Kazincbarcika, szívem

Már előre szólok, hogy ez egy sokfényképes, sokszöveges írás lesz, szóval akit nem érdekelnek az ilyen nosztalgiával átitatott csavargások, most még meggondolhatja magát. Akit viszont érdekel, javaslom főzzön egy kávét, azalatt pont lejön az összes kép.

Úgy hozta a sors, hogy pár napig egy kazincbarcikai ügyfélnél volt dolgom. Nyilván nem utazgattam fel minden nap, bevackoltam magam a szüleimhez Egerben, aztán onnan jártam be, keresztül a Bükkön.
Előrelátóan még itthon megírtam egy cédét, rajta az akkori időszak zenéivel: ácévillámdécé-hájvéjtuhell, Blondie(1), Buzzcocks(2), Edda 79-es koncert(3), Ricse, Mobil(4), Hobo, Korál1, V-Motorock2.
Hát, így utólag eléggé eklektikusnak tűnik.

(1) Egyike volt impulzív vásárlásaimnak. Nem szoktam eldicsekedni vele, de 17 évesen megbuktam a Kresz vizsgán. (Az a fránya elbizakodottság, az. Annyira pimflinek tartottam az egészet, hogy rendesen el sem olvastam a kérdéseket, csak nyomtam az ikszeket.) Pótvizsgára be kellett mennem Miskolcra. Ott volt a csoportunkból mindenki, aki annyira buta volt, hogy ténylegesen meghaladta a képességeit a teszt. Meg én. Így odafigyelve sem volt azért olyan nagy megerőltetés a vizsga, ráértem átrugdosni a padszomszédomat is. A sajókazai fazon annyira hálás volt, hogy rögtön utána betuszkolt a legelső kocsmába és addig nem nyugodott meg, amíg keresztbe nem álltak a szemeim. Ilyen állapotban mentem el sétálni a belvárosba. Ilyen állapotban láttam meg a Centrum kirakatában Blondie Autoamerican című lemezét. – Hoppá! – vezettem le gyorsan – Egy ilyen jó nő csak jó zenét csinálhat! És már mentem is be megvenni. Alig került egy havi zsebpénzembe a lemez, dehát egyszer élünk.
Azt kell mondjam, hogy az egyik kedvenc lemezem lett. Visszafogott, kifinomult, egy igazi csiszolt gyémánt. Ha mondanom kellene egy – és csak egy lemezt – mely határozottan rátelepült a kazincbarcikai emlékeimre, ez lenne az. Pedig eleinte nem sok esélye volt rá – gondold el, olyan környezetben éltem, ahol még a Black Sabbath sem volt elég kemény.

(2) Tulajdonképpen ez is egy impulzív vásárlás volt. A szobatársam piszkált állandóan az impulzusaival.
– Nézd már meg a borítót: három gitár, egy dob. Ilyen felállással csak jó zenét nyomhatnak!
– És ha nem? Maradjunk inkább a ‘Sajtból van a hold’-nál.(5)
– Hülye.
Aztán végül megvettem – és nem bántam meg. Egészen addig nem is tudtam, mi az a punk zene. Sőt, igazából akkor sem tudtam, mert senki nem mondta meg, hogy ez az. A mai napig nem tudom, hogyan kerülhetett bele ez a lemez a hivatalos kereskedelmi forgalomba – de bekerült. Gondolj bele, 1979… és a punkzene hivatalosan Magyarországon. A Betrice egy évvel korábban még a “Gyere kislány gyere, a diszkóklubban szól már a zene” slágert nyomta, Csuka Mónikával. Csak nézd meg a zenekar nevét (Nyüzsgő Faszok), vagy a lemez első számának címét: Orgasm Addict (Orgazmusfüggő). És mégis átment a szűrőkön. Érthetetlen.

(3) A koncert kiemelkedő pillanata: “Long láv rock! Mindenki mondja utánam: Long láv rock! L o n g _ l á v _ r o c k ! A rock örökké élni fog!” – kiabálta az az egyszerű ember a szinpadon.

(4) Akkoriban fel se tűnt, mekkora gáz már ez a Varjúdal. Egy csomó szakadt, büdös, aggresszív rokker kiáll a színpadra és teljes világfájdalommal ordítják a mikrofonba, hogy ‘Varjú vagy, milyen kár, hogy varjú vagy!’. Ennyi erővel a Bóbitát is nyomhatták volna.

(5) Nem hülyéskedek. Akkoriban azt a számot valamiért nagyon szerettem. A szobatársaim őszinte szomorúságára.

Szóval, megírtam a cédét, betáraztam a kocsiba, majd minden nap, amikor odamentem meg visszajöttem, felcsavartam a potmétert, padlóig nyomtam a kanyargós utakon a gázt – és visszautaztam az időben. Az ügyfélnél úgy kellett letörölgetnem magamról az adrenalint.

A szakmai részről most nem írnék sokat. Megvolt.

Utána viszont két délutánt is azzal töltöttem, hogy a fényképezőgépemmel bebarangoltam a várost. Ezek a képek jönnek most.

A város perifériája volt – nekem a központ. 1978-ban valamiért nem volt hely az iskola (Irinyi János Vegyipari Szakközépiskola) fiúkollégiumában, így a komplett induló évfolyam összes fiú kollégistáját lerakták a 105-ös szakmunkásképző kollégiumába. Erről mondjuk tudnék mesélni… illetve meséltem is. Helyileg kint voltunk a BVK kapujánál, egy munkásszálló, egy Lombik étterem, egy Hotel Polimer, a Tűzoltóság, a buszpályaudvar és egy pici melós lakótelep társaságában. Maga a város jó nagy sétányira volt tőlünk, az iskola konkrétan olyan három kilométernyire.

Nagyítás

A kis bolt. Itt költöttük el pénzünk nagy részét. (Már amikor nem könyvre és hanglemezre ment.) Szobatársam egyszer száz forintnál nagyobb bevásárlást csinált. – Krőzus! – háborodtunk fel. Évekig beszédtéma volt ez a hatalmas pazarlás. (150 forint volt az átlagos havi zsebpénz.)

Nagyítás

Nagyítás

A BVK buszpályaudvara. Csak azért nem mondom, hogy minden nap itt indult, mert igazából a Lombik étteremben. A buszpályaudvar a második helyszín volt. (Kivéve azt a heti két napot, amikor Sajóbábonyba jártunk ki. Ott ugyanis már reggel hatkor beöltözve kellett megjelennünk a gyárban. Kiszámolhatod, mikor kellett kelnünk. Na, akkor még nem volt nyitva a Lombik. Ilyenkor konzerv májas hurkát ettünk kenyércsücskökkel. Megjegyzem, a Lombikban félelmetes méretű kenyércsücskök teremtek.)

Nagyítás

Nagyítás

És akkor, ha már szóbakerült, jöjjön maga a Lombik étterem. A mi időnkben ritka látvány volt ilyen néptelenül: az alkeszok és a melósok rendszerint kint söröztek az épület előtt, a virágtartó betonkerítésre ülve.
A második képen látható az önkiszolgáló rész belülről. Rögtön az ajtó mellett jobbra volt egy süteményespavilon – ott szoktam bevinni a kiegészítő kalóriákat, ha éppen a menü nem volt az igazi. Ilyesmi márpedig sűrűn fordult elő. A helyiség hátsó traktusában látható a tálcabeadó: ott hajigálták be néhányan egyszer a büdösre rohadt rántott tonhalakat. Istenem, olyan jó, kézigránátos fogásuk volt. Akkoriban a konyha felől középen ketté volt osztva egy korláttal az étterem: a túlsó felén volt a kajajegyes részleg, baloldalt elől pedig az általános étterem részleg. Oda is sokszor betértem kalóriapótlásra, kedvencem a jó zsíros sült krumpli volt, sok kenyérrel. (Igen, a gigantikus csücskök.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Most veszem észre, még magáról a koleszról nem is beszéltem. A fényképek sajnos nem adják vissza az akkori hangulatot, a fák azóta elég rendesen benőtték a terepet. Az első képen látható a főbejárat (ma már zárva), az alsó két képen pedig maga az épület látható, az akkor megszokott csikkszedő perspektívából. (Rendszeres vasárnapi program volt.)

Nagyítás

Hogy ez a kép hogyan készült, hogyan őrződött meg és hogyan keveredett elő… azt ne kérdezd. Mindenesetre engem ábrázol, ahogy a kollégiumban tanulást mímelek.

Nagyítás Nagyítás

Indujunk el az iskolába. Elsétálunk a Lombik mellett, jobbra feltűnik egy óvoda. Már itt, kint a pébe is észrevehetjük, hogy azért azokban az átkos években még volt valami igényesség az építőiparban. Szocreál, meg minden, persze… de azért még csak odabiggyesztettek valami mintát, valami képet, valami reliefet a falakra. Hogy ne legyen olyan egyhangú. Ez a vonulat halt ki a későbbi lakótelepeknél.

Nagyítás

Ez az a kanyar, ahol mindig busz kanyarodik. Csak akkor még ilyenek dőltek be a kanyarban:

Nagyítás

Amikor azt írtam, hogy ebben a kanyarban mindig volt busz, akkor nem túloztam. Erre járt fel a Miskolc-Kazincbarcika buszjárat és az egyszem 6-os buszvonalat kivéve erre vezetett az összes helyi járat útja is. (Nyilván a kék a pesti buszok színe volt, nálunk mindenhol a piros-vajfehér kombinációt kell elképzelni akkoriban. Ja, és felhívom a figyelmet a beépített kallerboxra. Rendszeresen itt utazott egy széle-hossza egy kalauznő, akitől vagy jegyet vettél, vagy mutattad a bérleted. Élő szövet drótvázon.)

Nagyítás

Végül ezzel a képpel zárom a buszos vonalat: jelenleg így néz ki a Barcika – Miskolc vonalon járó busz. Szvsz ez se rossz.

Nagyítás

Bekanyarodtunk az iskolához. Hoppá. Itt valami árulás történt.
Ugyanaz az árulás, amiről már Egerrel kapcsolatban is írtam. A város fejlődik, átalakul – és eltűnnek azok a helyek, azok az épületek, amelyek az emlékeimben éltek. A fenti képen a gyalogút még tartja magát. Ezen az úton mentünk végig négy éven keresztül napi kétszer, amikor vonultunk az iskola felé.
Csakhogy akkor ez a járda már az iskola területén belül volt. Egész konkrétan volt egy kerítés, azon kapu és a kapun keresztül jutottunk be a járdára. Baloldalt egy nagy mező terült el, természetesen nyoma sem volt se közútnak, se bevásárlóközpontoknak.

Nagyítás

De előresiettem. Mielőtt elmennénk a régi iskolaépületig, nézzük meg a volt főiskola (VAFK – Miskolci Nehézipari Egyetem Vegyipari Automatizálási Főiskolai Kar) épületét. (Nyilván bementem. Ha az ember kellő határozottsággal közlekedik, bárhová beengedik. Még fényképezőgéppel is.) Ma ugyanis már _ez_ az Irinyi középiskola épülete, az én régi iskolámban pedig zeneiskola működik.

Nagyítás

Nagyítás

Akkoriban vendégként jártunk át a fősulira. Mindenféle egyezségek voltak: a szakközepes fiúk használták az ő tornatermüket (itt fent), ők használták a mi jóval modernebb termünket. (Nem is láttam máskor belülről, csak ballagáskor.)

Nagyítás

Nagyítás

Érdekes módon a vegyi laboratóriumok is itt voltak. (A fenti képen lévő folyosón.) Ezt már akkor sem értettem. Viszont ugyanazok a laborok még szépen muzsikálnak ma is. Az egyik előkészítőnek nyitva volt az ajtaja, bekukucskáltam: semmi sem változott. Sajnos éppen jöttek, így fényképezni már nem maradt időm. Utána viszont vigyorogva szöktem be a mérlegszobába: ez ugye egy olyan spéci csillapítással épített helyiség, ahol analitikai pontosságú mérlegekkel méricskélgettünk a gyakorlatok során. Túl sok időm itt sem maradt, itt is lépteket hallottam, így gyorsan fényképeztem: el is csesztem a képet. Erről lemaradtatok.
Az alsó kép pedig a büfét mutatja. Mivel a sulinkban nem volt, így a legtöbbször ide jártunk át nagyszünetben (no meg a Finom Pékáruk boltba lángosért), illetve labor napokon egész nap.

Nagyítás Nagyítás

Mondanom sem kell, a főiskolára jövet-menet kizárólag a hátsó kaput használtuk. Rövidebb is volt erre az út, meg az ember kerüli a portásokat, ha lehet. Az iskolai legendárium szerint a fiúkollégisták egyik éjjel erre a teraszra vitték fel az egyik masszívan utált tanár Trabantját.
A jobb oldali kép a tornatermet mutatja, kivülről. Itt, ezen a gyepes területen dobáltam a vasgolyókat, egy súlyosan kövér csaj társaságában.
A középsuliban ugyanis kötelező volt valamit sportolni. Három lehetőség közül választhattunk: foci, tájfutás és atlétika. Az első csak a kiválasztott tíz ember számára létezett, oda esély sem volt bekerülni. A tájfutásnak már a neve sem tetszett túlzottan(5), így maradt az atlétika. Heti két alkalommal volt edzés. Engem, a méreteim alapján súlygolyóra itéltek. Valahogy nem nézték ki belőlem az agár tipusú futóversenyzőt. (Megjegyzem, rövidtávon meglepően jó sprinter voltam. De a hosszútáv… mondjuk a 400 méter… az már nem az én asztalom volt.)

(5): Ennek ellenére voltam tájfutóversenyen is. Futni mondjuk tényleg nem szerettem, de az erdő szeretete győzött. Na meg az, hogy az edző a nyári kötelező laborgyakorlatról kért el minket egy hétre(6). A technikám félelmetes volt: futás helyett végigsétáltam a távot. Pusztán azzal, hogy nem tévedtem el, így is a középmezőnyben végeztem, megelőzve nem is kevés futóbolondot.

(6): – Józsi úr, maga már profin kezeli a bürettát, egész biztosan nincs szüksége erre a gyakorlatra – mondta Zoli bácsi, az edző. Egy hét ODMT Aggteleken. Majd egyszer megírom azt is.

Nagyítás Nagyítás

Haladjunk tovább. A fenti képeken a kiválasztott szerencsések közösségi épületei láthatóak. Balra az iskolánk menzája: mindenki itt kajált, csak mi, a Lombikba száműzöttek nem. Mondanom sem kell, hogy a kaja minősége legalább egy nagyságrenddel jobb volt itt, ráadásul nekik nem kellett hatodik óra után soványmalacvágtában keresztülrohanni a városon, hogy kapjanak még enni. A jobb oldali kép pedig a fiúkollégiumot ábrázolja. Most mit mondjak: közvetlenül az iskola és a menza mellett, bent a város közepén, ott ahol az élet is zajlott, jóval intelligensebb emberek között… úgy azért elviselhetőbb volt az élet. Nekünk például este hét és nyolc között szabadprogramunk volt, de pont annyira voltunk kint a városból, hogy egy óra alatt meg se tudtuk volna járni a távot. Így a szabad óránkat is a koszvadt kollégiumban voltunk kénytelenek eltölteni.

Nagyítás

Ez már majdnem jó kép a hosszú járdáról. Addig-addig tekergettem az objektívet a gépen, amíg leesett a képről az egész bevásárlós komplexum. Egy picit még látszik az út, a háttérből hiányzik a kerítés és a kapu, de a hangulat már hasonlít: bal oldalt a főiskola, jobb oldalt a rét.

Nagyítás Nagyítás

És ha már a menet hangulatáról van szó: célegyenesbe fordultunk. Az út jobb oldalán az egykori alma mater, az út pedig… az az ezerszer végigjárt, átkozottul jól ismert út. Még ma is tömérdek beszélgetésre emlékszem, melyek itt, a híd korlátjának támaszkodva estek meg.

Nagyítás

Nem, nem tévedtünk el. Ez nem a diósgyőri acélgyár egyik lerobbant épülete. A fenti út bal oldalán helyezkedett el a vegyipari gépészek műhelycsarnoka. Ebből mostanra már csak ennyi maradt. Még egy emléktábla sem hirdeti, hogy egy nyári hónapon keresztül itt reszeltem síkba egy kalapácsfejet.

Nagyítás Nagyítás

Itt fordulunk rá egy 180 fokos kanyarral a főbejáratra. A háttérben a főiskolának átadott sportcsarnok magasodik.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Húztam, húztam… de tovább nem lehetett. Megérkeztünk. Bent vagyunk az egykori iskolában. Apró változások nyilván vannak, a mi időnkben sokkal kevesebb zongora állt a lépcső mellett, a falak sem voltak ilyen gazdagon trombitákkal dekoráltak – de a hangulat semmit nem változott. Kőlapok, mozaik lapokkal bőven borított oszlopok, a tetőről vastagon beszűrődő fény, vidám fényjátékok mindenfelé. Impozáns, nem? Amikor hátulgombolósként idejöttem felvételizni, annyira elállt a szavam a látványtól, hogy komolyan elgondolkodtam, megérdemlek-e egy ennyire szép helyet. Aztán persze megismertük egymást és ez nem vált az iskola előnyére… de maga az épület akkor is hangulatos.

Nagyítás

Ebből a szögből pedig… tádámm… majdnem látható az osztálytermünk bejárata. Ha bejöttünk a főbejáraton, akkor jobbra az A osztály terme volt (ugye, Sztupi?), közvetlenül mellette pedig a miénk.

Nagyítás

Ez pedig a salakos focipályánk.

Nagyítás

Hát, ez meg mi? – kérdezhetnéd. És mi jelentősége van egy ilyen üres pusztának?
Ez az iskola hátsó fertálya. A betonkerítés mögött a Kazincbarcikai Vegyész stadionja húzódik meg – mi pedig erre a rétre vonultunk ki, ha komolyabban vettük az atlétikát. Nem válogattunk, elhajítottunk mindent, amit a kezünkbe adtak: gerelyt, kalapácsot, diszkoszt.

Nagyítás

A salakos focipálya és e között a beton pálya között az volt a különbség, hogy ez utóbbin engedték is, hogy focizzunk. Ha a tornatanárunk kegyes kedvében volt, akkor hozzánkvágta a focilabdát, aztán már mehettünk is. Sem őt, sem minket nem zavart, hogy időnként télen, lefagyott, behavazott pályán kellett akrobatizálnunk. Tornatrikó, rövidgatya. Ahogy kell.
Nem véletlenül fényképeztem le a pályának ezt a sarkát. Itt esett meg a későbbb oly sokszor emlegetett Bodnár-féle sarkalás. Zsoltom, mint védő nyargalt az enyhén jeges pályán a labda után és pont az alapvonalnál el is érte. Rálépett, hogy lestoppolja… de megállás helyett taknyolt egy nagyot, a labdát meg visszalökte a pályára, egyenesen az ellenfél elé – aki hálás köszönettel be is varrta a dugót a kapuba.

Nagyítás

Valaki megtette azt, amit már akkor is nagyon vártunk: a Vegyész stadion és az iskola közti betonkerítés egyik elemét kiemelték, innentől szabaddá lett az átjárás a sporttelepre. A fenti képen a leggyakrabban használt kínzóterep látható: a gyakorló futópálya. Még csak megsaccolni sem tudom, hány körön keresztül róttam bele nyomomat a salakba.

Nagyítás

Ezt pedig csak úgy, összefoglalásul: az iskolaépületek a hátsó udvar felől.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Így kezdődött a rendszeres délutáni séta. Az árkádok alatt az azóta megszűnt Otthon étterem bújt meg. A nagy képen egy üresen álló üzlethelyiség látható. Felette még ott van a felirat nyoma: Könyvesbolt. Az volt, bizony. Nem kevés pénzt hordtam ide be. Hetente háromszor-négyszer is benéztem, jött-e valami újdonság. Szerintem jobban ismertem a készletet, mint az eladók.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez a mozi előtti tér. A bal felső kis képen kedvenc olvasópadom látszik. A Virágot Algernonnak című könyvet például egy ültő helyben végeztem ki ezen a padon. A jobb felső képen pedig a Jóbarát étterem, akarom mondani a Jé nevű ordas kocsma bejárata van. Negyedik második félévében itt buktunk meg: négy lány és két fiú szombat délután sört ivott, miközben csak ketten múltak el tizennyolc évesek. Nyilván megbuktunk egy rendőrségi ellenőrzésen – és senki nem foglalkozott azzal, hogy a maradék négy embernek is már csak pár hónap volt hátra a 18-hoz. Szép botrány lett belőle a suliban. Ekkor kezdtem ismerkedni a cigarettával.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Amiről korábban is beszéltem. Szocialista város, szocreál hangulat… de van benne élet. Nem csak annyi, hogy odalökünk egy koszos szürke betonfalat és örülj paraszt. (Akad azért ilyen is jócskán a városban.) De a régi épületekbe még öltek törődést.
Megjegyzem, tök furcsa érzés sétálni a városban. Ugyanis ha idegen városban sétálsz, mint turista, mindig érzed azt, hogy azért sétálhatsz az utcákon, koptathatod az utcakövet, mert a helyben lakók ezt megengedik neked. Hiszen ők itt laknak, míg te csak bedugtad a városba az orrod. De Barcika nekem nem ilyen. Sétálok… és érzem, hogy saját jogon koptatom a követ. Hiszen négy évig én is része voltam a város történetének. Jogom van úgy sétálni itt, mint egyike a tulajdonosoknak.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A főposta, a volt Centrum, ma Kínai áruház, a Városháza (Városi Tanács, nem mellesleg Városi Könyvtár) és a művelődési ház. Azaz a városközpont.
Tekintve, hogy az Egressy úton értem el az Egressy térre, ahol az Egressy Művelődési Ház áll, nagyon meglepődnék, ha Egressy Béni nem errefelé született volna valahol. (Na, mit mondtam?)

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Ez pedig a volt csajkollégium. Ahol a bibék laktak. A porzók pedig az előtte elhaladó buszról bámulták, orrukat az üvegnek nyomva.

Nagyítás

Egy újabb kedves helyszín. A híd alatt, a híd alatt… Ez a rész arról híres, hogy volt alkalom, amikor egy osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy matekszakkör helyett ide vonulunk félre pálinkázni. (Már amennyiben a kommersz barack annak volt nevezhető.) Felettünk dübörgött a négysávos főút forgalma – mi pedig elszántan ismerkedtünk a körülöttünk lévő világgal.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Meglepődtél, mi? Egy iparvárossal kapcsolatban nem vártál ilyen képeket? Nos, Kazincbarcika nem egy egysíkú város. Igen, ipara, az van. De azt se szabad elfelejteni, hogy a Bükk egészen a városközpontig nyomul be. (Pontosabban, inkább a város húzódott fel egy völgybe, de egészen mélyen.)
A két alsó képet például ugyanarról a pontról készítettem, csak éppen elfordultam közben. Ez a pont kábé 7-8 percnyi sétára van a belvárostól.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A bal felső sarokban lévő kép ábrázolja azt a domboldalt, ahová az írásbeli érettségi után vonultunk ki: három fiú, két lány és három sör. A helyet a lányok mutatták – közel volt a kolijukhoz. Ők kifeküdtek napozni, nekünk pedig feltűnt, hogy pont annyi fiú van, mint amennyi sör – és a szerencsés véletlenen felbuzdulva mindenki rácsatlakozott egyre. Mondom, sörre. Később a lányok rádöbbentek, hogy nem hoztak napolajat, így elhappolták a söröket és bekenték magukat a nedűvel. Nyeltünk néhányat.
Aztán ennek a pikniknek lett a vége az első kirúgás a koleszból, de ezt a lombikos sztoriban már részletesen megírtam.

Nagyítás

Kazincbarcika skyline. Ha egy sziluettet kellene választanom, mely a legjellemzőbb a városra, ezt a sort választanám. Itt ér össze a keleti modern lakótelep a városközponttal, meg az amögött lévő régebbi épületekkel.
De nem csak erről híres ez a hely: itt szívtam el életem első, saját tulajdonú cigarettáit. Habár azon a bizonyos, buktával kezdődő napon egészen sokáig kisérletezgettem(7), de csak a hangulatot sikerült feldobnom a látványos bénázásaimmal. Egész egyszerűen nem találtam azt a mozdulatot, amellyel a füstöt oda terelem a fejemen belül, ahová annak mennie kellett volna. Istenbizony, néha már a füleimen keresztül is a félrement füst jött ki.
Mivel tudok roppant makacs is lenni, a legközelebbi vasárnapon kisétáltam a lakótelepre, a trafikban vettem egy doboz Milde Sorte-ot (mégse kapadohánnyal kezdjünk már) és ott, a panelházak tövében, ahol senki nem tudta, ki ez és mit akar, ott gyakoroltam a cigizést. Baromi szar volt, fuldokoltam, köhögtem – de az elszántságom is ugyanolyan erős volt. Végül a sokadik ciginél elkaptam a mozdulatot. 18 évig nem is tudtam abbahagyni.

(7): Úgy voltunk vele, hogy ha már kora délután megbuktunk, akkor aznapra tulajdonképpen van egy szabadjegyünk: hiszen feljelenteni úgyis csak egyszer tudnak. Ebből kifolyólag bejártuk a város összes kétes hírű szórakoztató egységét. (Hullamosó, Kés… meg ilyenek.)

Nagyítás

Hosszú sétánk során visszaértünk a középiskolánk fiúkollégiumához. Meglepő, mi? Az az épület, mely a másik oldalról egy téglatest alakú lakótelepi háznak néz ki, egész érdekes formát mutat a város felé.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az olvasókért mindent: habár a hátam közepére sem kívántam a terepet, de végigsétáltam az egykori kifutások útvonalán is. Az első képeken látszik az iskola melletti emelkedő. Aztán haladtunk felfelé a Tardonai úton, egészen az inflexiós pontig, mely a Vegyész pálya egyik főkapuja lett volna. Utána már valamivel jobb volt a helyzet, jó sokáig lejtőn kocogtunk, az utolsó képen látható saroktól már visszafelé. A szintidő 10 perc volt, de nekem soha nem jött össze 12 percen belül. Ha olyan nyomása volt a fazonnak, akkor néha kizavarta a túllépőket ismételni. Ekkor már nem zavartattam magam, simán sétáltam. Hogy is mondják: az idő nekem dolgozott. Negyvenöt perc múlva úgyis jött a következő óra.

Nagyítás Nagyítás

A virtuális körutunk véget ért. Fent vagyunk a város fő buszpályaudvarán. Innen szoktunk visszaindulni a BVK melletti koleszhoz. A második képen látható sarokról indultak a miskolci buszok, míg az első képen látható állásból a helyijáratok.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Végezetül jöjjön egy kis válogatás a köztéri szobrokból. Abszolút tipikusak: van köztük kellemes, van köztük szép… és akad olyan is, hogy izé… hát veled most mihez kezdjek?
Mint az egész korszak.

Link:

Olvasgatok

Ha már érintve lettem.

Számos vizsgálat azt mutatja, hogy aki egész életében folyamatosan tanul, terheli az agyát, az sokkal jobban ellenáll a mentális öregedésnek, azt kevésbé érinti az Alzheimer-kór és az általános öregedési hatások. Az agykéreg bizonyos területein a szürkeállomány általános kapcsolati ritkulása elindul a 45 éves kor tájékán, de ez sokkal ritkább a hivatásos zenészek vagy a sokat olvasók körében. Mert az olvasással új és új információkat szerzünk. Ha nem hagyjuk berozsdásodni mentális fogaskerekeinket, akkor sokkal ellenállóbbak leszünk a teljesítményromlással szemben.

A teljes interjú

Sparherdt

Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.

Nagyítás

A Baumaxban lőttem a képet, a kazánok között. Gyerekkorom melegen otthonos konyhai sarkai jutottak egyből eszembe a nagyszüléknél, az állandó faforgácsok, hamukupacok a földön, az égő szén és fa szaga a konyhában.

Sparherdt.

Nem múzeumban. Boltban, vadonatújonnan kapható. 49e pénzért. (Mondjuk, elég kicsike, én nagyobbakra emlékszem.)

Nehéz a fordító élete

Korábban írtam, hogy egyáltalán nem lehet egyszerű Dilbert rajzokat fordítani. Itt van egy újabb példa.

Fontos megjegyzés: ez a rajz nem szerepel semmilyen magyar gyűjteményben. A fordítások saját termékek.

Nagyítás

1. kép
– Ah, édes kalicka, visszatértem a kiküldetésből.

2. kép
– Olyan itt, mint az anyaméhben.

3. kép
– Csak beugrottam, hogy beköszönjek.

A fordítás irodalmilag rendben. Na de… hol van itt a poén?

Sehol. Rossz a fordítás. Megint a szószerinti fordítás a helyes.

3. kép
– Éppencsak bedugtam a fejem, hogy annyit mondjak: szia.

Értjük? Még mindig nem? Oké: képzeljük magunkat egy anyaméh belsejébe. Mit szoktak oda időnként kívülről bedugni? Na, az a főnök. (Még megrajzolva is úgy van, hogy egy kicsit hasonlítson.)

És akkor kanyarodjunk vissza a magyar kiadáshoz. Ahogy nézegettem, többször is ez a rajz jutott eszembe. Ugyanis elég sok csík akadt, ahol egész egyszerűen hiányzott a poén. Ott volt a három kocka, mindenki mondott valamit – és kész. Poén sehol. Nem bírok megszabadulni a gyanútól, hogy ezekben az esetekben olyan poénokról lehetett szó, melyeket a fordító nem vett észre – és csak lefordította a szöveget. Irodalmilag helyesen.

Brian, leestem a székről

Valamikor fenntartottam egy weboldalt, csak azért, hogy kedvenc szerzőimtől begépeljem fontosabb gondolataikat – azaz a kedvenc idézeteimet. A terjedelemmel különösebben nem foglalkoztam: volt, amikor egy mondat volt a részlet, volt amikor egy teljes novella – a legtöbbször pedig végigmentem egy-egy könyvön, kicetliztem, majd később begépeltem a töredékeket. (Ilyenek voltak a Márai naplók, meg a Rábeszélőgép.) Aztán amikor a Világökörség miatt a farkamra lépett valami ügyvédi iroda a United Media megbízásából – jelzem, jogosan – akkor elbizonytalanodtam egy kicsit ezzel az oldallal kapcsolatban is: hogy tulajdonképpen hol is van az idézet határa és honnan kezdődik a jogsértés. Aztán inkább megszüntettem a weboldalt. (Igen, nyuszi voltam.)

Nos, a cím magyarázata pont oda illett volna. Én sokszor szoktam használni ezt a kifejezést, és mindig is úgy gondoltam, hogy aki annyira műveletlen, hogy nem tudja fejből, honnan is való, az legfeljebb utánanéz a gugliban.
Nemrég kiváncsiságból utánanéztem: a keresés szerint a magyar interneten csak én ismerem ezt a mondatot.

Ez némileg visszavett az arcomból.

Így most kénytelen vagyok elmesélni az eredetét. A Monty Python tévéshowból van. Nem, nem nagyjelenet, nem olyan, melyet mindenki ismer (kék norvég, hülye járások minisztériuma, stb) – éppenhogy egy pici, szinte jelentéktelen jelenet.

A riporter beszélget a focistával. Bent ülnek egy stúdióban, szépen kiöltözve, mindenki öltönyben. A riporter mindenfélét kérdez, a focista minden egyes alkalommal nagyon nekikészül a válasznak, majd erőlködve megszólal, hogy “Well, Brian”… és utána már csak néz-néz dülledt szemekkel. Ez így megy percekig, végül a szerkesztő megunja és átkapcsol egy másik stúdióba, ahol egy másik jelenet megy. Egy ideig. Ugyanis hirtelen bevágják a szerkesztőt, aki izgatottan közli, hogy az interjúnál váratlan esemény történt, azonnal kapcsolják.
A stúdióban ott ül a riporter, mellette a földön a focista (John Cleese) néz olyan döbbent-ártatlanul, ahogy csak egy kisgyerek képes nézni, amikor valami előre elképzelhetetlen dolog történt vele.
– Brian – nyögi ki végül – leestem a székről.

A díszpinty

Szóval, díszőr. Meg ami ezzel jár, azaz VÁP.

Én akkoriban – 1982/83 – még emberi formával rendelkeztem. 180 centi magas, 86 kiló, vállban széles – és úgy egyébként is, kisportolt testalkat. Ezekkel a méretekkel pont a határon mozogtam ahhoz, hogy beválasszanak az elit testűek klubjába. Végül beválasztottak. (Az eszem, az nem számított. Sőt, ha ismerték volna, visítva ignoráltak volna.)

Szerencsére VÁP-ba soha nem kellett kimennem. Amennyire antikatona voltam, nem kevés futkosótól menekültem meg ezáltal.

De a díszőrség… az megvolt. Egyszer. Soha többet.

Rögtön az alapkiképzés után jött a NOSZF. (Azért hihetetlen, hogy ma már magyarázni kell.) Persze, hogy az ünnepre való tekintettel őriznünk kellett egy szobrot a város közepén. Pedig akkor még nem is lopták annyira a bronzot.

Délután négykor kezdtünk. A szolgálatváltáskor az első váltás ki is vonult, úgy, ahogy kell: a térig alakzatban, a tér szélétől díszmenetben, a szobor előtt mindenféle alaki kunsztok, jobbra át, balra át, fegyvert súlyba, vigyázz… meg ilyenek. Taps. Este hatkor, amikor mi mentünk ki… már mindenki be volt baszva. Mármint közülünk, persze.

Ugyanis a tiszthelyettesek, akik ezért az egészért feleltek, a nőtlen tiszti szálláson rendezték be a főhadiszállást. Nem sajnálták az erőfeszítéseket, volt ott minden: demizsonban pálinka, borzasztóan cudar háziborok – és óránként jártunk ki a Gödörbe bedobni egy-egy sört. (A Gödör katonák számára szigorúan tiltott volt. Ha valakit ott kapott a VÁP, akkor az illető már repült is a fogdába. Csakhogy itt ugye mi voltunk a VÁP is.)

Na, gondolhatod. Megjegyzem, én nagyon sokáig egész jól tartottam magam. Ez egy olyan velemszületett adottság volt. De elkövettem egy súlyos hibát: jó voltam dartsban.

Mellékszál:
Szüleim kalandozó tipusúak voltak. (Szerencsére ezt én is örököltem.) A kor mondjuk behatárolta a lehetőségeket, de azon belül elmentünk mindenhová. Nekünk már a hetvenes években NDK darts tábla lógott a gyerekszobánk falán – amikor máshol még pikádóként sem ismerték. Nos, ezen gyakoroltunk öcsémmel rengeteget.
Egy idő után az már nem is volt elég, hogy 2-3 méterről dobálgattunk – összenyitottuk a nappalit a gyerekszobával, betettük a táblát az egyik sarokba, majd azon a tíz centi széles csíkon, melyen keresztül egyáltalán a nappaliból beláttunk a gyerekszobába, próbáltunk jó nyolc méterről minél jobbakat dobni. A szülők meg nem értették, miért van a két szoba közti ajtónál állandóan leverve a vakolat.

Nos, a nőtlen tisztin volt egy darts tábla. A tiszthelyettesek teameket szerveztek úgy, hogy minket, kopaszokat, szétszórtak különböző csapatokba. És hajrá. Aztán mindig mi nyertünk. Ez nyilván bosszantotta a többieket. Nem voltak hülye gyerekek; látták, hol tudnak javítani az eredményükön: megpróbáltak leitatni engem. Mit mondjak, nem ütközött nagy nehézségekbe. A darts tábla nem volt nagy újdonság, de nőtlen tisztin berúgni díszőrség közben – az már igen. Ráadásul figyeltem is arra, hogy soha ne igyak egyedül – így az este hatos váltásra már komplett részeg lett az egész társaság.

Ennek ellenére remekül lement a váltás. Én, aki genetikailag képtelen voltam vigyázzmenetben közlekedni, a sok sör/bor/pálinka hatására lenyomtam egy olyan mozdulatsort, mely távolról nézve egészen hasonlított egy díszmenethez. (Jelzem, ez volt a maximum. Azóta sem sikerült ennél jobban.)

Még egy mellékszál:
Ez valami olyasmi lehetett, mint a rajzolás. Elég sok mindent le tudok rajzolni, de van egy terület, ahol teljesen béna vagyok: nem tudok élő emberről felismerhető karikatúrát rajzolni. Egyetlenegyszer sikerült csak. Szintén katonaság. A társ KISZ-alapszervezetünk a helyi egészségügyi szakközépiskola tisztán nőkből álló KISZ-alapszervezete volt. Egyszer csináltunk egy közös táncos bulit. Ezen a rendezvényen én lányos zavaromban megittam tizenegy sört, majd éjfél körül mindenkiről, aki még jelen volt, rajzoltam egy egészen jó karikatúrát. Azóta sem sikerült ilyesmi, sehol máshol. Mármint rajzolás.

Szóval, ott járunk, hogy este hat, vigyázzmenet, pattogó vezényszavak, borzasztó feszes őrségváltás. A téren néhány bámészkodó, fényképeztek, tapsolgattak. Ezzel még nem is volt baj… de becsiccsentve ott állni egy nyomorult rézdarab mellett egy órán keresztül… amikor emberek – NŐK – grasszálnak át a téren és nézegetik a bazaltkeménységű (ne röhögj, volt olyan részünk is) hadfiakat, akik mereven (ja) állnak a szobor mellett… Hát, nem is tudom, hogyan bírtuk ki a váltásig.

De egyszer csak megjöttek, utolsó erőfeszítéssel alakiztunk egyet, majd be a jó öreg ólmelegbe. Demizson pálinka, darts. Ezt talán nem is részletezném.

De az este tizes váltás… na, azt filmezni kellett volna. Hogy a váltótársam hogyan mozgott, arról fogalmam sincs, én mindenesetre arra koncentráltam, hogy legalább ne boruljak ki a két méter széles sávból, amelyen vonulnom kellett. Szerencsére néző már nem volt, ahogy vége volt a ceremóniának, mindenki eltűnt a vérbe.

Álldogálltunk fél órát.

– Te, nekem kurvára kell hugyoznom! – szólt át a társam.
– Barátom, te erre rábasztál – szűrtem a szót a fogaim között – Még legalább fél óra, míg leváltanak.
– Ne idegesíts, bazdmeg – emelte fel a hangját – Öt percet nem bírok ki, nem egy félórát.
– De mégis, hogy gondolod?
– Gondolkodni? Én? Ennyire részegen? Itt a puskám, fogd meg… aztán majd jövök.

Ezzel elvonult a szobor mögé. Felkaptam a bal vállamra is egy géppisztolyt és álltam feszesen. A szobor mögül intenzív vízcsobogás hallatszott.

Ekkor tűnt fel a téren egy jócskán illuminált társaság.

– Nemán, hóember novemberben! – jópofizott az egyik.
– Bazdmeg, őrizzed azt a szobrot, nehogy ellopják! -bődült fel a másik.
– Hé, hé! Ennek a faszinak két géppisztolya van! – ordította a legjózanabb. Úgy tettem, mint aki nem hallotta meg.
– Bazdmeg, tényleg! – kapta fel a szálat a másik – Haver, hogy tudsz két puskával lőni?
– Jobban, mint te a tiéddel! – böktem vissza.

Mindenki megállt egy pillanatra.

– Hé, ez beszél! – mutatott rám az egyik.
– Dehogyis! – válaszoltam.
– Ne szivass! Most is beszélsz!
– A francokat. Csak annyira be vagytok baszva, hogy hallucináltok.
– Mi?
– Ti. Még azt is hozzáképzelitek, hogy mozog a szám.
– De mozog!
– Mondom, hogy nem. Látod, mennyire be vagytok baszva?

Ekkor sétált vissza a társam, menet közben gombolva be a sliccét. Majd amikor kiért a fénybe, még fingott is egyet.

– Na, most már visszaadhatod a géppityut – vetette oda.
– Le merném fogadni, hogy most meg azt hallucináltátok, hogy előjött egy katona a szobor mögül – szóltam a srácokhoz.
– Persze! Még fingott is!
– Ajjaj. Barátom, ez a delirium tremens.Ma este már ne igyál többet.
– De mindenki látta! – fordult a többiekhez – Ugye mindenki látta?

A többiek nagy ívben szartak az egészre. Annyira részegek voltak, hogy minden agykapacitásukat az kötötte le, hogy két lábon maradjanak.

– Az a katona beszél! – kiáltott a többiekre – Ne mondjátok, hogy nem hallottátok!

Üveges szemnek meredtek rám. Én – és a társam – olyan feszes vigyázzban álltunk, mintha részei lettünk volna a szoborkompozíciónak.

– Bazdmeg, te már kurvára be vagy baszva – szedte össze az összes kommunikációs képességét az egyik részeg – annyira részeg vagy, hogy hallumi… vagy miafasz… halluminálsz…

Ezzel elvonultak. Az egyik gyanakvóan fordulgatott vissza még egy ideig.

A többi már nem olyan érdekes. Este 11-kor kijött értünk a megváltó váltás – az a három ember, aki még nem volt annyira részeg, hogy ne tudjon járni – majd aludtunk egyet. Másnap délelőtt még bohóckodtunk egy kicsit – minden váltás kint volt egyszer – aztán délután az egész csapat tokkal-vonóval kivonult a Kispipába megünnepelni a kiemelkedően jól sikerült díszőrséget.

De hogy akkor milyen lehetett a többi…

ps
Hát… járhattunk volna rosszabbul is.

Bosch, Brueghel és Walt Disney

Mindez egy festőben.

Kábé egy hete érkezett meg az American Surreal album. Azóta esténként ezt nézegetem levezetésként. Egyszerűen félelmetes. Túlzottan nem is mennék bele, aki festményeket akar szavakkal leírni, az hülye. Ha ráadásul szürreális festményekről van szó, akkor meg nagyon hülye.

Nem is ezért akartam írni. Ahogy nézegettem az Ape Worship című munkát, valami már elkezdett motoszkálni bennem. Aztán amikor elolvastam, hogy készítettek egy életnagyságú, aranyszínű gorillacsontvázat a múzeumba, palettát adtak a kezébe és szembeállították a festménnyel, akkor már nagyon ismerős volt valami – csak nem tudtam, hogy mi.
Aztán beugrott: Böbe. A veszprémi állatkert valamikori csimpánza. Neki volt az egyik kedvenc szórakozása a festés, a látogatók nagy örömére. A csajszi már sok-sok éve meghalt. De most jön a kapcsolat része a történetnek: Böbét nem temették el, a csontváza ma is ki van állítva a budapesti állatkertben. (Az elmúlás részlegben.) Hogy szorosabb legyen az asszociáció, a csontváz mellé tették egyik egykori festményét is. Innen már csak egy lépés elképzelni a palettát a kezébe.
Ma már gyakorlatilag nincsenek távolságok, én se vacakoltam sokat, megírtam a történetet Schorrnak. Tetszett neki.

ps1.
Azért… olyan furcsa belegondolni. Vannak a világnak részei, ahol működik a meccénás modell. Két festménye is úgy készült el, hogy valakivel megbeszélte, az illető megrendelte, majd Todd dolgozott rajta egy-egy évet. Szeretnék így élni.

ps2.
Ja, tudtátok, hogy egy ideig a MAD-ba rajzolt karikatúrákat? Aztán benőtt a feje lágya.

Horror

A sztori nem mai, kábé 1 hónappal ezelőtt történt – de ma sem tudom, hogyan.

Szombat volt, ültem a szokásos helyemen. (A számítógép előtt. Nagy úr a határidő.) Megjelent egy böszme nagy légy, lefújtam. Erre pár perc múlva megint megjelent. – Nocsak, egy rezisztens fajta? – vontam össze a szemöldökömet és megint lefújtam. Pár perc múlva visszajött.
Ennek fele sem tréfa. Gondosan megnéztem, nem a bútorfényező sprével fújtam-e le véletlenül, de nem: a tapasztalataim szerint leghatékonyabb légyirtó volt a kezemben.
Miaf?
Megint lefújtam, majd elkezdtem követni az útját.

Ekkor fehéredtem le teljesen. Az étkező nagy dupla ablaka mellett vagy 60-70 bazi nagy légy döngött. Mind az ablakon akart kimenni. Sikoltottam egyet, majd gyorsan lefújtam a meccset – utána pedig takarítottam egy nagyot az étkezőben.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

De egész egyszerűen elképzelni sem tudom, mi történhetett. Az ajtók, ablakok zárva voltak. Tudomásom szerint a falon nincs lyuk. Körbejártam a lakást, sehol sem volt légy, csak ennél az egy ablaknál.
Már gondoltam arra is, hogy valamelyik macska bevonszolt valami dögöt, befocizta egy szekrény alá – és abban keltek ki a legyek. De láttam én már frissen kikelt legyet, azok ilyen picike, szúnyognál nem nagyobb méretű állatok. Ezek viszont kifejezetten nagyok voltak, nagyobbak a tipikus falusi disznóól környéki legyeknél.
A biztonság kedvéért persze átvizsgáltuk minden szekrény alját, magukat a szekrényeket, a tárolókat, a polcokat – sehol semmi. Meg egy dögnek azért szaga is lenne.

Értetlenül állok az esemény előtt.

Akinek fűrésze van

Az már csak azt nézi, mit vághat ki.

Ma reggel fogmosás közben hallottam meg kintről a motoros fűrész hangját. Gyors köpés, magamra rángattam egy rövidnadrágot/pólót, majd kirohantam.
Az történt, amit sejtettem. A nagy lendületben megint kicsapták a torzsás ecetfát.

Kezdődött ugye azzal, hogy a csatornaépítők nemes egyszerűséggel kiásták, hazavitték.
Bentmaradt valami pici gyökér a földben, az ecetfa kihajtott.
Jó 10 centi magas lehetett, amikor jöttek a kertészettől és motoros kaszával legyakták.
Újra kinőtt. Sőt, már jó fél méter magas volt. Látványosan ki is karóztam, ne gondolja senki gyomnövénynek.

Erre ma kijöttek a kertészettől fákat metszeni, egy ilyen 4 méter hosszú rúddal, melynek a végén forgott egy fűrészkerék. A faszi a szakma szerelmese lehetett, mert valami szent önkívületben levágott mindent, amit csak elért. A félméteres ecetfából például huszonöt centit. Karóval együtt.

Odamentem a csonk mellé, majd ránéztem a pacákra.
– Ezt most mi az isten haragjáért kellett levágnia?
– Ja, nem gond. Úgyis kihajt.

Ez egy annyira pofátlan válasz volt, hogy nem is tudtam rá mit lépni. Semmi olyan, hogy ‘rendelet van rá, meg kellett vágnom’, semmi olyan, hogy ‘közterület és húzzak a vérbe’, de még olyan sem, hogy ‘bocs benéztem’… nem. Kivágta, mert olyan kedve volt. Én meg ne hőbörögjek, úgyis vissza fog nőni.

Mikor úgy örültem, hogy a fácska már kinőtt abból a méretből, hogy véletlenül kivágják.

Hihetetlen.

Mondjuk az egésznek az értelmét sem értem. A fák törzsét lecsupaszították olyan magasságig, hogy tisztán látszódjon mögötte a telegrafitizett betonkerítés. Ez most miért volt jó? Én itt komolyan elkövetek mindent, növényekkel telepítem be a sávot, hogy eltakarják végre ezt a nem túl esztétikus betonkerítést – és ebben a munkámban segítettek a nagy fák is azzal, hogy vadhajtásokat hoztak az alsó részeiken. Ezeket a hajtásokat vagdosták most le.

Ja, és a levágott ágakat kikúrták az út közepére, majd hazamentek a legények. Jelenleg a Flór Ferenc utca el van torlaszolva, nem járható. Én is csak úgy tudtam hazajönni a sötétben, hogy beautóztam a játszótérre.

(F)ordítás

Nemrég, amikor beléptem az esedékes Pratchett adagért, láttam, hogy örvendetes módon nálunk is kezdenek megjelenni a Dilbert könyvek, immár magyar nyelven. Rögtön vettem is kettőt.

Háát…

Maradjunk annyiban, hogy a fordító nem volt mindig a helyzet magaslatán. Jelzem, ez nem is könnyű, Scottnak elég furcsán csavaros észjárása van. Nem egyszer én is hosszú perceket tökörészek el egy-egy csík megértésével – még akkor is, amikor egyébként külön-külön minden szót ismerek.

Nézzünk egy példát. Beszkenneltem a magyar könyvből az egyik csík utolsó négy kockáját.

Nagyítás

Vessük össze ezt az eredetivel:

Nagyítás

Végül, ha valakinek nem esett le a poén, olvassuk el Scott magyarázatát. A kulcsszó: fart joke.

Ugye, pont a poénba ágyazott poén veszett el a fordítás során. Pedig csak szószerint kellett volna fordítani Asok szövegét: “Már… már érzem is a szelet a szárnyaim alatt!”

Német mérnökének

Öröm: Intenzív mennyiség, gyakorlatilag örömimpulzusok az emberi felületre vetítve. Mértékegysége: gau/négyzetméter, jele: O. Amennyiben az értéke negatív, szokták bánatnak is nevezni. Ilyenkor az örömimpulzusok távoznak a felületről.

Vágy: Az elvárt pillanatnyi örömimpulzusok értéke. Mértékegysége szintén gau/négyzetméter, jele: V.

Siker: Extenzív mennyiség, az öröm időegységre vonatkozó átlagértéke.
Jele S, kiszámítása:

ahol a t1-t0 időtartam méretétől függően beszélhetünk rövidtávú, középtávú illetve hosszútávú sikerről. Ha S1 értéke negatív, akkor kudarcnak nevezzük.

Boldogság: Annak a tudatosulása, amikor valaki jól érzi magát a bőrében.
Jele B, kiszámítása:

ahol a t1-t0 időtartam méretétől függően beszélhetünk rövidtávú, középtávú illetve hosszútávú boldogságról.
Értelemszerűen boldogság csak akkor keletkezik, ha az O(t)-V(t) érték pozitív.

Nagyítás

Látható, hogy a fenti diagramon az illetőnek 32 éves korában kevés öröm jutott, de mivel akkor éppen az elvárásai sem voltak túlzottan magasak, relatíve boldognak érezte magát. Pont az ellenkező végletet mutatja a 18 év körüli időszak, amikor rengeteg öröm érte delikvensünket, de ő szemmel láthatóan az egész világot akarta, ott és akkor. A kielégíthetetlen igénye miatt akkoriban folyamatosan frusztrált és boldogtalan volt.

Érdemes szót ejteni még egy közkeletű elképzelésről. Azt szokták mondani, hogy aki megérdemli, az el is szokta érni a boldogságot. Bármilyen fura, de ez igaz is – csak nem úgy. A tudomány mai állása szerint isteni igazságszolgáltatás ugyanis nem létezik.
A kulcs az, hogy kit értünk ‘aki megérdemli’ alatt? Szerintem bárkit, aki megérti, felfogja azt, hogy azok az igazán boldog pillanatok az életében, amikor az O(t) görbe értéke a V(t) görbe megfelelő értéke felett van – majd ebből kifolyólag úgy él, hogy a V(t) értékét igyekszik hozzáigazítani a megsaccolt O(t) értékhez. Minél többször sikerül, annál boldogabbnak fogja érezni az életet – még akkor is, ha egyébként nem dúskált a jóban.

Társastánc egy hölgyre, egy úrra és négy macskára

Mint írtam, odáig eljutottunk, hogy Gizit kipateroltuk az utcára. Gazda, mint az várható volt, nem jelentkezett. Jó vagyok én is, mint később megtudtam, most van itt a kismacska szezon: az internet tele van gazdát kereső cukibbnál cukibb szőrgombócokkal.
Másfelől meg… látszott, hogy bizony baj van. Picúr szabályosan rosszul érezte magát. Hiányzott neki Gizi. Meg nekünk is. Nekem mondjuk személy szerint nem annyira, de a csajoknak igen. Engem inkább az zavart, hogy nekem kellett mindig elkergetnem a teraszról. Azért valahol csak családtag lett belőle, én meg egész egyszerűen nem tudok haragot tartani.
Az tehát látszott, hogy Gizi marad. Viszont az is igaz, hogy valahogyan jelezni kellett neki, hogy ez így nem mehet tovább. Kaptam olyan tanácsot, hogy amikor nekiesik Kajlának, akkor verjem el. A vadóc macska így tanul. Igenám, de Kajla már csak 3-4 naponta látogat haza – és ilyenkor is csak a marakodás hangját halljuk meg éjfél után. Mire kiérek, már rég vége mindennek, ráadásul Gizit utól sem lehet érni, hogy legalább oldalba rúgjam.
Emiatt találtam ki ezt a haragszomrád-ot. Hétfő este én kaptam rajta, hogy megtépte Kajlát, én rohantam oda, én próbáltam rácsapni – ennek egyenes következményeként onnantól nekem is kellett elüldöznöm itthonról. Hogy tudja, mi verte ki a biztosítékot.

Úgy gondoltam, hogy addig így is marad a helyzet, amíg Kajla ismét megjelenik. Utána ráutaló magatartással, testbeszéddel és seprőnyéllel megpróbálom elmagyarázni neki, hogy a két kiscica bizony össze fog barátkozni.

Nem bírtam kivárni. Szerda reggel még kiültem a teraszra kávézni, többször is elzavartam a visszakuncsorgó Gizit… de már borzasztó rosszkedvűen mentem be dolgozni. Aztán hazajöttem, kinyitottam a bejárati ajtót, ahol is Picúr egyből kirongyolt, kifeküdt a teraszra és várta, mikor bukkan elő Gizi.

– Oké, stratégiaváltás – határoztam el magam. Már délután kiülök a teraszra, eldolgozgatok hajnal egyig, közben pedig figyelek ezerrel. Gizit beengedem – talán két napnyi haragszomrád elég nyomatékos volt – és ha megjelenik Kajla, ugyanúgy próbálom egyértelművé tenni a helyzetet, mint korábban képzeltem.

Időközben megjött Nej, kiültünk a teraszra. Beszélgettünk. Aztán váratlanul elsétált mellettünk Kajla. Egyenesen be a lakásba, a kajástálhoz. Harapott egy kis szárazat, majd visszasétált a teraszra – és elkezdődött az óriási sakkjátszma. A két ellenséges macska kerülgette egymást, időnként rugóként megfeszülve lapítottak le és szemeztek egymással. Én néha rájuk kiabáltam, ha Gizi kezdett túl aggresszív lenni, akkor hozzávágtam a papucsomat, ha kellett, fenyegetően oda is mentem közéjük. Én voltam a moderátor. Éreztem, hogy ilyen lehetőség soha az életben nem lesz, hogy az összes szereplő egyszerre játszik a szinpadon, pont egy ilyen hosszú büntetés után. Picúr persze csak keringett körülöttük, nemigen tudta, mit csináljon.
– Maradj ki belőle, öreg – szűrtem oda neki a szám sarkából.
Egyszer Gizi már elhatározta magát, hogy támad, ekkor én is rátámadtam. A kis hülye beszaladt a sarok mögötti járdára – én viszont nem elégedtem meg ennyivel, oda is utánamentem. (Nem szoktam.) Ijedtében beszaladt a fenyők alá, de oda is követtem. Bebújt az utánfutó alá – annak is megrugdostam az oldalát. Bemenekült a bokrok alá – figyeltem, melyik zörög, és csapkodtam az ágakat. Csak az tűnt fel, hogy ‘nézd már, de megváltozott a hangja’. Aztán bebújtam jobban a bokrok közé – és kiderült, hogy nem is Gizit kergettem fel-alá, hanem a hetek óta itt ólálkodó szürkét. (Amikor elmentünk Győrbe, kiraktunk egy vödör kaját. Szerintem mágnes sem vonzotta volna jobban ide a környék összes kóbor macskáját.) A szürke cirmos különösen makacsul cserkeli azóta az udvarunkat. Feltehetőleg, látta, hogy éppen zajlik az élet az udvaron, gondolom, odajött ő is ismerkedni, barátkozni. Erre rárontott vadul egy ilyen nagydarab fazon egy seprőnyéllel. Úgy lapított a kerítés tövében, hogy az erőfeszítéstől, hogy barnává válva beleolvadjon a környezetébe, még nyávogni is elfelejtett.
– Már csak te hiányoztál – vigyorogtam rá, aztán rohantam vissza a teraszra, nehogy kicsússzon az irányításom alól a kulturált vita.

Az elkövetkező félóra a rugóvá feszülés jegyében telt. A két macska elfoglalta a két védett pozíciót, és ugrásra készen nézték egymást.
Ekkor bontott ki Nej egy macskakajás konzervet. Ez az, amiért az összes macska megőrül. Kajla hallotta meg először a hangot, kilőtt, berohant a lakásba és mire Nej megtette az 1 métert a tányérhoz, ő húszról hamarabb odaért. Gizi sem volt rest, utána. Nejjel már majdnem védekezőleg körbeálltuk Kajlát, amikor egyszerre gondoltuk azt, hogy itt az ideje tesztelni: képesek-e egymás mellett enni? (Jelzem, eddig nem igazán tudtak.) Így két oldalra félreálltunk és igyekeztünk határozottan nyomatékosítani, hogy ‘itt vagyunk és az első gyanús jelre kifordítjuk bundájából a nyughatatlant’. Idilli volt. A két macska kétpofára zabált, mi pedig kétoldalt fenyegetően tornyosoltunk. Igazából akkor kezdtem sajnáltni, hogy nincs nálam fényképezőgép, amikor megjelent kintről a felettük lévő ablakban Picúr és megpróbált a szúnyoghálón keresztül ő is bejutni a kajástányérhoz. Innentől kezdve igyekeztünk feléje is fenyegetően viselkedni, de le se szarta, csak karmolta tovább a szövetet. Végül Nejre bíztam, hogy tornyosuljon helyettem is, én meg kirohantam az udvarra és leműtöttem azt a szerencsétlent a hálóról.
– Nem megmondtam, hogy maradj ki belőle? – néztem közelről farkasszemet vele.
– Miau – válaszolta.

Vacsora után természetesen lenyugodtak az indulatok. Ugyan még játszották a teraszon ezt a helyezkedős játékot, de támadás már nem volt. Aztán egyszercsak Kajla eltűnt a sötétben.

Gyakorlatilag ennyi volt. Gizi még most is kint őrködik a virágtartó tetején – én pedig figyelek. Remélhetőleg mindkét macska vette a lapot: Kajla, hogy járjon haza bátrabban, meg lesz védve – és Gizi, hogy családtagok nem marják egymást. (Bár ez utóbbiban még nem vagyok annyira biztos, Mindenesetre ha még egyszer előfordul ilyen vad támadás, mint amilyen hétfőn volt, akkor Gizinek le lesznek vágva a karmai. És az se fog érdekelni, ha Kajla nekiáll majd törleszteni.)

Lassú víz partot mos, azaz szorgos népünk győzni fog

Ma megint megérintett egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor az ember azt érzi, hogy jól működik a világ.

Van ez a könyv. Meglehetősen fogékony időszakomban talált meg, emlékszem, időnként fejcsóválva tettem le olvasás közben: ‘ilyen nincs… de mégis lennie kell’ cöcögések mellett. Ha van könyv, amelyikre igaz a shakespeare-i “őrült beszéd, de van benne rendszer – akkor ez az.
(Már a könyvhöz jutás sem volt egyszerű. Akkoriban az egyetem tudósotthonában laktam, és egy volt, illetve jövendőbeli, de akkor éppen nem oktatóm (Mónika) mesélt lelkendezve róla. Hogy ő mindenképpen meg fogja szerezni. Információi szerint négy példány fog érkezni Veszprémbe, ezért már jó előre elment az összes könyvesboltba, felkereste az összes utcai könyvárust és mindenhol szólt, hogy rakjanak el neki egy példányt. Meg is lett neki. Tőle kértem kölcsön.)

Meglehetősen régóta van egy hosszú listám leadva az antikvarium.hu-nál. Nyilván ez a könyv is rajta van. Ma írtak vissza, hogy mehetek érte, valaki bevitt belőle egy példányt.
Gondolhatod, hogy tekertem be. Most itt van a könyv, olvasni még nem olvasom, még csak nézegetem, barátkozok vele. 25 év. Kiváncsi vagyok, mennyire lesz ismerős, mennyire köszönnek vissza olyan gondolatok, melyek mára mélyen épültek bele a gondolkodásomba.

ps.
Jól működik, jól működik… de működik ez jobban is. Kiváncsiságból ránéztem a Bookline keresőjével – és három példány is kapható belőle. Raktárról. Várakozás nélkül.