A pénz, csak úgy jött, mint zsír rá a húsra

Most, ahogy végigtekintek az utóbbi pár hónapon, még én se nagyon hiszem el, mi minden történt. Oké, éveken keresztül spóroltunk, hogy meg legyen az ugráshoz szükséges energia. Az is oké, hogy a spórolással letisztáztuk, mekkora a hitelfelvételi limitünk – és ezt az összeget maximálisan fel is vettük. De akkor is… csavargás Amerikában, utána pedig beköltözés egy sok tekintetben ideális házba, új bútorokkal berendezni és utána még egy csere is új autóra. Hihetetlen. Itt állok 43 évesen és hirtelen érzékelem csak, mennyi mindenem van. Hirtelen, mert eddig csak potenciálisan voltak – hiszen a pénzek csak bankokban feszültek, de az életünkben nem jelentek meg. Ott csak a kétszobás lakás volt az öreg autóval.

Nem tudom, más hogyan van ezzel. Általában azt szokták mondani, hogy a negyedik X után éri el egy átlagos férfi mindazt, amire vágyott. Na jó, nyilván nem mindent… de a valamennyire biztos környezet kiépítését maga körül, igen.

Hallottam én ezt fiatalabb koromban is – csak nem hittem el, hogy nálam is így lesz. Hangot is adtam ennek, meglehetősen furcsa körülmények között.

Ha lehet, életem legbizonytalanabb időszakát éltem akkor. Negyedévesként úgy döntöttem, nem folytatom a vegyipari egyetemet – sokkal inkább vonzott a számítástechnika. Átmentem volna a JATE progmatra, de az első évfolyamtól. A nappali képzésre viszont a szüleimnek nem volt pénze, a levelezős képzéshez meg nem igazán találtam olyan munkahelyet, amely támogatott volna. Így ellébecoltam eleinte a veszprémi egyetemen a Komáromi Kőolajipari Vállalat támogatásával (kösz, fiúk), aztán meg pár hónap Fűzfő. Lakni munkásszállásokon laktam. Mondhatni nem volt kikristályosodott jövőképem, tulajdonom – a mindenhová magammal hurcolt C64-en és pár váltás ruhán kívül – semmi. Könyvek. Rengeteg. A szüleimnél.
Akkoriban mindenféle alkalmi munkákat is vállaltam. Kis mellékes keresetet az is adott, bár az akciók sikerességét némileg csökkentette, hogy a fizikai munkák után jól esett a sör, melyet persze a megkeresett pénzből finanszíroztam.
Az egyik ilyen munka volt, hogy egy egyetemi professzor balatonközeli telkén kellett kitakarítani az udvart. Nem volt az olyan egyszerű feladat, elég elvadult telek volt, kövek, vasdarabok, téglák és mindenféle sitt volt félig-meddig eltemetve a földben. Lementünk hárman: a két fiú intézte az udvart, a lány pedig a házat takarította. Szépen eltelt a nap, jó kis fizikai munka volt a tűző napon. Enni kaptunk, inni is – vizet. Eljött a késő délután, letettük a szerszámokat. Ekkor vett elő az öreg egy másfél literes borosflakkont, hogy akkor most már szabad a pálya, ez mind a miénk. Sem a másik srác, sem a leányzó nem volt igazán boros, egy-egy pohárral töltöttek maguknak – a többi rám maradt. Márpedig én abban az időszakban még úgy voltam, hogy se kaját, se italt ott nem hagyunk. Még az sem hozott zavarba, hogy az öreg bejelentette, fél óra múlva indulunk. Secperc alatt leküldtem a valamivel több, mint egy liter bort, épphogy két cigarettányi idő alatt.
A többiek remek taktikai érzékkel úgy intézték, hogy én üljek előre. Sejtették, vagy sem… de bennem a jóleső fáradtság és a hirtelen sok bor abszolút feloldotta a gátlásokat – és nekiálltam kicikizni a burzsujt. Azt már tudtuk, hogy a rendberakott telke mellett van egy másik balatoni ingatlanja is. De hazafelé beléptünk Tihanyba, mert mint kiderült, ott is van egy háza, melyet meg akart nézni – és ez már kiverte nálam a biztosítékot.
Elindultunk.
– Álljunk meg, álljunk meg – kiáltottam.
– Mi van? – értetlenkedett a tanár.
– Valami nagyon furcsát láttam – fordultam hozzá – egy ember kikönyölt egy kerítés mögül és látszott rajta, hogy az a telek nem a tanár úré. Menjünk gyorsan vissza, vegyük meg!
Számítottam rá, hogy kitesz a kocsiból. Az is benne volt a pakliban, hogy elröhögi magát. De egyiket sem tette. Újraindított, majd pár percig csendben utaztunk. Aztán elkezdte mesélni, hogy fiatalkorában ugyanilyen pimasz fráter volt. Ugyanígy lenézte a kőgazdag embereket és hasonlóképpen nem tudta elképzelni, hogy egyszer ő is közéjük fog tartozni. A kilátásai sem voltak fényesek, nem túl gazdag család, szocializmus, vegyészmérnöki diploma. Iskola után ottmaradt az egyetemen. Szerencséje volt, egy nagyobb munka során belenyúltak valami jól fizető szabadalomba. Akkoriban volt egy olyan időszak, amikor bagóért lehetett a Balaton partján telkeket venni, ő is úgy döntött, hogy abba fekteti a pénzét. Később megcsípett néhány kk-t (cégek által – vastagon – finanszírozott célkutatás), ezekből a pénzekből is ingatlant vett, mert még mindig olcsóért mérték. Jelenleg egy nem túl nagy sorházban laknak Veszprémben és a megtakarításaik balatonparti ingatlanokban fekszenek. Melyek értéke azóta legalább százszorosára nőtt.
Innentől végig hallgattunk Veszprémig.
Azt a hallgatást csak mostanában értettem meg. Én, aki egykor azt képzeltem, hogy majd lesz egy pár négyzetméteres telkem, rajta egy sátor és szarok az egész világra, most, ebben a pár hónapban realizáltam, hogy sokkal több mindenem van, mint amit valaha is elképzeltem. És nem is tudom, hogyan lettek ezek meg. Jöttek, mint zsír a húsra.

3 Comments

  1. hát ez a történet baromi jókor jött! öntöttél belém egy kis lelket :)

  2. Hat ez nagyon jo!!!
    Le a kalappal.

    Nekem/unk ehhez kulfoldre kellett koltozni.

  3. Hát, igen, ott valószínűleg gyorsabb az algoritmus… és kevésbé veszi igénybe az embert. De én világéletemben kalandvágyó voltam, ezért inkább maradtunk.;)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑