2006.05.04; csütörtök
Hát, igen: Budapest nem enged. Többnapos kerékpártúrára indultam volna és ezt szántam a legerősebb napnak. Ehhez képest reggel nyolckor még esett az eső. Metnet: azt írták, keleten már nem esik. Csak valahogy el kellene jutni odáig. Viszont azt is írták, hogy erős keleti szél lesz, időnként záporral, zivatarral. Kapják be, akkor is elindulok.
Fél kilenckor lementem, átszerelni a bringát. Kilencre készültem el mindennel… csodálatosképpen az eső is elállt. Irány Eger!
Igaz, mindenhol tócsák, minden vizes. A Kökinél már én is.
A legelső defektre 5,9 kilométert kellett várnom. A Köztemetőnél kaptam be – élmény volt az újra eleredő esőben kamionok között szerelgetni. Ha eddig nem néztem ki teljesen varacskos disznónak, innentől már pótoltam a hiányosságot.
Aztán még az összes sorompót beszoptam, a reggeli forgalomban teherautók, kamionok taszigáltak le kertvárosi utcákról – hja, a körgyűrű hiánya… szóval Budapest tényleg nem enged.
Mindenesetre ahogy kiértem a városból, kisütött a nap és megszűnt a zsúfoltság az utakon.
Gödöllő előtt körforgalom, a beton terelőre nagy betűkkel rámázolta valaki: „Éljen a harmadik út!”. Bakker. A körforgalomba van egy bemenet, egy kimenet, a többi út meg le van zárva. Valami egész bizarr valóságérzete lehetett annak a szerencsétlennek, aki ezt felvéste.
Hatvan – itt már rámfért egy hosszabb pihenő. Idáig 3,5 óra, ami határozottan jó eredmény: Pest a kocsik közti araszolással, félórás defektszerelés, két 10 perces pihenő, Gödöllő környéki emelkedők és 61 km – ez akárhogy is nézem, olyan 23 körüli átlag. Ezen a terepen ez kifejezetten remek.
Gyöngyös… már más tészta. A két város között megjelent a beharangozott szembeszél. Mit megjelent… berobbant. Teljesen elkészültem az erőmmel. Nagy volt a kísértés, hogy lecsűrjek Vámosgyörknek és vonat.
Lehet, hogy le is kellett volna. Már a gyöngyösi pihenőnél is szívtam a fogam, amikor megnéztem térképen a következő megállót: Kápolna durván 30 km-re esett. Amennyire emlékszem, az út egy hullámvasút és a szél miért is állt volna el? Végül meglehetősen bizonytalanul, de továbbindultam. Hosszas tipródás után a motivációt ebben a kifejezesben találtam meg: vár rám a kápolnai sör.
Másfelől, ha ezt a szakaszt lenyomom, hatalmasat lépek előre. 85-ről 115-re ugrok. Azaz, ha Maklár felé megyek tovább, akkor már csak 37 km Eger. De ha bekeményítek és bevállalom a kerecsendi – nagyon durván emelkedős utat – akkor csak 22.

Szóval… Kápolna or burst.

Hát… utólag, a félelmeim beigazolódtak. Kibaszottul kegyetlen szakasz volt – és akkor még úrinőhöz méltóan fogalmaztam. Kezdődött a Gyöngyös utáni monstre emelkedővel és gyakorlatilag végig emelkedett valamennyire. A szél meg úgy fújt, mintha fizették volna érte. Gyakorlatilag 5 kilométerenként kiálltam oldalra – nyújtózkodni. A legtöbbször át sem emeltem a lábam a vázon – leginkább nem is bírtam volna. Mire Kápolnára értem, meg is változtattam az elképzelésemet: a pohár sör korsóvá transzformálódott. És jött vele egy tepertős pogácsa, túrós rétessel.
Részidő: fél ötre értem Kápolnára, Hatvanból egykor indultam el, az annyi, mint 15,7 kmh. De legalább haladtam.
Végül hosszas vacillálás után úgy döntöttem, hogy bevállalom Kerecsendet. Az északi irány nyomott legtöbbet a latban: tele volt már az összes tököm a széllel.
Hát, mit mondjak. Az biztos, hogy a tepertős pogácsa ízét Egerig élveztem. Az is biztos, hogy az útviszonyok Kerecsendig nem sokat változtak: továbbra is felfelé kellett menni és ezerrel fújt a szembeszél. Nem hittem volna, de örültem, amikor megláttam végre a kerecsendi emelkedőt. Pedig… Gyöngyös után öt kilométerenként álltam meg egy-egy percre, szuszogni. (A szembeszéllel az a legnagyobb szopás, hogy nincs pihenő. Ha jönne is egy enyhe lejtő, ugyanúgy tekerni kell rajta, ha nem akarsz oldalra dőlni.) Kápolna után ez az érték 4 kilométerre redukálódott. Kerecsend után meg azt mondtam, hogy minden olyan emelkedő után, ahol az első fogaskerékkel a legkisebb tárcsára kell váltani, megállok öt percre. Így alakult ki, hogy gyakorlatilag kilométerenként álltam meg hosszabb pihenőkre. Tragikus volt, de még így is sokkal hamarabb beértem a városba, mint ha a sík, de 15 kilométerrel hosszabb utat választottam volna.
Viszont rájöttem valamire. Hogy az agy jelentősen tudja befolyásolni a fizikai teljesitőképességet. (Eddig is tartottam az agyamtól, mostantól meg még jobban.) Elég jól ismerem az utat, tudtam, hol lesznek nagy emelkedők – és ahogy közeledtem feléjük, úgy lettem egyre fáradtabb. Aztán valahogy felvonszoltam magamat és miután pihentem egy kicsit, sokkal, de sokkal frissebb lettem, mint az emelkedő előtt. Leesett rólam egy mentális teher. Ez annyira így volt, hogy amikor beértem végül Egerbe, úgy süvítettem végig a városon (10 km), mintha akkor ültem volna aznap először bringára. Hiszen akkor már biztos voltam abban, hogy megcsináltam.
A legszebb az volt, hogy mivel tényleg nem voltam biztos benne, hogy sikerül, így nem szóltam senkinek. Volt nagy pofára esés, amikor beállítottam, mondhatom. Nem volt kulcsra zárva egyik ajtó sem, én pedig úgy, ahogy voltam, a vadító citromsárga sildes fejpánttal és a fél arcomat betakaró napszemüvegben, besétálltam a konyhába. Anyám csak nézett, kicsit hátrébb húzódott, majd óvatosan rákérdezett: „Jocikám, te vagy az??”
Öcsém is érdekesen reagált:
– Helló! – köszöntem be a szobájába.
– Helló! – köszönt vissza, majd kapcsolt – Miii??! HELLÓ!
Részidő megint… hát az utolsó szakasz az durva volt. Kápolnáról 17.15-kor indultam tovább, a szüleimhez 19.15-kor érkeztem meg. A táv 30 km, tehát gyakorlatilag tartottam a 15 kmh átlagot – ami döbbenet ezen a terepen, ilyen állapotban. (Tuti az utolsó tizes dobta meg Egerben.) Összességében 144 km lett a túra.
Milyen mantrákat morogtam közben?
“Dara”: tipikusan emelkedők, illetve hosszú egyenes szakaszok, emberes szembeszéllel. Ilyenkor az ember lehajtja a fejét és ledarálja a távolságot.
“Előbb-utóbb ez is elfogy”, meg “Ezt is ember csinalta, nem lehet végtelen” – ugyanez, csak durvább helyeken és a vége felé.
De a legjobb a zenehallgatás volt. Indulás előtt élveztem végig egy régi Pál Utcai Fiúk lemezt és annyira megkaptak a számok, hogy gyakorlatilag ezt a lemezt hallgattam végig fejben. (Még katonakoromban tanultam meg ezt a trükköt. Anno rengeteget voltam őrsegben és nem mindig lehetett aludni. Itt szoktam rá, hogy előcsalogassam a kedvenc zenéimet.)

Nézzük… a pénteki nap… eredetileg úgy terveztem, hogy továbbmegyek Kazincbarcikára… de most itt, este, az ágyban, a seggem erős ellenvéleményre helyezkedett. Meglátjuk.

2006.05.05; péntek
Reggel gyors ellenőrzés: izomláz nincs, hátsóm nem fáj… ez kellemes meglepetés. A torkom viszont igen, éjszaka volt egy kis hidegrázásom is, de ez nem vészes. Ami viszont kellemetlen, hogy fáj a bal térdem. Valószínűleg túl nagy volt neki ez a hirtelen megterhelés. Barcika lefújva. Ez a fajta fájás hetekig is eltarthat.
Azért egy gyors kör belefért a városban. Vittem a fényképezőgépet is, de… szóval jó dolog az, hogy Eger nagyon dinamikusan fejlődik, elismerem, viszont gyakorlatilag alig maradt meg valami a gyerekkorom környezetéből. Akárhogy is nézem, ez már csak a fejemben létezik. A többi meg hiába szép, nekem idegen.
Útbaejtettem még a temetőket is. Szoktam mondani, hogy nem túl erősek a gyökereim, mert már 14 évesen elmentem otthonról… de itt szíven ütöttek a nevek: Mikuska, Kaslik, Marmoly… azóta máshol sem hallott nevek, melyek mégis megfogtak, hiszen mindegyik családból ismertem valakit. Furcsa – hogy az ember pont temetőben találjon gyökereket… mintha a halott emberek a föld alatt valahogy rögzítenék az élőket is.
Délután tesó elhívott, legyek én a szurkoló tömeg a meccsükön. Csak nyújthattam valami motivációs pluszt, mert esélytelen csapatuk simán legyőzte a tabella második helyezettjét. (Oldalt látható a kép, ahol pont a srác varrta be a győztes gólt.) A meccs után nem mentünk egyből haza, kiderült, Pierot koncert van a főtéren.
Nos, volt hangerő, jó volt a hangszerelés és annak ellenére, hogy nekem minden szám egyformának tűnt, mégis, ahogy a csontjaimat, a porcikáimat kellemesen berezgette a zene, mélyen igazat adtam Zappa bácsinak, miszerint a kozmikus világegyetem lényege a különböző rezgések kavalkádja, azok egymásra hatása. (Kéretik ebben a kontextusban értelmezni Zappa ‘music is the best’ jelmondatát.) A rezgés okozta örömet néhányan annyira komolyan is vették a főtéren, hogy spontan táncra perdültek.
Tesó időnként odaszólt, hogy „Na, ismered? Mostanaban sokat játsszák a rádióban”… én csak vonogattam egykedvűen a vállamat. Sajnálom. Nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót és nem olvasok újságot – ezek azok az eszközök, amelyekkel egyforma masszává próbálnak formálni bennünket. Olvasás, színház, internet – ezek pont elég szellemi táplálékot biztosítanak.

2006.05.06;szombat
A térdem valamivel jobbnak tűnt – de csak amíg el nem indultam. Bár ahhoz, hogy ez kiderüljön, még túl kellett esnem egy defektszerelésen. Nem kellett olyan sokat várnom rá, mint idefelé – gyakorlatilag kitoltam a gépet a garázsból és már le is eresztett a hátsó. Annyi előnyöm volt, hogy apámnak van kompresszora, én pedig le tudtam mosdani a műtét után. Hétfőn újból mehetek tartalékbelsőkért. Most vegyetek gumirészvényeket.
Azt írta a meteorológia, hogy viharos szél várható. Ez csak egy esetben elfogadható – ha északról fúj. Bejött. Fájós térddel is lecsűrtem a füzesabonyi 26 kilométert 1 óra 10 perc alatt – 23,5 kmh átlag, beleértve az egri tökölődéseket, dugókat, néhol sétákat.
Eddig még sohasem próbáltam együtt utazni vonaton a bringával, kíváncsian vártam az élményt. Úgy kértem a jegyet, hogy az első olyan vonatra adjanak, mely Pestre megy és lehet rajta bringát szállítani. A csajszi ideadta, kifizettem, aztán megkérdeztem, hogy hol lesz a bringás kocsi. Elővette a menetrendet, majd közölte, hogy ezen a vonaton nincs. De bármelyik vonaton lehet kerékpárt szállítani az első és az utolsó kocsiban. Mit mondjak, nem voltam nyugodt. Ballagási nap volt, vasárnap Anyák Napja, mindenfelé öltönyös, orgonás családok vonultak, a vonat meg a Sátoraljaújhely-Sopron interkontinentális járat volt – mi van, ha nem férek fel a peronra a bringával? Azon is filóztam, hogy hová is teszem a kerékpárt a peronon és egyáltalán, melyiket célozzam meg: a szélsőt vagy a középsőt? Akárhogy forgattam gondolatban a gépet, mindig, mindenhol útban volt. Meglehetősen pozitív véleményem van a mentális képességeimről… ehhez képest igen lassan esett le, hogy itt az első és utolsó kocsik szélső peronjairól van szó – azokról, ahonnan már nem lehet továbbmenni, így nem probléma, ha az ember lezárja az utat. Innentől már csak azért kellett aggódnom, nehogy legyen valaki másik kerékpáros az első vagonnál, mert az alatt az egy perc alatt, amíg állt a vonat, valószínűleg már nem értem volna el az utolsó kocsiig.
De minden rendben ment. A peron üresen tátongott, a kerékpár szépen elfért, útközben is csak a dohányosokat kellett elviselnem.
Pesten még hazatekertem és otthon ráborultam a vésztartalék sörökre.
Összességében jó volt. 203 kilométer. Megkaptam az első komoly leckét: ha az ember az én koromban többnapos kerékpártúrára megy, nem szabad 80-100 kilométernél többet egy napra bevállalni. Nem azt mondom, meg lehet csinálni, de a következő napi menet látja majd a kárát.

Oké, a Budapest-Eger táv kultikus volt számomra, ezt mindenképpen meg akartam tenni egyben. De legközelebb már többet fogok tervezni és bátran bekalkulálom a vasútat is, ha kell.

Mental notes, magamnak:

  • Mégis csak kell a kerékpáros kesztyű.
  • Ha két kulacsot viszek, akkor is dobjam be a szerszámtáskába a pumparögzítőt.
  • Legközelebb vinni a fényképezőgép nyakbaakasztós pántját is.