A macskának nincs szüksége túl sok eszközre, ha kezelni akarja az embereket. A legokosabb, amit tehet, az az, hogy leül… és néz. Innentől pusztán csak kitartás kérdése az egész.

Például lemegyek a konyhába kávét főzni. Amíg várom, hogy felmelegedjen a víz, addig a macska is kitolja a képét.
– Nem kapsz sonkát! – szólok rá.
A macska csak ül.
– Nemrég vacsoráztál – teszem hozzá.
Csak ül. Majdhogynem bólint is.
– Egyébként is, kövér vagy, mint a disznó – emelem fel feddőleg a mutatóujjamat.
Csak ül és néz. Pislogás nélkül.

A víz még mindig nem jó. Igyekszem nem nézni a macskára, de _tudom_, hogy ott ül a földön mögöttem és nézi a hátamat.

Aztán persze kinyitom a hűtőajtót, kiveszek egy szelet sonkát, kettétépem és odaadok neki egy felet. A macska pedig elégedetten majszolja.
Az arcán nyoma sincs meglepődésnek: a győzelem rutinszerű és biztos volt; mint az, hogy minden leesik, amit egyszer feldobtak.