Forr a must

Fellapoztam a jegyzeteimet és ez a téma volt a legrégebbi. Épp itt az ideje megírni.

Biztos sok lesz benne az ismerős részlet, itt-ott már hivatkoztam ezekre a sztorikra, de még így, egyben nincs meg sehol.

1986 kemény egy év volt. Ún. kétfokozatú egyetemre jártam, ezt ma bachelor/master képzésnek hívják. Akkor csak fokozatok voltak. Az első három évben általános vegyipari képzést kaptunk, az utolsó félévben megírtuk a szakdolgozatainkat (én spec a Péti Nitrogénművek ammónium-nitrát üzemének energiamérlegét állítottam össze), megtámadták, megvédtük, végül leállamvizsgáztunk.
Mit is írhatnék erről a három évről? Pont kapóra jön Marci megjegyzése, illetve az abban belinkelt konnyentanulas.hu. Első körben javaslom, hogy tényleg csak a zöld háttér előtti írást olvasd el, nagy igazságok találhatóak ott. Ugye, rögtön azzal kezdődik, hogy motiváció. Nos, ez az, amiből nekem nem volt. Rögtön az elején rájöttem, hogy ez az egész vegyészet nekem annyira nem is jön be. De kilépni a csatornából nem lehetett. Pontosabban, lehetett volna, de elég nagy lett volna érte az ár. Szüleim ugyanis akkor már évek óta azon dolgoztak, hogy a fiuk diplomás ember legyen. De tényleg mindent bedobva, pl. csak azért vállaltak be egy meglehetősen gusztustalan másodállást, hogy nekem legyen zsebpénzem, szóval maximális respekt. Egyszerűen nem tudtam volna beadagolni otthon, hogy nekem nincs semmi kedvem az egészhez. Így végül minimális erőráfordításokkal lenyomtam a vizsgákat (3-3,5-es átlag, összesen 4 vagy 5 UV), majd a lendület továbblökött a master fokozatra. (Az átlagommal éppen csak becsúsztam.)

A master fokozat már egy más világ volt. Eleve ide már diplomás emberekként mentünk, tehát az oktatók is már kollégáknak hívtak minket. Másrészt – legalábbis ők így gondolták – ide már csak azok jöttek, akiket tényleg érdekelt a dolog. Akiknek csak diploma kellett, azoknak elég volt a három év is. Ergo a második fokozaton azért jóval könnyebb volt az élet. Innét már nem igazán szokták az embert kivágni.

Öt ágazat közül választhattunk. Volt három, mondhatni semleges: a szervetlen kémia, az olajosok és a szilikátosok. Volt egy mennyország, a radiósoknál – és volt egy pokol, a rendszereseknél.
A radiokémián világbajnok oktatói gárda gyűlt össze. Fiatalok, idősebbek, pont a megfelelő arányban, lazák voltak, jó humorúak. Egy felüdülés lehetett oda járni. Ha valaki egy radió vizsgán négyest kapott, rögtön szájára kapta az egyetem, mert az az illető valamit nagyon elronthatott.
Ezzel szemben a Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat, más néven rendszeresek és kavicskotrók… az egy más világ volt. Vér, veríték, könnyek. És ez most nem túlzás, a veríték és a könnyek szószerint megvoltak. Láttam. Nem is egyszer. Ott akkor kapta fel a hírnév a hallgatót, ha elsőre átment egy Árva vizsgán. Ha mindezt egy órán belül érte el, még díszsorfalat is kapott.
A radiósoknak volt két remek évük. A rendszeresek… egész életre szóló gondolkodásmódot kaptak. Ahol a tudást a stressz is rögzítette. (Ezért mosolyogtam a Nézőművészeti Főiskolán, amikor oktatót kellett választaniuk a nézőknek.)

Természetesen a rendszer ágazat mellett döntöttem. Félni nem féltem semmitől, és messze a rendszeren volt a legtöbb matek és számítástechnika. Gyakorlatilag csak az volt. (Később a rendszer ágazat alapjául szolgáló Kibernetika tanszékből nőtt ki 1990-ben az Informatika Intézet. Mikor is végeztem? 1989-ben. Időzíteni tudni kell.)

Egy baj volt: csak későn esett le, hogy itt már komolyabb képzést kapunk. Én pedig lassan reagáltam: az első pár hónapban még ugyanolyan technikával álltam hozzá a tanuláshoz, mint a korábbi motiválatlan időkben. Magunk között szólva, a motivációm itt se nagyon csapkodta földhöz a seggét, hiszen az első félévben szinte semmi számítástechnika nem volt, csak kémiával kacérkodó matek, az meg annyira nem vonzott. A zéháidőszakon egy huszáros hajrával még átcsúsztam, de már akkor látszott, hogy baj lesz. Lett is. Jött volna az első vizsga, szokás szerint 4-5 nappal előtte elkértem a jegyzeteket, ilyenkor ugye az alvás az napi 2-3 óra, vizsga előtt annyi sem, cigi, kávé, cigi, kávé, végül már kávé koffeintablettával, az étkezőasztalt lassan ellepték a skiccek (takarítónőknek tábla, hogy az életükkel játszanak, ha letörlik a ceruzavonalakat az asztallapról) – szóval semmi különös.

És nem ment. Most először nem ment.

Hozzátartozik, hogy nem csak motivációs válságban voltam ekkor, hanem magánéletiben is. Egy leányzó éppen akkor csinált bohócot belőlem, ezzel kapcsolatban a haveri társaságom is felbolydult, aztán egy másik ügyből kifolyólag elvesztettem egy jóbarátot is – tényleg úgy nézett ki, hogy minden szétesett körülöttem.

Elkezdtem cél nélkül halasztgatni a vizsgákat. Én, aki addig a legharcosabb híve voltam a ‘bízni magunkban és vizsgát sohasem halasztani’-elvnek. A karácsony és a szilveszter még lement valahogy (szar volt), aztán januárban bementem a tanulmányi osztályra, hogy köszönöm szépen, elég volt. Kiiratkozom.
– És mit fog csinálni? – kérdezte a hölgy.
– Jó kérdés, még én se tudom – vonogattam a vállamat – De ezt, ami most van, ezt nem.
– Nézze, maga most el van keseredve. Ne iratkozzon ki. Adjon be félévismétlési kérelmet. Szeptemberig ráér töprengeni. Ha akkor sem akar itt maradni, akkor legfeljebb kiiratkozik.
Elgondolkodtam. Tényleg a hátam közepére kívántam akkor az egész egyetemet, de racionális ember voltam, aki hülye lett volna eldobni egy plusz esélyt, különösen, ha ingyen volt.
– Igaza van – bólintottam – Mit kell írnom?

Zűrös hetek következtek. A kollégiumból nyilván ki kellett költöznöm. Elmentem haverokhoz albérletbe, plusz lakónak. Dolgom nem volt. Igaz, pénzem meg kajám sem. A közeli ABC-be jártam le, teaszalonnát venni. Azért azt, mert a töpörtyűvel holtversenyben ez volt az a kaja, melyet a legjobban utálok. Így viszont elég sokáig kitartott. Egész nap rágtam a cigiket és láncban nyomtam az Impossible Mission játékban a 20000 feletti pályacsúcsokat. Esténként meg haverokkal jártam kocsmázni, mely akciók rendszerint Veszprém legdrágább éjszakai bárjában végződtek. Egy hét alatt leittuk a felső polcról az összes aszújukat. Számolatlanul vettem fel kölcsönöket szinte mindenkitől.
Szóval, bedobtam a gyeplőt rendesen a lovak közé.

Utólag azt mondom, lehet, hogy kellett is ez. Vannak, akik csak úgy tudnak új életet kezdeni, ha a régi már teljesen romokba dőlt.

Eltelt így egy hónap. Aztán elkezdtem körbejárni a lehetőségeimet. Hivatalosan még egyetemista voltam. Elméletileg megtehettem, hogy átjelentkezek egy másik egyetemre, egy másik városba. Mondjuk Szeged, JATE, progmat.

Rendeztem a fizimiskámat és leutaztam Szegedre. Némi problémát jelentett, hogy pénzem spec. nem nagyon volt – februárban meg, ködben, sötétben nem volt olyan hatékony az autóstop. De kora reggel nekiindultam. Délután négyre értem Szegedre.(1)

(1) Éppen a metróval mentem a Ferenc körúthoz, amikor felszállt a szerelvényre egy ellenőr. Jegyem, az aztán nem volt. Amikor odaért a pacák, én kérdeztem hamarabb. Elmondtam neki, hogy csóró egyetemista vagyok és Szegedre akarok menni stoppal. Mit javasol, hogyan tudok tömegközlekedéssel kijutni valahogy az 5-ös út széléhez? Most vagy a szakmai kihívás fogta meg, vagy a pofátlanságomat értékelte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy értelmes ember volt – mindenesetre nem kért jegyet, sőt, el is magyarázta az átszállásokat.

Természetesen a TTK tanulmányi osztálya már bezárt. Szállás? Ugyan már. Megszámoltam az aprót a zsebemben. Futotta belőle egy vonatjegyre Pestig, sőt a maradékból tudtam venni egy tubus mustárt és két kiflit. Ezzel meg volt oldva a kaja és a szállás.
Először is csavarogtam egy jót Szegeden, aztán éjszakára kisétáltam a vasúti pályaudvarra. Megvettem másnapra a jegyet, és a váróteremben lefeküdtem aludni, úgy, hogy egy asztalra hajtottam a fejemet, méghozzá úgy, hogy a szememet a karórámra fektettem. Előtte betanultam azt a pár vonatot, melyek hajnalban mentek Pestre. Amikor jöttek a rendőrök ébresztgetni, akkor rögtön láttam az időt és bemondtam a legközelebbi pesti vonatot, hogy azzal akarok menni. Megmutattam a jegyemet is. Úgy készültem, hogy ha még egyszer ébresztenek később, akkor meg azt fogom mondani, hogy elaludtam. De többször nem zavartak.
Reggel az állomás vécéjében arcot, fogat mostam – majd sétáltam egy jó nagyot a városban, hogy leváljon rólam a vasúti szag.

A tanulmányi osztályon szerencsém volt, értelmes hölgyet fogtam ki. A papírjaim nálam voltak, értékelték, hogy már van egy diplomám, különbözeti vizsga nélkül át is vettek volna negyedik évesnek.

Mi kellhetett volna még?

Mondjuk, az alapok. A magam részéről semmi esélyt nem láttam arra, hogy a negyedik évben be tudjak kapcsolódni egy progmatra, úgy, hogy matekból meglehetősen középszerű voltam Veszprémben – azt is a szokásos módon nyomtam -, számítástechnikát meg a saját C64-emen kívül addig nem láttam. Elég necces felállás lett volna. Nyilván nem létezett más út, mint elsőtől előlről kezdeni az egészet.

Nappalin? Az lett volna az igazi, de a szülők ezt már biztosan nem bírták volna. Négy év után egy újabb öt év. Nem, ez nem megy.

Marad a levelező, munka mellett. De még ez sem sima. Találni egy munkahelyet, mely kapásból támogatja egy kezdő tanulási igényét – elég reménytelenül hangzott. Maradt volna még az, hogy keresek egy olyan munkahelyet, ahol keresek annyit, hogy meg tudjam finanszírozni magamnak a tanulást.

Illetve ott lebegett még az a lehetőség, hogy megpróbálok informatikaközeli munkahelyen elhelyezkedni, aztán menetközben tanulom ki a szakmát.

Ezek jártak a fejemben, amikor visszafelé stoppoltam Veszprémbe.

De a legfontosabb dolog ekkor már megtörtént. Az egész szegedi kaland volt annyira abszurd, annyira rendkívüli, hogy kirángatott az apátiámból. Igaz, hogy kínomban, de ekkor már röhögtem magamon. És hazafelé már terveket szövögettem a hogyantovábbról.

Persze mielőtt ennyire távolba néztem volna, rendeznem kellett magam körül a dolgokat. Ismerőstől megtudtam, hogy az egyetemen az Ásványolaj tanszékre laboránst keresnek egy kk munkához. Nem egy őrült nagy kihívás, de kaptam valamennyi fizetést – és a legfontosabb, hogy kaptam szállást is a Tudósotthonban. Plusz az egyetem körül maradhattam. Azért csak rengeteg ember kötött oda. Már eleve a Tudósban is volt évfolyamtársakkal kerültem egy szobába, az ott lakó oktatók közül is jóban voltam néhánnyal – gyakorlatilag barátságos környezetbe kerültem.
Igaz, csak négy hónapra, hiszen ennyire szólt a kk munka. Meg el kellett mennem miatta Komáromba, mert hivatalosan a KKV alkalmazottja lettem. Stoppal. Naná.

Nos, laboránsként nem csináltam nagy karriert. Mosogattam. Sokat. Egy ideig.

Aztán egy kisérlethez szükségünk volt egy ötliteres főzőpohárra. Főnököm, Zoltán, erősen a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak, mert ekkora főzőpohárból csak ez az egy darab van az egyetemen. Bólintottam. A kísérlet végén beleraktam a mosogatóba, elkezdtem beleengedni a vizet – és a főzőpohár halk reccsenéssel kettévált. Zoltánnal úgy néztünk egymásra, mint két Muppet figura. Aztán Zoltán elrohant, majd bősz telefonálás után beállított egy újabb nagy főzőpohárral.
– Józsikám, erre már tényleg nagyon vigyázzunk, ezt baráti becsszóra kaptam kölcsön egy kolléga rejtett készletéből!
– Ah – rebegtem, és borzasztó óvatosan elvettem tőle.
Lement a kísérlet, fogtam a főzőpoharat, hogy elmosogatom, csakhogy egy picit – de tényleg egy picit – hozzákoccant a széle az asztalhoz… és az üveg egy éles pattanással elrepedt.
Álltam ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség, kezemben a főzőpohár darabjával és úgy éreztem, itt nyílik meg alattam a föld.
– Józsikám, mára menjél haza, jó?
– Jó – bólintottam fülig vörösen.
Új nap, újabb remények. Zoltán szerzett a Nevikiből egy újabb ötliteres főzőpoharat. Mielőtt hozzányúltam volna, megesketett, hogy úgy vigyázok rá, mint az életemre. Ha ez is eltörik, akkor az ő szakmai karrierjének vége, mindenki csak röhögni fog rajta, hogy itt van a ritka főzőpoharak gyilkosa.
Ember ilyen finoman még nem bánt üveggel, mint ahogy én azt kezeltem a kísérlet során. Befejeztük, venném fel a főzőpoharat az asztalról… és ahogy emeltem, ott maradt az alja. Odaragadt az asztalhoz. A folyadék bánatosan folyt szét az asztallapon.
– De Zoli, én… – hebegtem.
– Józsikám, bazdmeg, te itt többet üvegtárgyhoz nem nyúlhatsz, érted?
– Értem.

Tulajdonképpen innentől aranyéletem volt, tekintve, hogy laborasszisztensként kizárólag üvegtárgyakkal kellett volna dolgoznom. Ergo hivatalos munkát, azt nem kaptam. A munkahelyem egy olyan isten háta mögötti csarnokban volt, hogy a tanszék nagy része nem is tudta, hogy létezem. Zoltán pedig igyekezett elfelejteni.
Három említésre méltó dologgal foglalkoztam. Az egyik mosogatóban összeraktam egy profi ruhafestő berendezést. Raktam bele hőmérőt, keverőszárat, fűtést – és szakmányban festettem magamnak ruhákat. Keresztanyám révén jutányosan jutottam hozzá egy csomó fehér vászon kórházi ruhához – na, azokból próbáltam kihozni a maximumot. Az arara papagáj kutyafasza volt ahhoz képest, ahogy én akkoriban kinéztem. Az egyik tanszéki főmufti nem is bírta elviselni és amikor egyszer végigsétáltam a folyosón (szakáll, hosszú haj, műanyag papucs, mezítláb, bokáig érő barbirózsaszín lifegős nadrág és egy necchálószerűen szétnyúlt csöves pulóver – elvégre még tél volt), nekiállt kioktatni az esztétikus kinézetről. Mindezt egy olyan, vörösbortól hatalmasra duzzadt, rücskös orral, mely helyből űberelte az én egész kinézetemet. Jóságosan mosolyogtam.
A másik fontos dolog egy óriásposzter volt. Valahogy a kezembe került egy francia karikatúramagazin középső posztere, mely egy őrült bonyolult, őrült aprólékosan kidolgozott Rolling Stones koncertet ábrázolt. A képen többszáz figura tolongott, leginkább olyan Dargay Attila stílusban. Imádtam azt a rajzot. És egyszer csak rengeteg időm lett. Az eredeti rajzot bekockáztam, szereztem egy A2-es fehér papírlapot, azt is bekockáztam – és kockáról kockára átrajzoltam, majd átfestettem óriásiba a meglehetősen kicsi eredeti rajzot. Gigantikus munka volt – de megérte. A rajzkézségem hatalmasat fejlődött, sőt, magát a stílust is elsajátítottam.
De a leginkább előremutató dolog a harmadik tevékenység volt. Az egyik szobatársam, akivel már katonakorunk óta jóban voltunk, az egyetemi számítógépnél dolgozott, mint supervisor. Na, neki lett kiadva, hogy ez alatt a pár hónap alatt meg kell tanítania engem a nagyszámítógépre. Nagyjából hogyan működik – és hogyan lehet programozni. Tanultam. Rengeteget. Igaz, illegálisan, de ott voltam a tűz közelében – és óriási volt a motivációm.

Az élet egyébként nagyon kellemes és kiszámítható lett. Mivel teendőt nem kaptam, magamnak osztottam be a napomat. Délig vagy rajzoltam, vagy a gépterem környékén settenkedtem. Ebédelni átmentem a menzára, ahol rendszerint megállapítottam, hogy ma megint nem embereknek főztek – és átsétáltam a Kismocskosba. Két tepertős pogácsa, két kisfröccs. Ez akkoriban a kedvenc ebédeim közé tartozott. A Kismocsiból rendszerint már nem is mentem vissza a munkahelyemre, felsétáltam a Tudósba, átöltöztem melegítőbe és kiszaladtam a Gulya-dombra. Ott futás/gimnasztika kombóval elvoltam egy ideig, majd hazaszaladtam.
Ez alatt a pár hónap alatt nem csak szellemileg találtam rá egy kellemes egyensúlyra, hanem testileg is. Örök hála érte a KKV-nak.

Viszont nem feledkeztem el a hosszútávú terveimről sem. A laboránsi munka csak pár hónapra szólt, utána megint ki leszek rakva az utcára. Nem megoldást kaptam, csak haladékot. Azaz egy kicsit megnyugodtam, de a frász még azért jócskán bennem volt.

Több szálon is elindultam.

1. Hivatalos támogatás
Kihasználva a jó kapcsolatomat, elkezdtem pedzegetni a srácnak, hogy szaglásszon már körbe, nincs-e valamilyen állás a számítógépközpontban. Szívesen veszek bármilyen munkát, takarítok, lyukkártyát lyukasztok, szóval tényleg bármi szóba jöhet, csak legyek ott a környéken, tanulhassak – és támogassák a hivatalos képzésemet a JATE-n. Én tudom, hogy óriási potenciál van bennem, ehhez képest ingyen megkapnak… mire várnak még?
Ez húzódott el a legjobban, igazából határozott választ csak nagyon megkésve kaptam, akkor is véletlenül.

2. Magas fizetésű munka
Fűzfőn dolgozó ismerősöktől megtudtam, hogy most indul egy új üzem üzem a klórozós gyárrészlegtől nem messze. Keresnek melósokat, méghozzá horribilis fizetésért: 18e/hó. Összehasonlításképpen, laboránsként 4500 volt a fizetésem. És a korábban egyetemistaként kapott 2000/hó zsebpénzből is meg tudtam élni. Évekkel később, amikor mérnökként vettek fel egy munkahelyre, akkor kaptam 7800-at. Tehát a 18e az egy akkora szám volt, hogy el se tudtam képzelni. Nyilván rástartoltam. Nem lehet olyan szar munka, hogy ne érné meg. Csak öt évig kell kibírnom, aztán az egyetem után lelécelek máshová. Vegyészmérnök vagyok, ismerem a veszélyes anyagokat, tudok velük bánni… mi bajom eshetne?
Mint utólag kiderült, pont ez volt a probléma. Hogy ismertem az anyagokat. A haverok tanácsára letagadtam ugyan a mérnöki diplomát, csak a vegyipari szakmunkás papíromat jelentettem be – de ez is sok volt.
Egy olyan üzemet építettek fel a külső telepen, melyből összesen három volt a világon: kettő Afrikában, egy pedig itt. Maga a technológia volt olyan, hogy nem tudtál ellene védekezni: annyira veszélyes volt és annyira szartak a munkavédelemre, hogy az üzem zabálta a melósokat. Semmi más nem hiányzott volna oda, mint egy képzett vegyész, aki figyelmeztetni tudja a többi melóst. Ebből kifolyólag csupa péket, postást, cukrászt, hentest meg hasonló fazonokat vettek fel betanított munkásnak – akik persze mentek a nagy pénzért. Hogy élnek-e még… nem tudom.
Mindenesetre engem nem vettek fel.

3. Számítógépközeli munka
Ez se kicsit volt bizarr. De itt egy kicsit visszatérek az idő szerinti sorrendhez.

Májusban letelt a négy hónap, Zoltánnal könnyes búcsút vettünk egymástól. Soha ne legyen rosszabb főnököm.
Én pedig – jobb híján – leköltöztem a fűzfői munkásszállásra.
Létezett akkoriban egy Keminden nevű diákszervezet, ez gyakorlatilag unatkozó/megszorult/kalandvágyó egyetemistákat közvetített Fűzfőre, szakmunkás jellegű melókra. Rajtuk keresztül mentem le egy hónapra. Az is valami. Legalábbis újabb egy hónap haladék.
Ezt az egy hónapot nem részletezném, egyszer már megtettem. Semmi pénzért nem hagytam volna ki az életemből, minden keserűsége és szenvedése mellett bennem már buzgott az akarat, ezerrel dolgoztam a kitörésen.

Úgy tűnt, a haladék ezúttal bejött. A rendszergazda haverom szólt, hogy egy ismerőse keres Svájcba nagygépes rendszerhez programozót. Van egy hónapunk, ő úgy látja, azzal a tempóval, ahogy én szívom magamba az anyagot, van esélyünk arra, hogy ennyi idő alatt szinte nulláról profi szintre hoz fel. A nyelv nem probléma, németül elboldogulok.
Belevágtunk.
Sikerült.
Egy hónap alatt úgy megtanultam a PL1-et, mint a kisangyal.
Pedig – finoman szólva – sem voltak ideálisak a körülmények. Valami olyan embertelen munkát végeztünk napközben, hogy ihaj. (A részleteket lásd az előbbi link alatt.) Meló után változtam vissza emberré, vonultam el a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam a JCL-t meg a PL1-et, írtam egy kockás füzetbe a kódokat, kortyolgattam a söreimet és haverkodtam össze a Berta nevű, roppant kedves roma pincércsajjal.

Aztán hetente egyszer szöktem be az egyetemre, ahol ki tudtam próbálni, hogy amiket írtam, azok mennyire működőképesek. Tényleg szerencsém volt, mert gyakorlatilag az összes supervisorral összemelegedtem, mindegyik tudta, miről van szó és segítettek, ahol tudtak.

Meg is lett az eredménye. A haverom roppant büszkén mutogatott az egyetemen, hogy itt van az az ember, akit egy hónap alatt meg tudott tanítani tökéletesen a PL1-re. Hja, a motiváció. Én meg már azt számolgattam, mi mindent veszek abból a tengersok pénzből, melyet a kinti kolosszális munkabéremből takarítok majd meg.

Eljött az időpont, felutaztunk Pestre. Itt volt a szakmai interjú. Leültünk. Az előttem lévő pacák szakmailag (ZX81 gépi kódú programozás) nagyon penge volt, de a németen elhasalt. Én abszolút nyugodt voltam.
Aztán jött a kérdés: beszéljek valamit a DL1-ről.
Nyeltem egy nagyot. – Nem a PL1-ről? – kérdeztem vissza. Nem, nekik DL1 szakértő kell.
Izé. Az nem én vagyok.
Bakker, egy betű. A PL1 az ugye azt jelenti, hogy Programing Language Nr1, a DL1 meg azt, hogy Data Language Nr1. Ég és föld – dacára, hogy kiejtve teljesen ugyanúgy hangzik mindkét rövidítés.

Leforrázva utaztam vissza Veszprémbe. Oké, hogy most már tudom a PL1-et… de mit érek vele? Tart még pár napig a füzfői klórüzemi szívás… és utána mi lesz? Se szállásom, se munkám.

Június végét írtunk. A három tűzbe tartott vasból kettő elporladt. Maradt egyedül az, hogy kapcsolataim révén bejutok valahogyan az egyetem számítógépközpontjába. Erre minden esélyem megvolt: jóban voltam az összes technikai félistennel supervisorral. Legalább az egyik tudta, hogy mit tudok. A másik kettővel meg sokat söröztem.
Azt a választ kaptam, hogy várjak. Nyáron még a fű sem nő. Majd augusztusban válaszolnak.

Jobb híján hazautaztam a szüleimhez. Mintha nyári szünet lenne. Nagyjából úgy is telt a nyár. Hogy ne essek ki a gyakorlatból, megtanultam assembly-ben programozni a C64-emet.
És persze folyamatosan tűkön ültem. Az ismerősömet telefonon nem tudtam elérni. (Mobil… hehe. 1987-ben?)

Aztán szeptember elején visszautaztam Veszprémbe, mindenféle cucc nélkül. Hétfő reggel beültem a Kismocskosba. A tanszéken üzenetet hagytam a haveromnak, hogy ott várom. Élet-halál ügyben. Az idő telt. Ettem a tepertős pogácsákat, mindegyikhez beküldtem egy kisfröccsöt. Persze nem sokat, mert fontos nap volt. Szívtam a cigiket – és töprengtem. Mi legyen.
A srác nem jött át.
Végül 11.45-kor kifizettem a cehhet, átsétáltam a tanulmányi osztályra és 11.55-kor visszairatkoztam az egyetemre. A beiratkozási határidő 12.00 volt.

A többi már részletkérdés. Egy haveromat behívták katonának, de nem akarta, hogy elvesszen az albérlete, így egy másik haverommal közösen átvettük egy évre. Illetve én csak egy fél évre, mert a megismételt félév után visszaköltöztem a koliba.
A szüleim megadóan fizették ismét a zsebpénzt. A különmunkát közben feladták, így nem lehetett könnyű nekik. Én ekkor szoktam rá komolyabban a tanulás melletti melókra – jellemzően hétvégén kőműveshez, de bevállaltunk szinte mindent. Egy szerencsés öthetes, jól fizető múzeumköltöztetés következményeként vissza tudtam fizetni mindenkinek az adósságaimat. Barátnő fronton is kezdett rendeződni a helyzet, aztán az egész reménytelenül megbonyolódott, majd teljesen bizarr és nevetséges módon ért véget. Utána jött egy sötét korszakom, végül egymásba botlottunk Nejjel, aztán szakítottunk, aztán megint összejöttünk – és azóta jó.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Elkezdtem az egyetemet, ugyanazon az embertpróbáló rendszer ágazaton. Egy év telt csak el az előző kísérlet óta – de a próbálkozó ember teljesen más lett. Megvolt a motiváció. Baromira örültem, hogy egyáltalán tanulhattam. Olyan szorgalmasan jártam be az órákra, mint a kisangyal. (Ha van nekik egyáltalán iskolai képzésük.) Odafigyeltem. Megértettem az anyagot, már az órán. Magasan a léc fölött vittem át az első félévet. A jegyek átlagát tekintve messze az addigi legjobb szemesztert zártam. És a következő félévtől megjelentek az informatikai jellegű tárgyak is.

Hazaérkeztem.

Számító primitív gép

Egy újabb részlete a soha véget nem érő történetnek.

A jelenség röviden annyi, hogy a gép váratlanul lefagy. A kép ottmarad a monitoron, de az egérben kialszik a vörös fény, a zene megáll az utolsó hangnál és azon sípol folyamatosan, az USB csatlakozók kikapcsolódnak, a számítógép pedig nem érhető el semmilyen módon. Csak kikapcsolni lehet. (Mennyire retek már: nem ő kapcsolja le, naná, nem ő dob rajta kék halált – téged kényszerít arra, hogy kikapcsoljad.)

Ott fejeztem be, hogy lepasszoltam Janinak a vasat, hátha lát rajta valami furcsát. Szétszedte, megpucolta az érintkezőket, összerakta, felcserélt egy csatlakozási sorrendet – aztán pár napig tesztelt. Semmi hiba nem volt.

Így kaptam vissza a gépemet.

Beraktam a helyére, bedugtam a fenekébe mindent, bekapcsoltam – majd két percen belül le is fagyott az egész hóbelevanc. A szokásos jelekkel. A következő sikerélményem az volt, hogy bekapcsolás után hamarabb ki tudtam adni a Shutdown parancsot, mint ahogy megint lefagyott volna.

A Kétségbebesés Vermében az ember két dolgot tehet:

  • Szabadjára engedi az érzelmeit és addig rugdossa a falat, amíg fáj. A falnak.
  • Elővesz egy cetlit és számot vet: mi került a mínusz és mi került a plusz oldalra? Jutottunk-e előre ezzel a kudarccal?

Némi töprengés után a második megközelítést választottam. Nagy előrelépés, hogy nem a vasban és nem az operációs rendszerben rejtőzik a hiba. Menjünk végig, mi nem volt ugyanaz, mint Janinál.

  • A billentyűzet és az egér
  • A 82 – leginkább USB porton – rádugott mindenféle periféria
  • A monitor
  • Az áramellátás
  • A számítógépes sarokra jellemző pszi erők
  • A ház szellemei

A két utóbbit – habár respektálom őket – de most kihagytam a problémamegoldási folyamatból. A többinél viszont elkezdtem tesztelgetni.
Kihúztam minden felesleges perifériát. Csak az egér, a billentyűzet, a monitor és a hálózat maradt. Fagyott, mint Leningrád szilveszterkor.

Akkor lehet, hogy áramot nem kap? Végülis, egy konnektorra van rádugva – hosszabbítók erdején keresztül – vagy tíz fogyasztó. Kihúztam mindent, csak azok maradtak, amelyek feltétlenül kellettek.
Fagyott, mint egy Szaratov jégszekrény.

Elkezdtem alaposabban is átnézni ez eventlogot. Igaz, maga a fagyás nem produkál bejegyzést, de hátha akad valami gyanús.

És akadt. Az újraindításoknál mindig kiírta, hogy nem tud betölteni egy pfc.sys nevű drivert, mert az nem ehhez az operációs rendszerhez való. Google. Határozottan szagot kaptam. Azt írták, hogy ez egy rejtélyes eszközvezérlő, mely valamelyik cédéíró szoftverrel kerül fel a gépre. (Azokkal pedig határozottan sokat kinlódtam az utóbbi másfél évben.) És nem elég, hogy rejtélyes – de többen is fagyásokra panaszkodtak.
Kell ez nekem? Nem. Legalábbis ilyen áron. Hogyan lehet leirtani? Erre is elég sok találatot kaptam (komolyan, voltak köztük ilyen ‘éjfélkor keresztúton szüzet áldozunk’ tipusú megoldások is), de ez volt az, amelyik a tuti megoldást hozta. (Habár az esetleírásnak semmi köze az eddigiekhez, meg a pfc.sys sem szerepel explicit módon a cikkben, de maga az eszközvezérlő betöltését a registryből törlendő kulcs alatti egyik bejegyzés írja elő.)

Na, pfc.sys eltűnt. Teszt. Határozott javulás történt: most már csak pár óra után fagyott, mint jegesmedvepisi a levegőben.

Még mindig eventlog. Az ugye teljesen természetes, hogy belekerül egy bejegyzés, miszerint a korábbi lekapcsolás váratlan volt. Hiszen a Windows számára teljesen váratlanul kapcsoltam ki a gépet. De biztos, hogy én? Ugyanis amikor éjszaka ott hagytam tesztelni, majd reggel konstatáltam, hogy igen, éjszaka valamikor lefagyott – akkor meglepő dolgot tapasztaltam: nem azt tekintette váratlan kikapcsolásnak, amikor reggel megnyomtam a gombot, hanem azt, amikor éjszaka lefagyott! Azaz nem csak sima lefagyásról van szó: valamitől újra szeretne indulni, vagy le szeretne állni – de ez nem sikerül neki és lemered.
Beállítottam, hogy hiba esetén ne induljon újra, ott hagytam – és délutánra megint lefagyott.

Szereztem tesztelésre billentyűzetet és egeret. Méghozzá két USB-set. (Az én billentyűzetem még PS2-es, szóval ez is egy hibalehetőség.) Bedugdostam, bekapcsoltam. Egy ideig borzalmasan reszelt a Windows, be sem tudtam lépni, mert a billentyűzetre nem reagált – aztán egyszer magához tért.

És azóta nem tud hibázni. Kipróbáltam mind a négy kombinációt (saját/külső egér/billentyűzet) és minden felállásban ment legalább egy napot. Hiba nélkül. Most például az eredeti felállásban megy, minden csatlakozót visszadugtam, minden periféria működik.

Mi történt? Mi változott?

Például több az ősz hajszálam.

Más változás nincs.

Elméleteim azért vannak:

  • Az USB billentyűzet berakásakor – amikor olyan sokat reszelt a Windows – valószínűleg újrarakta a human interface drivereket is. Ezzel kilőhette a fagyogatós példányt.
  • Amíg az ember keresi a hibát, egész véletlenül ki is tudja javítani azt, miközben fogalma sincs, mi is lehetett az eredeti hiba – és melyik mozdulat volt a javítás.

Jogos lehet a kérdés, hogy ha már végigültem Berlinben egy crash analyzis előadást, hogyhogy nem hasznosítottam az ott megszerzett tudást?
Hát úgy, hogy ez nem crash. Hiába van ott a sötét veremben a nyom, mely a bűnös komponenst azonosítaná, de a gépben megállt az élet, nincs semmi, ami kiírná a verem tartalmát a vincseszterre.

Biztos?

Nos, pont ez volt az egyik vad ötlet az előadáson. Ha lefagyott a gép és semmire sem reagál, akkor csináljunk mi mesterségesen egy crash-t. Kívülről, naná. Odabent már minden fagyott, mint a náthás eszkimó orrlyuka.
Vannak is rá módszerek. Sajnos demóban csak virtuális gépen mutatta be az előadó, az meg ugye nem ugyanaz. Ami nálam megmaradt, hogy egy bizonyos registry kulcs beállításával el lehet érni, hogy ha ps2-es billentyűzetet dugok be, akkor összedől végre a rendszer – és kiírja a memória tartalmát a memory.dmp fájlba. Amit utána már vidáman lehet elemezgetni a windbg-vel.

Roppant sajnálatos, hogy mire ez eszembe jutott, magától megjavult a gép.

Nézzük, mi a helyzet a többi fronton?

Úgy néz ki, tudom kezelni a munkahelyi gépemet is. Ha nem indul, hát nem indul. Elmegyek haza. Na jó, nem igazán. Viszont ha kihúzom a konnektorból, kiszedem az akksiját, majd visszadugok mindent, simán elindul. Mostanság már egyből így kezdem, mire lefő a tea, már indul is a gép.

Ellenben most az ügyfélterminálom romlott el. Csak hogy ne unatkozzak a jövő héten sem.

Berlin Nr.06 / 06

Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet
2009.11.13; péntek

Rögtön nehéz döntés: Schnoll vagy Russinovich? Mindkettő hajnali kilenckor.

Végül következetes maradtam, megint Russinovich-ot ignoráltam. Scott Schnoll: Site Resilience. Ez most ráadásul interaktív. Azaz egy pici szoba, kábé 70 férőhellyel. Azaz nagyon korai kelés. 8.40-kor már csak pár hely volt.
Érdekes, hogy a szomszédban Craddock tart hasonló interaktiv sessiont, aztán alig vannak.

Rögtön kézemelgető kérdések:
Q: – Hány ember munkahelyén van datacenter?
Sok kéz.
Q: – Hány ember munkahelyén van kettő vagy több datacenter?
Talán két kéz.
Q: – A többiek mit keresnek itt?

Újabb kérdés.
Q: – Hányan használnak az Exchange szolgáltatások publikálásában saját tanusítványokat?
Kezek.
Félhangos megjegyzés Scott-tól: – Suckers.

Az első olyan előadás, ahol igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne essek le a szekérről, ennek ellenére néha csak leestem, aztán szaladhattam, hogy visszaugorjak.
De a telephely szintű redundancia soha sem volt egyszerű téma.
Mondjuk, azt viszont nem értem, miért nevezték interaktívnak. Scott egy jól megfogható logika mentén nyomta végig az előadást, ppt volt, kérdés alig. Simán elfért volna egy nagyobb teremben is, mint breakout session.

Exchange és virtualizáció
Bakker. Interaktív. De nagyon. Semmi váz, egy kislány szaladgál a mikrofonnal, míg valaki végre kérdez vagy válaszol. Közte nagy csend. Élvezhetetlen. 10 perc után kijöttem.
Aztán megnéztem a táblát és elszégyelltem magam. Hiszen ott is volt a jelzés a kódban, hogy ez interaktív lesz. Bizony, ezt én néztem be.

Mi van helyette? Rafal beszél a Windows 2008 Server biztonsági megoldásairól. Hmm, szódával elmegy. Dublin terem. A francba, a komplexum túlsó fele. Átcaplattam. Ott egy tábla fogadott, hogy átrakták a Helsinki terembe. Aha. Onnan jöttem. És már 20 perce megy az előadás.

Kihagyjuk.

Email, feed. Megnéztem a nagy firkálófalat. A kedvencem egy tábla, rajta egy stilizált hangya és a szöveg: ‘The ant is near!’. (Mely ugye egy borzalmasan rossz szójáték.)

Aztán gondolkodás. Most egy bazi hosszú szünet jön, aztán majd csak 13.00-kor lesz valami, az utolsó slotban. Megvárjam? Craddock kukázik az AD2008-ban. Basszus, ezt meg kéne. De ma akarok Potsdamba kirándulni és korán sötétedik… az előadásokat meg webcast formában úgyis meg szoktuk kapni, ami persze nem olyan, mint pár méterről figyelni Craddock bácsit, de a Sans Souci park sem úgy néz ki sötétben, mint világosban… szóval pá, Messe.

Megérkeztem Potsdamba – és nem esik az eső.

Nagyítás

Jó nagy séta a parkig. A várost éppen csomagolják befele. Ja, nem. Régészeti feltárás. Akkor kifele.

A park bejáratában éppen turisták torlódnak. Pár percig nézegettem a térképet, majd úgy döntöttem az első lehetséges alkalommal lecsűrök egy kis ösvényen, elég romantikusnak néz ki az a rész. A tömeg meg vonuljon csak a széles úton.
Erre úgy értünk az elágazáshoz, hogy a tömeg pár méterre mögöttem jött. Aztán ahogy meglátták, hogy milyen határozottan mentem be a kis ösvényen, elbizonytalanodtak. (Hülye, hülye… méltattam magamat. Mi lett volna, ha várok pár percet, amíg elmennek?) De aztán csak nekiindultak a széles sétánynak. Hiába, van aki a széles utakra termett, van, aki a keskeny ösvényekre.

Jelzem, eleredt az eső. Kábé 10 perce vagyok a parkban. A leghasznosabb eszközöm a héten a papírzsebkendő, ezzel törölgetem az objektívet.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Turistacsoport kiszállt a buszból, berongyolt a kastély elé, összeálltak, készült egy csoportkép, majd visszarongyoltak a buszba. De legalább meg lehet mutatni az unokáknak, hogy itt is voltunk.
Biztos én vagyok a hülye, hogy negyedórát üldögéltem az oszlopcsarnokban. Melyet ők meg se néztek.

Jelzem, most már szakad az eső, ezerrel. A botanikus kert előtt a páfrány határozottan jól van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az a zöld pacák miért pont sisakot vett fel, ha alsógatyát nem?

Az Orangerie előtt hozzám hasonló magányos turista csajszi. Áll az esernyő alatt, másik kezében fényképezőgép. És vakuval fényképez. A durván 50 méterre lévő palotát. Önbizalom, az van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Túrabakancs rulez. Erdőn, réten, dagonyán… keresztül mindenen a parkban.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Felhívnám a figyelmet a középső képen zajló spontán középkori szexvizsgálatra. Akkoriban még nem sokat kémcsöveztek.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Pont akkor lett sötét, amikor kiléptem a parkból. És nagyjából akkor kezdett el esni az eső, amikor be. De még most is esik, persze.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Immár sötétben végigsétáltam a Brandenburgi kaputól (igen, úgy látszik ilyesmi minden magára valamit is adó városban van) a Brandenburgi utcán (nagyon hangulatos, ha arrajársz, inkább kerülj erre a park felé, még ha hosszabb is). Majd vasútállomás.

Mernél-e Pesten gyerekszállító utánfutót kötni kerékpár után? Mert itt elég sűrűn használják.

Nagyítás

Nagyítás

Ezekhez a képekhez legszívesebben nem is kommentelnék. Mindkettő a főpályaudvar főbejáratánál készült, az egyik balról, a másik jobbról. Nézd meg, mennyi bringa. Ezekkel mindegyikkel idekerekezett valaki, aztán felszállt a HÉV-re és ment a fővárosba. Novemberben. Szakadó esőben. Nem, nem a kocsit vette elő. Pedig Berlinben sehol sem láttam jelentős dugót.
Nálunk meg a neten az autósok hiszik azt, hogy van… hogy egyáltalán lehet erkölcsi alapjuk a kerékpárosok ellen vitatkozni. Mit vitatkozni… acsarkodni.
Sajnos ez is annak a jele, hogy valami nagyon nincs rendben. Pedig elég egyszerű a képlet: rend a fejekben, az annyi, mint az ország gyarapodik, erősödik. Rendetlenség a fejekben, az viszont annyi, mint széthúzás, acsarkodás, az ország szétesése. A szégyen pedig azé, aki mesterségesen szítja a rendetlenséget.

Aztán még egy furcsaság. Potsdam, az nem Berlin, az egy másik város. Habár helyi járatként funkcionáló S-bahn-nal lehet kijönni, de az utolsó három állomás már más zóna, arra nem érvényesek a helyi jegyek. Ezzel én tisztában is voltam, de a jegykiadó automata szoftverében elvesztem. (Mondjuk, sok időm nem is volt rá, mindkét esetben egyből jött a vonat, márpedig ezek csak 20 percenként járnak.) Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a hetes bérletemmel ezt a három állomást. A BVG még így is a pénzénél lesz, hiszen egy hétre vettem a bérletet, aztán csak 5 napig használtam. Hozzáteszem, a jegyeket a cégem utólag kifizeti, tehát azzal, hogy végülis nem vettem jegyet, nem magamnak spóroltam, hanem a cégemnek. Én alapvetően lojális ember vagyok, de ennyire azért nem.
Kifelé nem is volt gond. Visszafelé… annál inkább. A második állomáson ugyanis felszállt egy ellenőr. Egyből elkezdtem izzadni. Szép dolog az elmélet, de ezt a helyzetet a gyakorlatban… az életben nem fogom tudni kimagyarázni. Azért próbáltam növelni az esélyeimet. Igyekeztem úgy fogni a bérletet, hogy ne látsszon rajta a tipusa. De az ellenőrök sem ma jöttek a falvédőről, vonalkódolvasóval olvasták le a jegyeket, bérleteket. Kész. Itt már csak a négylábas megadás maradt, elegánsan átnyújtani az útlevelet, hogy ide kérem a csekket.

Amikor hozzámért a csajszi, odaadtam neki először a bérletet.

Most jön a csoda rész. Nézte, forgatta, nem húzta le a vonalkódolvasóval, elmosolyodott, jó utat kívánt – és visszaadta.

Mi történhetett? Három lehetőségre tudok gondolni:

  • A bérlet – a jeggyel ellentétben – jó Potsdamig. Háát…
  • Az ellenőr azt hitte, hogy ez egy távolsági bérlet és lusta volt lehúzni. Háát…
  • Az ellenőr gondolkodott! Használta az agyát! Volt neki! Azt gondolta, hogy: ‘Nézd már, ez itt egy egyhetes bérlet. Kik vesznek ilyesmit? Hát a turisták. Ennek a szerencsétlennek fogalma sincs arról, hogy olyan helyen jár, ahová a bérlete nem érvényes. Balhézzak vele? Talán meg se fogja érteni, mi a bajom. Aztán ha kierőszakolom belőle a pótdíjat, milyen érzéssel fog már elmenni az országból? Inkább mosolyogva jó utat kívánok neki, hátha megírja a blogjában.’

Istenem, milyen messze vagyunk mi ettől a saját zsebükre dolgozó, a külföldieket direkt különösen lenyúló orkjainkkal. Legalább annyira, mint a tömegközlekedésünk az ittenitől.

Nagyítás

Még megnéztem a berlini főpályaudvart. Öt emelet magas üvegpalota. Vonat csak két szinten jár: a földszinten és az ötödiken. El tudod képzelni, hogyan néz ki ott fent a magasban egy ICE?

Immár otthon. Cipőt levenni élvezet. Minél nagyobb a cipő, annál nagyobb. Nem panaszkodom.

Kolléga beesett este kilenc körül.
– Láttam, voltál fényképezni.
– Honnan láttad?
– Délután eleredt az eső és utána már nem is állt el.

Pakolás. Azt hiszem, jelentősen kitágítottam a kézipoggyász fogalmát. Meg a bőröndöt.

Hazafele
2009.11.14; szombat

A repülőtéren nézegettük a kukáshölgy tevékenységét. Egyenként kiszedegette a tele kukászacskókat, a tartalmukat beleborította egy nagy nylonzsákba – majd visszahúzta a kukába a használt zacskót. Mindezt egy olyan országban, mely sokkal gazdagabb, mint a miénk.
Aztán kolléga szúrta ki, hogy a csajszi szelektív kukákból szedte ki a zacskókat. És borította össze azokat egy nagy zsákba. Hmm.

Megy Prágába repülőgép. Minek? 340 kilométer. Ha beszámolom a repülőtéri időt, akkor a vonattal nagyjából azonos idő jön ki. És akkor ott vannak még a repülőtéri kényelmetlenségek, a kijutások a város szélére, a magasabb ár. Nem sok értelmét látom.

Megint ugyanolyan propelleres géppel megyünk. Mindegy, csak ne nekünk kelljen fújnunk.

Linkek: