Fura volt újra Budapesten élni. Tudom, formálisan itt lakom már 15 éve, de igencsak formálisan. Négy éve kint vagyunk a város – és egy erdő – szélén, a munkahelyem a város másik szélén volt, a kettő között gyakorlatilag autósztrádán közlekedtem. Az autó előtti korszakban a tömegközlekedés sem jelentett semmit, át kellett szállnom a Kökin, utána meg Újpest városközpontban – és pont a város maradt ki. Az, hogy néha be-beugrottam éjszaka egy koncertre, még nem adott igazi városélményt.

Bezzeg ma. Először a Moszkva Széll Kálmán téren volt üzleti ügyem. Utána beültem egy palacsintázóba, bekaptam egyet, plusz limonádé. Nem messze volt szivarbolt, utána még leugrottam a közértbe borotvapengéért (mert leesett a kulcstartómról a szivarlyukasztó). Időm jócskán volt, így átsétáltam a Vámház körútra, ahol a következő üzleti ügyem várt. Itt beléptem megint a közértbe, dezodort venni. (Másfél óra séta a tűző napon jár némi kellemetlen hatással.)

Többször is eszembe jutott egy régi barátom halhatatlan beszólása. Csikók voltunk, Egerben sétáltunk, hasonlóan aszfaltolvasztó melegben. Hülyéskedtünk, Fellinit idéztem:
– Nőt akarok, de azonnal!
– Pincehideget! – pontosított Imre.

A Vérmezőn még visszaadtam egy kutya önbizalmát. Roppant kövér kutya feküdt egy padnál, két öreg mamóka beszélgetett mellette. Már nem emlékszem miért, de pont mellettük álltam meg, megnézni valamit. A kutya ezt úgy érzékelte, hogy megsértettem a territóriumukat, szuszogva felállt és egy hősies rohammal nekemesett. Ahogy megláttam a szinte gömbölyű, karikalábú kutyát “rohanni”, először elnevettem magam, aztán belegondoltam a kutya helyzetébe. A gazdái ellátják minden jóval – túlságosan is – mozogni meg nem hagyják, így nem tudja bizonyítani nekik, hogy azért ő vérbeli kutya. Így amikor mellém ért, eljátszottam, hogy jaj de nagyon félek, végül meg is adtam magam. A kutya elégedetten döcögött vissza, a két néne meg felváltva pirult és sápadozott, hogy jaj, a Fifi, megtámadott egy embert, hát ő tényleg nem szokott ilyesmit csinálni. Visszamosolyogtam, intettem, hogy dícsérjék meg, majd tovább sétáltam.

A Vámház körúton hamar végeztem, utána megint nagyon ráértem, így volt időm nézegetni az embereket, az üzleteket. Tetszik, hogy a város él, születnek új dolgok, bár nem mindegyiktől estem hanyatt. Turisták ezerrel, lefényképeztek minden fűcsomót, ezen is lehetett vigyorogni.
Annyira ráértem, hogy a következő célponthoz sem használtam tömegközlekedést, inkább kisétáltam Kelenföld-külsőre. Egy újabb limonádé, egy újabb üzleti beszélgetés – és már el is telt a nap.
Hazafelé azért már tömegközlekedtem. Így sem láttam már ennyit a városból, legalább hat éve.