Tábornok

Alapkiképzés. Rögtön az elején.
Gyakorlatilag közvetlenül az érkezésünk (és 280 kilométer vasúti zötykölődés + 4 átszállás) után, erősen este, álldogáltunk az EÜ épület előtt. Ott kapta meg mindenki a felszerelését meg a beosztását. Ideális táptalaja volt ez a pletykáknak, ravaszul megszerzett tizedinformációk burjánoztak buja esőerdőkké.
– Hallottad? – sustorgás.
– Állítólag van egy nagyon durva faszi, valami Kovács főtörzs.
– Hajjaj. Én is hallottam. A Kokó.
– Azt mondják, fegyverbuzi.
– És mesterlövész.
– Azt is mondják, reggelire előfelvételist eszik.
– Nyersen.
– Ő lesz az egyik kiképző szakasznak a parancsnoka.
– Hallottam. Azoknak állítólag már a ma esti EÜ vizsgálatnál fel is adják az utolsó kenetet.
– A DDT seggbepumpálása előtt, vagy utána?
– Hülye. Az már megszűnt.
De azért odabent igyekezett mindenki falhoz szorulva mozogni.

Én éppen örvendtem – 45-ös lábam lévén nem tudtak új surranót adni, így egy puha, már jócskán betört példányt kaptam – emiatt elsőre nem is esett le, melyik szakaszba kerültem. Naná, a Kokóhoz.
– Ennek is két füle van, valahogy majd csak elboldogulok vele – vontam meg a vállam. Balsorsom olyan középiskolai körülmenyek közé vitt, hogy ahhoz képest a sereg bizonyos területeken határozottan még jobbnak is tűnt.

Felvonultunk a körletbe. Ekkor már jócskán ordas későn volt, a belógó villanykörték alig világították be a hatalmas hodályt. Fáradtak voltunk, ingerlékenyek… és veszélyesen civilek. Éppen pakolásztunk, amikor berongyolt valami baka, elordította magát, hogy ‘Szakasz, vigyázz!’… majd besétált egy vörös karszalagos tisztszerűség. Kokó főtörzs volt, éppen, mint ÜTI. Nem bízta a véletlenre, rögtön kibaszta a töltött pisztolyát az asztalra.
– Katona mi ez? – dörrent rá a legközelebbi pacákra.
– Stukker – válaszolta az illető ijedten. Még jó, hogy nem slukkert mondott.
– Stukker??!! – ordított fel dühösen a fegyverbuzi főtörzs.
Ekkor mászott ki Gábor a szekrényéből, ahol eddig pakolászgatott.
– Ki a fasz ez a tábornok, és miért ordít? – sétált elő az ágyak közül.

Az Aegüh elsápadt. Ilyen a laktanya történetében még nem fordult elő, hogy a legvadabb tiszthelyettest, amikor éppen ÜTI is, egy egynapos kopasz flegmán letábornokozza.

Az ordítást még a paksi szeizmológiai laborban is regisztrálták.
– Tábornok???!!
– Jól van na, még nem ismerem a rangjelzéseket – vonta meg a vállát Gábor.

Kokót a guta kerülgette. Nem elég, hogy tönkretették a hatásosnak szánt belépőjét, de még a respektje is kockán forgott.

– Katona, hasra! – ordított rá.
Gábor lefeküdt.
– Száz fekvőtámasz! Most!

Aztán Gábor lendületesen lenyomta a száz fekvőtámaszt, majd felállt.

Meglepő dolog történt. A vaddisznó főtörzs elmosolyodott.

– Tábornokom, ember vagy – dicsérte meg Gábort.
Majd immár lenyugodva tartott egy lelkesítő szózatot, hogy ő és mi, és milyen jó lesz nekünk együtt.
Nos, annyira nem lett jó, de utólag is azt mondom, nem jártunk rosszul sem vele. A durva külső korrekt embert takart.

Gábor pedig egész életére megnyerte a Tábornok becenevet.

Az osztrák katona mindig győz

Ez egy bizonyos Pepin bácsinak volt a vissza-visszatérő mondása. Hát, ma én is győztem.

Nagyjából akkor, amikor sikerült végre összeraknom, kitelepítenem a teraszbútort, elment a teraszról az áram. Se a konnektorban, se a lámpákban nem maradt. Ez bizony a keserű szájíz tipikus esete: hiába van itt minden, ha este nem ülhetek ki dolgozni, mert se fény a szemnek, se delej a laptopnak. (Mondjuk, ha a szúnyogokat be lehetne fogni valahogy áramfejlesztésre…)

Háziember
ilyenkor természetesen nekiállna villanyt szerelni… de itt nem olyan egyszerű a helyzet.

Nagyítás

Valahogy így nézünk ki. Vedd észre a rendszer szépségeit:

  • Mivel mind a négy egység sorba van kötve, így ha lekapcsoltam a villanyt, akkor a konnektorból is elment az áram.
  • Ha elkezdtem tekergetni a fényerőszabályozót, a konnektorban is csökkent a nafta.

Végülis túlzottan nem zavart, meg lehetett szokni – maximum a szomszéd nézett hülyén, hogy amikor tűző napon nyírom a szegélyeknél a füvet, miért kapcsolom fel a teraszvilágítást.

Csakhogy most elment az áram vadászni, nekem pedig meg kellett bontanom ezt az együttest. Nem sok kedvem volt hozzá: öt elem, minden vezeték vagy falban, vagy kőlapok alatt megy… hogyan fogok én eligazodni ebben a dzsungelben?

Először kibontottam a kapcsolót. Darabokra hullt. Semmi gond, előrelátóan vettem egy újat, mert úgyis arra tippeltem, hogy a kapcsoló ment tönkre. Megszámoltam: kilenc(!) vezeték volt belekötve.
Ekkor mentem be inni egy fröccsöt.

Go – no go teszt: egyáltalán van-e a falban áram? Fázisceruza, boldogító pislákolás. Go.

Kibontottam a fényerő-szabályozót. Ez is darabokra esett, méghozzá nagyon apró darabokra.

Itt jött el az idő, hogy elgondolkodjak. Én ugyanis azt szerettem volna, ha:

  • Kirepül a kukába a fényerő-szabályozó. Az égegyadta világon semmi szükség sincs rá. Szerencsére annyira össze is tört, hogy maximum lapáton fog tudni távozni a lakásból.
  • A konnektor ne függjön a kapcsolótól. Habár nem értek a villanyszereléshez, de a matematikai érzékem azt súgta, hogy meg lehet csinálni.

A leegyszerűsítések után nyolc vezeték lógott ki a falból, a földet nem számítva. Három fekete, egy kék, négy barna. Ebből kellett kitalálnom melyik, hová megy. Erre mondta azt Mohilla Rezső bá az egyetemen, hogy ‘identifikálás fiaim, bombázzátok a rendszert inputokkal, majd értékeljétek az outputokat’. Csakhogy itt minden lépést ezerszer végig kellett gondolnom, mert a rövidzárat azért el akartam kerülni. A bejövő árammal nem is volt gond, a vastag, merev vezetékről ordított, hogy falikábel. De még így is maradt három fekete, három barna.
Nem untatlak a teljes leírással. Kivittem egy ventillátort, bedugtam a konnektorba, majd próbálgatással belőttem, melyik a konnektor két vezetéke. A lámpáknál meg feltételeztem, hogy mindegyikhez megy egy barna meg egy fekete vezeték, azaz a fennmaradt azonos színű vezetékeket akár össze is sodorhatom.
Az elképzelést teszt követte – és tadam, kigyulladt a lámpa a teraszon. Áram helyett melegség öntötte el a szívemet.
Most már csak össze kellett szerelni mindent. A konnektor két szálát nyilván a bemenő oldalról vittem le, így mind a két oldalon négy-négy vezetéket kellett beleerőltetnem a kapcsolóba. Mindezt gyakorlatilag falratapadva, mert annyira rövidek voltak a kilógó vezetékek.

Ekkor ittam meg a második fröccsöt.

Aztán szétszedtem az új kültéri kapcsolót – és gyorsan ittam még egy fröccsöt.

Ez ugyanis olyan pilótavizsgás fajta volt. Eleve az elvárt négy becsatlakozási pont helyett volt rajta 2*3. Nem, nem úgy, hogy mindkét oldalon 3-3… az még valahogy érthető is lett volna. (Bár nem nagyon, mert a földnek volt külön bekötési pontja.) Nem, az egyik oldalon volt 2*2, a másikon meg 1*2. A reményt végül akkor veszítettem el véglegesen, amikor rájöttem, hogy ahogy csavarom be a vezetéket rögzítő csavart, akkor egy pici fémlapot tekerek be, mely egyszerre zárja a párosával egymás melletti lyukakat. Ergo a 2*3 bekötési pont tulajdonképpen háromra redukálódott – de nekem négy kellett volna, melybe nyolc vezetéket szerettem volna belekötni.

Fejvakarás.

Végül visszacsomagoltam a szép, új kapcsolót (2500 HUF, mert volt rajta egy led is) – és nekiálltam megragasztgatni a húszéves, darabokra hullott jószágot. Oké, romos, törött, meg már egy feszítést sem bír ki – de 2*2 bekötési pontja van, és így még mindig reménytelibb, mint az új.

Most megint nem akarok belemenni a részletekbe. A csúnya szavakat úgysem írnám le, más meg nem volt. A kapcsoló többször szétrepedt, többször megragasztottam. Ipari mennyiségben fogyott mind a ragasztó, mind a szigetelőszalag. (Az utóbbit toltam bele bőven, hiszen végülis csak kültéri szerelésről van szó.)

Nagyítás

És elkészült. Még középre, a fényerő-szabályzó helyére kell betennem a műanyag zárólapot – jelenleg csak úgy húz át rajta a levegőben a hat vezeték – de utána tökéletes lesz.
Aztán majd egyszer, ha sok időm lesz, megcsinálom tisztességesen is.

Ja, hogy mitől ment el az áram, azt nem is írtam. Miután befejeztem mindent, kiváncsiságból szétszedtem a fényerő-szabályozó belsejét. Az első, ami kihullott belőle, az egy darabokra tört, pici porcelán biztosíték volt, elszakadt rézszállal. Ha nem bontom meg roncsolással a dögöt, akkor az életben nem jöttem volna rá.

Szóval: szúnyogháló, terasz, világítás… minden van a komfortos kinti/benti friss levegőben dús élethez. Aztán lassan jön a parlagfű.