiányzik.)
A szokásos kikötési program szerint én nekiálltam vizet pumpálni, a többiek pedig körbeálltak és röhögtek. Ekkor vettük észre, hogy csöpög a víz a kajak alján. Így találtuk meg, hol megy be a víz. Ha ezen a képen megnézed a Kodiak kormányrögzítését, láthatod, hogy nem a szabványos ‘fúrunk egy lyukat a hajótesten fentről lefelé, átdugunk rajta egy vasrudat és arra rögzítjük a kormányttechnológia, hanem valamivel bonyolultabb. A fekete bölcsőt hátulról egy csavar szorítja a testhez (hozzáférni csak a kormány leszerelése után lehet), alulról pedig egy alumínium stift rögzíti az egész miskulanciát. Na, ez a stift csúszott ki vagy egy centit, ettől a bölcső alsó része elvándorolt. Fent tartotta a csavar, tehát le nem esett, de a nagy súly víz alá nyomta a rést, így akadálytalanul tudott beáramlani a víz. A legaljasabb az volt a történetben, hogy itthon kizárólag üresen furikáztam a kajakkal, a rés nem került víz alá, azaz nem is jelentkezett a probléma. Marha nagy mázli volt, hogy észrevettük.

From Thassos 2011

Hasonló mázli volt, hogy éppen akadt nálam egy nagy kalapács (a sátorhoz), illetve egy kollégánál csillagfejű csavarhúzó, így a parton rögtönzött munkaasztalon mindjárt rendbe is tudtuk rakni a bölcső rögzítését. Innnentől egy vidámsággal kevesebb lett a túrán, a továbbiakban hátul egy gramm víz sem tört be. Ez is dobott a kedvemen, na meg a tegnapi szállásra jellemző viharos szél is elmúlt, így lassan kezdtem élvezni a túrát. (Eltekintve persze attól, hogy addigra a felszerelésünk jó része szarrá ázott.)

Úszkálás, vacsora, beszélgetés. Közben ránksötétedett, mi pedig időutaztunk a pattintott kőkorszakba. Valaki kifigyelte, hogy az öbölben lévő – egyébként nagyon szép – kavicsokat összeütögetve kifejezetten nagy fényvillanásokat tud produkálni. Innentől egész este kovakőcsattogástól volt hangos a part. A kifejezetten laza csuklójú kollégák folyamatos világítást is tudtak produkálni. De a kőnek nem csak ez volt a trükkje, hanem foszforeszkált is. Közvetlen mellettünk hevert egy ház méretű sziklatömb, ez beágyazva is tartalmazott kovaköveket, meg rá is pakoltak egy csomót. Az eredmény az lett, hogy sötétben az egész szikla tele lett halványan világító foltokkal.
A továbbiakban nem csak márványdarabokat cipeltünk a kajakokban, hanem gömbölyűre csiszolt, fényes kovaköveket is.

From Thassos 2011

Az alvóhelyeket már korábban összedobtuk, szintén közvetlenül a tengerparton. Itt vált végképp egyértelművé, hogy nemcsak vásárolni volt felesleges a sátrat, de elhozni is. Sátorponyván kényelmesen el tudtunk aludni mind a hárman, és el sem lehet mondani, milyen hangulata van annak, amikor elalvás előtt még utolsó pillantást vetsz a tengerre, ébredéskor az elsőt, közte pedig feletted a gyönyörű csillagos ég. Mondjuk, az is biztos, hogy reggel az első út a “vécére” vezet, mert egy egész éjszakányi hullámverés tud ám trükköket.