Nem szeretem túlzottan a nagy szavakat, de ez a weblab – melyet Robiroboter nevű kedves kommentelő ajánlott figyelmembe – gyökeresen megváltoztatta a grafikához való hozzáállásomat.
Azt már pár éve sejtem, hogy karikatúristának nem vagyok túl jó. Vannak remek meglátásaim, tudok vicces szituációkat komponálni, úgy-ahogy le is tudom rajzolni azt, amire gondolok… de megírni sokkal jobban meg tudom. Az írásokban természetesen ugyanaz a képekben gondolkodó látásmód jön át – csak valahogy jobb úgy, ha mindenki magának képzeli el azt a képet, mintha én erőltetek rá az olvasóra egy rajzot. Nem is forszírozom ezt a dolgot annyira – pedig a jegyzetfüzetem tele van kidolgozásra váró témákkal. (Majd. Ha nyugdíjas leszek. Ja, nem… akkor klasszikus gitárt fogok tanulni.)
Viszont a városi skiccelés megfogott. Két érdeklődési területemet is egyesíti: egyfelől szeretek épületeket rajzolni – másfelől meg már régóta érdekel az a terület, hogy mennyi is az a minimális vonal, minimális szín, mely egyértelműen – tehát tényszerűen és érzelmekkel töltve is – visszaad egy érzést, egy tájat, egy városdarabot, egy hangulatot.
Hogy mire gondolok? Nézd meg ezt a rajzot, vagy akár ezt. Egyik sem egy végtelenségig kidolgozott grafika – mégis, mindkettő jóval több, mint ha valaki egyszerűen csak lefényképezte volna az eseményt.
Ezt, ezt a fényképnél többet, ezt szeretném én is elkapni. Most rámentem arra, hogy rajztechnikailag képzem magam – hiszen spontán csak úgy lehet jól rajzolni, ha a szabályos rajzolást már maximálisan elsajátította az ember.
És ha ez megvan, akkor ki lehet ülni városi kávézókba és skiccben megverni a fényképészeket.
Recent Comments