Igaz, nem úgy indult, mintha ma a só cserzené szárazra a bőrömet.
Ott kezdődött, hogy a Határ úti metróállomáson a rendszeresen ott dekkoló rádióhangú agyhalott hajléktalannak elege lett az óbégató gagyiárús romákból és elkezdett ordítva trallalázni. Mindezt rádióhangon. A roma nők persze nem hagyták magukat, még hangosabban gajdolták a ‘százazelem’ varázsdalukat. Jó kis hangzavar kerekedett.
De a metrón már csend volt, csak a buliba menő fiatalok röfögése verte fel néha a csendet. Azaz semmi szokatlan.
Ehhez képest mindenképpen felüdülés volt, amikor beléptem a Horvát étterembe. Stilszerűen ide lett szervezve ugyanis a horvát topik első találkozója. Bár voltak fenntartásaim – elsősorban magammal szemben – de nem sikerült rosszul. A hely szép, a pincérek kedvesek voltak és a beszélgetések is beindultak lassacskán. Trükkös volt a festés, ugyanis a bemélyedésekbe tengerparti képeket mázolt a piktor – így viszont simán azt lehetett hinni még este is, hogy tkp világos van. Ezzel el is árultam, hogy sikerült úgy estébe nyúlóan elbeszélgetnünk az időt, hogy végig azt hittem, még be sem sötétedett. De jó volt, ez embert újra megborzongatta a tengeri szél, itt, ebben a távoli faluban. És arcuk lett a nickeknek.
A kaja egyébként érdekes volt, én speciel még soha nem ettem sült ananászt, de padlizsánnal és rozmaringos pulykával megspékelve határozottan ízlett.
Kilenc körül köpött a maci, elindultam haza. A pincércsaj egy kicsit még jópofizott, hogy mi a szösz van, ő úgy képzelte, hogy hajnalban kirúgjuk a kocsma oldalát… de ezzel kicsit elkésett. Nálam pl. 15 évet.
Day: March 25, 2006
Helyes
Ránéztem így késő este a statisztikára és borzasztóan alacsony volt ma a látogatottság.
Helyes, emberek. Ez az első igazi tavaszi hétvége, nehogy már a monitor előtt rohadjatok egész nap.
Nyereg felett puhított hús
És igen, tavasz. Kalapáccsal levertem a rozsdát a bringáról, fellihegtem a gumikat és irány az orrom után. (Pontosabban először a benzinkúthoz, beállítani a rendes keréknyomást. A tavaszt már csak azon is le lehetett mérni, hogy igen rendes sor állt a benzinkút kerékpumpáló részénél.)
A sebességgel még vannak problémáim, a túra után ebédelni is inkább állva próbálkoztam… de ez már határozottan kerékpározás volt. A Városligetbe szaladtam ki, fától-fáig sprintelgettem és élveztem a tavaszt a sok kiszabadult szeleburdi városlakóval egyetemben.
A tó partján csak toltam a bringát, fényképezgettem, sétálgattam. Itt hallottam, hogy irgalmatlanul hisztizik egy gyerek mögöttem és egy nagypapa hang nyugtatgatta, kissé idegesen:
– Nincs, Jencike, eddig mindent megkaptál. Nincs.
Aztán csend lett. Hátranéztem: Jencike megtalálta a tavat.
– Papa, ebbe bele lehet fulladni? – érdeklődött.
– Igen.
– És hogyan szoktak ebbe beleesni?
– Például úgy, hogy sok csokit esznek és megszédülnek a szélén – csapott rá a grószfater.
Jót vigyorogtam. Most már legalább tudtam, mi volt az a hiszti.
Recent Comments