Cicavízió

1.
Nem írtam még meg a történet végét. Mármint hogyan is jött ki az esetből a szomszéd macskája, Hópihe. Nos, felépült. A lába még nem tökéletes, nagyjából 3,5 lábú macskának tekinthető. De életkedve már van. Nemrég kiszökött az udvarra, átmászott a kerítésen és csak estefelé jött haza. Mindezt gyógyulóban lévő sebbel az oldalán és vödörrel a fején.

Érdekesebb történet az aggresszoré. A hapi, a sok kutyával. Visszajutott, hogy azóta fűnek-fának azt híreszteli, hogy húsz percig küzdött, mire ki tudta menteni a macskát a kutyák közül. Mármint ő.

Szemmel láthatóan egy vadonban burjánzó, jól fejlett kognitív disszonanciával, illetve annak feloldásával állunk szemben. Ráadásul mivel egy kicsit dilis labilis emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy nem hazudik – mostanra már teljesen meg van győződve arról, hogy valóban így is történt.
És azóta beszerzett még egy kutyát. Most már öttel sétál. Mit lehet tudni, lehet, hogy megint megtámadja a kutyáit egy vérmacska.

2.
Gizit helyrerakták. Ha nem látom a saját szemeimmel, el se hiszem.
Reggel kiengedtem mindkettőt, de Picúr hamar visszajött. Éppen az indulás előtti kávémat kortyolgattam, amikor megláttam, hogy Gizi ott kucorog a lábtörlőn. Már nyitottam volna az ajtót, hogy bejöjjön, amikor felpattant, felborzolta a szőrét és támadóállásba helyezkedett. Feltűnt a teraszon egy szürke macska(1). Kiváncsian vártam, mi lesz a találkozásból.

(1) Mely macska egyébként szintén az utcában lakik, elég jámbor lélek. Nem is tudtam hová tenni ezt az aggresszív nyomulást az udvarunkon. Aztán a gazdája elárulta, hogy ez nem az ő macskája, csak hasonlít rá. És terrorizálja az összes macskát a környéken.

Nos, nyilván fújtak egymásra, természetesen utánozták egymás mozdulatait, lepihentek, újrakezdték – végül egymásnak ugrottak. Rövid közelharc után a szürke végül bezavarta Gizit a lomok mögé, ahonnan már nem tudta kipiszkálni.

Frusztra

1.
Déltájban csorogtunk hazafelé az M3-ason a szülőktól. Szolíd 110-es tempó, nulla forgalom, semmi rohanás. Utolértünk egy fekete Astrát, index, bementem a belsőbe előzni. Aztán csak nem ment. 120. 130. Továbbra is fej-fej mellett haladtunk. Ekkor untam el, nagy gáz, 160-nal elhúztam mellette, majd olyan 200 méter múlva levettem a lábamat a pedálról és szépen visszalassultam 110-re. Az Astra fokozatosan elmaradt, ő is visszalassult az eredeti tempójára.
De legalább megmutatta, hogy nem akármilyen kemény legény, őt nem lehet csak úgy megelőzni.

2.
Három óra körül kihasználtam, hogy kisütött egy kicsit a nap, elmentem bringázni. Vasárnap délután, forgalom alig – ideális. Körforgalom, a külső külvárosban. 90 fokonként behajtó, én 180 fokot akartam menni. Betekertem. A következő behajtónál állt egy fehér autó, várta, hogy elhaladjak előtte. Erre a mögötte lévő paraszt nekiállt ezerrel nyomni a dudát. Hogy a fehér autó hogyan képzeli, hogy megadja az elsőbbséget egy kerékpárosnak? Behajtani, átmenni a torkán, majd visszatolatni kétszer. Az ilyenekkel így kell elbánni.
Mondanom sem kell, közel-távol ennyien voltunk a kereszteződésben. Se mögöttem, se mögöttük nem volt több autó, én kábé két másodperc alatt húztam át a körforgalmon.

Mítoszromboló

Objects in the mirror are closer than they appear.

Kifejezetten szeretem az ilyesmit. Ugyanis amikor az ember utánagondol annak, miért is voltak más emberek olyan borzasztóan hülyék, akkor kiderül, hogy nem is voltak annyira, különösen, ha figyelembe vesszük a körülményeket. És mi töltse el az ember szívét optimizmussal, ha nem ez?

Szóval az egyik összeröhögős népi toposz az, hogy a hülye amerikaiaknál rá kell írni a visszapillantó-tükörre, hogy a tükörben mutatott kép eltérhet a valóságtól, az abban látott autó közelebb van, mint gondolnák. Hát, ugye, a hülye amerikaiak… vagy a rámenős ügyvédek, mely persze megint a hülye amerikaiakhoz vezet.

Pedig nem. Egyrészt az én koreai autóm visszapillantó tükrén is ott van ez a bizonyos matrica, itt, Magyarországon. Másrészt pedig egyáltalán nem arról van szó, mint amire először gondoltunk.

A felirat ugyanis az oldalsó tükrön van. Mely tükör domború, igyekezve ezzel lecsökkenteni a holtteret. Ez ügyes húzás… csakhogy ettől a sík tükörhöz szokott ember megzavarodik. Sokkal távolabbinak észleli a domború tükörben látott autót, mint azt a _sík tükörben megszokott kép alapján saccolná_.

És ennyi. Nem azért írják rá, mert az emberek azt hiszik a tükörben ötcentisnek látott autóról, hogy az tényleg ötcentis. Hanem arra figyelmeztetnek, hogy az oldalsó tükör domború, és a domború tükör törzít.

A festő

Teljesen véletlenül találtam rá erre az oldalra – és ott ragadtam.

Előljáróban közlöm, hogy nem érzek semmilyen egzotikus örömöt, nincs diadalérzetem, de még csak erekcióm sem, ha bepillantást nyerhetek a közelmúlt történelmének disznóságaiba. Például Esterházytól elolvastam a Harmonia Caelestis-t, de az Apuka! kiegészítést már nem. A rendszerváltás idején elolvastam az Arbatot, a Regény Regényét, meg Faludy összes Pokol regényét – és ezzel köszönöm szépen, le is tudtam ezt az időszakot. Nem vagyok az a tipusú ember, aki időt és energiát áldoz azért, hogy utána felforduljon a gyomra.

A fentebb linkelt oldal viszont pitiánerségében nagyszerű. Ráadásul abban az időszakban játszódik, amikor már én is többé-kevésbé felnőttnek voltam tekinthető. Egyetemre jártam – és mint mindenki, én is pontosan tudtam arról, hogy TO Béla (a tanulmányi osztály vezetője, egyébként a fene sem emlékszik már a rendes nevére) fejlett besúgóhálózatot üzemeltet az egyetemisták között. Nyilván néhány emberről sejthető volt – de eszembe sem jutott, hogy nyomozzak utánuk és már most szólok, ha van valaki akkori ismerősömnek ilyen jellegű információja, az tartsa meg magának. Nem akarok tudni róla. Gusztustalan korszak volt és senki sem saját akaratából szállított információkat.

Használati útmutató az oldalhoz:

  • Tessék kiválasztani az évszámot.
  • Az adott oldalon elindítani a bal felső sarokban lévő hanghátteret.
  • Amíg a zene szól, lehet böngészni az egyes jelentéseket Galántai György felforgató tevékenységéről.

Jó hírek

Először is, a számítógépem hibátlanul működik, immár 6 napja. Nem mondom, hogy rekord, de azért bíztató.

A jó hír, hogy alakul a munkahelyi terminál is. A hiba ugyanis az volt, hogy megtelt a C: meghajtó, de bitre pontosan. Aztán már belépni sem lehetett.
Mondjuk azt már egy jó fél éve sejtettem, hogy előbb-utóbb kevés lesz a 4 GB-os merevlemez. (XP, Office, néhány segédprogram és természetesen az mstsc.) A végső döfést az Office SP3 vitte be neki, az már végképp keresztbeakadt a torkán.

Elsétáltam a szemétdombhoz, kitúrtam egy jóval nagyobb merevlemezt(1). Ez már 20 GB-os, pár évig nem lesz vele gondom(2).
Csak éppen most volt.
Bedugtam másodikként, elindítottam a ghost-ot – és csak egy merevlemezt látott. Ellenőrzés a BIOS-ban: auto felismerés, látja mindkét merevlemezt. XP lokál adminnal indítva: két merevlemezt látott. Csak éppen a ghost nem.

(1) Konkrétan kértem egyet az IT szemétdombjáról.

(2) Mondjuk úgy, hogy ez egy sport. Az egész terminálgép a kukából lett összerakva, leltári száma sincs. Nehogy már most változtassak rajta.

Kolléga (Jani) megnézte, kiszedte BIOS-ban a 4 GB-os lemez mellől az auto felismerést, begépelte a paramétereit direktben – és utána már látta is a ghost a _másik_ merevlemezt. Ilyenkor érzem úgy, hogy kevés vagyok a hardverhez. (És érzem korrektnek azt a definíciót, hogy a hardver az, amibe bele lehet rúgni.)

Lement a ghost.

Innentől egyszerű volt a feladat: mivel mindkét matuzsálemi korú diszk master a saját csatornáján, egyszerűen csak megcserélem a kettőt.
Természetesen nem indult el, mert ekkor még nem tudtam, hogy primary masternek be lett égetve a 4 GB-os lemez. Telefon Janinak, aztán visszaírtam auto-ra a felismerést – és immár indult is. A régi 4 GB-os lemezről. Mely ekkor már a secondary csatornán volt.

Izé.

Nem részletezem, miket kinlódtam. Mindenesetre elég hülyén nézhettek rám az irodában, amikor egy órán keresztül felhajigáltam az asztalra a vasat, megpiszkáltam, visszadobtam az asztal alá, majd egyre cifrábban káromkodtam. Minden különösebb szócséplés nélkül a lényeg: a 20 GB-os lemezt csak akkor látta a BIOS, ha a CD egységgel egy csatornán volt, és a CD volt a slave. A CD egység rángatta be a létezők közé a lemezt. Minden más esetben a diszk nem létezett. Az XP, az látta – csak éppen addig nem tud bootolni róla, amíg a BIOS nem látja meg, legalább egy pillanatra.

Most minden szépen működik. De ha meghal a gép CD olvasója, akkor meg fog halni a rendszerlemez is.

Forr a must

Fellapoztam a jegyzeteimet és ez a téma volt a legrégebbi. Épp itt az ideje megírni.

Biztos sok lesz benne az ismerős részlet, itt-ott már hivatkoztam ezekre a sztorikra, de még így, egyben nincs meg sehol.

1986 kemény egy év volt. Ún. kétfokozatú egyetemre jártam, ezt ma bachelor/master képzésnek hívják. Akkor csak fokozatok voltak. Az első három évben általános vegyipari képzést kaptunk, az utolsó félévben megírtuk a szakdolgozatainkat (én spec a Péti Nitrogénművek ammónium-nitrát üzemének energiamérlegét állítottam össze), megtámadták, megvédtük, végül leállamvizsgáztunk.
Mit is írhatnék erről a három évről? Pont kapóra jön Marci megjegyzése, illetve az abban belinkelt konnyentanulas.hu. Első körben javaslom, hogy tényleg csak a zöld háttér előtti írást olvasd el, nagy igazságok találhatóak ott. Ugye, rögtön azzal kezdődik, hogy motiváció. Nos, ez az, amiből nekem nem volt. Rögtön az elején rájöttem, hogy ez az egész vegyészet nekem annyira nem is jön be. De kilépni a csatornából nem lehetett. Pontosabban, lehetett volna, de elég nagy lett volna érte az ár. Szüleim ugyanis akkor már évek óta azon dolgoztak, hogy a fiuk diplomás ember legyen. De tényleg mindent bedobva, pl. csak azért vállaltak be egy meglehetősen gusztustalan másodállást, hogy nekem legyen zsebpénzem, szóval maximális respekt. Egyszerűen nem tudtam volna beadagolni otthon, hogy nekem nincs semmi kedvem az egészhez. Így végül minimális erőráfordításokkal lenyomtam a vizsgákat (3-3,5-es átlag, összesen 4 vagy 5 UV), majd a lendület továbblökött a master fokozatra. (Az átlagommal éppen csak becsúsztam.)

A master fokozat már egy más világ volt. Eleve ide már diplomás emberekként mentünk, tehát az oktatók is már kollégáknak hívtak minket. Másrészt – legalábbis ők így gondolták – ide már csak azok jöttek, akiket tényleg érdekelt a dolog. Akiknek csak diploma kellett, azoknak elég volt a három év is. Ergo a második fokozaton azért jóval könnyebb volt az élet. Innét már nem igazán szokták az embert kivágni.

Öt ágazat közül választhattunk. Volt három, mondhatni semleges: a szervetlen kémia, az olajosok és a szilikátosok. Volt egy mennyország, a radiósoknál – és volt egy pokol, a rendszereseknél.
A radiokémián világbajnok oktatói gárda gyűlt össze. Fiatalok, idősebbek, pont a megfelelő arányban, lazák voltak, jó humorúak. Egy felüdülés lehetett oda járni. Ha valaki egy radió vizsgán négyest kapott, rögtön szájára kapta az egyetem, mert az az illető valamit nagyon elronthatott.
Ezzel szemben a Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat, más néven rendszeresek és kavicskotrók… az egy más világ volt. Vér, veríték, könnyek. És ez most nem túlzás, a veríték és a könnyek szószerint megvoltak. Láttam. Nem is egyszer. Ott akkor kapta fel a hírnév a hallgatót, ha elsőre átment egy Árva vizsgán. Ha mindezt egy órán belül érte el, még díszsorfalat is kapott.
A radiósoknak volt két remek évük. A rendszeresek… egész életre szóló gondolkodásmódot kaptak. Ahol a tudást a stressz is rögzítette. (Ezért mosolyogtam a Nézőművészeti Főiskolán, amikor oktatót kellett választaniuk a nézőknek.)

Természetesen a rendszer ágazat mellett döntöttem. Félni nem féltem semmitől, és messze a rendszeren volt a legtöbb matek és számítástechnika. Gyakorlatilag csak az volt. (Később a rendszer ágazat alapjául szolgáló Kibernetika tanszékből nőtt ki 1990-ben az Informatika Intézet. Mikor is végeztem? 1989-ben. Időzíteni tudni kell.)

Egy baj volt: csak későn esett le, hogy itt már komolyabb képzést kapunk. Én pedig lassan reagáltam: az első pár hónapban még ugyanolyan technikával álltam hozzá a tanuláshoz, mint a korábbi motiválatlan időkben. Magunk között szólva, a motivációm itt se nagyon csapkodta földhöz a seggét, hiszen az első félévben szinte semmi számítástechnika nem volt, csak kémiával kacérkodó matek, az meg annyira nem vonzott. A zéháidőszakon egy huszáros hajrával még átcsúsztam, de már akkor látszott, hogy baj lesz. Lett is. Jött volna az első vizsga, szokás szerint 4-5 nappal előtte elkértem a jegyzeteket, ilyenkor ugye az alvás az napi 2-3 óra, vizsga előtt annyi sem, cigi, kávé, cigi, kávé, végül már kávé koffeintablettával, az étkezőasztalt lassan ellepték a skiccek (takarítónőknek tábla, hogy az életükkel játszanak, ha letörlik a ceruzavonalakat az asztallapról) – szóval semmi különös.

És nem ment. Most először nem ment.

Hozzátartozik, hogy nem csak motivációs válságban voltam ekkor, hanem magánéletiben is. Egy leányzó éppen akkor csinált bohócot belőlem, ezzel kapcsolatban a haveri társaságom is felbolydult, aztán egy másik ügyből kifolyólag elvesztettem egy jóbarátot is – tényleg úgy nézett ki, hogy minden szétesett körülöttem.

Elkezdtem cél nélkül halasztgatni a vizsgákat. Én, aki addig a legharcosabb híve voltam a ‘bízni magunkban és vizsgát sohasem halasztani’-elvnek. A karácsony és a szilveszter még lement valahogy (szar volt), aztán januárban bementem a tanulmányi osztályra, hogy köszönöm szépen, elég volt. Kiiratkozom.
– És mit fog csinálni? – kérdezte a hölgy.
– Jó kérdés, még én se tudom – vonogattam a vállamat – De ezt, ami most van, ezt nem.
– Nézze, maga most el van keseredve. Ne iratkozzon ki. Adjon be félévismétlési kérelmet. Szeptemberig ráér töprengeni. Ha akkor sem akar itt maradni, akkor legfeljebb kiiratkozik.
Elgondolkodtam. Tényleg a hátam közepére kívántam akkor az egész egyetemet, de racionális ember voltam, aki hülye lett volna eldobni egy plusz esélyt, különösen, ha ingyen volt.
– Igaza van – bólintottam – Mit kell írnom?

Zűrös hetek következtek. A kollégiumból nyilván ki kellett költöznöm. Elmentem haverokhoz albérletbe, plusz lakónak. Dolgom nem volt. Igaz, pénzem meg kajám sem. A közeli ABC-be jártam le, teaszalonnát venni. Azért azt, mert a töpörtyűvel holtversenyben ez volt az a kaja, melyet a legjobban utálok. Így viszont elég sokáig kitartott. Egész nap rágtam a cigiket és láncban nyomtam az Impossible Mission játékban a 20000 feletti pályacsúcsokat. Esténként meg haverokkal jártam kocsmázni, mely akciók rendszerint Veszprém legdrágább éjszakai bárjában végződtek. Egy hét alatt leittuk a felső polcról az összes aszújukat. Számolatlanul vettem fel kölcsönöket szinte mindenkitől.
Szóval, bedobtam a gyeplőt rendesen a lovak közé.

Utólag azt mondom, lehet, hogy kellett is ez. Vannak, akik csak úgy tudnak új életet kezdeni, ha a régi már teljesen romokba dőlt.

Eltelt így egy hónap. Aztán elkezdtem körbejárni a lehetőségeimet. Hivatalosan még egyetemista voltam. Elméletileg megtehettem, hogy átjelentkezek egy másik egyetemre, egy másik városba. Mondjuk Szeged, JATE, progmat.

Rendeztem a fizimiskámat és leutaztam Szegedre. Némi problémát jelentett, hogy pénzem spec. nem nagyon volt – februárban meg, ködben, sötétben nem volt olyan hatékony az autóstop. De kora reggel nekiindultam. Délután négyre értem Szegedre.(1)

(1) Éppen a metróval mentem a Ferenc körúthoz, amikor felszállt a szerelvényre egy ellenőr. Jegyem, az aztán nem volt. Amikor odaért a pacák, én kérdeztem hamarabb. Elmondtam neki, hogy csóró egyetemista vagyok és Szegedre akarok menni stoppal. Mit javasol, hogyan tudok tömegközlekedéssel kijutni valahogy az 5-ös út széléhez? Most vagy a szakmai kihívás fogta meg, vagy a pofátlanságomat értékelte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy értelmes ember volt – mindenesetre nem kért jegyet, sőt, el is magyarázta az átszállásokat.

Természetesen a TTK tanulmányi osztálya már bezárt. Szállás? Ugyan már. Megszámoltam az aprót a zsebemben. Futotta belőle egy vonatjegyre Pestig, sőt a maradékból tudtam venni egy tubus mustárt és két kiflit. Ezzel meg volt oldva a kaja és a szállás.
Először is csavarogtam egy jót Szegeden, aztán éjszakára kisétáltam a vasúti pályaudvarra. Megvettem másnapra a jegyet, és a váróteremben lefeküdtem aludni, úgy, hogy egy asztalra hajtottam a fejemet, méghozzá úgy, hogy a szememet a karórámra fektettem. Előtte betanultam azt a pár vonatot, melyek hajnalban mentek Pestre. Amikor jöttek a rendőrök ébresztgetni, akkor rögtön láttam az időt és bemondtam a legközelebbi pesti vonatot, hogy azzal akarok menni. Megmutattam a jegyemet is. Úgy készültem, hogy ha még egyszer ébresztenek később, akkor meg azt fogom mondani, hogy elaludtam. De többször nem zavartak.
Reggel az állomás vécéjében arcot, fogat mostam – majd sétáltam egy jó nagyot a városban, hogy leváljon rólam a vasúti szag.

A tanulmányi osztályon szerencsém volt, értelmes hölgyet fogtam ki. A papírjaim nálam voltak, értékelték, hogy már van egy diplomám, különbözeti vizsga nélkül át is vettek volna negyedik évesnek.

Mi kellhetett volna még?

Mondjuk, az alapok. A magam részéről semmi esélyt nem láttam arra, hogy a negyedik évben be tudjak kapcsolódni egy progmatra, úgy, hogy matekból meglehetősen középszerű voltam Veszprémben – azt is a szokásos módon nyomtam -, számítástechnikát meg a saját C64-emen kívül addig nem láttam. Elég necces felállás lett volna. Nyilván nem létezett más út, mint elsőtől előlről kezdeni az egészet.

Nappalin? Az lett volna az igazi, de a szülők ezt már biztosan nem bírták volna. Négy év után egy újabb öt év. Nem, ez nem megy.

Marad a levelező, munka mellett. De még ez sem sima. Találni egy munkahelyet, mely kapásból támogatja egy kezdő tanulási igényét – elég reménytelenül hangzott. Maradt volna még az, hogy keresek egy olyan munkahelyet, ahol keresek annyit, hogy meg tudjam finanszírozni magamnak a tanulást.

Illetve ott lebegett még az a lehetőség, hogy megpróbálok informatikaközeli munkahelyen elhelyezkedni, aztán menetközben tanulom ki a szakmát.

Ezek jártak a fejemben, amikor visszafelé stoppoltam Veszprémbe.

De a legfontosabb dolog ekkor már megtörtént. Az egész szegedi kaland volt annyira abszurd, annyira rendkívüli, hogy kirángatott az apátiámból. Igaz, hogy kínomban, de ekkor már röhögtem magamon. És hazafelé már terveket szövögettem a hogyantovábbról.

Persze mielőtt ennyire távolba néztem volna, rendeznem kellett magam körül a dolgokat. Ismerőstől megtudtam, hogy az egyetemen az Ásványolaj tanszékre laboránst keresnek egy kk munkához. Nem egy őrült nagy kihívás, de kaptam valamennyi fizetést – és a legfontosabb, hogy kaptam szállást is a Tudósotthonban. Plusz az egyetem körül maradhattam. Azért csak rengeteg ember kötött oda. Már eleve a Tudósban is volt évfolyamtársakkal kerültem egy szobába, az ott lakó oktatók közül is jóban voltam néhánnyal – gyakorlatilag barátságos környezetbe kerültem.
Igaz, csak négy hónapra, hiszen ennyire szólt a kk munka. Meg el kellett mennem miatta Komáromba, mert hivatalosan a KKV alkalmazottja lettem. Stoppal. Naná.

Nos, laboránsként nem csináltam nagy karriert. Mosogattam. Sokat. Egy ideig.

Aztán egy kisérlethez szükségünk volt egy ötliteres főzőpohárra. Főnököm, Zoltán, erősen a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak, mert ekkora főzőpohárból csak ez az egy darab van az egyetemen. Bólintottam. A kísérlet végén beleraktam a mosogatóba, elkezdtem beleengedni a vizet – és a főzőpohár halk reccsenéssel kettévált. Zoltánnal úgy néztünk egymásra, mint két Muppet figura. Aztán Zoltán elrohant, majd bősz telefonálás után beállított egy újabb nagy főzőpohárral.
– Józsikám, erre már tényleg nagyon vigyázzunk, ezt baráti becsszóra kaptam kölcsön egy kolléga rejtett készletéből!
– Ah – rebegtem, és borzasztó óvatosan elvettem tőle.
Lement a kísérlet, fogtam a főzőpoharat, hogy elmosogatom, csakhogy egy picit – de tényleg egy picit – hozzákoccant a széle az asztalhoz… és az üveg egy éles pattanással elrepedt.
Álltam ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség, kezemben a főzőpohár darabjával és úgy éreztem, itt nyílik meg alattam a föld.
– Józsikám, mára menjél haza, jó?
– Jó – bólintottam fülig vörösen.
Új nap, újabb remények. Zoltán szerzett a Nevikiből egy újabb ötliteres főzőpoharat. Mielőtt hozzányúltam volna, megesketett, hogy úgy vigyázok rá, mint az életemre. Ha ez is eltörik, akkor az ő szakmai karrierjének vége, mindenki csak röhögni fog rajta, hogy itt van a ritka főzőpoharak gyilkosa.
Ember ilyen finoman még nem bánt üveggel, mint ahogy én azt kezeltem a kísérlet során. Befejeztük, venném fel a főzőpoharat az asztalról… és ahogy emeltem, ott maradt az alja. Odaragadt az asztalhoz. A folyadék bánatosan folyt szét az asztallapon.
– De Zoli, én… – hebegtem.
– Józsikám, bazdmeg, te itt többet üvegtárgyhoz nem nyúlhatsz, érted?
– Értem.

Tulajdonképpen innentől aranyéletem volt, tekintve, hogy laborasszisztensként kizárólag üvegtárgyakkal kellett volna dolgoznom. Ergo hivatalos munkát, azt nem kaptam. A munkahelyem egy olyan isten háta mögötti csarnokban volt, hogy a tanszék nagy része nem is tudta, hogy létezem. Zoltán pedig igyekezett elfelejteni.
Három említésre méltó dologgal foglalkoztam. Az egyik mosogatóban összeraktam egy profi ruhafestő berendezést. Raktam bele hőmérőt, keverőszárat, fűtést – és szakmányban festettem magamnak ruhákat. Keresztanyám révén jutányosan jutottam hozzá egy csomó fehér vászon kórházi ruhához – na, azokból próbáltam kihozni a maximumot. Az arara papagáj kutyafasza volt ahhoz képest, ahogy én akkoriban kinéztem. Az egyik tanszéki főmufti nem is bírta elviselni és amikor egyszer végigsétáltam a folyosón (szakáll, hosszú haj, műanyag papucs, mezítláb, bokáig érő barbirózsaszín lifegős nadrág és egy necchálószerűen szétnyúlt csöves pulóver – elvégre még tél volt), nekiállt kioktatni az esztétikus kinézetről. Mindezt egy olyan, vörösbortól hatalmasra duzzadt, rücskös orral, mely helyből űberelte az én egész kinézetemet. Jóságosan mosolyogtam.
A másik fontos dolog egy óriásposzter volt. Valahogy a kezembe került egy francia karikatúramagazin középső posztere, mely egy őrült bonyolult, őrült aprólékosan kidolgozott Rolling Stones koncertet ábrázolt. A képen többszáz figura tolongott, leginkább olyan Dargay Attila stílusban. Imádtam azt a rajzot. És egyszer csak rengeteg időm lett. Az eredeti rajzot bekockáztam, szereztem egy A2-es fehér papírlapot, azt is bekockáztam – és kockáról kockára átrajzoltam, majd átfestettem óriásiba a meglehetősen kicsi eredeti rajzot. Gigantikus munka volt – de megérte. A rajzkézségem hatalmasat fejlődött, sőt, magát a stílust is elsajátítottam.
De a leginkább előremutató dolog a harmadik tevékenység volt. Az egyik szobatársam, akivel már katonakorunk óta jóban voltunk, az egyetemi számítógépnél dolgozott, mint supervisor. Na, neki lett kiadva, hogy ez alatt a pár hónap alatt meg kell tanítania engem a nagyszámítógépre. Nagyjából hogyan működik – és hogyan lehet programozni. Tanultam. Rengeteget. Igaz, illegálisan, de ott voltam a tűz közelében – és óriási volt a motivációm.

Az élet egyébként nagyon kellemes és kiszámítható lett. Mivel teendőt nem kaptam, magamnak osztottam be a napomat. Délig vagy rajzoltam, vagy a gépterem környékén settenkedtem. Ebédelni átmentem a menzára, ahol rendszerint megállapítottam, hogy ma megint nem embereknek főztek – és átsétáltam a Kismocskosba. Két tepertős pogácsa, két kisfröccs. Ez akkoriban a kedvenc ebédeim közé tartozott. A Kismocsiból rendszerint már nem is mentem vissza a munkahelyemre, felsétáltam a Tudósba, átöltöztem melegítőbe és kiszaladtam a Gulya-dombra. Ott futás/gimnasztika kombóval elvoltam egy ideig, majd hazaszaladtam.
Ez alatt a pár hónap alatt nem csak szellemileg találtam rá egy kellemes egyensúlyra, hanem testileg is. Örök hála érte a KKV-nak.

Viszont nem feledkeztem el a hosszútávú terveimről sem. A laboránsi munka csak pár hónapra szólt, utána megint ki leszek rakva az utcára. Nem megoldást kaptam, csak haladékot. Azaz egy kicsit megnyugodtam, de a frász még azért jócskán bennem volt.

Több szálon is elindultam.

1. Hivatalos támogatás
Kihasználva a jó kapcsolatomat, elkezdtem pedzegetni a srácnak, hogy szaglásszon már körbe, nincs-e valamilyen állás a számítógépközpontban. Szívesen veszek bármilyen munkát, takarítok, lyukkártyát lyukasztok, szóval tényleg bármi szóba jöhet, csak legyek ott a környéken, tanulhassak – és támogassák a hivatalos képzésemet a JATE-n. Én tudom, hogy óriási potenciál van bennem, ehhez képest ingyen megkapnak… mire várnak még?
Ez húzódott el a legjobban, igazából határozott választ csak nagyon megkésve kaptam, akkor is véletlenül.

2. Magas fizetésű munka
Fűzfőn dolgozó ismerősöktől megtudtam, hogy most indul egy új üzem üzem a klórozós gyárrészlegtől nem messze. Keresnek melósokat, méghozzá horribilis fizetésért: 18e/hó. Összehasonlításképpen, laboránsként 4500 volt a fizetésem. És a korábban egyetemistaként kapott 2000/hó zsebpénzből is meg tudtam élni. Évekkel később, amikor mérnökként vettek fel egy munkahelyre, akkor kaptam 7800-at. Tehát a 18e az egy akkora szám volt, hogy el se tudtam képzelni. Nyilván rástartoltam. Nem lehet olyan szar munka, hogy ne érné meg. Csak öt évig kell kibírnom, aztán az egyetem után lelécelek máshová. Vegyészmérnök vagyok, ismerem a veszélyes anyagokat, tudok velük bánni… mi bajom eshetne?
Mint utólag kiderült, pont ez volt a probléma. Hogy ismertem az anyagokat. A haverok tanácsára letagadtam ugyan a mérnöki diplomát, csak a vegyipari szakmunkás papíromat jelentettem be – de ez is sok volt.
Egy olyan üzemet építettek fel a külső telepen, melyből összesen három volt a világon: kettő Afrikában, egy pedig itt. Maga a technológia volt olyan, hogy nem tudtál ellene védekezni: annyira veszélyes volt és annyira szartak a munkavédelemre, hogy az üzem zabálta a melósokat. Semmi más nem hiányzott volna oda, mint egy képzett vegyész, aki figyelmeztetni tudja a többi melóst. Ebből kifolyólag csupa péket, postást, cukrászt, hentest meg hasonló fazonokat vettek fel betanított munkásnak – akik persze mentek a nagy pénzért. Hogy élnek-e még… nem tudom.
Mindenesetre engem nem vettek fel.

3. Számítógépközeli munka
Ez se kicsit volt bizarr. De itt egy kicsit visszatérek az idő szerinti sorrendhez.

Májusban letelt a négy hónap, Zoltánnal könnyes búcsút vettünk egymástól. Soha ne legyen rosszabb főnököm.
Én pedig – jobb híján – leköltöztem a fűzfői munkásszállásra.
Létezett akkoriban egy Keminden nevű diákszervezet, ez gyakorlatilag unatkozó/megszorult/kalandvágyó egyetemistákat közvetített Fűzfőre, szakmunkás jellegű melókra. Rajtuk keresztül mentem le egy hónapra. Az is valami. Legalábbis újabb egy hónap haladék.
Ezt az egy hónapot nem részletezném, egyszer már megtettem. Semmi pénzért nem hagytam volna ki az életemből, minden keserűsége és szenvedése mellett bennem már buzgott az akarat, ezerrel dolgoztam a kitörésen.

Úgy tűnt, a haladék ezúttal bejött. A rendszergazda haverom szólt, hogy egy ismerőse keres Svájcba nagygépes rendszerhez programozót. Van egy hónapunk, ő úgy látja, azzal a tempóval, ahogy én szívom magamba az anyagot, van esélyünk arra, hogy ennyi idő alatt szinte nulláról profi szintre hoz fel. A nyelv nem probléma, németül elboldogulok.
Belevágtunk.
Sikerült.
Egy hónap alatt úgy megtanultam a PL1-et, mint a kisangyal.
Pedig – finoman szólva – sem voltak ideálisak a körülmények. Valami olyan embertelen munkát végeztünk napközben, hogy ihaj. (A részleteket lásd az előbbi link alatt.) Meló után változtam vissza emberré, vonultam el a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam a JCL-t meg a PL1-et, írtam egy kockás füzetbe a kódokat, kortyolgattam a söreimet és haverkodtam össze a Berta nevű, roppant kedves roma pincércsajjal.

Aztán hetente egyszer szöktem be az egyetemre, ahol ki tudtam próbálni, hogy amiket írtam, azok mennyire működőképesek. Tényleg szerencsém volt, mert gyakorlatilag az összes supervisorral összemelegedtem, mindegyik tudta, miről van szó és segítettek, ahol tudtak.

Meg is lett az eredménye. A haverom roppant büszkén mutogatott az egyetemen, hogy itt van az az ember, akit egy hónap alatt meg tudott tanítani tökéletesen a PL1-re. Hja, a motiváció. Én meg már azt számolgattam, mi mindent veszek abból a tengersok pénzből, melyet a kinti kolosszális munkabéremből takarítok majd meg.

Eljött az időpont, felutaztunk Pestre. Itt volt a szakmai interjú. Leültünk. Az előttem lévő pacák szakmailag (ZX81 gépi kódú programozás) nagyon penge volt, de a németen elhasalt. Én abszolút nyugodt voltam.
Aztán jött a kérdés: beszéljek valamit a DL1-ről.
Nyeltem egy nagyot. – Nem a PL1-ről? – kérdeztem vissza. Nem, nekik DL1 szakértő kell.
Izé. Az nem én vagyok.
Bakker, egy betű. A PL1 az ugye azt jelenti, hogy Programing Language Nr1, a DL1 meg azt, hogy Data Language Nr1. Ég és föld – dacára, hogy kiejtve teljesen ugyanúgy hangzik mindkét rövidítés.

Leforrázva utaztam vissza Veszprémbe. Oké, hogy most már tudom a PL1-et… de mit érek vele? Tart még pár napig a füzfői klórüzemi szívás… és utána mi lesz? Se szállásom, se munkám.

Június végét írtunk. A három tűzbe tartott vasból kettő elporladt. Maradt egyedül az, hogy kapcsolataim révén bejutok valahogyan az egyetem számítógépközpontjába. Erre minden esélyem megvolt: jóban voltam az összes technikai félistennel supervisorral. Legalább az egyik tudta, hogy mit tudok. A másik kettővel meg sokat söröztem.
Azt a választ kaptam, hogy várjak. Nyáron még a fű sem nő. Majd augusztusban válaszolnak.

Jobb híján hazautaztam a szüleimhez. Mintha nyári szünet lenne. Nagyjából úgy is telt a nyár. Hogy ne essek ki a gyakorlatból, megtanultam assembly-ben programozni a C64-emet.
És persze folyamatosan tűkön ültem. Az ismerősömet telefonon nem tudtam elérni. (Mobil… hehe. 1987-ben?)

Aztán szeptember elején visszautaztam Veszprémbe, mindenféle cucc nélkül. Hétfő reggel beültem a Kismocskosba. A tanszéken üzenetet hagytam a haveromnak, hogy ott várom. Élet-halál ügyben. Az idő telt. Ettem a tepertős pogácsákat, mindegyikhez beküldtem egy kisfröccsöt. Persze nem sokat, mert fontos nap volt. Szívtam a cigiket – és töprengtem. Mi legyen.
A srác nem jött át.
Végül 11.45-kor kifizettem a cehhet, átsétáltam a tanulmányi osztályra és 11.55-kor visszairatkoztam az egyetemre. A beiratkozási határidő 12.00 volt.

A többi már részletkérdés. Egy haveromat behívták katonának, de nem akarta, hogy elvesszen az albérlete, így egy másik haverommal közösen átvettük egy évre. Illetve én csak egy fél évre, mert a megismételt félév után visszaköltöztem a koliba.
A szüleim megadóan fizették ismét a zsebpénzt. A különmunkát közben feladták, így nem lehetett könnyű nekik. Én ekkor szoktam rá komolyabban a tanulás melletti melókra – jellemzően hétvégén kőműveshez, de bevállaltunk szinte mindent. Egy szerencsés öthetes, jól fizető múzeumköltöztetés következményeként vissza tudtam fizetni mindenkinek az adósságaimat. Barátnő fronton is kezdett rendeződni a helyzet, aztán az egész reménytelenül megbonyolódott, majd teljesen bizarr és nevetséges módon ért véget. Utána jött egy sötét korszakom, végül egymásba botlottunk Nejjel, aztán szakítottunk, aztán megint összejöttünk – és azóta jó.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Elkezdtem az egyetemet, ugyanazon az embertpróbáló rendszer ágazaton. Egy év telt csak el az előző kísérlet óta – de a próbálkozó ember teljesen más lett. Megvolt a motiváció. Baromira örültem, hogy egyáltalán tanulhattam. Olyan szorgalmasan jártam be az órákra, mint a kisangyal. (Ha van nekik egyáltalán iskolai képzésük.) Odafigyeltem. Megértettem az anyagot, már az órán. Magasan a léc fölött vittem át az első félévet. A jegyek átlagát tekintve messze az addigi legjobb szemesztert zártam. És a következő félévtől megjelentek az informatikai jellegű tárgyak is.

Hazaérkeztem.

Számító primitív gép

Egy újabb részlete a soha véget nem érő történetnek.

A jelenség röviden annyi, hogy a gép váratlanul lefagy. A kép ottmarad a monitoron, de az egérben kialszik a vörös fény, a zene megáll az utolsó hangnál és azon sípol folyamatosan, az USB csatlakozók kikapcsolódnak, a számítógép pedig nem érhető el semmilyen módon. Csak kikapcsolni lehet. (Mennyire retek már: nem ő kapcsolja le, naná, nem ő dob rajta kék halált – téged kényszerít arra, hogy kikapcsoljad.)

Ott fejeztem be, hogy lepasszoltam Janinak a vasat, hátha lát rajta valami furcsát. Szétszedte, megpucolta az érintkezőket, összerakta, felcserélt egy csatlakozási sorrendet – aztán pár napig tesztelt. Semmi hiba nem volt.

Így kaptam vissza a gépemet.

Beraktam a helyére, bedugtam a fenekébe mindent, bekapcsoltam – majd két percen belül le is fagyott az egész hóbelevanc. A szokásos jelekkel. A következő sikerélményem az volt, hogy bekapcsolás után hamarabb ki tudtam adni a Shutdown parancsot, mint ahogy megint lefagyott volna.

A Kétségbebesés Vermében az ember két dolgot tehet:

  • Szabadjára engedi az érzelmeit és addig rugdossa a falat, amíg fáj. A falnak.
  • Elővesz egy cetlit és számot vet: mi került a mínusz és mi került a plusz oldalra? Jutottunk-e előre ezzel a kudarccal?

Némi töprengés után a második megközelítést választottam. Nagy előrelépés, hogy nem a vasban és nem az operációs rendszerben rejtőzik a hiba. Menjünk végig, mi nem volt ugyanaz, mint Janinál.

  • A billentyűzet és az egér
  • A 82 – leginkább USB porton – rádugott mindenféle periféria
  • A monitor
  • Az áramellátás
  • A számítógépes sarokra jellemző pszi erők
  • A ház szellemei

A két utóbbit – habár respektálom őket – de most kihagytam a problémamegoldási folyamatból. A többinél viszont elkezdtem tesztelgetni.
Kihúztam minden felesleges perifériát. Csak az egér, a billentyűzet, a monitor és a hálózat maradt. Fagyott, mint Leningrád szilveszterkor.

Akkor lehet, hogy áramot nem kap? Végülis, egy konnektorra van rádugva – hosszabbítók erdején keresztül – vagy tíz fogyasztó. Kihúztam mindent, csak azok maradtak, amelyek feltétlenül kellettek.
Fagyott, mint egy Szaratov jégszekrény.

Elkezdtem alaposabban is átnézni ez eventlogot. Igaz, maga a fagyás nem produkál bejegyzést, de hátha akad valami gyanús.

És akadt. Az újraindításoknál mindig kiírta, hogy nem tud betölteni egy pfc.sys nevű drivert, mert az nem ehhez az operációs rendszerhez való. Google. Határozottan szagot kaptam. Azt írták, hogy ez egy rejtélyes eszközvezérlő, mely valamelyik cédéíró szoftverrel kerül fel a gépre. (Azokkal pedig határozottan sokat kinlódtam az utóbbi másfél évben.) És nem elég, hogy rejtélyes – de többen is fagyásokra panaszkodtak.
Kell ez nekem? Nem. Legalábbis ilyen áron. Hogyan lehet leirtani? Erre is elég sok találatot kaptam (komolyan, voltak köztük ilyen ‘éjfélkor keresztúton szüzet áldozunk’ tipusú megoldások is), de ez volt az, amelyik a tuti megoldást hozta. (Habár az esetleírásnak semmi köze az eddigiekhez, meg a pfc.sys sem szerepel explicit módon a cikkben, de maga az eszközvezérlő betöltését a registryből törlendő kulcs alatti egyik bejegyzés írja elő.)

Na, pfc.sys eltűnt. Teszt. Határozott javulás történt: most már csak pár óra után fagyott, mint jegesmedvepisi a levegőben.

Még mindig eventlog. Az ugye teljesen természetes, hogy belekerül egy bejegyzés, miszerint a korábbi lekapcsolás váratlan volt. Hiszen a Windows számára teljesen váratlanul kapcsoltam ki a gépet. De biztos, hogy én? Ugyanis amikor éjszaka ott hagytam tesztelni, majd reggel konstatáltam, hogy igen, éjszaka valamikor lefagyott – akkor meglepő dolgot tapasztaltam: nem azt tekintette váratlan kikapcsolásnak, amikor reggel megnyomtam a gombot, hanem azt, amikor éjszaka lefagyott! Azaz nem csak sima lefagyásról van szó: valamitől újra szeretne indulni, vagy le szeretne állni – de ez nem sikerül neki és lemered.
Beállítottam, hogy hiba esetén ne induljon újra, ott hagytam – és délutánra megint lefagyott.

Szereztem tesztelésre billentyűzetet és egeret. Méghozzá két USB-set. (Az én billentyűzetem még PS2-es, szóval ez is egy hibalehetőség.) Bedugdostam, bekapcsoltam. Egy ideig borzalmasan reszelt a Windows, be sem tudtam lépni, mert a billentyűzetre nem reagált – aztán egyszer magához tért.

És azóta nem tud hibázni. Kipróbáltam mind a négy kombinációt (saját/külső egér/billentyűzet) és minden felállásban ment legalább egy napot. Hiba nélkül. Most például az eredeti felállásban megy, minden csatlakozót visszadugtam, minden periféria működik.

Mi történt? Mi változott?

Például több az ősz hajszálam.

Más változás nincs.

Elméleteim azért vannak:

  • Az USB billentyűzet berakásakor – amikor olyan sokat reszelt a Windows – valószínűleg újrarakta a human interface drivereket is. Ezzel kilőhette a fagyogatós példányt.
  • Amíg az ember keresi a hibát, egész véletlenül ki is tudja javítani azt, miközben fogalma sincs, mi is lehetett az eredeti hiba – és melyik mozdulat volt a javítás.

Jogos lehet a kérdés, hogy ha már végigültem Berlinben egy crash analyzis előadást, hogyhogy nem hasznosítottam az ott megszerzett tudást?
Hát úgy, hogy ez nem crash. Hiába van ott a sötét veremben a nyom, mely a bűnös komponenst azonosítaná, de a gépben megállt az élet, nincs semmi, ami kiírná a verem tartalmát a vincseszterre.

Biztos?

Nos, pont ez volt az egyik vad ötlet az előadáson. Ha lefagyott a gép és semmire sem reagál, akkor csináljunk mi mesterségesen egy crash-t. Kívülről, naná. Odabent már minden fagyott, mint a náthás eszkimó orrlyuka.
Vannak is rá módszerek. Sajnos demóban csak virtuális gépen mutatta be az előadó, az meg ugye nem ugyanaz. Ami nálam megmaradt, hogy egy bizonyos registry kulcs beállításával el lehet érni, hogy ha ps2-es billentyűzetet dugok be, akkor összedől végre a rendszer – és kiírja a memória tartalmát a memory.dmp fájlba. Amit utána már vidáman lehet elemezgetni a windbg-vel.

Roppant sajnálatos, hogy mire ez eszembe jutott, magától megjavult a gép.

Nézzük, mi a helyzet a többi fronton?

Úgy néz ki, tudom kezelni a munkahelyi gépemet is. Ha nem indul, hát nem indul. Elmegyek haza. Na jó, nem igazán. Viszont ha kihúzom a konnektorból, kiszedem az akksiját, majd visszadugok mindent, simán elindul. Mostanság már egyből így kezdem, mire lefő a tea, már indul is a gép.

Ellenben most az ügyfélterminálom romlott el. Csak hogy ne unatkozzak a jövő héten sem.

Berlin Nr.06 / 06

Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet
2009.11.13; péntek

Rögtön nehéz döntés: Schnoll vagy Russinovich? Mindkettő hajnali kilenckor.

Végül következetes maradtam, megint Russinovich-ot ignoráltam. Scott Schnoll: Site Resilience. Ez most ráadásul interaktív. Azaz egy pici szoba, kábé 70 férőhellyel. Azaz nagyon korai kelés. 8.40-kor már csak pár hely volt.
Érdekes, hogy a szomszédban Craddock tart hasonló interaktiv sessiont, aztán alig vannak.

Rögtön kézemelgető kérdések:
Q: – Hány ember munkahelyén van datacenter?
Sok kéz.
Q: – Hány ember munkahelyén van kettő vagy több datacenter?
Talán két kéz.
Q: – A többiek mit keresnek itt?

Újabb kérdés.
Q: – Hányan használnak az Exchange szolgáltatások publikálásában saját tanusítványokat?
Kezek.
Félhangos megjegyzés Scott-tól: – Suckers.

Az első olyan előadás, ahol igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne essek le a szekérről, ennek ellenére néha csak leestem, aztán szaladhattam, hogy visszaugorjak.
De a telephely szintű redundancia soha sem volt egyszerű téma.
Mondjuk, azt viszont nem értem, miért nevezték interaktívnak. Scott egy jól megfogható logika mentén nyomta végig az előadást, ppt volt, kérdés alig. Simán elfért volna egy nagyobb teremben is, mint breakout session.

Exchange és virtualizáció
Bakker. Interaktív. De nagyon. Semmi váz, egy kislány szaladgál a mikrofonnal, míg valaki végre kérdez vagy válaszol. Közte nagy csend. Élvezhetetlen. 10 perc után kijöttem.
Aztán megnéztem a táblát és elszégyelltem magam. Hiszen ott is volt a jelzés a kódban, hogy ez interaktív lesz. Bizony, ezt én néztem be.

Mi van helyette? Rafal beszél a Windows 2008 Server biztonsági megoldásairól. Hmm, szódával elmegy. Dublin terem. A francba, a komplexum túlsó fele. Átcaplattam. Ott egy tábla fogadott, hogy átrakták a Helsinki terembe. Aha. Onnan jöttem. És már 20 perce megy az előadás.

Kihagyjuk.

Email, feed. Megnéztem a nagy firkálófalat. A kedvencem egy tábla, rajta egy stilizált hangya és a szöveg: ‘The ant is near!’. (Mely ugye egy borzalmasan rossz szójáték.)

Aztán gondolkodás. Most egy bazi hosszú szünet jön, aztán majd csak 13.00-kor lesz valami, az utolsó slotban. Megvárjam? Craddock kukázik az AD2008-ban. Basszus, ezt meg kéne. De ma akarok Potsdamba kirándulni és korán sötétedik… az előadásokat meg webcast formában úgyis meg szoktuk kapni, ami persze nem olyan, mint pár méterről figyelni Craddock bácsit, de a Sans Souci park sem úgy néz ki sötétben, mint világosban… szóval pá, Messe.

Megérkeztem Potsdamba – és nem esik az eső.

Nagyítás

Jó nagy séta a parkig. A várost éppen csomagolják befele. Ja, nem. Régészeti feltárás. Akkor kifele.

A park bejáratában éppen turisták torlódnak. Pár percig nézegettem a térképet, majd úgy döntöttem az első lehetséges alkalommal lecsűrök egy kis ösvényen, elég romantikusnak néz ki az a rész. A tömeg meg vonuljon csak a széles úton.
Erre úgy értünk az elágazáshoz, hogy a tömeg pár méterre mögöttem jött. Aztán ahogy meglátták, hogy milyen határozottan mentem be a kis ösvényen, elbizonytalanodtak. (Hülye, hülye… méltattam magamat. Mi lett volna, ha várok pár percet, amíg elmennek?) De aztán csak nekiindultak a széles sétánynak. Hiába, van aki a széles utakra termett, van, aki a keskeny ösvényekre.

Jelzem, eleredt az eső. Kábé 10 perce vagyok a parkban. A leghasznosabb eszközöm a héten a papírzsebkendő, ezzel törölgetem az objektívet.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Turistacsoport kiszállt a buszból, berongyolt a kastély elé, összeálltak, készült egy csoportkép, majd visszarongyoltak a buszba. De legalább meg lehet mutatni az unokáknak, hogy itt is voltunk.
Biztos én vagyok a hülye, hogy negyedórát üldögéltem az oszlopcsarnokban. Melyet ők meg se néztek.

Jelzem, most már szakad az eső, ezerrel. A botanikus kert előtt a páfrány határozottan jól van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az a zöld pacák miért pont sisakot vett fel, ha alsógatyát nem?

Az Orangerie előtt hozzám hasonló magányos turista csajszi. Áll az esernyő alatt, másik kezében fényképezőgép. És vakuval fényképez. A durván 50 méterre lévő palotát. Önbizalom, az van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Túrabakancs rulez. Erdőn, réten, dagonyán… keresztül mindenen a parkban.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Felhívnám a figyelmet a középső képen zajló spontán középkori szexvizsgálatra. Akkoriban még nem sokat kémcsöveztek.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Pont akkor lett sötét, amikor kiléptem a parkból. És nagyjából akkor kezdett el esni az eső, amikor be. De még most is esik, persze.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Immár sötétben végigsétáltam a Brandenburgi kaputól (igen, úgy látszik ilyesmi minden magára valamit is adó városban van) a Brandenburgi utcán (nagyon hangulatos, ha arrajársz, inkább kerülj erre a park felé, még ha hosszabb is). Majd vasútállomás.

Mernél-e Pesten gyerekszállító utánfutót kötni kerékpár után? Mert itt elég sűrűn használják.

Nagyítás

Nagyítás

Ezekhez a képekhez legszívesebben nem is kommentelnék. Mindkettő a főpályaudvar főbejáratánál készült, az egyik balról, a másik jobbról. Nézd meg, mennyi bringa. Ezekkel mindegyikkel idekerekezett valaki, aztán felszállt a HÉV-re és ment a fővárosba. Novemberben. Szakadó esőben. Nem, nem a kocsit vette elő. Pedig Berlinben sehol sem láttam jelentős dugót.
Nálunk meg a neten az autósok hiszik azt, hogy van… hogy egyáltalán lehet erkölcsi alapjuk a kerékpárosok ellen vitatkozni. Mit vitatkozni… acsarkodni.
Sajnos ez is annak a jele, hogy valami nagyon nincs rendben. Pedig elég egyszerű a képlet: rend a fejekben, az annyi, mint az ország gyarapodik, erősödik. Rendetlenség a fejekben, az viszont annyi, mint széthúzás, acsarkodás, az ország szétesése. A szégyen pedig azé, aki mesterségesen szítja a rendetlenséget.

Aztán még egy furcsaság. Potsdam, az nem Berlin, az egy másik város. Habár helyi járatként funkcionáló S-bahn-nal lehet kijönni, de az utolsó három állomás már más zóna, arra nem érvényesek a helyi jegyek. Ezzel én tisztában is voltam, de a jegykiadó automata szoftverében elvesztem. (Mondjuk, sok időm nem is volt rá, mindkét esetben egyből jött a vonat, márpedig ezek csak 20 percenként járnak.) Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a hetes bérletemmel ezt a három állomást. A BVG még így is a pénzénél lesz, hiszen egy hétre vettem a bérletet, aztán csak 5 napig használtam. Hozzáteszem, a jegyeket a cégem utólag kifizeti, tehát azzal, hogy végülis nem vettem jegyet, nem magamnak spóroltam, hanem a cégemnek. Én alapvetően lojális ember vagyok, de ennyire azért nem.
Kifelé nem is volt gond. Visszafelé… annál inkább. A második állomáson ugyanis felszállt egy ellenőr. Egyből elkezdtem izzadni. Szép dolog az elmélet, de ezt a helyzetet a gyakorlatban… az életben nem fogom tudni kimagyarázni. Azért próbáltam növelni az esélyeimet. Igyekeztem úgy fogni a bérletet, hogy ne látsszon rajta a tipusa. De az ellenőrök sem ma jöttek a falvédőről, vonalkódolvasóval olvasták le a jegyeket, bérleteket. Kész. Itt már csak a négylábas megadás maradt, elegánsan átnyújtani az útlevelet, hogy ide kérem a csekket.

Amikor hozzámért a csajszi, odaadtam neki először a bérletet.

Most jön a csoda rész. Nézte, forgatta, nem húzta le a vonalkódolvasóval, elmosolyodott, jó utat kívánt – és visszaadta.

Mi történhetett? Három lehetőségre tudok gondolni:

  • A bérlet – a jeggyel ellentétben – jó Potsdamig. Háát…
  • Az ellenőr azt hitte, hogy ez egy távolsági bérlet és lusta volt lehúzni. Háát…
  • Az ellenőr gondolkodott! Használta az agyát! Volt neki! Azt gondolta, hogy: ‘Nézd már, ez itt egy egyhetes bérlet. Kik vesznek ilyesmit? Hát a turisták. Ennek a szerencsétlennek fogalma sincs arról, hogy olyan helyen jár, ahová a bérlete nem érvényes. Balhézzak vele? Talán meg se fogja érteni, mi a bajom. Aztán ha kierőszakolom belőle a pótdíjat, milyen érzéssel fog már elmenni az országból? Inkább mosolyogva jó utat kívánok neki, hátha megírja a blogjában.’

Istenem, milyen messze vagyunk mi ettől a saját zsebükre dolgozó, a külföldieket direkt különösen lenyúló orkjainkkal. Legalább annyira, mint a tömegközlekedésünk az ittenitől.

Nagyítás

Még megnéztem a berlini főpályaudvart. Öt emelet magas üvegpalota. Vonat csak két szinten jár: a földszinten és az ötödiken. El tudod képzelni, hogyan néz ki ott fent a magasban egy ICE?

Immár otthon. Cipőt levenni élvezet. Minél nagyobb a cipő, annál nagyobb. Nem panaszkodom.

Kolléga beesett este kilenc körül.
– Láttam, voltál fényképezni.
– Honnan láttad?
– Délután eleredt az eső és utána már nem is állt el.

Pakolás. Azt hiszem, jelentősen kitágítottam a kézipoggyász fogalmát. Meg a bőröndöt.

Hazafele
2009.11.14; szombat

A repülőtéren nézegettük a kukáshölgy tevékenységét. Egyenként kiszedegette a tele kukászacskókat, a tartalmukat beleborította egy nagy nylonzsákba – majd visszahúzta a kukába a használt zacskót. Mindezt egy olyan országban, mely sokkal gazdagabb, mint a miénk.
Aztán kolléga szúrta ki, hogy a csajszi szelektív kukákból szedte ki a zacskókat. És borította össze azokat egy nagy zsákba. Hmm.

Megy Prágába repülőgép. Minek? 340 kilométer. Ha beszámolom a repülőtéri időt, akkor a vonattal nagyjából azonos idő jön ki. És akkor ott vannak még a repülőtéri kényelmetlenségek, a kijutások a város szélére, a magasabb ár. Nem sok értelmét látom.

Megint ugyanolyan propelleres géppel megyünk. Mindegy, csak ne nekünk kelljen fújnunk.

Linkek:

Berlin Nr.05 / 06

És még mindig fér
2009.11.12; csütörtök

Bár már reggel van és már megyek a Messe felé, de nem tudok elszakadni ettől a Beátától. Azért minden reggel ezek között az árkádok között vonulni el, nézegetni a különböző pózokban ficergő pucér női testeket – legalábbis elgondolkodtatja az embert, jól tette-e, hogy a biteket választotta.

Ülök a megállóban, mellém ül egy gitáros fazon. Gyorsan behangolja a gitárt, és már pattan is a beérkező vonatra. Hallo, Berlin! – hallom az utastérből. Ez úgy látszik, népszokás lehet. Tegnap este egy másik fazon Bob Marley-t játszott mellettünk a szerelvényen, borzasztó lelkesen és borzasztó hamisan. Majd előkapott egy cédét a zsebéből, hogy csak két euró. A tömeg sokallta az árat. Pedig nem volt egy vaskalapos társaság, mellettünk egy idősebb pár pl. termoszból(1) teázgatott.

(1) Termosz + két pohár, öregesen. Kérsz még, Jens? Kérek, Helga.

Mellettük egy fiatalokból álló társaság élt heves közösségi életet, majdnem fellökték a vonuló újságárust a tálcájával.
Nem mondhatnám, hogy unalmas arrafelé a közlekedés.

15 perccel érkeztem korábban Schnoll eladására. Már csak hátulról a harmadik sorban volt hely. Ráadásul egész nap a Europe2 teremben leszek – és ez az egyedüli hely az egész komplexumban, ahol szar a wifi. Vanni van, de nem enged tovább sehová.
Totál tele a terem, a folyosón még várakozók. Scott felteszi a keresztkérdést: ül a teremben MS alkalmazott? Senki nem mozdul. Senki nem hagyja levadászni magát.

Ez Scott második előadása: remek összefoglalás, az összefüggések logikus elmagyarázásával. Olyanok, hogy pl. az adatbázis sémájának változása ugyan növelte a méreteket, de ezt ellensúlyozták az adatbázis-tömörítés bevezetésével, így összességében még jobban is jártak, persze ezért processzoridővel fizettek. Gyakorlatilag végig fenntartotta a figyelmemet és ezen a rendezvényen ez az első ilyen előadás. Még az órámat sem nézegettem.
Jól kezdődik a nap.

Utána Craddock, IPv6. 25 perccel korábban csak kiváncsiságból benéztem – aztán gyorsan le is dobtam magam az első sorba, közvetlenül az előadó elé. (Ez a kedvenc helyem. Szeretem nézni, ahogy gyöngyözik az izzadtság az orruk hegyén. Viccen kívül, közelebbről jobban sugároznak. Sajnos van, aki csak közelről.) A terem ekkor már egyharmadig telt volt.
Annyira siettem, hogy még a dobozos narancslét sem ittam meg kint. Aztán amikor elő akartam bányászni a hozzáadott szívószálat, akkor vettem észre, hogy baj van: vagy a zacskó volt túl erős, vagy a szívószál nem volt rendesen kihegyezve. Mindenesetre én csak szenvedtem, gyötörtem azt a zacskót, eleinte kézzel, aztán foggal is. Craddock érdeklődve nézte.

Tudom, fellengzősen hangzik, de megint nem volt igazán új. (Ezt most nézd el nekem. Nemrég fejeztem be a network könyvet és abban elég részletesen foglalkoztam IPv6-tal is. Craddock pedig – igaz, a maga vehemens stílusával – de végülis csak be akarta vezetni erre a területre a jónépet.)
Viszont még így is jól esett, izgalmas kaland volt végigkövetni az előadást és az elhangzottakat összepontozni a fejemben lévő képekkel.
Egyébként is… Craddocknál elaludni… úgy sugároz, mint egy atombomba.

Azt hiszem, megint túl magas volt az elvárásom. Valahogy azt hittem, Craddock megteszi a csodát. Nem sikerült.
Van ugyanis egy téma, amelyről nem lehet röviden és közérthetően írni/beszélni. Tudom, én is megpróbáltam. Az IPv4-IPv6 csatornázásról van szó. Anyag – az van. RFC, internet, sőt ott van Joseph Davies IPv6 könyve, amelyben kimerítően (szószerint) részletezi a témát – és egyikből sem érthető meg tisztán. Ezért nem is mentem bele a mélységekbe a saját könyvemben sem, 2-3 oldalon elmagyaráztam a lényeget, de hogy mi zajlik pontosan a motortérben, azt már kihagytam. Craddock is. Elmondta, hogyan keletkeznek a tunelling címek, ezeket hogyan konvertálgatják a hostok/routerek, melyik tipus mire jó – és ennyi. A mögöttes architektúrán, a címadási logikán fénysebességgel robogtunk át.

Az előadás második részét kihagytam. Nem a fentiek miatt. Egyrészt magáról a directaccess-ről már GT tartott egy erős előadást a Techneten és nekem ennyi bőven elég is a témából. Másfelől, ha belegondolsz, félórás szünetek vannak, de 25 perccel korábban be kell ülni… előbb-utóbb torlódások következnek be technológiai fronton: az ember torka kiszárad, koffeinszintje a kritikus alá csökken, az alsó régiókban feszítő érzés pedig lassan katasztrófával fenyeget.

TMG deep drill. Ehhez képest csak funkciófelsorolás és kérdezz-felelek. Persze, hogy a kérdések messze nem 400-as szintűek, nyilván a válaszok sem. Elképzelésnek, végigvivendő szálnak, egy akármilyen logikára felépülő előadásnak nyoma sincs. 400-s szint… röhej. Félóra múlva kijöttem. Az első sorból. A többi meginduló emberrel együtt. Volt pofájuk ezt breakout session-nak nevezni, interaktív helyett.

Nem hittem volna, de átmentem Ilséhez.
Kár volt. Azt mutogatta, hogyan menedzseljük a usereket, hogyan használjuk az ECP-t, meg mi az az RBAC. De nyoma sem volt a korábbi energiának, sokat hibázott a demókban, ráadásul hagyta magát szétkérdezni.
Tipikus kérdés: miért indul olyan böszme lassan a menedzsment konzol? Ilse válasza: azért, mert kevés a memóriája a laptopjában. Erre többen is felhördültek: a tesztszervereikben, nagy kupac memóriával is lassú. Az apropó: a demóban Ilse elindította a konzolt, a tömeg meg nézte, hogy másfél percen keresztül pörög a homokóra. Én meg erre hördültem fel: egy demónál a lassú programokat illik előre elindítani.
Aztán innen is hamar kijöttem.

Ez a dupla kudarc azért eléggé keserű következtetés levonásával járt: egész egyszerűen a nagy nevekre kell nyomulni. Az ismeretlen előadókkal foglalkozni, az lutri. Elég kicsi nyerési eséllyel. Például a windows crash analízis nagyon bejött – igaz, nem csak nekem, mert a visszajelzések alapján holnap megismétlik. De a többi nagyrészt kudarc. (Jó, nem mind.) Ebben a slotban három, ránézésre elég jónak tűnő előadás volt – és azok jártak jól, akik konzervatív módon Russinovich-hoz mentek.

Az esti programnak roppant szimpatikus neve van: ‘Community Drinks’. Csak így, egyszerűen, célratörően. Mit is tehet ilyenkor egy megfelelési kényszerrel megáldott ember?

Habár ez nem szorosan tartozik a témához, de így, a rövid egymásutánban elkövetett két német út után egy dolgot mindenképpen rendezni kell magamban.

Messziről kezdem, és mivel borzasztóan ráérek, így hosszan is. (Szimpatikus pincérek hordják folyamatosan a bort és a rántott sajtgolyókat, ismerőssel pedig több órája nem találkoztam, így beszélgetek a PDA-val. Jó partner, nem pofázik vissza.)

Szóval, általános második óta tanultam németül. Az iskolában so-so, de aztán két évig egy apáca magántanárnál is, na az nagyot dobott a tudásomon. Utána négy év az egyetemen(2), fordítói verseny ezüstérem, záróvizsga, minden.

(2) Ha figyeltél, egy szóval sem említettem az angolt. Nem véletlenül. Angolul semelyik iskolában sem tanultam. 38 évesen kezdtem el autodidakta módon. Igaz, azóta borzasztó energiákat öltem bele, ma már az írás/olvasás folyamatosan megy, de a szóbeli kommunikációban érződik a bizonytalanság, a lassú reakciók. Tipikusan akkor jut eszembe a helyes válasz, amikor már vége a kommunikációnak. Hiába, az idős agyban már merevvé válnak bizonyos struktúrák (can’t teach new tricks for old dogs). Nyelveket tanulni értelemszerűen fiatalon kell, hiszen a nyelv az nem csak nyelvtan, hanem gondolkodásmód is.

No, ott jártam, hogy valamikor jól ment a német, amikor Pestre jöttem a Quelléhez (először oda vettek fel), akkor például németül interjúztam.

Csakhogy volt egy törés. 87-ben szakmai gyakorlaton voltam az NDK-ban (Weimar, Rostock). Ekkor a keletnémetek már teljesen meg voltak kergülve – és ez irgalmatlan felfuvalkodott bunkóságban jelentkezett. Weimarban dobtak ki kocsmából (szószerint), aztán egy egész napot kellett járkálnom, mire egyáltalán kiszolgáltak valahol, mely hely a világvégi vasútállomás melletti üvegkalicka resti volt, ahol rajtam kívül jórészt csupa feka vedelt. Őket sem szolgálták ki máshol. De Rostockban vágtak úgy hátba villamoson, hogy majdnem lenyeltem a leszállásjelzőt. Nos, ez után a kaland után mondtam azt, hogy én ennek a bugris népnek nem vagyok hajlandó ismerni a nyelvét – majd vadul nekiálltam ignorálni, felejteni.

A mostani élmények mutatják, hogy ez nem megy. Amit fiatalkorunkban tanultunk, az megmarad(3), csak éppen búvópatakként rejtőzik.

(3) Moszkvában pl. teljesen váratlanul döbbentem rá, hogy egész jól elboldogulok a helyiekkel.

Na, csak eljutottam a lényegi mondanivalóhoz. 22 évvel később csavarogva Drezdában, Berlinben, örömmel tapasztaltam, hogy a hisztinek vége. A németek egyesültek és lenyugodtak. Újra lehet kultúrnépeknek tartani őket.
Újra lehet használni a német nyelvet.

Community drinks? Community vedel. Hatalmas mennyiségű mindent raktak ki az asztalra. Két repülőgéphangár méretű teremben rengeteg kis asztalnál lehetett mindenféle kaját és gyengébb alkoholt vételezni, na meg a pincérek is hordták mindenkinek. De tényleg úgy képzeljétek el, hogy meglehetősen nagy változatosságban és gargantuai méretekben. Aztán 75 perc múlva közölték, hogy vége a bulinak. Na most, aki nem volt rest és előtte megnézte a napirendben, az már eleve úgy fogyasztott. Aki elmulasztotta, az a vége előtt öt perccel elhangzott figyelmeztetéskor kapcsolt. Őrült tömegek(4) rohamozták meg a pultokat, hogy még egy utolsó kaját és egy utolsó italt zsákmányoljanak, amellyel még el lehet ácsorogni akár az épületen kívül is.

(4) Függetlenül attól, hogy kelet-európaiak vagy nyugat-európaiak voltak. A potya, az potya. Ahogy néztem, az emberek egy golyóstollért vagy egy pólóért bármire hajlandóak voltak, csak ingyen legyen. (Erről az ukrán előadó jutott eszembe: ő mondta, hogy az egyedüli ingyen dolog a világban a sajt az egérfogón.)

Megint egy kis szálloda. Tegnap szétesett a zuhanyrózsa. Kinlódtam vele. Aztán ma is szétesett. Ekkor már csak slaggal zuhanyoztam, mint a tehenek. A szétesett darabot beleszórtam a mosdóba, mondjuk úgy, ráutaló magatartásként. A boy fogta, és összerakta. Természetesen az első használatkor megint darabokra esett. Végül este a kolléga bütykölte meg.
Kiváncsi vagyok, mit fognak felszámolni azért, hogy megjavítottuk.

Berlin Nr.04 / 06

A fejtágítás folytatódik
2009.11.11; szerda

Ahogy megyünk a reggelizőbe, van egy hely, ahol gyengébb a padló. Olyan érzést ad, hogy ‘hé, emberek, vigyázzatok, itt dübörög felétek a deficit’.

Kolléga kifigyelte, hogy a németek tejespohárból isszák reggel a gyümölcslét. Az ugyanis kétdecis, szemben a gyümilétartályok mellé rakott egydecis poharakkal. Élesedik a küzdelem.
Nehogy azt hidd, hogy ez olyan szórakoztató feladat. Azzal a tudattal inni a szállodában pohárszámra a juice-okat, hogy a Teched helyszínén ingyen van. Hektoszámra.

8.15-kor indultunk el az 5 megállónyira lévő konferenciaközpontba. A gond az volt, hogy nem csak mi, hanem nagyjából több ezer ember, nagyjából ugyanekkor. Az első vonatra nem is fértünk fel. És már ez a vonat is egy csomót késett, pont a tömeg miatt. A második vonat már megvolt, aztán sor a ruhatár előtt… nem részletezem, 9.05-re értünk a teremhez, esélyünk sem volt bejutni. Mindegy, nem is érdekelt annyira a Windows 2008 multi-site clustering. (Nem a fenét. Ha képes voltam miatta hajnali hétkor felkelni…)
Szóval tényleg probléma a korlátozott számú hely, ez látszik abból is, hogy a microsoftos srácokat be sem engedik a termekbe.
– Mindent az ügyfélért – möndták tegnap este, nem túl őszinte mosollyal.
Így maradt az, hogy kávézgattam, átnéztem a levelezésemet és a feedjeimet.

A következő kinézett előadó Ilse van Criekinge. Az írásait már olvastam, eléggé szürkék. Információvédelemről fog beszélni. Meglátjuk.
Végül jobb lett, mint vártam – annak ellenére, hogy a cenzorkodás nem a kedvenc területem. De tudomásul kell venni, hogy ez is része a terméknek, méghozzá erősen fejlődő része. Transport rule-ban moderálásra küldés, transport rule-ban IRM integráció (akár custom template-tel is – mindez a megszokott feltétel/kivétel opciókkal… látványos. Ha akarjuk, ezerféleképpen tudjuk megkeseríteni a felhasználóink életét. Amíg nem csinálnak maguknak egy webes gmail fiókot.

A tegnapihoz hasonlóan ma is kihagytam az ebédet. Bekaptam két fánkot, kóla, kávé – és jól is voltam. Nem hátrány, hogy így nem alszom el az előadásokon. (Meg egyébként is utálom a lazacot.) Igaz, tegnap többen is lehülyéztek, hogy kihagytam a kötözött bajor sonkát knédlivel.

Ebéd helyett sétáltam egy nagy kört. Megnéztem, mi van az ATE (Ask The Expert)(1) szekcióban. Ide lehet MVP-ként jelentkezni és akkor ingyen van a belépő. Igaz, egész nap ott kell állni a standon és válaszolgatni az érdeklődők kérdéseire.
Kiváncsi voltam, az Exchange standnál kik vannak. Elég rendesen leesett az állam: Scott Schnoll osztotta az észt. Scott jelenleg tudomásom szerint Exchange HA (High Availability) és storage területen a legnagyobb élő szakértő – és valamelyest ért a többi területhez is. Igaz, nem MVP, hanem MS alkalmazott – de a jelenléte igen erőssé teszi az Exchange ATE szekciót.

(1) Idén átnevezték TLC-re. (Technical Learning Center?)

A következő előadás – minő meglepetés – pont Scott Schnoll, Exchange 2010 HA. (Holnap lesz storage.) Tanulva a tapasztalatokból, 35 perccel korábban már beültem. _Ezt_ az előadást semmiképpen sem akartam kihagyni.
Végül egy kicsit csalódottan jöttem ki. Persze furcsa ilyeneket írni, hiszen Ilsétől nem vártam sokat, ehhez képest volt kellemes meglepetés, Scottól meg nagyon is sokat vártam, ahhoz képest volt az utóíz kellemetlen – pedig abszolút értékben bőven az utóbbi volt a jobb. Csak az a baj, hogy azokra lett pozicionálva az előadás, akik nem sokat tudnak az Exchange 2010 HA újdonságairól. Akik már képben voltak, azok számára talán az előadás 10%-a volt max újdonság. De micsoda 10% ez – bőven megérte miatta végigülni az előadást.
Akartam kérdezni is, de Scott – a többiekkel együtt – leintett, hogy majd szünetben, a TLC standnál.
Aztán előadás után kimentem a friss levegőre és kiszellőzött fejjel megválaszoltam mindkét kérdést magamnak. Tanulság? Impulzív kérdésfeltevés előtt mindig szívjunk egy kis friss levegőt, hátha elég a saját agyunk is. Ráadásul a végiggondolás során egy csomó minden a helyére is került a fejemben.

Most éppen egy ‘Hozzunk ki minél többet az Exchange szerverünkből’ előadáson ülök. Jól sejtettem, késő délután, névtelen előadó – pár perc késéssel érkeztem és még így is bőven volt hely.

Piszok sok szám, elég sok redundáns információ. Ami egy átlagos mérnöknek kell, itt megtalálható. Meg ott van az új Mailbox Calculator, aztán a Deployment Assistant. Igaz, a hapi elkezdte magyarázni azt is, hogy mi miért van így – de ettől még nem lett élvezetesebb a száraz anyag.

Ekkor már egy kicsit zsongott a fejem. Legalábbis a személyzet nem is nagyon fogta vissza a jókedvét, amikor látták, hogy a teámba neszkafé port teszek cukor helyett.

Utána egy újabb előadás. Charlie Chung. Olyan területről, melyről alig hallani az Exchange 2010 szerverrel kapcsolatban: What’s new in the Footrinca Street HTS role?
Nos, egyrészt a shadow redundancy. Okos dolog, igyekszik állapotfüggetlenné tenni a HTS szerepkört, hogy tényleg adatvesztés nélkül legyenek redundánsak a HTS szerverek. (A magas rendelkezésreállásnál mindig az adatbázisokkal van baj. Milyen adatbázis van a HTS szerepkörnél? A queue. Na, ennek az elemei replikálódnak az árnyékban.) Csak éppen nekem úgy tűnik, hogy ez már reménytelenül túl lett komplikálva. Egy kicsit ki lett bővítve az SMTP protokoll parancskészlete, és azon keresztül megy a replikáció a HTS szerverek között. Amíg működik, addig persze oké. De kerüljön akár egyszer is porszem a fogaskerekek közé – ember legyen a talpán, aki egyenesbe rakja utána a dolgokat.

Egy későbbi blokkban újabb érdekes téma. Már eleve csorgott a nyálam, amikor megláttam az első dián, hogy ez is lesz. ‘Email routing in the Exchange 2010’. Aztán az első mondat Chung-tól: ‘gyakorlatilag ezen a területen nem történt semmi változás a 2007-hez képest’. Majd elkezdi részletesen mesélni a 2007-es termék viselkedését. Ugyanaz jutott eszembe, mint a Krétakör Niebelung-legenda feldolgozásában Voglindének, az egyik nimfának, amikor valamelyik orgián Siegfried a szokásos módtól eltérően váratlanul seggbedugta: Ezt most miért?

Visszafelé már annyira éhes voltam, hogy ahogy kijöttünk az S-bahn megállójából, rögtön nekirohantam egy döner kebabosnak. Teljesen más ember ment tovább a bódétól.

Fent ittunk egy sört, a kollégám elment csetelni egyet a családdal (nem 19 éves házas, mint én), majd azt mondtam, hogy végre nem esik az eső, menjünk éjszakai Berlint nézni.
Ahogy kiléptünk az ajtón, elkezdett csöpögni az eső. Ahogy feljöttünk az Alexanderplatzon az állomásról, akkor már erősen szakadt.
Nem, nem írom le, milyen gondolatok kavarogtak a fejemben. Hétfőn hét órán keresztül gyalogoltam szakadó esőben és éppen borzasztóan elegem volt már a csapadékból. Erre egész nap nem esett… csak akkor, amikor nekiindultunk este nyolc körül a városnak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Lehet, hogy gyönyörű a múzeum-sziget és az Unter dem Linden – de sötétben, szakadó esőben sokat veszítenek a bájukból. Ettől persze még végignyomtuk a tervezett távot, Brandenburgi kapu, Reichstag, Potsdamer Platz, Checkpoint Charlie.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Itt, az utóbbi helyen kezdtem verni a fejem a falba. Szerencsére éppen volt is fal a kéznél. Rájöttem, miért kinlódok most annyit a fényképezőgéppel és miért nem sikerültek jól a hétfői ünnepségről sem a képek. Elfelejtettem fényerőt állítani a gépen. ISO400 erőséggel nyomtam végig az esős éjszakákat, vaku nélkül. Nem csoda, hogy olyanok lettek a képek, mintha kompakttal készültek volna. És persze a hétfői nap megismételhetetlen. Nem mondhatom a berlinieknek, hogy legyetek kedvesek, ismételjétek meg az ünnepséget, mert elfelejtkeztem egy fontos beállításról a fényképezőgépen.
Illetve mondhatom, de kigúnyolnának.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Mérgemben körbefényképeztem Beate Uhse birodalmát. A főhadiszállás (a világ első szexboltja + múzeum) itt van, rögtön a szomszédban. Már csak az adottságaik miatt is érdemes lett volna megismerkedni a hölgy csapatával. Hát igen, a Teched-től eltérően ebben az épületben már nemcsak fejtágítás történik. Külön tetszett az – egyébként a világon legnagyobb és reggel kilenctől éjfélig nyitvatartó – Erotika Múzeum kirakatában a próbababák kreatív felhasználása.

Hajnali egy körül van, éppen a blogsörömet kortyolgatom – és kezdek áttévedni a sötét oldalra. Holnap borzasztóan erős napom lesz – mind az öt slotban van jó előadás, ezek közül három 400-as szintű és a maradék is olyan, mint pl. Scott Schnoll előadása az Exchange és a storage eszközök viszonyáról. Nem elég, hogy fárasztó menet lesz, de mindegyik előadás kötelező kategória, azaz legalább 20 perccel korábban ott kell lennem.
Szóval egyre sanszosabb, hogy a reggel kilenckor kezdődő Personal Archive előadást kihagyom. Nagyon korán kell hozzá kelni, aztán tömeg és tömeg mindenhol, majd utána fáradtan végignyomni négy előadást. Inkább nem.

Berlin Nr.03 / 06

Az első igazi fejtömő nap
2009.11.10; kedd

Reggel túlzottan éhes sem voltam, meg ma nem is lesz fizikailag olyan megerőltető napom, mint tegnap… de aztán eszembe jutott a minibáros sör ára és erőt vettem magamon: újra leküldtem egy négyfogásos reggelit, sőt, a Walldorf salátás kört ki is egészítettem egy kis sajttal, sonkával.
Próbáljuk meg egálra kihozni a meccset.

Amerikában fél literes Starbucks poharakkal mászkálnak az emberek az utcán. Berlinben műanyag poharas sörrel sétált a jóember a járdán, amikor kinéztem az átriumból. Reggel 9.30-kor. A szállodanegyedben. Öltönyben. Kirakatokat nézegetve.

A recepción átfutottam a sajtót. Trotzdem Dauerregen. Tökéletes kifejezés a tegnappal kapcsolatban. ‘Dacára a tartós esőnek’. Tessék észrevenni, hogy külön szavuk van a kitartó esőre.

Üldögéltem az S-bahn megállójában, vártam a vonatot. Hangsúlyozom, egyszerű megálló, olyan, mint nálunk a HÉV. Aztán a szemem rátévedt a tőlem jobbra lévő üvegkalitkára. Nocsak, egy utaslift. És működik. És használják. Aztán balra néztem, ahol egy picit duci kukát láttam. 3 részre volt osztva, mindegyiknek külön bedobója volt. Szelektív szemétgyüjtés, ugye. Aztán elkocogott mellettünk egy ICE szerelvény. Azért belegondoltam, hány fényévre vagyunk ettől a hévünkkel, a mávunkkal és a bkv-nkkal. Mert a sok igénytelen embernek ez is jó és nem hajlandóak egy forradalommal elsöpörni ezt a betokosodott agyú bagázst, mely ma felel a tömegközlekedésért. Nálunk már régóta lángokban kellene állniuk az állomásépületeknek.

Egy komment a fenti írás mellől:
Ahhoz, hogy ez a helyzet bármikor is változzon, nem a MÁV-on kell változtatni, hanem ezeket a vérszívó elemeket kell eltávolítani a közéletből, az adópénzeken eltartott cégek, szervezetek közeléből (szerintem pedig az ország közeléből). A baj csak az, hogy ez nem fog megtörténni magától, felülről. A hatalom érdeke a hatalom. A külföldi hatalom érdeke a hatalom kiszélesítése. A piaci vállalatok érdeke a profit. Egyedül a magánembernek érdeke egy élhető ország, és ezt senki sem képviseli helyette. Ezt kéne megérteni, ezt kéne “megértetni”.

Nagyítás

Teljesen meglepő: a belépő gombában óriási HP logó, MS logó sehol. Utána az összes lépcsőfokon HP logó. Mennyibe kerülhetett ez nekik egy MS rendezvényen?

Első előadásom a sorozaton. Rögtön az első demó durva pofáraesés. Nem működik a switch, aztán mire sikerül átkapcsolni, kiderül, hogy a virtuális gépek éppen belefagytak egy restartba. Aztán nem megy a visszakapcsolás, a segéderő hölgy futva érkezik – megint – aztán pont amikor odaér, az előadónak végre sikerül kapcsolnia. Nagy taps fogadja a segéderő értelmetlen megfuttatását. Később a fazon megint megpróbálja a demót, de a segéderő már nem mozdul. Aztán a sokadik kisérlet után már én mozdultam. Kifelé. Pedig a téma forró lett volna, Exchange 2003 – 2010 átállás, együttélés. Kár, hogy erről esett a legkevesebb szó.

A nagy kérdés: kabát vagy táska? Ha táska, akkor ruhatár. 7000 ember azért már tud torlódni nyitáskor, záráskor. A kabátot viszont kényelmetlen hordozni. Meg nem lehet benne kólát, rágcsálnivalót spájzolni estére. (Nem, defaultban nem vagyok ennyire zsugori, csak a minibárral nem bírok megbarátkozni. Boltot meg még nem láttam a környéken.) Persze az igazi a hátizsák lenne, de azt meg nem hoztam el. Mint ahogy az is kiment a fejemből, hogy ha túrabakancsban jövök, akkor feltétlenül hozzak papucsot is – egyébként hülyén fogok közlekedni a szállodán belül.

Egy eldugott lépcsőn sétáltam lefelé, a felfelé menő mozgólécsőn egy hapi és egy lány szorosan összebújva smároltak. Mindkettőjük vállán ott lógott a teched táska. Már a geek-ek sem a régiek.

Az első, komolyan bosszantó tapasztalat: sokszor már nincs hely. Mint kiderült, azt a bizonyos előadást GT nem hallgatta végig, mert 20 perc után kitessékelték. Mondván elfogytak az ülőhelyek. Ugyanebbe futottam bele most én. Mark Minasi előadására mentem volna, kábé 10 perccel korábban értem oda – és már nem volt hely. Be sem engedtek. Kész szerencse, hogy szakmailag azért elvagyok enélkül az előadás nélkül – de azért egy élménnyel biztosan szegényebb lettem.
Nem minden nap hallgathat meg az ember egy stand-up komédiát az IPv6-ról.

Aztán végigsétáltam a harmadik emeleti, összesen négy nagy előadó előtt – és mindegyiken kint lógott a session full tábla. Ez az, ami már durva. Az ember(1) kifizeti a nem kevés beugrót (fél milla) – és akkor nem jut be az előadásra. Nem csak úgy véletlenül nem jut be, hanem módszeresen: a nagy előadótermek várhatóan megtelnek, jóval a kezdés előtt. (Igaz, a két utolsó slotban már más a helyzet, addigra sokan lelépnek.) Azért emlékszem, Barcelonában volt egy 5000 fős előadó terem, a sztár előadókat eleve oda szervezték. Én meg most figyelhetem, hogy az általam feltétlenül megtekinteni kívánt ütős előadásokra (Craddock, Schnoll, Russinovich) már 20 perccel korábban beüljek. Igaz, így nincs szünet, nincs kávé, nincs spontán beszélgetés – van helyette 20 perc eseménytelen ücsörgés egy teremben.

(1) Na jó, a cége, de ez manapság nem annyira egyértelmű, lásd tanulmányi szerződések.

Jó persze, az ilyen váratlanul felszabadult lyukakban is van élet: ilyenkor nincs tömeg a közösségi helyeken, el lehet menni vécére, lehet játszani a hands-on-labokkal, terminálról át lehet futni az rss feed-eket… és kellenek is ilyen megpihenések néha. De nem ennyiszer. Meg kellene valami, hogy lefárasszon.

Szóval eddig nem túl virágos a kedvem. Fél három, volt egy technikailag besült előadás, meg egy, amelyikre nem jutottam be.
Azért ezt a beugrót már nem olyan egyszerű kávéban lefogyasztani.

A központi lépcsőházban a második emeletről a harmadikra nincs se lépcső, se mozgólépcső. A világvégére kisétálva már van, de jelen helyzetben, amikor egyáltalán nem mindegy, mikor érsz oda egy teremhez, mindenki inkább a liftet használja. Ahol persze borzasztó nagy a tömeg. Nem csak előtte, odabent is. Éppen bepréselődtünk egy csomóan, amikor befurakodott egy idősebb, öltönyös úriember. Magasra emelte a poharát, majd vigyorogva közölte, hogy forró kávé van benne és nem fél használni. Egyből lett helye.

Jelzem, hogy a mostani előadást (windows crash dump analysis) is el lehetne kezdeni tíz perccel korábban. Szabad hely ugyanis már nincs. Kifejezetten bizarr, hogy csak ülünk itt a néma csendben és nem történik semmi.

Ez egy nem tudatos választás volt, de nagyon jó. Hogy miért érdekelnek ilyesmik? Hát, izé.

Ajánlom mindenkinek figyelmébe a windbg progit, ezen belül is a kd parancsokat.
Nyomtam a screenshotokat bőszen (szószerint, a mobillal) – aztán kiderült, hogy a végén le lehet tölteni a ppt-ket.

És persze a régi kedvenc, a notmyfault progi.

Volt kolléga mesélte. Odament a Kaspersky standhoz megkérdezni, miért vegyen Kaspersky terméket, ha az engine benne van a Forefrontban is?
A válasz az volt, hogy az illető nem ért a szakmai kérdésekhez, ő csak presales.
– Dehát ez pont presales kérdés! – csodálkozott rá a kolléga.
Kapott egy ajándéktollat.

Forefront előadás: ‘Együtt hatékonyabb’… azaz Exchange 2010 és Forefront 2010.

Bevezetés: a phising előretörése. A legjobbkor: pont ma kaptam. Itt.

—–Original Message—–
From: MICROSOFT CORPORATIONS SWEEPSTAKES PROMOTION [mailto:info@microsoft.com]
Sent: Sunday, November 08, 2009 12:36 PM
Subject: WINNING NOTIFICATION!!

Microsoft Corporations:
Customer Service
Your Reference No: PKO-L/200-MIC
Your Batch No: 2739/YH8/220042

OFFICIAL WINNING NOTIFICATION.

We are pleased to inform you of the release of the long awaited results of
Sweepstakes promotion organized by Microsoft, in conjunction with the
foundation for the promotion of software products, (F.P.S.) held this November
2009,in The Spain. Where in your email address emerged as one of the online
Winning emails in the 2nd category and therefore attracted a cash award of
250,000.00 (Two Hundred and Fifty Thousand Euros) and a Toshiba laptop.

To begin your claim, do file for the release of your winning by contacting our
Foreign Transfer Manager:

Mr. Harrison Fabio
Tel/0034-672-508-728
Fax/0034-911- 414-304
Email:winners@mcrosoftonline.com

The Microsoft Internet E-mail lottery Awards is sponsored by our CEO/Chairman,
Bill Gates and a consortium of software promotion companies. The Intel Group,
Toshiba, Dell Computers and other International Companies. The Microsoft
internet E-mail draw is held periodically and is organized to encourage the
use of the Internet and promote computer literacy worldwide.

Congratulations!!

Sincerely,
Mrs. Regina Luke
Promotions Manager.

Egész hihető, nem? Apró hülyeségeken buknak meg. Például hogy novemberben már nem Spanyolországban van az MS fő rendezvénye. Aztán 250e euró mellett eléggé bohóckodásnak tűnik az a Toshiba laptop. Én ott kezdtem el vigyorogni, amikor megláttam Mr. Harrison Fabio emailcímét. Kihagyták belőle az egyébként is nehezen észrevehető ‘i’ betűt. (Ilyenből van aranyos munkahelyi sztorim is, egyszer majd elmesélem.) Végül a legnagyobb baki, az a Bill Gates, mint CEO. Ezt azért már elég sokan tudják, hogy nem igaz.
De egyébként félelmetes. Már nem olyan elszállt marhaságokkal támadnak, hogy Bill Gates minden levél után fizetni fog neked 5 dollárt, nem. Ez egy egész hihető dolog is lehet egy olyan ember számára, aki szokott MS rendezvények körül mozgolódni, akinek megvan az emailcíme valahol az MS birodalomban. Csak a fenti apróságokon bukik el a levél.
Na meg persze a fejlécből:

Return-Path: <info@microsoft.com>

Ez meglepő módon jó.

X-Spam-Flag: YES
X-Spam-Score: 8.265
X-Spam-Level: ********
X-Spam-Status: Yes, score=8.265 tagged_above=2 required=6.31
tests=[BAYES_99=3.5, L_P0F_UNKN=0.8, MISSING_HEADERS=1.292,
SPF_SOFTFAIL=0.596, SUBJ_ALL_CAPS=2.077] autolearn=disabled
X-Amavis-OS-Fingerprint: UNKNOWN
[S4:49:1:60:M1460,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N:!:?:?], (link:
ethernet/modem), [216.168.96.13:45629]

Na, innentől vicces a történet. (Bár ezt már spamfilter teszi bele. Ha ilyenünk nincs, akkor a továbbítási útvonal buktatja le a rosszfiút.)

Előadó: – Mi, mint MS, mindig end-to-end megoldásban gondolkodtunk.
JoeP: – Aha, azért vettétek meg szőröstől-bőröstől a Sybari-t.

Viszont az előadó nagyon jó. Ukrán medve, de higgadtan, okosan nyomta.

Ma este volt a Welcome Reception. Ez olyasmi, hogy a kiállítócsarnokba beraknak egy csomó asztalt, tele borral illetve sörcsappal, meg vannak kajás sarkok, meg élő zenekar – aztán hadd szóljon. Erre szokták azt mondani marketingnyelven, hogy networking, technológiai nyelven meg, hogy kötetlen, laza szórakozás. Beb@szás(2), az nem: nincs két órás az akció, én részeg embert egy darabot nem láttam. (Viszont utána a boltban(3) összefutottam Teched belépőt viselő emberekkel, akik vállukon vitték ki a láda sört, szóval nem tagadom, hogy néhányan azért elindultak az úton.)

(2) Csak a keresőmotorok miatt finomkodok. Mégse az ordenáré szám miatt legyek már ismert a neten. Meg egyébként sem akarom beelőzni Fischert. :-P

(3) Igen, bolt. Megtaláltam. Azért volt nehéz, mert ölég hülye neve volt. Semmi Lebensmittel, hanem önkiszolgáló üzletközpont. Igen, vettem porter söröket. Miért, mit gondoltál? Ja, meg rágcsálni mézes-mustáros-chilis kockákat és roston pörkölt, sós dióbelet. Kifejezettem szeretem az ilyen vad cuccokat. Nem véletlen, hogy ebben az országban íródott a Május 35.

Szóval álldogáltam az egyik félreeső sarokban és éppen a haverokat vártam, akik a labirintusban valahol felém igyekeztek. Közben a pincércsajokat figyeltem, természetesen szigorúan szociológiai célzattal. Félelmetes, mennyire látszik, ki milyen családból származik, milyen neveltetést kapott (plebejust/patríciust) – és egyáltalán, milyen viselkedés van a génjeiben. Alapvetően két tipust különböztettem meg. Az egyik, a tehenészlány. Sürög-forog, határozottan megmarkolja a tálcát, kicsit előrehajolva, tettrekészen igyekszik ki az üzlettérbe. Közvetlen, mosolyog, szvsz ha valaki megfogná a mellét, még azt is vigyorogva legyintené képen. (Nem teszteltem.) Kicsit tenyeres-talpas, kicsit földszagú, de lelkes és látszik rajta, hogy akar.
A másik, a hercegnő. A tartása, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kihúzza magát, has behúzva, mell kidomborítva, hát egyenes. Lépni is óvatosan, lassan lép. A feje tartásán érződik a méltóság. Ő is dolgozik szorgalmasan, nem áll meg, nem pihen – mégis egy légies lassított felvételhez hasonlít, ahogy mozog az asztalok között. Hogy mit csinálna, ha megfognák a mellét – fogalmam sincs, mert valószínűleg senki sem merné megtenni itt az asztaloknál. Lehet, hogy a pillantásával égetné szénné az illetőt.
De a legfurcsább az egészben, az az, hogy amikor az ember nézelődik és véleményt alkot, az nem csak a lányokat minősíti, hanem a véleményalkotót is. Az, hogy a kettő közül melyik mentalitás a vonzóbb, az pontosan jelzi, hogy a _megfigyelő_ melyik oldalon áll.
Én ilyen szempontból mindig is a tehenészlány típusba tartoztam(4). A méltóságról olvastam ugyan, hogy mi az, de igazából felfogni és alkalmazni csak Márai naplói óta tudom. Nekem a közvetlen csajok mindig is jobban bejöttek. A hercegnőket elismerem, tisztelem – de még beszélgetni is képtelen vagyok velük.

(4) Ne zavarjon meg senkit a tehenészlány-hercegnő perjoratív értelmű szembenállása. Maga a kifejezés nem minősít senkit. Arról van csak szó, hogy ki melyiket helyezi első helyre: a racionalitást vagy a stílust. Konkrétan Nej, aki háromdiplomás, kiművelt emberfő, hozzáállása alapján mégis tehenészlány. Amikor például 1996-ban költöztünk Úrkútról Pestre – ketten, ahogy kell, én szereztem és vezettem a kisteherautót – majd azt mondtam neki, hogy te az emeleti teraszról kihajítod a kétszemélyes széthúzhatós ágyat én pedig lent elkapom, akkor nem azért kezdett el tiltakozni, mert letört volna tőle a körme, hanem azért, mert végiggondolva a folyamatot, úgy érezte, nem tudna rajta annyit fékezni, hogy engem ne üssön agyon az ágy. Emiatt helyet cseréltünk és én dobtam a fejére a kanapét.

Aztán kilenc körül vége lett a bulinak, a zenészek leálltak, a pincércsajok elkezdték nem utánatöltögetni a borokat(5), szóval be lett húzva a fék. Hazamentek a legények.

(5) Pedig ez pont az a fajta bor volt, mely a harmadik-negyedik pohár után kezd ízleni. A jó német vörösborokról nem sok könyvet lehet teleírni, maradjunk annyiban, hogy ez már azzal is kiemelkedő volt, hogy se rossz, se jó nem volt.

A szálloda persze hozta a formáját. Pusztán csak annyit akartam megnézni, hogy van-e hely behűteni a sörömet, aztán kinyitás után vettem észre, hogy le volt pecsételve a minibár ajtaja. Úgy elgondolkodtam, hogy ebből vajon mit tudtak meg? Se ki nem vettem semmit, se be nem raktam semmit – pusztán a pecsét szakadt el. Ezért vajon mennyit fognak felszámítani?

(Bár ahogy beszélgettem régi kollégákkal, náluk sem ideális a helyzet: egyikük olyan helyen lakik, hogy fűtés, az nincs. Mondjuk, emiatt nem kell foglalkoznia a minibár hűtőjével sem, hiszen a helyiség eleve pincehideg.)

Berlin Nr.02 / 06

Berlin ünnepel
2009.11.09; hétfő

Nyolckor ébresztő, reggeli. Svédasztal. Gondolva a hosszú napra, négyfogásos reggeli: tojásrántotta szalonnával, Walldorf(szerű) saláta egy csomó uborkával, paprikával, paradicsommal, egy adag croissant, muffin és egyéb sütik, majd ananász és gyümölcssaláta. Ezzel estig kitartok.

Közben jön a rossz hír telefonon: kábé háromezren állnak sorba. Nem rettentünk el. Csak egy kicsit.

Aztán félre lettünk vezetve, emiatt leszálltunk a jó S-bahn-ról egy istenhátamögötti megállóban, így viszont pont összefutottunk GT-vel és Budai Petivel, akiket leszállítottak ugyanitt egy másik S-bahn-ról, ócska, ‘végállomás’ kifogással.
GT elújságolta, hogy gyönyörű a kilátásuk a 34. emeletről, pont ott van melletük a tévétorony. Én meg elújságoltam neki, hogy a mi kilátásunk sem rossz, pont rálátunk az ablakunk alatt elcsattogó S-bahn-ra. Néha elmegy ott egy-egy ICE is. Az utóbbi a csendesebb.

A hírnök nem hazudott, tényleg borzasztó sokan voltak. Meg is fogadtam, hogy ahogy végzek, felmegyek egy lépcsőn és lefényképezem ezt a borzasztó tömeget. Aztán amikorra végeztem, elfogytak a sorok.
Hiába, érkezni tudni kell.
Meg távozni is. Én már otthon beosztottam a napjaimat és rögtön a pihenőnappal kezdek. Mindösszesen egy darab félig izgalmas előadás lett volna ma összesen, melyen elgondolkodtam ugyan, de GT elárulta, hogy ő megy rá, márpedig ha ő megy, akkor egyszer úgyis elmondja a Lurdyban, ha hallott újat.

Szóval irány a város.

Leccucoltam a szállodában, még egyszer leellenőriztem az útitervet és nekivágtam. Fontos volt az útvonal is, meg az időzítés is, mert ma fog Berlin megőrülni. Ma van napra pontosan a 20. évfordulója a fal ledöntésének. Politikusok, tömeg, felhajtás. Na ez az, amiből én csak mérsékelten akartam kivenni a részem.

Kezdtem az állatkert mellett, méghozzá úgy, hogy besétáltam egy őrült nagy parkba.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez a park teljesen el is vezetett a Brandenburgi kapuig, még akkor is, ha elég rendeseket tekeregtem benne. Na, itt már látszott a felhajtás. Amerre a szem ellátott, televíziós közvetítő kocsik az egyik oldalon, rakodógépek a másik oldalon. Tömeg viszont még nem volt, így kényelmesen végig tudtam nézni mindent, a dominókat egyenként, a forralt boros/sült virslis bódékat párosával.
Volt a helyzetnek némi fonákja is. Nagyon-nagyon régen többször is elsétáltunk ehhez a térhez. A keleti oldalról. Aztán próbáltunk nagyot nézni, akkorát, hogy minél többet lássunk a túloldali szabad levegőből. Végül hazamentünk.
Most pedig megint le van zárva a tér – csak éppen a nyugati oldalról érkezem. Szerencsére ez csak fal imitáció, nem is kell túl nagyot kerülnöm, hogy átjussak rajta. Katonák helyett csak rendezők állnak sorfalat: táskaellenőrzés.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A keleti oldalon folytattam a sétát. Unter dem Linden. Szembe a tömeggel. Meg a vízzel. Eddig ugyan nem mondtam, de a szállodától kezdve végig az egész gyalogtúra alatt szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Dehát aki a drezdai esős kirándulásokon edződött, annak ez nem számít. Túrabakancs, teflonbevonatú télikabát, esővédős fényképezőgép-táska. Aztán le van tojva az idő, csak köd ne legyen.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Jöttek sorban a szép épületek. Operaház, Humboldt egyetem, Katedrális, Múzeum-sziget, Rathaus.

Nagyítás

A két öreg. Mindig is határozott véleményem volt róluk. Csak éppen ez a vélemény változott hol ide, hol oda.
Ma már nemigen tudom hová tenni őket. Jót akartak? Nem tudták, mihez adtak ideológiát? Naívak lettek volna? Nem hiszem. Látták, mi folyik a világban, mit szabadítanak el. Csak éppen bíztak az emberekben.
Ezt cseszték el.
Az elv, hogy mindenki annyit kapjon, amennyi hasznot hajtott a munkája, vállalható. Nagyjából ezt csinálja a kapitalizmus is – csak éppen önkiegyenlítő mechanizmusok révén. Nyilván ez se tökéletes, néha bele kell nyúlni, bizonyos dolgokra nem is szabad engedni – de a szocializmus megoldása, hogy mi, az elit begyűjtünk mindent és majd mi visszaosztogatjuk az embereknek, abszolút becsődölt. Az emberi természet egész egyszerűen nem így működik. Eleve az elit, miután megtehette, a javak nagy részét helyből lenyúlta. Nem azoknak adott vissza többet a megtermelt értékekből, akik megtermelték, hanem azoknak, akik megvédték az elitet a kizsákmányolt tömegektől. Akik segítették őket abban, hogy ezt a rendszert minél nehezebb legyen megváltoztatni. Azaz a pénz nagy része lopásra, és a lopás fenntarthatóságának biztosítására ment el. (Az egy külön téma, hogy ezen célok elérésében mennyire voltak válogatósak.) Persze az emberek se voltak hülyék – legalábbis nem mind – és látták, hogy hiába dolgoznak jól, nem aszerint kapják a pénzt. Így nem is törték magukat. Helyette ők is loptak, csak kicsiben. Így persze nem épült az ország, ellenben hatalmas teret nyert az igénytelenség.

Nos, ennyit az önszabályozó mechanizmus vs. ember általi irányítás témáról.

Egyébként a fényképet borzasztó nehéz volt elkészíteni, egy orosz csoport folyamatosan lefoglalta a szobrot, mindenki le akarta fényképezni magát, ahogy összeölelkezik a bálványokkal.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán a jó öreg Alexanderplatz, az alfa és omega. Kis túlzásal jobban ismertem az itteni centrum áruházat, mint a miskolcit.

Kitérő:
Ezek már nem is harminc évvel ezelőtti emlékek, hanem legalább 35 évesek. A szüleim úgy oldották meg anno a csavargásokat, hogy összekötötték a kellemest a hasznossal. Például ki akarták tapétázni a lakótelepi lakást és kiszámolták, hogy Berlinben annyival olcsóbb a tapéta, hogy a különbözetből futja az útra meg egy hét kintlétre. Persze itt nem kell olyan őrült nagy különbözetre gondolni, akkoriban a benzin olcsó volt, lakni egy esővédelem nélküli sátorban laktunk, kaját meg otthonról hoztunk. Vagy anyám főzött, szintén otthonról hozott alapanyagokból. Tejet, kenyeret vettünk csak mindig a helyszínen.
Viszont kint voltunk gyakorlatilag az összes országban, ahová piros útlevéllel menni lehetett. Mindenhol akadt valami, ami olcsóbb volt, mint nálunk. Így működött a KGST.

Ahogy néztem, nem változott sokat a tér. Az akkori magas épület helyén most hotel van, a tévétorony és a világóra keményen tartják magukat, az S-bahn megálló továbbra is dominál. Egyedül gördeszkásból(1) volt kevesebb, de ez lehet, hogy a szakadó eső miatt volt.

(1) Azért érződik, mennyire kelet-európai vagyok. Ahogy sétáltam, hallottam, hogy egy gördeszkás jön mögöttem és nagyon közelít. Remek ütemérzékkel akkor dobtam át a fényképezőgépet a jobb kezemből a balba, amikor – fülre – pont mögém ért. Az a biztos, ami biztos – mert mi van, ha azért tekert mögém, hogy kirántsa a kezemből a gépet?

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Innen csaltam egy kicsit. Habár végig gyalogolni akartam, de a Potsdamer Platzra metróval mentem, ugyanis szerettem volna még világosban odaérni. Ez volt ugye a falutánzó dominólánc egyik vége. Na, itt már volt tömeg és volt hepaj.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Havas lesiklópálya, kolbászhegyek, idióta, de nagyszerű – Madness epigon – ossi zenekar, jókedv, tolongás.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Visszasétáltam a brandenburgi kapuig, történt-e már azóta valami érdekes. Túl sok minden nem, egyedül a tömeg nőtt, de nagyon. Próbáltam valami jó helyet keresni, ahonnan láthatom majd a műsort – de nem találtam.

Pontosabban igen: a jó meleg szállodai szobámat. Beültem az ágyikómba és megnéztem az egészet tévén.

Ez most hülyén hangozhat(2), de valójában nagyon jó döntés volt. Az eső szakadt, az esernyős tömegben pedig nem lehetett látni semmit. A szinpad nem volt felemelve, meg egyébként is, műsor sem nagyon volt, leginkább csak politikusok szónokoltak. Ahol a dominók kanyarodtak, oda már 17.00 körül sem nagyon lehetett odaférni. A tüzijáték meg… istenbizony nálunk a kertvárosban egy-egy szülinapi partin látványosabb van.

(2) Legalábbis annak fényében, hogy akadnak, akik csak ezért az élményért utaztak ide, fizettek ki egy valag pénzt szállásra, repülőjegyre meg egyebekre.

Elindultam gyalog haza. Igen, gyalog. Habár ekkor már eléggé vonszoltam a lábam, meg az esőből is kezdett elegem lenni, de ma van az egyedüli csavargós napom, nem akarok egész nap a szállodában ülni. Keresztülvágtam a sűrű, sötét parkon(3), majd jóindulatúan tévelyegtem egy kicsit.

(3) 100 méterenként rendőrök ácsorogtak a kivilágítatlan ösvényeken – kicsit bizarr volt. Aztán elment mellettem kerékpáron egy pacák, a hátsó csomagtartón egy kutyával. A kutya funkciója volt, hogy a farka lengetésével villogássá alakítsa a hátsó lámpa fényét. Szimbiózis, na.

Nem siettem, így beleraktam néhány vargabetűt is az útba. Sikerült is eljutnom egy olyan helyre, ahol egymást váltották a döner kebabosok, az ázsiai, vietnami, thai gyorskajáldák, de volt hentesnél főtt/sült kolbászos is és mellette pékség… aztán mellette voltak utcai leszólítgatós leányok is. Mondtam már, hogy szakadt az eső?
A dönerhez azért benéztem – ahogy mondani szokták, az igazi török kaják immár Németországban vannak – tésztába csavart kebab, szőlőlevélbe csavart rizs, gyomorba csavart sör. Már az eső sem zavart annyira.

Este hétre értem haza, piszok cefettül átázva. Egyből a radiátorra is vetkőztem – melyről csak éjszaka derült ki, hogy el volt zárva, de nem véletlenül dolgoztam épületgépészként is, meghekkeltem a termosztátot(4).

(4) Egy kis piros pöcökkel ki volt ékelve, hogy ne lehessen feljebb csavarni. Hah.

Egyből beugrottam a forró víz alá. Furcsa az ember, szarrá ázik, aztán hogy egyenesbe jöjjön, megint víz alá áll.
Utána bemásztam az ágyba, ölembe vettem a laptopot és néztem a tévét. Azaz néztem volna, de a távkapcsoló nem működött. Így kénytelen voltam ugrálgatni, ahogy a német tévében is kapcsolgattak. (Megjegyzem, valószínűleg a tévéseknek sem tetszhetett annyira a program, mert rengeteg konzervet nyomtak. Az ilyen kivülállónak, mint én, jobb is volt ez: dokumentumfelvételek a fal építéséről, felvételek menekülésekről, a kormányszóvívő bakizása, az első áttörések – ezek kellettek ahhoz, hogy az ember legalább közelítőleg át tudja élni a berliniek, a németek érzéseit.)

A termosztátnál már azért kezdett elegem lenni ebből a négycsillagos szállodából, de az igazi trükk később jött. Megszomjaztam, ittam volna egy kis hideg vizet. Nem volt. A hideg csapból meleg víz jött, a meleg csapból forró. Pedig engedtem bőven, de nem változott.
Ott álltam, már pizsamában, de szomjasan – és nem tudtam inni semmit. Kizárásos alapon maradt a minibár, de azt nagyon utálom. Végül kivettem egy 3 decis sört (3,3 euró) és hosszas morgolódás mellett megittam.

A fentiekből gondolom tökéletesen látszik, miért utálom a szállodákat. (Meg már le is írtam egy csomószor.) Egy ilyen egész napos csavargás, egy meglehetősen intenzív, élményekkel teli nap után nekem például teljesen jól esne leülni egy konyhai étkezőasztalhoz, a hűtőből elővenni a sört, a spájzból valami rágcsálnivalót és kezelni a fényképeket, írni a blogot.
A szállodában meg mi van? A rágcsálnivaló, az 5 gramm mogyoró – melyért 5 gramm gyémánttal kell fizetni.

Linkek:

Berlin Nr.01 / 06

Azaz ronggyá ázás Berlinben. Azaz az agy feltöltése tudománnyal.

Elég eklektikus bejegyzések lesznek. (Igen, megint kénytelen vagyok tördelni. Higyjétek el, ti sem akartok ekkora adagot egyben kapni. A blogeditorom biztosan nem: hihetetlenül belassult, amikor egyben akartam szerkeszteni a szöveget.)

Szóval lesz benne minden, mint az igazi zöldborsólevesben. Morgások, csavargások, magával a TechEd rendezvénnyel és az előadásokkal/előadókkal kapcsolatos megjegyzések, mellesleg itt-ott pici szakmázás is. Kaptam egy csomó ötletet is szakmai cikkekhez, de azokat majd az emaildetektiven fogom megírni.

Szállunk rendelkezésére
2009.11.08; vasárnap

Nem sűrűn voltak eddig gondjaim az online checkin-nel. Oké, tavasszal az a chicago-i átszállás tényleg neccesre sikerült, de az egyrészt technikai probléma volt, másrészt sikerült megkerülnöm. Viszont a Malévnél az emberi butaság állt keresztbe – és azt már nem tudtam legyőzni.

Nagyítás

Nézzük meg először az elektromos jegyet. Elég sűrű, de benne van minden, ami kell. Feltéve, hogy az ember ismeri a fogalmakat, rövidítéseket.

Nagyítás

Irány a malev.hu, online checkin. Rögtön egy szigorú oldalra jutottam. Azt mondta, mindent töltsek ki, méghozzá karakterre helyesen, mert egyébként küldik a spanyol inkvizíciót.
Ezzel már rögtön az első mezőnél megfogtak. A jegyszám rubrikába ugyanis jóval kevesebb karaktert lehetett beírni, mint amennyi az e-ticketen szerepelt. Mivel öreg rejtvényfejtő dinasztiából származom, így néhány próbálkozás után megtaláltam a megoldást: le kellett hagyni a végéről a kötőjel utáni részt és elhagyni az elejéről az E betűt. Egy hibaüzenettel kevesebb. Üde színfolt volt, hogy a legalsó mezőben a legördülő menü minden próbálkozás után alapértékre (nothing) állt.
Ehhez képest a név egyből megvolt, pedig általában azzal szokott a legtöbb gond lenni. (Hülye magyar nevek, rossz sorrendben begépelve, neadjisten elgépelve.)
Jöhetett a járatszám. Itt véreztem el véglegesen – pedig ezt akár legördülő menüből is összehozhatták volna. De nem, be kellett gépelnem. Természetesen az a változat, ami az e-ticketen volt, az nem felelt meg.
Jött a variálás. sikertelenül.

Nagyítás

Nincs mese, meg kell nézni, ők hogyan hívják magukat. Új böngészőablak, malev.hu, menetrend. Nagyon jó, ma már csak egy gép megy Berlinbe, pont a miénk. Természetesen a járatszám nem azonos azzal a jelsorozattal, ami az e-ticketen volt. Ami viszont kellemetlen, hogy ezt se fogadta el a checkin. Vadul kipróbáltam a szóbajöhető összes permutációját az érintett karaktereknek – de egyik sem volt jó. Végérvényesen elakadtam.

Nagyítás

Hoppá, hát van itt egy help ikon. Lássuk, mi lesz. Nagy büdös error.

Ekkor adtam fel a próbálkozásokat. Gyorsan lefényképeztem a képernyőket, hogy legalább legyen dokumentált ez a marhaság. Aztán legfeljebb ülök, ahol ülök – úgyis azt szoktam mondogatni, hogy Európán belül akár állva is ki lehet bírni bármilyen repülőutat. (Meg két kövér ember közé zsúfolva, úgy, hogy az előtted ülő csontig hátranyomja az ülését.)

Indulás előtt derült ki, hogy éppen nincs jó utazóbőröndöm. Az ámbráscet azért túlzás lenne, a kicsik meg elkoptak: az egyiknek a kereke tört ki, a másiknak a fogantyúja: a harmadik meg nagyon kicsi. Irány a bót. Végül vettem egy olyat, amelyik egyrészt egzotikus világos-libafos színű, így már messziről könnyen azonosítható – másrészt van notebook tartója is. Tök jó, így nem kell külön hátizsák, mert a bőrönd oldalán ott vannak a plusz tárolók. És az egész kézipoggyásznak számít, azaz velem utazik minden.

Gondoltam én.

Beszálláskor érdekes dolgok történtek. Először közölték, hogy a kézipoggyászt el fogják venni – ugyanis olyan kicsi a gép, hogy nem férnének be. Erre mondjuk elállt a szavam. Helikopter? Kétfedeles hidroplán? Vitorlázógép? Aztán be kellett szállnunk egy nagy dög buszba, mely ugyan fullra tele volt, de még vártunk embereket, akik aztán meg is jöttek, és még jobban tele lett a busz. Ennyien hogyan fogunk elférni egy kis gép egyetlen ülésén? Vagy eladták az állóhelyeket is?
A megoldás a ventillátor volt. Ami a gépre volt szerelve. Kiderült, hogy egy kicsi légcsavaros repülőgéppel megyünk. De legalább biztos, hogy nem ezt fogják felrobbantani az arab terroristák a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulója tiszteletére. (Lehet, hogy erre nem is kell bombát pazarolni?)

Csak éppen fent a gépen jutott eszembe, hogy a könyvem a bőrönd oldalzsebében maradt.

Érdekes, hogy a repülőgépen elmaradt a szokásos szinházi előadás. Erre van a vészkijárat – a többit meg olvassátok el a papíron.

Viszonylag sima út. A poggyászunkat még a repülőgépnél megkaptuk, nem kellett bent a konvejornál várakoznunk. Így csak kisétáltunk, megkerestük a buszt, beutaztunk, elsétáltunk a szállodáig, becsekkoltunk. Az első kellemetlen jel: egy, azaz 1 darab bejelentkező lapot adtak kettőnknek. Azért valahol a spórolásnak is van határa. Szép apró betűkkel benyomorítottuk mindkettőnk adatait. Aztán megtanultuk, hogy a személyzet szerint az ittlakó személy neve tkp. a kettőnk vezetékneve. Elég hülyén hangzottunk, de gondolom egy külföldinek mindegy.

Igazából a wifi verte ki nálam a biztosítékot. Nem kicsit. Nagyon. Napi 5 eurót (közel 1400 forint) számolnak fel érte. Ehhez képest a szobában nincs. Le kell menni az első emeletre, a galériába, ott érhető el egyedül. (Egy pici kis szar adó van a recepció pultján. Ránézésre gyengébb, mint az én itthoni adóm.)
De ha legalább a galériában működne. De csak úgy van, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Eleve ha van, akkor is csak 64 kbps. Akinek ez nem mond semmit, akkor máshogyan fogalmazok: ez egy betárcsázós ISDN sebessége. Egy egész szállodának. De még ez sincs, mert az alatt a 40 perc alatt, amíg lent voltam, egy csomószor leállt a forgalom. Ja, éjjel fél tizenkettő és negyed egy között próbálkoztam, tök egyedül. Mi lehet itt, amikor többen is nyomulnak?

Szóval kidobtunk 30 eurót a kukába – és itt állunk, a Teched-en, nettelenül. Mindez azért, mert egy fogtechnikus 4 csillagos(!) szálloda sajnálja azt a havi kábé 30 eurót, amennyi egy normális internetelérés ára lehetne. Arról már nem is beszélek, hogy esetleg le lehetne rakni egy-két access pointot minden szintre, hogy a szobákban is legyen.

Online tudósítások elhalasztva.