Már megint negatív

Igazából ezt az írást június 21-én kellett volna kitennem, rögtön azután, hogy hazaértünk a Tisza-tóról.

Először nem is hittem a szememnek: mintha nem is haza érkeztem volna. Az udvarunk mögötti murvás út, egészen a záportározó kapujáig, teljesen fel volt túrva. Nagyjából a mi kerítésünkkel szemben van egy csatornafedél, onnan vitték tovább a csatornát a város felé. (Bár így utólag úgy néz ki, mintha csak a tározó bekötését alakították volna át.) Félre ne értsd, nem a csatornázással van bajom, hiszen ez egy olyan kerület, amelyikre borzasztóan ráfér a csatornahálózat fejlesztése. Én a melósok hozzáállásától kapok idegbajt. Útban volt három borbolya cserje, ebből az egyik már egészen nagy volt. Eltűntek. Valószínűleg valamelyik hazavihette, mert sehol sem találtam egyiket sem. Útban volt egy tűztövis is, azt szó nélkül kikapták, félredobták. Nem volt útban, de gondolom valamelyiknek megtetszett az éppen mostanában vadul meginduló másfél éves torzsás ecetfa – mert annak még a helyét is gondosan visszagyeptéglázták. Hátha nem veszem észre. Az általam feltört, begyepesített, rendszeresen nyírt pázsitot teherautó parkolónak használták, megsemmisítve rajta minden növényi életet. A két autónyi széles sóderes földútból most egy rövid szakaszon négysávos lett. Tudom, közterület, meg az én kurva nénikémet, hogy miért is foglalkozok ennyit vele – de egy kis odafigyeléssel azért meg lehetett volna oldani, hogy ne tegyék tönkre más több éves munkáját.

Első döbbenetemben felkaptam a fényképezőgépemet és kimentem lefényképezni a pusztítást. A melósok elég hangos röhögéssel fogadtak – viszont egy óra múlva eltűntek a bokrok aljába kihajigált üres sörösüvegek.
Ez volt a maximum, amit a helyzetből ki lehetett hozni.

Nagyítás

Nagyítás

Ahol a gödröt kiásták és ahol a betoncsöveket lerakták, ott értem a földmunkát. De itt jóval nagyobb területen ment a pusztítás. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy az önkormányzat vissza fogja-e parkosítani a terepet, vagy kaptunk egy nagy sártengert turisztikai látványosságnak? Mert hogy én még egyszer nem állok neki megművelni ezt a csíkot, az biztos.

Megérkezéskor a macskahiány sem dobta fel túlzottan a kedvünket. Máskor az udvaron szoktak várni, illetve amint meghallják a kocsi hangját, már szivárognak át a kerítésen, dörgölőznek, várják a simogatást – na meg a nem száraz kaját. Most egy sem volt a környéken. Viszont a kerítés mellett dübörgő munkagépek, nem messze nagy árkok, egy csomó ismeretlen alak, ellopott növények… nem tudtunk nem rosszra gondolni. Első körben a környező fák tetejét néztük végig, hátha csak ijedtükben felmenekültek… de ott sem voltak.
Végül estefelé másztak elő valahonnan. Hatalmas ujjongás fogadta mindegyiket. A legnagyobb az utolsónak szólt. Naná, Picúr. Valószínűleg a legnagyobb öröme Attilának lehetett – pedig még csak nem is tudott róla.