Hát… ez nem egészen úgy alakult, ahogyan elképzeltem.
Kezdjük a megható résszel. Meglepő, de Picúr és Gizi egészen jól összebarátkoztak. Az ötéves középkorú, meg a féléves szeleburdi. (Aki pár napja marcangolt szét egy USB kábelt.)
Most, hogy Gizella ki lett dobva, szaros képpel, Picúr meglehetősen izgatottan sétált fel-alá a lakásban. Aztán egyszer csak felhangzott kintről egy vérfagyasztó macskasikoly. Egyszerre rohantunk a teraszajtóhoz Picúrral. Kimentünk, kerestük a kismacskát. Picúr elment a kerítésig és bánatosan nyávogott kifelé. Én ekkor bejöttem, a macska még bolyongott egy kicsit fel-alá, végül ő is bejött.
Aztán félóra múlva eljátszottuk ugyanezt még egyszer, ismét sikertelenül. Ekkor jutott eszembe, lehet, hogy a bejárati ajtó mellé táborozott le, arra számítva, hogy ott úgyis ki fog jönni valaki. Kimentem… és ott is volt a szerencsétlen a kuka mellett. Behívtam. Aztán elmentem hátra és szóltam az udvaron még mindig veszettül járőröző Picúrnak, hogy bejöhet, megvan a Gizi. Egyből megértette, begaloppozott.
Természetesen a kicsi behúzódott a kanapé alá, próbálta kiheverni a sokkot. Aztán ahogy lenyugodott, fölment az emeletre, ráfeküdt az ágyterítőnkre.
Mint nem sokkal később Nej megállapította, még mindig szarral összekenve.
Ez a dög ugyanis nem pucolta meg magát mindenhol. És már volt kint annyiit, hogy az anyag derekasan rászáradt, belekötött a bundájába.
Végiggondoltam, mekkora meló lesz most ezt a macskát megpucolni… aztán ha közben megvadul, kergethetjük keresztül-kasul a lakásban, közben persze összeszaroz mindent.
– Inkább dobjuk ki az udvarra, aztán majd csak lesz valahogy – javasoltam.
– Ne beszélj hülyeségeket, inkább segíts – torkolt le Nej.
Pedig előtte néztem meg a neten, azt írták, lehet macskát udvaron tartani, télen is.
Felvitte Gizit a fürdőszobába, beletette a mosdókagylóba. Nekem kellett lefognom. Nej megengedte a vizet… és elszabadult a pokol. Szokás szerint megint beleestünk abba a csapdába, hogy azt gondoltuk, egy félkilós állat nem tud kárt okozni. Nem, a francot nem. Karmolt, harapott, mint egy fúria. Pillanatok alatt több sebből vérzett mindkét csuklóm… és még én kaptam a kevesebbet.
Végül elengedtem Stitch-et, aki egyből betekert a franciaágy alá.
– Ne dobjuk ki mégis? – kérdeztem Nejt, miközben a sebeinket mosogattuk.
– Már vizes. Ráfagyna.
– A francba.
Elindult a hajtóvadászat. Én voltam a rossz rendőr, tereltem. Végül bebújt egy olyan fotel alá, amely mögött Nej rejtőzött. Óvatosan felkapta, megsimogatta. A macsek lassan lenyugodott. Különösen, mivel én csak messziről néztem. (Nem is csoda, hogy félt tőlem, úgy néztem ki ekkor, mint egy robotember: bőrkesztyű – pécsikesztyűpécsikesztyűpécsikesztyű – mindkét csuklómon pedig egy-egy bumszli törölköző körbetekerve.) Aztán hoztam egy tál vizet, egy szivacsot… és Nej óvatosan, hogy a macska ne is lássa a vizes tálat, a szivaccsal mentesítette a bundáját.
Azóta mindenki a sebeit nyalogatja, egymástól jó távol.
Recent Comments