A nap megmentője

Péntek ide vagy oda, borzasztóan vacak napom volt. Már tegnap sem örültem, hogy hazafelé a kocsiban a ‘Hat órától a hatvanas évekből’ zenei műsort hallgattam… de ma a ‘Hét órától a hetvenes évek’… az már azért tényleg durva volt. Különösen úgy, hogy tudtam, a meló messze nincs még befejezve, otthon folytatnom kell. (Részletek majd a másik blogban.)

Viszont a zenéket élveztem. Már a vecsési Tesconál jártam, amikor ismerős taktusok csendültek fel. De nem olyan ismerősek, amelyekről egyből tudod, hogy ismered – nem. Alattomosan mászott elő. Taktusról taktusra húzta elő agyam eldugott sarkából az emléket – míg be nem ugrott.
Cherry van Gelder-Smith. Mond valakinek valamit?

Nem? Na, akkor elmesélem.

1976 körül történt. Családdal autóztunk valamerre északon: vagy a lengyeleknél, vagy a németeknél. A szülők valamit nagyon elcsesztek, mert már este tíz körül jártunk – de szállásunk még nem volt. Az autó falta a sötétben a kilométereket, a lámpák fényében suhantak el mellettünk a villanyoszlopok – de szállás csak nem volt. Sőt, lakott település se nagyon. Magunktól is be voltunk tojva… de az első üléseken tapintható feszültség átszivárgott hátra is. Paráztunk. Én voltam akkor tizenkét éves, öcsém meg nyolc. Aztán egyszer csak váratlanul feltűnt a megváltó felirat: Camping. Habár sátrunk volt, pénzünk ezzel szemben alig, a szülők most az egyszer úgy döntöttek, hogy egyszer élünk, kirúgunk a hámból. Kivettünk egy bungalót. Minket belöktek a szobába, takarózzunk be, aludjunk – ők meg elmentek szétnézni. Talán még egy sör is belefért.
Nálunk viszont eltörött a mécses. Én sem éreztem magam túl kellemesen, de öcsém sokkal őszintébb volt: torkaszakadtából nekiállt bőgni. Idegen országban, meglehetősen nyomasztó helyen, egyedül a szülők nélkül. A faház egy sötét erdő szélén volt – és itt északon akár még medve is élhet.
Mivel nekem mondták, hogy vigyázzak a testvéremre, gondterhelten néztem rá. Bőgött, mint egy jávorszarvas. Valamit csinálnom kellett vele, még fellármázza az egész kempinget itt éjszaka.
– Hé, hagyd már abba! – szóltam rá. Eredmény semmi.
– Ha nem hagyod abba, pofánváglak! – váltottam taktikát. De csak ült ott a ferde mennyezet alatt az ágyon és nyomta a hisztit.

– Na, képzeld azt, hogy ez itt a színpad – álltam fel az ágyamban – én pedig az énekesnő.
Meghajoltam.
Ez ütött. Kettőnk közül én voltam az, akinek világéletében soha nem volt semmilyen hangja. Nem sokkal korábban a Veréb című vers elsipításával szereztem soha el nem múló, kezeket ökölbe szorító élményeket anyám munkahelyén.
A meghajlás után megigazítottam a képzeletbeli mikrofon madzagját és torkaszakadtából beleüvöltöttem: – Silverboy, Sííílverbóóóóy, aken csúzing a ma szílverbóóóóój!!!!
Majd néhányszor megismételtem. Ugyanis ez volt a refrén.

Körülöttem megállt a világ. A hangyák kiejtették kezeikből a morzsát. A falevelek elfelejtettek fotoszintetizálni. A medvék zavartan hagyták abba a faház gerendáinak bontását.
Viszont az öcsém elhallgatott. Döbbenten.
Éreztem, hogy jó úton járok, elvonyítottam még egyszer a refrént.
A végére a srác már röhögött.
Harmadjára már együtt ordítottuk bele a gonosz külföldi éjszakába, hogy ‘Silverboy, Siiiilverbóóóóóój!’ Az ágyon ugrálva. A hangyák és a medvék nagyjából ekkor kérhettek menedékjogot valami távoli állatkertben, a falevelek viszont megszívták.
Úgy összességében nem vagyok benne biztos, hogy csendesebbek voltunk, mintha csak az öcsém bömbizett volna. De hogy sokkal jobban éreztük magunkat, az biztos.

Nos, ez a Silverboy című szám csendült fel kábé 33 évnyi feledésből ma este a rádióban, Cherry van Gelder-Smith előadásában. Mit mondjak… a kocsiban ugyanolyan torkaszakadtából ordítottam ma is a refrént. És a gyorsforgalmiról úgy fordultam rá az Üllői útra, hogy a kerekek nem is érték a túloldali két sávot.

Link:

  • Cherry van Gelder-Smith: The Best of (Part2)
    Az anyag három számból áll, a középső az inkriminált Silverboy, 3.45-6.54 között. (Azért nem akármilyen bravúr volt ezt a részletet megtalálni: sehol nincs rá semmilyen szöveges utalás, hogy ebben a videóban lesz ez a bizonyos szám.)
This entry was posted in Sztori.

5 thoughts on “A nap megmentője

  1. #2:
    Kellene valamire emlékeznem? Akkoriban nagy szám volt, az oké… de csináltunk volna erre is valami szigorúan tilosat? (Egyébként nekem a Teenage Rampage volt tőlük a kedvenc.)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *