Ha valaki annyit és olyan intenzitással foglalkozik számítógépekkel, mint mondjuk én, egy idő után biztosan felmerül a fejében, hogy tulajdonképpen mennyire hasonlóan is működnek a számítógépek az emberekhez. Csak érteni kell hozzájuk: pontosan tudom, hogy egyes ismerőseimet milyen témákkal, ad absurdum milyen szavakkal lehet kiakasztani. Tudom, milyen szavakat, testbeszédet kell használni egy dühös ember megszelídítéséhez. Tudom, hogy egy bók mosolyt eredményez, tudom, hogy nincs olyan hízelgés, amit ne hinnének el. Pontosan tudom, hogyan fog viselkedni X, ha megtámadom – és tudom, hol kell biztosítani számára a menekülési útvonalat, hogy méltósággal tudjon visszavonulni. Természetesen tudom, hogy sohasem szabad teljesen győzni.
Miért ne lenne egy “lécci hagyd már abba a siránkozást” megjegyzés teljesen egyenértékű a “net stop beep” parancs kiadásával?

Aztán ránézek az asztal lábához dörgölőző macskára és csak legyintek egyet. Hogyan is gondolhattam arra, hogy kiismerhetem az emberi természetet, ha még a macskámon sem tudok eligazodni?