Nemrég fejeztem be Neil Gaiman könyvét, az Amerikai Istenek címűt. Immár másodszor, mert ez egy legalább kétolvasásos könyv. Komplikált a cselekmény, rengeteg belső hivatkozás van benne és a történet sodrában először észre sem vesszük a finomságokat.
Maga a könyv egyfajta fantasy regény – de ezt igazából csak jobb híján mondom. Nehéz belőni a kategóriáját.
Röviden arról szól, hogy van egyfelől Amerika, a népek olvasztókohója. Márpedig mindenki, aki odatévedt, akit odahurcoltak, aki odaemigrált, vitte magával a hitvilágát, az Isteneit. Ezek az Istenek valóságos, emberformájú lények, akik rejtve közöttünk élnek és a hitünkből táplálkoznak. (Igen, tudom… jó barátok Pratchett-tel.) A konfliktus a regényben az ősi és az új Istenek (Média, Technika, Autó, stb…) között feszül… de ne menjünk tovább, mert nem elmesélni akarom a történetet.
Mivel magyarok is szép számmal emigráltak ki, kíváncsi voltam, ki fog minket képviselni ebben a hitkavalkádban. Egészen a 321. oldalig kellett várnom, hogy választ kapjak.
"- Felhők vannak közöttük és közöttünk – mutatott rá a magyarok istene. Szép, fekete bajusza volt, széles karimájú, poros kalapja, a vigyora pedig olyasvalakire emlékeztetett, aki aluminiumpalánkokat, új cserepeket és ereszcsatornákat árul idősebb polgároknak, de a munkadíj átutalása után rögtön továbbáll, akár végzett a munkával, akár nem."
Nos, láthatjuk, hiába is reménykedtünk. Azt hittük, nem tudódik ki. Pedig igen: ismernek.
Recent Comments