Month: August 2010

• Messze, messze, a sokadik dimenzióban létezik egy kellemes bár, ahol a fókuszváltás miatt a megfelelő ablak helyett az üres végtelenbe gépelt jelszavak élik immár értelmetlen, de nagyon kellemes életüket.

• Idén nyáron divat a szúnyogmintás falicsempe.

• Amikor csavarhúzóval versz be egy szöget, és dühöngesz, milyen szar kalapács is ez, gondolj arra, mit érezhet ilyenkor a csavarhúzó.

• Ha elbeszélgetsz valakivel, aki felsőfokon és szigorúan tanítja azt, amit te hobbiszinten művelsz, akkor automatikusan gyerek énállapotba váltasz, ő pedig szülő énállapotba. Még ha borzasztóan zavaró, akkor is.

• Amikor Nej már nem nekem veszi a sört, hanem a bazsalikomnak.

Erről van szó. Tényleg rohadtul túl vagyunk politizálva. Miért kell minden hírben kiemelni, hogy az adott hivatalnok, közszereplő, briganti éppen melyik párthoz tartozik? (Oké, tudom, újabb kampányterhelés következik, de akkor is. Bosszant.)

Miért jobb az üzleti világ példamutatása?

Az üzleti világ tiszta világ. Akárki akármit gondol. Nem azokról beszélek, akik az állammal folyamatosan mutyiznak. Őket a politika és az üzlet közé helyezem. Az üzleti világnak a piacokon kell helyt állnia. Az egy tiszta világ. Biztos van férges. Az mindig van, de kidobódik.

A politika szerintem a legmocskosabb. Álszent és rövidlátó. És adott a média, ami hol politika, hol üzlet. Vannak, akiket politikai okokból akarnak tulajdonolni, és vannak, akikből profitot akarnak termelni. És mi ehhez képest az emberek percepciója? Hogy az üzleti világ a legmocskosabb, a politika sokkal tisztább. a médiának meg szinte mindent elhiszünk. Ez is azt mutatja, hogy nem jó a reaktív szerep. Az üzleti világban proaktívnak kell lenni.

Mert akkor a politika kénytelen ezt követni?

Abszolút. Minden mindennel összefügg. Tegnap beszélgettem valakivel arról, hogy az ország akkor lesz jó ország, ha elhisszük, hogy a politikának jóval kisebb a szerepe, mint amennyit az emberek gondolnak.

Akkor írtam egy levelet, amit szétküldtem mindenkinek. Elég érdekes reakciókat váltott ki. A levél arról szólt, hogy negyvenéves lettem. Nagyon régen elhatároztam, hogy negyvenévesen visszavonulok, és most ezt meg is teszem. Nagyon köszönök mindenkinek minden támogatást, és még itt vagyok április végéig. Teljesen ledöbbent a környezetem. Volt, akit ez sokkolt. És állítólag nagyon sok embert elgondolkodtatott. Mert ez mókuskerék, amiből nehéz kiszállni. Részben a pénz miatt. Ha sikeres vagy, jól lehet keresni ebben a szakmában…

…de nem ez a lényeg?!

A lényeg, hogy akkor most mi a túró lesz az én fontosságommal? Az egóról, a fontosságtudatról szólt az egész. Azt nehéz elengedni. Nekem se volt könnyű.

– Magyar kakukktojás a világ nagymenői között –

Folytatva az előző szálat, estére végeztem, szokás szerint levetkőztem a teraszon (az kellene még csak, hogy bekerüljön a tetű a lakásba is), zuhanyoztam egy hatalmasat, majd immár felfrissülve és tisztán kiültem a teraszra. Szivar, matétea.
Lett volna a program. Csakhogy amikor kinyitottam a humidort, döbbenten láttam, hogy odabent beindult a penész. Bakker. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy Michael Douglas akciófilmben, hogy a hősöknek nincs egy percnyi pihenőjük sem, egyik halálból a másikba rohannak. Mind a tetűfertőzés, mind a humidorpenészedés olyan események, amikor az ember eldob kapát, kaszát és ezerrel elhárít. Arról nem is beszélve, hogy éppen fullon van a humidor, a napokban jött meg egy doboz dominikai churchill.
A probléma természetesen a humidifier, a gyári rögzítése borzalmasan tré, ehelyett csak le szoktam lökni a polcra, ott viszont – mint most kiderült – vizet enged. Márpedig ahol víz van, ott megjelenik a penész is. Kipakoltam mindent az étkezőasztalra – impozáns látvány volt – alkoholos papírzsepikkel áttöröltem a cédrusfát, majd jöhetett az agymunka. Hogyan rögzítsem a dobez tetejére belülről a humidifiert? (A gyári ragasztóspapír szart sem ért.) Addig megvoltam, hogy itt a tépőzár fog segíteni – de hogyan rögzítem a tépőzárt? Elsőre tűzőgépre gondoltam. Majd miután mind a két otthoni tűzőgép kettétört, kénytelen voltam újragondolni a feladatot. Végül szedtem elő nagyon pici kárpitosszögeket, ezeket még csípőfogóval kettécsippentettem, majd ezekkel rögzítettem a tépőzárat mind a fához, mind a műanyag humidifierhez. Beáldoztam a kajakos kulacsomat, töltöttem bele alkoholos desztillált vizet, avval megspriccoltam a humidifierben lévő szivacsot, visszapakoltam mindent – és reménykedek.

De nem csak ez tette tönkre a mai napomat. Megjött a számla a T-mobile-tól. Igen, a roamingos USB modemes. Mielőtt kibontottam, próbáltam megerősíteni a szívemet.
– Húszezer lesz – motyogtam – Nem is, lesz ez harmincezer is.
Aztán amikor bontottam a borítékot, emeltem a tétet.
– Harmincötezer?
Majd amikor megláttam a számlát, simán lefordultam a székről: 46e. A számla szerint egész pontosan 30 MB adatmennyiséget forgalmaztunk, ami baromi sok. Szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy csak időjárást, szelet néztünk, illetve én néha ránéztem a postafiókomra, ezenkívül offline-ban megírt kommenteket küldtem fel a blogra. Ez így tokkal-vonóval lehetett talán 2 MB a két hét alatt.
Hol szaladt el a ló?
Előszedtem a netbookot, megnéztem a stick logját. 16 MB. Ahogy korábban is írtam, azok a nyomorult automatikus frissítések, melyeket elfelejtettem letiltani.
De hol van a hiányzó 14 MB?
Már el is kezdtem gyártani a screenshot-okat, amelyekkel bemegyek a T-Rexhez reklamálni, amikor beugrott: volt néhány nap, amikor a fiam fontos leveleket várván belépett a saját netbookjáról. Nosza, nézzük meg annak is a logját. Ott is volt: 14 MB. Azaz ő is letöltötte azokat a szájbanyomott frissítéseket.

Na most, értem én, hogy tanulópénz. De azért az élet, mint tanítómester, lehetett volna egy kicsit könyörületesebb is. Kurvára nem állunk úgy, hogy ilyen kalandokat megengedhessünk magunknak.

Habár mára már tényleg alig terveztem valamit a kertben, de természetesen megint nem úgy alakult a programom, ahogyan elképzeltem. Ahogy elkezdtem irtani a bokrokat, közben vettem észre, hogy némelyik olyan magasra nőtt, hogy felkúszott a szilvafákra. Sóhaj. (Megjegyzem, már a bokorirtás sem volt egy leányálom, egyrész mindent benőtt a borostyán – melyet szeretünk, mert felmászik a betonfalra, ergo tilos elvágni – másrészt annyira vadul burjánzik a környéken a parlagfű, hogy a hajam nem győzött a magasba repkedni az állandó ordítva tüsszögéstől.) Az irtás után dühösen elkezdtem vagdosni a szilvafákat, meg egy ismeretlen, nagyobb fát – és mindegyik fertőzött volt. Itt már nem is foglalkoztam túl sokat azzal, hogy keresgéljem a fehérrel koszolt ágakat – vágtam úgy, hogy alul mindent, fent pedig arra figyeltem, hogy az ágak felfelé törekedjenek. Ezzel egyfelől védekeztem az alulról jövő támadás ellen, másfelől megközelíthetővé, permetezhetővé alakítottam a fákat.

Ahogy végeztem, elégedetten dobtam földre a metszőollót, meg a kézifűrészt. Bőven túlteljesítettem a mai tervet. Aztán beindult a vezérhangya. Oké, itt van a sarkon ez a két hatalmas aranyeső bokor. Határozottan tisztelettel tekintettem rájuk, mivel – annak ellenére, hogy abszolút a frontvonalban élnek – semmi fertőzés nincs rajtuk.
Csakhogy az utóbbi napok meggyőztek arról, hogy nincs kivétel. Ez a rohadék tetű mindent támad. Ha nem járok utána, akkor csak a növényt szivatom, mert lehet, hogy amikor meglátszik rajta a fertőzés, akkor már késő.
Ahogy öcsém vallja – a karosszéria hibáiról legjobban egy kalapács tud beszámolni – úgy én is nekimentem az aranyesőknek a metszőollóval. Habár ahhoz, hogy hozzáférjek a tövéhez, rengeteg egészséges ágat kellett levágnom – de megérte. Sajnos. Tőben már teljesen fertőzött volt, sőt, az egészségesnek látszó levágott ágakról is kiderült a felfordítás és alapos tanulmányozás után, hogy fertőzöttek. Az aranyeső is nyári frizurára váltott.

De most már tényleg végeztem.
Eltekintve attól, hogy most bejött a képbe egy csomó növény, melyeket korábban immúnisnak tekintettem, ezért nem permeteztem le. Azaz holnap minimum vár még rám egy permetezés és izgulhatok, hogy még az eső előtt felszívódjon.
Na meg amitől mindig féltem. A kocsibeálló kerítését végig befutja egy irgalmatlan aggresszíven növekedő liános futónövény. Nem tudom, hogy hívják, sárga virága van és nagyon jó illata. (A méhek is imádják.) Eddig még nem vitt rá a lélek, hogy ezt feltárjam. Az eddigi tapasztalatok alapján fel kellene. De ez önmagában egy teljes nap.

Két dologra azért jó volt ez a fertőzés: egyrészt felhívta a figyelmemet, hogy mennyi növényért tartozok felelőséggel, másrészt pedig megmutatta, mennyire nem szabad bedobni a lovak közé a gyeplőt. Én ugyanis úgy voltam vele, hogy minden növényt üdvözlünk a környéken, sokasodjatok, szaporodjatok, takarjátok el a záportározó ocsmány kerítését.
Sajnos ez nem ennyire egyszerű. Őszi, tavaszi metszésekkel állandóan gondoskodni kell arról, hogy a növény áttekinthető, permetezhető legyen, a környezetüket pedig nem lehet annyira elhanyagolni, hogy ne tudjam mindegyiket körbejárni.
A természet burjánozhat, de nem ész nélkül.