Month: August 2010

Mára már csak permetezést terveztem. De az utóbbi időben hányszor jártam már így…

Most például eszembe jutott az előkert. Eddig ezzel nem foglalkoztam, mert egyrészt ez nem az erdő felőli oldalon van, másrészt meg alig van itt valami. Valamikor Nej kérte el a területet, zöldségeket termesztendő. Aztán nem ért rá, elfelejtette, meggondolta magát (a nem kívánt törlendő), így most felverte a placcot a gyom.
Gondoltam, megnézem a gyomot. Háát… közelebb menve már rosszat sejtettem. Nem gyom volt az, hanem bőven növögető nyárfa fattyúhajtások. Olyan 30-40 centi magasan. És vastagon fehér tövekkel, meg levélfonákokkal.
– Térdre babám, ha szeretsz – sóhajtottam, és nekifeküdtem kipucolni a durván 16 négyzetméteres területet. Metszőollóval, sarlóval. Az a borzasztó ebben a növényben, hogy millió vékony, de erős szállal kötődik a földhöz, tépni nem igazán lehet. (Meg csúszik is a szára a nyálkás tetvektől.) Szerszámmal viszont babramunka. Különösen, ha a teret keresztül kasul behálózza valami nagyon intenzíven növekvő liános növény, melyet nem bántunk, mert szép, meg jó szagú. Aztán menetközben, így alsó perspektívából derült ki, hogy az egyik kétméteres virágfa (a fene sem tudja a nevét, ilyen tájban rengeteg van belőle a városban, mindenhol lilán virágzik) szintén teljesen bekapta a legyet. Metszőolló, sóhaj. Ennek is sportos frizurája lett.

Jöhetett végre a permetezés. Jöhetett volna. De a folyadék, így egy nap pihenés után sem akart kijönni a tartályból. Kiborítottam egy vödörbe, átmostam a permetezőt, visszaborítottam: és megint beleszorult. Nem volt más hátra, kivittem a szobai zsebpermetezőt (két literes spriccolóflakkon), aztán azzal szórtam meg a tegnap kimaradt növényeket.

Valami olyan szinten van már tele a hócipőm ezzel a tetűirtással, hogy nem is találok rá szavakat. Úgy rogytam bele a teraszon a székbe, hogy holnap nem fogok csinálni semmit, csak vegetálok.
És ekkor vettem észre, hogy a kinti szilvafák alatt eddig gaznak hitt dzsumbuj is ezekből a nyárfa hajtásokból áll.
De ez már holnapra marad.

ps.
Ja, mit is jelent a cím? A magyarázat egy korábbi írásban található.

– link –

Pedig ma már csak permetezni akartam. De aztán erőt vettem magamon, és megvizsgáltam a Szent Magyalt is.

Erről tudni kell, hogy alig úszta meg. Amikor ide költöztünk, eredetileg a kert sarkába szerettük volna rakni a faházat – de ott egy nagy bokor volt.
– Kivágjuk – jött a verdikt. Aztán amikor odakerültem, akkor éppen nagyon szép színekben játszottak a levelei és inkább átterveztem az udvart. Azóta ez a növény a Szent Magyal, senki nem nyúl hozzá, hagyjuk úgy nőni, ahogy kedve tartja. Azaz nagyon. Hihetetlen tempóban növekszik. Nála talán egyedül az ecetfa megy csak jobban. Ez alatt a 3 év alatt bejátszotta a faház és a kerítés közötti térdarabot.

Nagyon sokáig nem mertem megvizsgálni. Nekem ez az egyik kedvenc növényem a ház körül – bogyós és évszakonként más színűek a levelei – mondhatni elég nehezen viseltem volna, ha meg kell ritkítani. Pedig. Ez a nyomorult fertőzés az alacsonyan fekvő ágakon keresztül támad. A magyal pedig roppant alacsonyan és szélesen terjeszkedett. Mindemellett pedig annyira sűrűn, hogy igazából be sem lehetett nézni alá.
Ma viszont alámásztam – és beigazolódtak a kellemetlen sejtéseim.
Jöjjön a tipikus ‘előtte – utána’ képsorozat.

Kell még ehhez kommentár? A fehér por, a fehér gyapjak az egész növényt letámadták, olyan erősen, hogy már permetezni sem volt értelme. Nyissz. Ha enyém a kert, akkor legalább én pusztítsam ki, ne egy tetű.
Aztán ugyanígy járt egy másik bokor is. Pontosabban, rosszabbul, mert abból még ennyi sem maradt. Ez a bokor a fenyők között lapult, nekem teljesen ki is ment a fejemből. Fogalmam sincs, mi lehet, olyan rododendronféleségre tippelek, de nem vagyok benne biztos. Most meg már csak reménykedek, hogy magához fog térni a hamvaiból.
Aztán vágtam még egy nagyot az ecetfából és a japánbirsből. Pusztán megszokásból.

Végül jöhetett a permetezés, persze elböktem, a második adag felhabzott, az meg nem jön ki a tartályból, szóval holnap folyt. köv.

Ha behunyom a szemem, tetveket látok.

– Motorosfűrész nélkül az ember félkarú óriás – biztatgatott Jani, amikor átadta a műszert.

Teljesen igaza volt. (Bár simán elképzelhető, hogy azzal is, sőt azzal csak igazán.)

Délután jött a gyapjastetű eposz újabb fejezete: nekiálltam a hársfáknak és a kiszáradt nyárfának.

Ez már a végeredmény. Eredetileg csinálni akartam egy ‘ilyen volt’ – ‘ilyen lett’ párost, de kiesett a fejemből és amikor eszembe jutott, akkor már túl voltam a felén. Így inkább elmesélem a kiindulási helyzetet.
Képzeld el, hogy a hársfák lombja teljesen félgömb alakú és gyakorlatilag leér a földig. Az útra több méter mélyen lógott be, gyakorlatilag félpályássá téve az úttestet. A hársfák között a tűztövis bokrok gyakorlatilag nem is látszottak – dacára annak, hogy jó húsz éve burjánzanak vadul.

De ekkor jöttem én a motoros fűrésszel. Valami eszméletlen mennyiségű ágat vágtam le. Csak az, hogy elcipeljem a levágott ágakat a záportározóhoz, több, mint két órába tellett. Vérzett is közben rendesen a szívem, a hársfa ágak úgy illatoztak egyet utoljára, mintha tudták volna, hogy ennyi volt számukra az élet. Azzal erősítettem magamat, hogy a szélső hársfa tényleg erősen fertőzött volt, a többinél meg a kutuzovi módszert használva felperzseltem az ellen előtt a terepet.

Az igazi döbbenetet a tűztövis bokrok jelentették. Azokhoz ugyanis eredetileg nem akartam nyúlni, de a hársfaágak levágása után meglehetősen disszonánsan tekeregtek be az úttestre. Ekkor már az autóforgalom miatt álltam neki metszegetni – és ekkor, a levágott ágakon vettem észre, hogy mind a két bokor erősen fertőződött gyapjastetűvel. Abban a pillanatban elöntötte a vér az agyamat és nagyon-nagyon durván megvágtam mind a két bokrot. (A technika mindkettőnél ugyanaz volt, a szél befújta a nyárfa magot a tűztövisek tövébe, ott kinőtt valami kívülről láthatatlan pici bokor, mely tökig elfertőződött és hídfőállásként szolgált a tűztövis felé.)

A fenti kép a japánbirs maradékát mutatja. (Jelzem, hogy eredetileg akkora volt, hogy a középen lévő magyal nem is látszott, a bal szélen látható füge hasonlóan, míg a bal szélső szeder teljesen a lombok alatt volt.) Hogyan került ez a kép ide? Úgy, hogy sajnos ugyanaz történt a japánbirssel, mind a hársfákkal: brutálisan meg lett kurtítva.
Csakhogy.
Nem vagyok ám annyira hülye, hogy ne emlékezzek, miket írtam a horvát kempingezős írásba. Hogy a buta ember nekiáll a saját esztétikája alapján formálni a természetet, ahelyett, hogy hagyná, hadd tekeregjen magának.
Jelentem, újjáértékeltem. Szép dolog a természetre bízni a dolgokat, de valahogy olyan a lapjárás, hogy mindig azok a növények/állatok nyernek, akiket a hátunk közepére sem kívánunk. Az általunk favorizált növények rendre belefulladnak a kártevő özönbe. Különösen igaz ez azokra a kártevőkre, melyek előtt nincs semmilyen akadály: nincs természetes ellenségük (minden bokron láttam ugyan katicabogarat – de egy bogár egy ilyen fertőzéshullámmal szemben tehetetlen) és értelemszerűen nincs olyan belátásuk sem, hogy ha kíméletlenül lerabolják a gazdanövényt, akkor ők is elpusztulnak. Nem, csak jönnek, növelik az entrópiát – egészen addig, amíg nem jön egy felügyelő, jelen esetben egy ember, aki igyekszik eltolni az egyensúlyt a hasznos irányba, kipusztítva a gyomot.
Ha bedobod a gyeplőt a lovak közé, hagyod vadul burjánzani a növényeket, akkor a divergencia veszi át a dominanciát. Mindenképpen kontrollálnod kell, ha azt szeretnéd, hogy az általad elképzelt fejlődés játszódjon le.

És ez utóbbi gondolatot nyugodtan alkalmazhatod az emberiségre is.

ps.
Emellett megjegyzem, mindegyik növényre rá is fért már a ritkítás.

Különösen, ha az erdő tetőtől talpig fertőzött ezzel a rohadék gyapjastetűvel.

Éreztem én, hogy a héten foglalkozni kell a kerttel, de ugye keddtől folyamatosan be volt lógatva az égszakadás, földindulás. Utána meg ma volt az utolsó nap, amikor még esélyem volt gatyába rázni a tetveket.

Háát… volt már durvább napom ennél, de nem ebben az évezredben.

Ami egyből látszott, hogy a helyzet ugyanolyan durva, mint a múltkor. Mitől is lett volna jobb? Az erdő mindkét oldalról ontja a gyapjas pilléket, a faágak, a levelek olyan fehérek, mintha be lennének havazva.

Az első bekeményítés az volt, hogy a szappanos lötyibe borítottam egy fél liter denaturált szeszt is. A második, és sokkal lényegesebb bekeményítés az volt, hogy megacéloztam a szívemet és nekiálltam kicsapni a kertből a fertőzött növényeket. Egy tő rózsát (gyönyörű barackszínű virága volt), egy szederbokrot teljesen kivágtam, a három méter magas rózsafalat 50 centisre visszavágtam, az aranymálnából, a 4 bokor szederből alig maradt, a hatalmas japánbirs bokornak a 3/5-e veszett oda és eléggé megkurtítottam a magyalokat is. Az öt tőből álló fagyalsövényből kettőt teljesen kiszedtem, emellett kivágtam két komplett fát. És még nincs vége, jövő héten fogok kölcsönkérni motoros fűrészt és nekimegyek egy kiszáradt nyárfának, illetve fejmagasságig megtrimmelem a gyönyörű hársfáinkat.

Mondanom sem kell, nem így kezdtem el a napot. Azt mondtam, hogy azért körbenézek, permetezés előtt lemetszegetem a nagyon fertőzött ágakat. Aztán szinte egész nap metszettem – és alig maradt a kertből. Fakk.
Három éve vagyunk itt, az elsőt megúsztuk, a másodikban monília tarolt, most meg ez a gyapjas lóf@sz.

És ezzel még messze nincs vége. A gy.tetű ugyanis trójai falóként terjed. A nyárfa az, melyet feltétlenül szeret. Ahol nyárfa, ott tetűhegyek. (Sajnos a záportározót csupa 20-30 méter magas nyárfa veszi körül.) Viszont ez a nyomorult nyárfa szaporodik, mint a nyúl. Szétszórja a magjait, majd mindenfelé apró szálak, kisebb bozótok nőnek, gátlástalanul bebújva más növények közé. A tetű meg megy velük, aztán ha már ott van, akkor átmegy a más növényre is.

Az első kellemetlen élmény az volt, amikor bemásztam a fagyalok közé. Ott láttam meg, hogy a sunyiban a gyökerükhöz nőtt nyárfabokor mekkora károkat okozott. És utána jutott eszembe, mennyi ősvadon tenyészet is van az udvaron. Például a húsz éve vadul burjánzó japánbirs. Akkora bokor, hogy még csak elképzelésem sincs, merre lehet a közepe. Ott vajon mi lehet?
Fejszével, fűrésszel és metszőollóval beküzdöttem magam. Most olvasom épp a nagy földrajzi felfedezők életét, hát, ez hasonló kaland volt. Megtalálni a rejtélyes Ösvényt A Japánbirs Tövéhez. Közben folyamatosan jöttek a rossz hírek. A birs ágai tele voltak szőve nyárfaágakkal. Fehérekkel, mint a hó. A pillék megállás nélkül támadtak, ahogy haladtam előre. Nagyon övön aluli ütés volt, amikor megláttam, hogy a szimbiózisba beleszövődött az ecetfa is – és annak az ága is fehér! Eddig ugyanis meg voltam győződve róla, hogy az ecetfa immunis. Rohantam is ki a nemrég ültetetthez, aláfeküdtem – és ott is jelen volt a tetű.
Hasonlóan megrendítő volt, amikor megláttam, hogy a fertőzés elkapta a hársfákat is. Három gyönyörű nagy hársfa van az ablakaink előtt. Ha ezek befehérednek, akkor kampec. Tömött, tíz méter magas lombozat… az életben nem tudom lepermetezni. Márpedig ha ezekből gócpont lesz, akkor lőttek a gyönyörű, hatalmas ezüstfenyőknek is. Most abban bízom, hogy mivel ez a fertőzés a nyárfacserjékből jön, így ha a hársfáknak nem lesz lelógó ága, a nyárfacserjéket meg mindenhol kiirtottam, így van esély arra, hogy a hársfák megússzák.

Végül, már eléggé este, lenyomtam a permetezést is.

Innentől már csak arra kell figyelnem, hogy minden héten kiirtsam a fattyú nyárfakezdeményezéseket, illetve végigmenjek denaturált szeszes/szappanos oldattal a megmaradt növényeken. Illetve, ha nagyon elveszítem a türelmemet, akkor jönnek a felszívódó szerek.
Titokban erősen bízom benne, hogy télen kifagy az egész bagázs. Mert ha minden év ilyen lesz, akkor gyakorlatilag nem fogok tudni új növényeket ültetni – azokat ugyanis egyből szárazra zabálják.

ps.
Miközben a teraszon írtam a fenti sorokat, átszaladt előttem egy vadászgörény. Gizivel a nyomában. Nagyon sportosak ezek az állatok. Aztán megjelent Hópihe is és hárman – macskamódra – társasági életet élnek: egymásnak háttal fekszenek és kémlelik a sötétséget.