Ma megint űgy döntöttem, hogy kifőzök minden maradékot a hűtőszekrényből. A feladatot nem kicsit nehezítette, hogy a hűtő csont üres volt. Hmm, mi van akkor a fagyasztóban? Óriási rendetlenség. Most mindenesetre biztosan, mert éppen az egyik fiókot egyensúlyoztam a levegőben, amikor csörgött a telefonom és ahogy ki akartam venni a zsebemből, rámborult a fiók. Amíg beszéltem, arrébblépkedtem, a fagyott borsók diszkréten pukkantgattak a lábam alatt. Aztán visszalapátoltam mindent. Illetve mindent nem, egy zacskóban találtam egy nagy házikolbászt. Tökéletes – bólintottam – ebből lesz az ebéd.
A sütőt nem igazán szeretem, hacsak lehet a wokhoz nyúlok. Gondoltam, felszeletelem, vágok hozzá krumplit, zöldséget, jó lesz ez.
Először a fagyott kolbászt kellett felkarikáznom. Előszedtem a legnagyobb kést, de az se vitte el igazán. Fejvakarás. Végül kimentem a szerszámos szekrényhez, behoztam egy gumikalapácsot, és így már keresztül tudtam verni a kést az anyagon. Beleszórtam az előmelegített olajba, majd kiszámoltam, hogy mire ez kiolvad, utána meg megsül, addigra pont jó lesz a krumpli is, így mellé borítottam. Az égőt közepesre állítottam, majd leültem olvasgatni a nappaliban.
Öt perc múlva mentem vissza. Ekkor ért az a meglepetés, hogy a kolbász tkp hurka. Illetve hurka volt, mert miután fagyottan centis darabokra vágtam fel, így a wokban már csak valami értelmezhetetlen massza rotyogott.
Izé.

From MiVanVelem

Nézegettem egy ideig. Végül úgy döntöttem, hogy rakok rá sok borsot, sok paprikát, jó lesz az. Az éttermek is így szokták. A borstartó feje leesett, így jutott bele jócskán, de csak legyintettem. Pont jó lesz. Megvártam, míg egy kicsit leég az alja, majd kiszedtem egy tányérra.
Elgondolkodtam, ehhez milyen bor illik. Hosszas töprengés után rájöttem: mindegy. Csak sok legyen. A biztonság kedvéért még szedtem hozzá csalamádét, meg pár szelet kenyeret… aztán nem is volt olyan rossz.