Úgy kezdődött, hogy ceruzaelemet szerettem volna venni. Éppen hazafelé kocogtam a céges autóval, semmi gond, legfeljebb kerülök egy kicsit, az Electroworld-ben biztosan van. Aztán amikor kiszálltam, eszembe jutott, hogy hamarosan megérnek a feltételek egy újabb teraszbútor vásárlására, mi lenne, ha megnézném a választékot? Átsétáltam a Bricostore-ba. Nos, a választék egész pontosan 0, azaz nulla volt. Mivel korábban a Baumaxban is hasonló szintű választékot találtam, kezdtem bepánikolni. Átmentem a Kikába, ahol semmi más nem volt, csak azok a gagyi eukaliptusz bútorok, melyeket korábban is elloptak tőlünk. Csak éppen 40e helyett 300e forintért.
Kezdtem ideges lenni.
Már megint belefutottam. Ezek az idióta áruházak időben még mindig előre fókuszáltak: ha teraszbútort akarsz venni, akkor vegyél tavasszal. Mert nyáron már nincs. Tavasszal viszont akciósan tolják a képedbe.
Most komolyan – mit csináljak, ha mi csak most kanyarodtunk egyenesbe, most jött össze a pénz a kerti bútorra?
Gondoltam, benézek még az Europark melletti OBI-ba is, az egy érdekes szeglete a világnak: ott időnként elő szoktak fordulni olyan dolgok is, melyeknek máshol már nyomuk sincs. Ahogy beléptem, egy tábla fogadott: Kerti Bútor Kiárúsítás. Ajjaj. A tábla mögött pedig ott szerencsétlenkedett néhány eukaliptusz szék. Még inkább ajjaj. Azért még kisétáltam a kerti részlegükbe, hátha. És igen, ott vigyorgott az a szett, melyet még tavasszal néztünk ki magunknak. Egy masszív, meglehetősen nagy bútoregyüttesről van szó, mely már messziről azt sugallja a bepróbálkozónak, hogy ‘haver, meg se próbálj ellopni, még a kerítésig sem tudnál elvinni anélkül, hogy összeszarnád magad’. Árban is belefért, igaz, kicsit drágább volt, mint tavasszal – de legalább volt. (100e helyett 125e.)
Megnéztem, bedobozolva már nem találtam.
Ide nyelv kell.
Elkaptam egy takkert, felingereltem – erre odahozott egy eladót.
– Jó napot kívánok – biccentettem.
– Jó napot.
– Mit kell csinálnom, ha ezt szeretném megvásárolni? – mutattam rá a bútorra – A polcokon már nem láttam.
– Nem is, mert már csak ez az egy darab van belőle.
– De eladó, ugye?
– Igen.
– Elnézést, az NDK turmixgép, a levehetős ajtajú, merre található? – dugta oda az orrát egy vásárló.
– Kimegy a boltból, bejön újra és balra – válaszolta az eladó.
– Köszönöm.
A vásárláshoz megadta az alaphangot egy középkorú házaspár veszekedése. Hogy milyen lehetett az életük a házastársi ágyban, azt nem tudom, de két embert ennyire veszekedni még sohasem láttam. A nőnek semmi sem volt jó. Ha a hapi hallgatott, akkor azért kiabált vele, hogy miért hallgat. Ha megszólalt, akkor meg aztán végképp vége volt. Időnként pedig a hapi kapta fel a vizet – na, akkor volt aztán haddelhad. És ezt csinálták jó félórán keresztül, közvetlenül mellettünk.
– Szóval miről is lenne szó? – fordult újra hozzám az eladó.
– Még mindig ezt a garnitúrát szeretném megvásárolni – mutattam rá – Jut eszembe, a szivacspárnák benne vannak az árban?
– Igen, benne – bólintott – meg ott a sarokban az a lábtartó is.
Hoppá. Így már nem is olyan rossz az az ár. Egy ilyen szivacsos huzat 6-7e körül van.
– Tetszik – bólintottam – De lenne még egy kérdésem: az van a cédulán, hogy akciós termék. Ez most mit is jelent?
Az eladó ekkor kezdett izzadni először. Mondjuk, borzasztó meleg volt.
– Eredetileg a reklámújságban 5 székkel hirdettük ezért az árért – ismerte be – de már csak négy székünk van.
– Aha.
– De tudja mit, elengedünk az árból 10e forintot. Azért azt vásárolhat, amit akar.
Nem mondtam semmit. Most magyarázzam el neki, hogy nekem pont ilyen kell és a városban sehol sincs még csak hasonló sem? Mondjam el, hogy így ahogy van, akár 150e forintért is elvinném és még örülnék is, mint majom a farkának? Fejtsem ki neki, hogy majd megvadulok, hogy itt van a nyár, én pedig minden éjjel bent ülök a nappaliban, ott gépelem a cikkeimet/könyvemet, ahelyett, hogy kint ülnék a mennyei teraszon?
– Így már mindjárt más – bólintottam megfontoltan – Akkor kérem.
– Öhöm.
– Hogyan tudom elvinni? – kérdeztem rá – Összeszerelt állapotban nem fér bele a kocsiba.
Megjegyzem, szétszerelt állapotban sem. A céges autóm ölég picike.
– Hát, én nem tudom szétszedni – emelte fel egy kicsit a hangját a faszi – Egyedül vagyok a részlegen, nem tudok mindennel foglalkozni.
Ekkor csörgött a telefonja.
– Miva?
…
– Micsoda?
…
– Levehetős ajtajú? Hogy miért nálatok keresi?
…
– Hogy én küldtem hozzátok?
…
– Pistám, menjetek a picsába! Én egy százezer forintos terméket akarok eladni a kuncsaftnak és kurvára szarok rá, hogy egy szerencsétlen idióta mit akar csinálni az NDK turmixgépekkel!
Dühösen letette a telefont. Az addig mellettünk harsányan veszekedő házaspárba beleszakadt a szó.
– Hogyan beszél maga az ügyféllel! – háborodott fel a nő – Soha többet nem fogok ebben az üzletben vásárolni!
Mert eddig olyan sokat vásároltál – gondoltam magamban.
– Kiskeziccsókolom, a kollégámmal beszéltem. Mobiltelefonban – mutatta a készüléket az eladó.
De a nőt nem abból a fából faragták, hogy ilyesmivel meg lehessen győzni. Dühös fintort vágott az eladóra, majd a férjéhez fordult és veszekedtek tovább. Vásárlás helyett.
– Akkor lenne olyan kedves, és szétszedné? – kapcsolódtam vissza a folyamatba – Tudja, így nincs olyan személygépkocsi, amelyik el tudná vinni.
– Ez igaz.
– Egyébként mennyiért szállítanak haza árut?
– Ne is kérdezze. Borzasztó drágán. Végülis, a székeket össze lehet csukni, akkor csak az asztal lábait kell lecsavaroznom…
– Ez a beszéd. Én megtartom az asztalt, maga meg kiszedi a csavarokat.
Így is lett. Bő negyedóra alatt végeztünk, de ez jócskán elég volt ahhoz, hogy abban a levegőtlen helyiségben mindketten csuronvizesre izzadjuk magunkat. A veszekedő házaspár felfüggesztette a produkciót, jöttek minket nézni.
– Akkor hozzon egy kocsit és pakoljunk fel rá mindent – szólt az eladó.
– Oké. Meg közben összeszedek valamit 10e forintért.
Na meg hazaszólok Nejnek, hogy jöjjön el a saját autónkkal. Mégiscsak egy kombi, abban csak elférünk.
Telefon.
– Szervusz Édes Aranydrága Virágszálam! Hol vagy éppen?
– A Deák térnél.
Hmm. Nem éppen erre a válaszra számítottam.
– Mit csinálsz te ott?
– Megyek Barnához. Nem emlékszel, ma van látogatási nap a gyerekvasúton!
– Izé. Mikor érsz haza?
– Nem tudom. Eleve lesz most ugye egy hajókirándulás…
– Micsoda?!!
– Nem mondtam volna? A gyerekvasutasoknak ma lesz a hajókirándulása, ahová meg lettek hívva a szülők is.
– Mikor lesz ennek vége?
– Hát, este tíz előtt nem valószínű.
Kész. Sakk-matt. Itt vagyok egy kisebb kamionnyi bútorral, meg egy akkora autóval, amelyikbe maximum a hitelkártya és a fogkefe fér bele. A gyerekméretű.
– A kocsi otthon van?
– Már hogyan lenne? A szokásos parkolómban van.
Még ez is. Agykerekek nekiálltak ezerrel forogni.
– Oké, érezd jól magad. Megoldom – tettem le a telefont.
Visszamentem az eladóhoz. Útközben lekaptam néhány lámpabúrát a polcról. Ezzel biztosan nem lövök mellé, mert a nappalin és az étkezőn kívül még minden helyiségben csak csupasz villanykörte lóg a plafonról. Most mit csináljak, az előző tulaj meglehetősen szigorúan számolta el a szerelvényeket. Már több hete itt laktunk, amikor becsöngetett, hogy most jutott eszébe, a fürdőszobában még ott felejtettek egy falra szerelt szappantartót. Beengedtem, ő pedig leszerelte, majd udvariasan távozott. (Hozzáteszem, teljesen normális fazonról van szó – csak valószínűleg a szerelvények a gyengéi. És ha így nézzük, mindenki képes teljesen normális valójából idióta vetületet mutatni mások felé. Pár nappal később például én hívtam át, hogy valami baj van a cirkóval, jöjjön már át, nézzük meg. Aztán pár perccel később újból rátelefonáltam, hogy hozzon már át gyufát is. Röhögött, hozott. Aztán lehet, hogy azóta ő meséli vigyorogva a haverjainak, hogy az új tulajdonos vele hozatta a boltból a gyufát.)
Szóval, ott jártunk, hogy lámpabúra. Fontos is az, hiszen már Lenin is azt mondta, hogy szovjethatalom + villamosítás = kommunizmus. Aztán ők is elfelejtettek búrát rakni rá, és össze is zuhant a rendszer.
Megkerestem az eladót. Odaraktam egy köbméter lámpabúrát az asztalára.
– Ezekről lenne szó.
– Rendben. Akkor elkezdem kiírni.
Húsz perc szünet.
– Tudja mit, nem írom ki. Levonjuk a 10e kedvezményt a bútor árából, ezeket meg kifizeti a pénztárnál.
– Jó – bólintottam – Viszont meg lehetne-e oldani, hogy ezt az egész hóbelevancot én kifizetném, betolnánk a raktárba és visszajönnék egy félóra múlva egy nagyobb kocsival?
– Persze – helyeselt – Még ki sem kell fizetnie addig. Csak arra figyeljen, hogy egy óra múlva zárunk.
Bakker. Még ez is.
– Oké, akkor nem húzom az időt.
A cégautóval eljöttem haza.
Magamhoz vettem a saját autó tartalék kulcsát.
Elmentem Nej kedvenc parkolójába.
Átültem a saját autónkba.
Elmentem az OBI-ba.
Kifizettem a cuccot, megköszöntem az eladónak a lelkes kiszolgálást. Tényleg.
Bepakoltam mindent a saját kocsinkba.
Hazajöttem.
Átöltöztem.
Behordtam mindent a lakásba.
Visszavittem a saját kocsit a parkolóba.
Visszaállítottam az ülést, a tükröt, hogy Nej ne is gyanakodjon.
Visszaültem a cégautóba.
Hazajöttem.
Bekapcsoltam a számítógépet, bontottam egy zacskó csipszet, meg egy sört. Ilyenkor már ennyi is elég. Még a leveleim sem jöttek le, amikor csörrent a kulcs a zárban.
– Kicsim, hol van még a tíz óra? – fogadtam Nejt, köszönés helyett.
– Bocsi, elszámoltam.
– Ja.
– De azt tudod, hogy kábé tíz perccel ezelőtt tettem vissza a kocsit oda, ahol felkaptad? – vigyorodtam el végül magam.
– Miva?
És elmeséltem az egészet.
Recent Comments