Cicavízió

1.
Nem írtam még meg a történet végét. Mármint hogyan is jött ki az esetből a szomszéd macskája, Hópihe. Nos, felépült. A lába még nem tökéletes, nagyjából 3,5 lábú macskának tekinthető. De életkedve már van. Nemrég kiszökött az udvarra, átmászott a kerítésen és csak estefelé jött haza. Mindezt gyógyulóban lévő sebbel az oldalán és vödörrel a fején.

Érdekesebb történet az aggresszoré. A hapi, a sok kutyával. Visszajutott, hogy azóta fűnek-fának azt híreszteli, hogy húsz percig küzdött, mire ki tudta menteni a macskát a kutyák közül. Mármint ő.

Szemmel láthatóan egy vadonban burjánzó, jól fejlett kognitív disszonanciával, illetve annak feloldásával állunk szemben. Ráadásul mivel egy kicsit dilis labilis emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy nem hazudik – mostanra már teljesen meg van győződve arról, hogy valóban így is történt.
És azóta beszerzett még egy kutyát. Most már öttel sétál. Mit lehet tudni, lehet, hogy megint megtámadja a kutyáit egy vérmacska.

2.
Gizit helyrerakták. Ha nem látom a saját szemeimmel, el se hiszem.
Reggel kiengedtem mindkettőt, de Picúr hamar visszajött. Éppen az indulás előtti kávémat kortyolgattam, amikor megláttam, hogy Gizi ott kucorog a lábtörlőn. Már nyitottam volna az ajtót, hogy bejöjjön, amikor felpattant, felborzolta a szőrét és támadóállásba helyezkedett. Feltűnt a teraszon egy szürke macska(1). Kiváncsian vártam, mi lesz a találkozásból.

(1) Mely macska egyébként szintén az utcában lakik, elég jámbor lélek. Nem is tudtam hová tenni ezt az aggresszív nyomulást az udvarunkon. Aztán a gazdája elárulta, hogy ez nem az ő macskája, csak hasonlít rá. És terrorizálja az összes macskát a környéken.

Nos, nyilván fújtak egymásra, természetesen utánozták egymás mozdulatait, lepihentek, újrakezdték – végül egymásnak ugrottak. Rövid közelharc után a szürke végül bezavarta Gizit a lomok mögé, ahonnan már nem tudta kipiszkálni.

Frusztra

1.
Déltájban csorogtunk hazafelé az M3-ason a szülőktól. Szolíd 110-es tempó, nulla forgalom, semmi rohanás. Utolértünk egy fekete Astrát, index, bementem a belsőbe előzni. Aztán csak nem ment. 120. 130. Továbbra is fej-fej mellett haladtunk. Ekkor untam el, nagy gáz, 160-nal elhúztam mellette, majd olyan 200 méter múlva levettem a lábamat a pedálról és szépen visszalassultam 110-re. Az Astra fokozatosan elmaradt, ő is visszalassult az eredeti tempójára.
De legalább megmutatta, hogy nem akármilyen kemény legény, őt nem lehet csak úgy megelőzni.

2.
Három óra körül kihasználtam, hogy kisütött egy kicsit a nap, elmentem bringázni. Vasárnap délután, forgalom alig – ideális. Körforgalom, a külső külvárosban. 90 fokonként behajtó, én 180 fokot akartam menni. Betekertem. A következő behajtónál állt egy fehér autó, várta, hogy elhaladjak előtte. Erre a mögötte lévő paraszt nekiállt ezerrel nyomni a dudát. Hogy a fehér autó hogyan képzeli, hogy megadja az elsőbbséget egy kerékpárosnak? Behajtani, átmenni a torkán, majd visszatolatni kétszer. Az ilyenekkel így kell elbánni.
Mondanom sem kell, közel-távol ennyien voltunk a kereszteződésben. Se mögöttem, se mögöttük nem volt több autó, én kábé két másodperc alatt húztam át a körforgalmon.

Mítoszromboló

Objects in the mirror are closer than they appear.

Kifejezetten szeretem az ilyesmit. Ugyanis amikor az ember utánagondol annak, miért is voltak más emberek olyan borzasztóan hülyék, akkor kiderül, hogy nem is voltak annyira, különösen, ha figyelembe vesszük a körülményeket. És mi töltse el az ember szívét optimizmussal, ha nem ez?

Szóval az egyik összeröhögős népi toposz az, hogy a hülye amerikaiaknál rá kell írni a visszapillantó-tükörre, hogy a tükörben mutatott kép eltérhet a valóságtól, az abban látott autó közelebb van, mint gondolnák. Hát, ugye, a hülye amerikaiak… vagy a rámenős ügyvédek, mely persze megint a hülye amerikaiakhoz vezet.

Pedig nem. Egyrészt az én koreai autóm visszapillantó tükrén is ott van ez a bizonyos matrica, itt, Magyarországon. Másrészt pedig egyáltalán nem arról van szó, mint amire először gondoltunk.

A felirat ugyanis az oldalsó tükrön van. Mely tükör domború, igyekezve ezzel lecsökkenteni a holtteret. Ez ügyes húzás… csakhogy ettől a sík tükörhöz szokott ember megzavarodik. Sokkal távolabbinak észleli a domború tükörben látott autót, mint azt a _sík tükörben megszokott kép alapján saccolná_.

És ennyi. Nem azért írják rá, mert az emberek azt hiszik a tükörben ötcentisnek látott autóról, hogy az tényleg ötcentis. Hanem arra figyelmeztetnek, hogy az oldalsó tükör domború, és a domború tükör törzít.

A festő

Teljesen véletlenül találtam rá erre az oldalra – és ott ragadtam.

Előljáróban közlöm, hogy nem érzek semmilyen egzotikus örömöt, nincs diadalérzetem, de még csak erekcióm sem, ha bepillantást nyerhetek a közelmúlt történelmének disznóságaiba. Például Esterházytól elolvastam a Harmonia Caelestis-t, de az Apuka! kiegészítést már nem. A rendszerváltás idején elolvastam az Arbatot, a Regény Regényét, meg Faludy összes Pokol regényét – és ezzel köszönöm szépen, le is tudtam ezt az időszakot. Nem vagyok az a tipusú ember, aki időt és energiát áldoz azért, hogy utána felforduljon a gyomra.

A fentebb linkelt oldal viszont pitiánerségében nagyszerű. Ráadásul abban az időszakban játszódik, amikor már én is többé-kevésbé felnőttnek voltam tekinthető. Egyetemre jártam – és mint mindenki, én is pontosan tudtam arról, hogy TO Béla (a tanulmányi osztály vezetője, egyébként a fene sem emlékszik már a rendes nevére) fejlett besúgóhálózatot üzemeltet az egyetemisták között. Nyilván néhány emberről sejthető volt – de eszembe sem jutott, hogy nyomozzak utánuk és már most szólok, ha van valaki akkori ismerősömnek ilyen jellegű információja, az tartsa meg magának. Nem akarok tudni róla. Gusztustalan korszak volt és senki sem saját akaratából szállított információkat.

Használati útmutató az oldalhoz:

  • Tessék kiválasztani az évszámot.
  • Az adott oldalon elindítani a bal felső sarokban lévő hanghátteret.
  • Amíg a zene szól, lehet böngészni az egyes jelentéseket Galántai György felforgató tevékenységéről.

Jó hírek

Először is, a számítógépem hibátlanul működik, immár 6 napja. Nem mondom, hogy rekord, de azért bíztató.

A jó hír, hogy alakul a munkahelyi terminál is. A hiba ugyanis az volt, hogy megtelt a C: meghajtó, de bitre pontosan. Aztán már belépni sem lehetett.
Mondjuk azt már egy jó fél éve sejtettem, hogy előbb-utóbb kevés lesz a 4 GB-os merevlemez. (XP, Office, néhány segédprogram és természetesen az mstsc.) A végső döfést az Office SP3 vitte be neki, az már végképp keresztbeakadt a torkán.

Elsétáltam a szemétdombhoz, kitúrtam egy jóval nagyobb merevlemezt(1). Ez már 20 GB-os, pár évig nem lesz vele gondom(2).
Csak éppen most volt.
Bedugtam másodikként, elindítottam a ghost-ot – és csak egy merevlemezt látott. Ellenőrzés a BIOS-ban: auto felismerés, látja mindkét merevlemezt. XP lokál adminnal indítva: két merevlemezt látott. Csak éppen a ghost nem.

(1) Konkrétan kértem egyet az IT szemétdombjáról.

(2) Mondjuk úgy, hogy ez egy sport. Az egész terminálgép a kukából lett összerakva, leltári száma sincs. Nehogy már most változtassak rajta.

Kolléga (Jani) megnézte, kiszedte BIOS-ban a 4 GB-os lemez mellől az auto felismerést, begépelte a paramétereit direktben – és utána már látta is a ghost a _másik_ merevlemezt. Ilyenkor érzem úgy, hogy kevés vagyok a hardverhez. (És érzem korrektnek azt a definíciót, hogy a hardver az, amibe bele lehet rúgni.)

Lement a ghost.

Innentől egyszerű volt a feladat: mivel mindkét matuzsálemi korú diszk master a saját csatornáján, egyszerűen csak megcserélem a kettőt.
Természetesen nem indult el, mert ekkor még nem tudtam, hogy primary masternek be lett égetve a 4 GB-os lemez. Telefon Janinak, aztán visszaírtam auto-ra a felismerést – és immár indult is. A régi 4 GB-os lemezről. Mely ekkor már a secondary csatornán volt.

Izé.

Nem részletezem, miket kinlódtam. Mindenesetre elég hülyén nézhettek rám az irodában, amikor egy órán keresztül felhajigáltam az asztalra a vasat, megpiszkáltam, visszadobtam az asztal alá, majd egyre cifrábban káromkodtam. Minden különösebb szócséplés nélkül a lényeg: a 20 GB-os lemezt csak akkor látta a BIOS, ha a CD egységgel egy csatornán volt, és a CD volt a slave. A CD egység rángatta be a létezők közé a lemezt. Minden más esetben a diszk nem létezett. Az XP, az látta – csak éppen addig nem tud bootolni róla, amíg a BIOS nem látja meg, legalább egy pillanatra.

Most minden szépen működik. De ha meghal a gép CD olvasója, akkor meg fog halni a rendszerlemez is.