Ködszurkáló

2008.10.26; vasárnap
Eger

A héten mindenki a Tátrába ment: mi is, a hidegfront is – meg a komplett ruhatárunk is. Szép ruha, ha várost nézünk, játszós ruha, ha erdőben mászkálunk, téli ruha, ha nekirontunk a csúcsoknak. És persze lehet napsütés, jeges szél, masszív eső, hóvihar.
Mindenki külön bőrönddel jött.

Nem rontottunk egyből neki a hegynek, először Egerbe utaztunk. Dórának most volt az ikszedik, apámnak pedig a 70. születésnapja – és hálistennek olyan jól bírja, hogy semmi kedve feladni az óvodai mindenes munkát. Hát… csak így tovább, Öreg.

Nagyítás Nagyítás

2008.10.27; hétfő
Beleharapni a Tátrába

Budapesten nem kaptam szlovák koronát, ezért a határon vettem. Az egyszerűség kedvéért leírom a váltószámokat, aztán olvasás közben majd szorozgattok:

  • 1 szlovák korona: 9,30 forint.
  • 1 zloty: 74.50 forint.

A pénzváltó szlovák srác nem is palástolta, hogy meghallotta az önkéntelen felszisszenésemet.
– Ném, ném a zloty drága. A forint ván a béka segge alatt – ingatta a fejét.
– Gyurcsány bátyánk bélöki az országot a sírba – fűzte hozzá.
– Ja – bólintottam. Ha ez ilyen egyszerű lenne, barátom…
Aztán Vernárnál messziről rikított a buszmegállóban egy vérvörös felirat: GYURCSÁNY RASSZISTA!
A hülyeség meg nem ismer határokat.

Nagyjából fél egykor érkeztünk meg Ótátrafüredre. Birtokba vettük a szállást, felcuccoltunk, átöltöztünk – majd irány a Tátra. Első napra könnyű kis sétát terveztünk, többre úgy sem jutna idő: fogaskerekűvel fel a Tarajkára, onnan gyalog a Zamkovszki menedékházhoz a piroson, lefelé a Tarpataki vízesések mellett a zöldsárgán, végül séta vissza Tátrafüredre.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Az elképzelés jó volt, az időzítés kevésbé. Kettőkor indult a fogaskerekű, fél négyre voltunk a menedékháznál, nem sokkal négy előtt indultunk vissza – és már semmit sem láttunk a vízesésekből, mert teljesen ránksötétedett. Zseblámpát persze nem vittünk – mindkét fejlámpa a bőröndben röhögött – a fene sem gondolta, hogy ilyen sokáig el fog húzódni ez a séta. Viszont roppant szép volt magasból az éjszakai Poprád.
Természetesen nem gyalog mentünk le, a koromsötétben senkinek nem volt már hozzá kedve. Különösen, amikor megláttuk, hogy lefelé azért jóval olcsóbb a jegy: felfelé 170/fő, lefelé csak 60. Így megúsztuk 920 koronából az utat. Mivel az 5 napra mindösszesen 30e forintot váltottam – hé, Szlovákia olcsó ország! – így eléggé érzékenyen érintette pénztárcámat a vágás.

Étterem vagy bolt? Nyitva volt az utóbbi, így lőttek az előbbinek. Cekkerekkel felvonultunk a szobánkba. Vacsora, kártya.
Dugóhúzó nyilván megint nincs, igaz, senki nem számított rá, hogy kiváncsiságból veszünk morva borokat is. (Chateau Tremelicska, vagy mi, meg egy kékfrankos rozé.) Igaz, sörökből is voltak érdekesek: csak Aranyfácánból volt vagy négy féle, köztük alkoholmentes is.

Holnap korán kelünk: egyedül kedden lesz még elviselhető idő, nyilván menni kell, mászni kell.

Szlovák tea projekt: most a teafű maradt otthon. Viszont hoztunk négy darab konnektorfordítót – ehhez képest mindenhol EU konnektorok voltak. Aztán vettünk jázmin ízesítésű zöld teafüvet, de ihatatlanul borzasztó íze volt. Majd legközelebb. Egyszer csak iszok finom teát Szlovákiában.

Hülye kettősség: az apró elektronikus eszközök nélkül sokkal-sokkal rosszabb lenne – de az állandó szarakodás a töltőkkel, aksikkal, elemekkel borzasztóan fárasztó. James Bond, persze… ha tényleg komolyan vette volna, hogy minden kütyüje mindig tökéletesen működjön, a fél életét li/on aksik töltögetésével töltötte volna.

2008.10.28; kedd
Döntések, döntések…

A meteo.sk szerint ma van a héten az utolsó esőmentes nap. Igaz, mellette borult időt is mondtak – de egy életünk, egy halálunk, bepróbálunk egy igazi tátrai túrát: Csorba tó, Fátyol vízesés, Lorentz-hágó, Furkotska-völgy. Hó végülis sehol sincs, az utak sem jegesek.
Ébresztő 6-kor. Mire odaérünk, lesz az nyolc is, az út a térkép szerint 7 óra, azaz sötétedésig 1 órát hibázhatunk. Elég feszes, különösen ha figyelembe veszem, hogy a családban három fényképezőgép és egy tériszonyos családanya is van. Tátrai tapasztalat: az nincs.

A vége az lett, hogy nem is vállaltuk be.

Tudni kell, hogy olyan szerencsés helyen lakunk Ótátrafüreden, hogy ha kinyitom a bukóablakot, akkor arrébbtolom a Tátrát. Reggel hatkor kinéztem, szépen látszott az egész, igaz a tetejére rálógott egy felhő. Reggel hétkor kinéztem – és nem láttam a hegyet. Csak egy bazi nagy fene köd ülte meg a tájat.

Nagyítás Nagyítás

Balra a reggel hat órai állapot, jobbra a reggel hét órai állapot látható.

Ettől persze még megindultunk, de módosítottuk a tervet. Ilyen időben rajtunk kívül egész biztosan nincs senki más elmebeteg, aki a Tátrába menne kirándulni, tehát nyugodtan mehetünk a forgalommal szemben. Akár ruha nélkül is. Azaz ‘B’ terv: libegővel a Szoliszkó menedékházhoz (az ezer méter szintből ötszáz rögtön letudva), ott leülünk, forraltborozunk egy órát. Ha felszáll a köd, akkor elindulunk felfelé a Furkotska-völgyben, ha nem, akkor viszasétálunk a Csorba-tóhoz.

De még ez se jött össze. Eleve a Csorba-tó kifejezetten gusztustalanul fogadott: vastag köd, építkezések, kátrány- és gázolajszag mindenfelé. Ahogy leparkoltunk, rögtön oda is ugrott egy tót legény, hogy fizessek neki 160 koronát. Október végén. Valahol úgy hallottam, hogy októbertől már mindenhol ingyenes a parkolás a Tátrában. (Mi is így parkolunk Tátrafüreden.) Fizettem, bilétát persze nem kaptam. A parkoló melletti nagy térkép le volt tépve, túristajelzés sehol – és még azt se mondhattam, hogy kövessük a lanovka felé a tömeget, hiszen rajtunk kívül csak a kamuparkolóőr lézengett a környéken. Meg persze az építőmunkások. Végül elindultunk, úgy nagyjából irányba. A ködben nem kis bravúr volt megtalálni a libegőket – basszus, a sísáncokat is csak tíz méterről vettük észre. Nyilván állt mindkét libegő, életjel sehol.

Nagyítás Nagyítás

Itt már a fellibegés sem tűnt olyan jó ötletnek. Aztán amikor elkezdett esni az eső, akkor végképp elegünk lett a környékből. Első ötletként a dunajeci tutajozás merült fel, de féltünk, hogy a folyó völgye ugyanilyen ködös lesz – annak meg semmi értelme, ha nem látjuk a partokat. Végül megszületett az újabb terv: irány a Szlovák Paradicsom. Egy szurdokvölgyben ugyanis leszarom, mi van a völgy felett. Nem érdekel, hogy ködben van az egész Gömöri-hegység: az én horizontom csak a baromi szűk szurdokvölgy egyik falától a másikig terjed.

A ködöt természetesen eltaláltuk. Szepescsütörtöktől még nem látszódott a hegy. Podlesoknál tettük le az autót (újabb 210 korona), majd elsétáltunk Piláig, onnan nekivágtunk a Piecky-nek.

Nagyítás Nagyítás

Régi elmaradásunkat pótoltuk ezzel a szurdokkal, többször is tervben volt, de valahogy mindig elmaradt. Márpedig ebben a völgyben van a Szlovák Paradicsom legmagasabb egybefüggő létrája. Már csak ezért is érdemes végigmenni rajta egyszer.

Nagyítás

Nos, akár itt is mehettünk volna ruha nélkül, egész nap nem láttunk egy élő lelket sem. Maga a szurdok teljesen ködmentes volt, a patak bővizű – azaz minden adott volt egy remek kiránduláshoz. Igaz, hideg volt, igaz, szivacsszerűen nedves volt a levegő, állandóan szitált az eső – de ezek ellen fel voltunk készülve. Az egyetlen kellemetlen körülmény megint az időhiány volt: nagyjából délben indultunk el Pilából (ne tudd meg, mekkora dugók voltak Poprád körül), ilyen szutyok időben simán számolhattunk 16.00 körüli sötétedéssel – azaz négy óránk volt. Ahhoz sok, hogy a túloldalon lerohanjunk Podlesokba, ahhoz kevés, hogy kerüljünk egyet Klastoriskó felé, a kis Kysel-en keresztül. (Akit zavar a menetirány leszarása: mondtam már, hogy üres volt a hegy?)

Nagyítás Nagyítás

Végül Dóra megoldotta a kérdést.

Már ott nem jól kezdődött, hogy a második nagy létránál megadta magát a fényképezőgépem táskájának szíján a műanyag gyűrű: elrepedt, kicsúszott a karabíner… és éppenhogy elkaptam a szíj végét, mielőtt az egész a mélybe zuhant volna. Innentől félkézzel nyomultam, a másikban a gépet vittem. Sokkal rosszabb hír volt, hogy az egyik dongalétra-kombináció után ott szipogott a földön ülve leányom: lecsúszott a létráról, combközépig csuronvíz lett – a bakancson belül is – emellett olyan szerencsétlenül esett, hogy a bal keze hüvelykujját nem tudta mozgatni… ráadásul a lába is fájt. Igazából nem is tudta, melyik fájt jobban, mert annyira rázta a hideg. Tartalék száraz ruha senkinél sem volt – ember, ezek félnapos, nem túl erős túrák, ráadásul az eredeti terv szerint víznek még csak a közelébe sem mentünk volna – így eléggé szarban voltunk. Visszafordulni nem lehet – ez a völgy nem csak viccből nem járható visszafelé – és még csak pálinka sem volt nálunk, hogy felmelegedjen és lenyugodjon a lány. Végül az lett, hogy magam mellé vettem és szószerint felrohantunk a völgy utolsó, piszok meredek harmadán. A páros hörgést csak a csajszi füstölgő farmergatyájának látványa enyhítette. A fázása legalábbis elmúlt. Bevártuk a többieket, állva ettünk valamit, majd ugyanolyan tempóban nekivágtunk a lefelé útnak. A térkép szerint másfél órás úton fél órát vertünk a többiekre, pedig ők is kihasználták a legtöbb kanyarlevágós rövidítést. Nyilván Klastorisko szóba sem jöhetett, a sárga/piros kombináción egyenesen visszamentünk a kocsihoz.
Persze a nagy hajrának túl sok értelme nem volt, Podlesokban az összes kocsma, étterem, kávézó bezárt, a kocsiba meg hiába ültünk be, hiába járattam a motort, nem lett olyan meleg, hogy a csajszi ne kezdjen el megint vacogni. Szerencsére ekkortájt értek le a többiek, aztán amikor elindultunk, bemelegedett rendesen az autó is. Itthon kapott a lány egy korty borovicskát, majd beállt a forró víz alá. Ügy tűnik, a kihűlést megúszta. A lábán lévő sebekről is kiderült, hogy csak horzsolások – fájnak ugyan, de egy nap múlva már nem is érzi. Ellenben a bal keze nem javult. Jelenleg – este – az az állás, hogy ha holnap reggelig nem változik, akkor pakolunk, megyünk haza. Nem fogunk kinlódni a poprádi sztk-val, különösen úgy nem, hogy az időjárás eleve nem fog elkényeztetni minket: szerdán/csütörtökön szakadni fog az eső, a péntek meg ugyanilyen ködös, borongós lesz.

Mi volt még? Amikor kibújtunk a Szlovák Paradicsomból, az első dolgunk az volt, hogy ránéztünk a Tátrára: ledobta-e már a ködgúnyát? Egy pillanatra úgy tűnt, hogy igen, legalábbis a kontúrjai már látszódtak – aztán megint eltűnt. Méghozzá nyom nélkül: Tátrafüreden akkora köd fogadott, hogy azt simán szeletelni lehetett volna és kilóra kimérni. Normális közvilágítás mellett jó, ha két méter volt a látótávolság.

Nagyítás Nagyítás

A felvételek 29-én készültek ugyan, de gyakorlatilag ugyanilyen idő volt kedden is. A bal oldali kép 16:29-kor készült, a jobb oldali 16:38-kor. Semmit nem csaltam, sőt. Igaz, a blende valamivel szűkebb a jobb oldali képen (f/4,2 vs f/3,5), viszont a záridő jóval nagyobb (1/15 vs 1/40). (Exif1, Exif2.) Az időpont ne zavarjon meg senkit, a fényképezőgépben még nem volt lekövetve az óraelőrehajszollás.

Hangjáték:
Barna: – Együnk már valami szlovák kaját!
Család kórusban: – Zuhanyzunk, pihenünk!
Magányos szólista: – És sört iszunk!
Barna: – Jó, akkor utána. Mondjuk este hét körül!
Család kórusban: – Hihihi!

Este hétkor rajtam kívül már mindenki édesdeden aludt.

Jut eszembe, nagyon kellemes élmény a barna Aranyfácán: ugyanolyan porter jellegű sör, mint a barna Kozel. Indulás előtt valószínűleg rá fogok tolatni a helyi közértre.

Ja, végül a túra adatai: 12-13 kilométeres táv, 380 méter körüli szint. Nem tűnik túl veszélyesnek, de könnyűnek sem nevezném. A szurdok aljában az alsó kétharmadban hegyi patak fut, végig billegő köveken kell felfelé ugrálni, dongalétrákon csúszkálni, vízeséseknél magas létrákat mászni. És ez az a szurdokvölgy, ahová a dongalétrák meghalni járnak.

2008.10.29; szerda
Béla

Pihenőnapként indult. Nem, nem a tegnapi kirándulásba fáradtunk bele. (Bár Nej célozgat rendesen.) Az életbe. Eleve úgy jöttünk a Tátrába, hogy pihenünk is, meg túrázunk is – viszont pont az első két nap volt esőmentes, ekkor kellett (volna) igazából gyalogolnunk.
A szerda viszont esősnek lett jósolva, ergo pihenünk.

Ez volt a terv kedden este.

Ehhez képest… reggel 8 óra van, ragyogóan süt a nap. A Tátrának csak a csúcsai viselnek felhősipkát, a többi szép tiszta. Esőnek nyoma sincs.
Csakhogy… a család még bőszen alszik, immár 13-14 órája. A fáradtság mellett valószínűleg az is játszik, hogy az első ébredőnek boltba kellene mennie, hiszen a készleteink rendesen kifogytak. Márpedig a lustaság őserő.

Számolgassunk. Ha most összekapom magam, elmegyek boltba, felverem a családot, összekészülődünk… lesz 11 óra, bőven. Négykor meg már sötétedik. Milyen ötórás túrák léteznek? Pontosabban, milyen ötórás könnyű túrák léteznek? Dóra keze még mindig fáj, de ha nagyon összeszedi magát, el tudja érni hüvelykujjával a kisujja tövét, azaz törés nem lehet. Viszont fogni még nem tud vele, tehát minden olyan útvonal, ahol láncok vannak és egyáltalán kapaszkodni kell, ki van zárva.

Barnának jó ötlete támad: elektricska Lomnicig, lanovka a Kőpataki-tóig, onnan séta a zamkovszki menedékházig, majd még világosban lesétálni a vízesésekhez. Tegnapelőtt a sötétben úgysem láttuk.
Csakhogy Dórának se a nadrágja, se a bakancsa nem száradt még meg – így maradt egyedüli lehetőségnek a dunajeci tutajozás.

Fél tizenegy körül indultunk el. Ahogy elhagytuk a Tátrát, eltűntek a felhők, ezerrel kisütött a nap. Izgalmat az iGO okozott, bevitt egy olyan útra, amelynél már láttam szélesebb túristautat is. Normális térkép nem volt nálunk, így fogcsikorgatva mentünk az úton… egészen addig, amíg Moha bá nem közölte, hogy hajtsunk le a mellékútra. Érted… ez az ösvény volt a főút, ehhez képest kellett még mellékútra kanyarodnunk. Szerencsére nem sokáig centizgettük a kerítéseket, kijutottunk egy főútra, onnan már sima volt, egészen Majereig. Az első tutajkikötő totál üres volt. Oké, továbbmentünk. Vöröskolostor… mintha járvány söpört volna át a környéken. Sehol egy élő ember: se az étteremben, se a pénztárnál, se a kempingben. Csak a szél nyikorogtatott egy Kozel táblát. Mint a vadnyugaton párbaj előtt. A nap közben ezerrel sütött: tipikusan olyan idő volt, amelyikben el lehetett volna indulni egy tutajjal. A weblapjuk szerint október 31-ig vannak nyitva. Tényleg nem értettem.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Körbesétálgattuk, fotózgattunk, hazaindultunk. Már itt látszott, hogy a napi ‘szerencsénk’ folytatódik: a GPS szerint 12.28-ra fogunk Tatranska Kotlina-ra érni… márpedig 12.30-kor indul egy turnus a bélai cseppkőbarlangban. Utána meg 14.00-kor. Kilépni… nem nagyon lehetett. Különösen azért, mert előmászott valahonnan egy gusztustalan köd/felhő és szakadni kezdett belőle az eső. Lámpa, ködlámpa, első/hátsó ablaktörlő – és így mentünk neki az óriási szerpentineknek. Brutális volt a változás: ott, ahol odafelé menet a rétek, cserjék énekeltek és a fák duvápoltak a napfényben, most minden sötét ólomszürke lett, csak az eső dobolt vadul a kocsi tetején. Amerre a Tátrának kellett volna lennie, már csak egy ocsmány ködfelhő volt. (Ez úgy látszik minden nap rámászik a Tátrára.)

Ennyit egyébként a korábban alternatívaként felmerülő tátrai gyalogtúráról.

Egyébként a GPS pont eltalálta, 12.28-ra értünk a parkolóba. A fényvisszaverő-mellényes briganti szokás szerint megjelent, lenyúlt 150 koronára. (Biléta persze itt sem volt.) Most már tényleg nem tudom, mi van: vagy az nem igaz, hogy októbertől az egész Tátrában ingyenes a parkolás, vagy az van, hogy élelmes fazonok beruháztak egy-egy narancssárga mellénybe és saját zsebre dolgoznak. Ez utóbbit támasztja alá az, hogy a parkolás az egész Tátrában egységes, az egyik helyen megváltott napijegy mindenhol máshol is jó. Itt eleve nem adnak napijegyet, Lomnicon és Tátrafüreden pedig már nem is szednek pénzt.
No, mindegy. Kiugrottunk a kocsiból. ‘Barlang 150 méter’ emlékeztünk a táblára. Aztán amikor megláttuk az ösvényt, belassítottunk. A 150 métert nyilván függőlegesen gondolták. 20-25 perc alatt értünk fel, a csoport természetesen már elment. Megvettük a jegyeket (4*200+300 a fotó) – és egyre kevésbé kezdtük úgy érezni, hogy ez egy olcsó ország. Gyakorlatilag 500 koronám maradt a beváltott 30e forintból.
Hogy teljes legyen az örömünk, a hegy tetején a barlangbejáraton és egy építkezésen kívül semmi sem volt. Se egy büfé, se egy melegedő, se valami zárt, szélvédett hely. Több, mint egy órát ücsörögtünk egy padon, gyakorlatilag betonkeményre fagytunk. Zsebemben a 11e forintos jeggyel.
Ehhez képest a barlang kifejezetten korrekt volt. Szép számmal voltak benne cseppkövek, méghozzá a fehér fajtából, azaz a barlang kihagyta a fáklyás időszakot. Volt szintkülönbség is (112 méter, 1370 méter túra mellett), így dolgoznunk is kellett a látványért. Egy bajom volt, szerintem túlságosan is rohantunk – én szívesen elidőzgettem volna hosszabban is egy-egy kombinációnál.
Összességében tetszett, de a belépőjegy így is brutális.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A Betyár-kamra névadó figurája, Janosik – a rettegett szlovák betyár.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

És akkor ismételjük át, amit oly sokszor próbáltak megtanítani nekünk, de mindig elfelejtettük:

  • Sztalaktit: a fentről lefelé csüngő cseppkő.
  • Sztalagmit: a lentről felfelé növekvő cseppkő.
  • Sztalagnát: az összeért cseppkövekből kialakuló oszlop.

Látható a képen, hogy bal oldalt már kialakult egy sztalagnát, azaz oszlop – középen pedig éppen folyamatban van. Immár csak pár évezred és a sztalaktit meg a sztalagmit egymásra fognak találni. Hacsak addig valaki meg nem simogatja puszta kézzel valamelyiket: az emberi kézről rákerülő zsír ugyanis leállítja a cseppkőképződést.

Nagyítás Nagyítás

Tudnod kell, hogy a fenti képek rögzítése nekem közel 3000 forintomba került. Habár vallom a ‘Mindent az olvasóért’-elvet, de amennyiben akár csak egy pillantást is vetettél a képekre, akkor légy olyan kedves és utalj át egy jónak látott összeget a bankszámlámra. Köszönöm.

Délután rögtön két feladatot is meg kellett oldanunk: valahonnan pénzt kivenni és tankolni. Bankautomatát még láttunk ugyan Tátrafüreden, de benzinkutat, azt nem nagyon. Egy szerencsés eltévedéssel oldottam meg a helyzetet, Spisska Belában meg már volt minden. (95-ös benya 35,50. Naggyon durva: 330 forint, miközben nálunk 271.)

Nagyjából Tatranska Matliare környékén futottunk bele ismét a katyvaszsűrű ködbe. Egész estig csak perceket engedett a szorítása, gyakorlatilag megint nem láttunk az orrunknál tovább. Lomnicnál még elgondolkodtunk, hogy estebédeljünk-e a Stara Mama-ban, de aztán úgy gondoltuk, inkább kisérletezünk új helyekkel. (Na meg Tátrafüreden már én is ihatok sört.) Két címem volt, kezdtük az elsővel: Koliba. Gyanúsan sötét volt. Közelebb menve vettük észre a táblát: 10.29-ig zárva. Ugyanúgy, mint tegnap a podlesoki kocsmák. Ekkor azért már némileg dühös voltam. Átmentünk a Svistbe. Már ült bent egy család. Mi is leültünk. Jött a pincércsajszi, nekiállt valamit magyarázni.
– Wir wollen essen und drinken! – közöltem vele határozottan.
Legalább olyan határozottan körbemutatott a helyiségben: – Reserviert!
Magyarul ki lettünk dobva. Mert a bejárati ajtón sehol nem volt kiírva, hogy zártkörű rendezvény lesz.
Átsétáltunk az önkiszolgálóba, de az se jött be. Eleve hatig voltak nyitva, fél hat körül már alig volt választék. Ehettünk volna szegedi gulyást 100-ért, meg teljesen gagyi mirelit cuccokat 120-140-ért. Végül egy távolabbi olasz étteremben ettünk pizzát.
Fel tudod fogni a helyzet tragikumát? Az első két nap időhiány miatt nem tudtunk elmenni szlovák étterembe, ma meg… így jártunk. Olasz étteremben pizzát enni a Tátrában! Ráadásul rohadt drágán. 3 leves, 4 pizza, mindenkinek innivaló: 900 korona.
Elmondhatatlan káposztaleves- és tócsnihiányom van.

Visszajöttünk a szállásra… és addigre borzasztóan pocsék kedvem lett. Az időjárásra egy jó szavam sem lehet: szélvihar, tömör köd, hideg, eső. Még télnek is gusztustalan.
És akkor a folyamatos frusztráció: nincs semmi, aztán ha van, az meg baromi drágán. Eddig Szlovákia olcsó országnak számított – most viszont azt érzem, hogy mindenhol vastagon húzzák le rólunk a bőrt. Két nap alatt elment 30e forint csak jegyekre! (Parkolások, fogaskerekű, cseppkőbarlang.)
Nagyon úgy tűnik, hogy a maradék két napban se tudunk akár még csak egy magisztrálés gyógytúrát sem csinálni. A listámról meg sorban hullanak ki az alternatív programok.

2008.10.30; csütörtök
Káposztaleves

Kimásztam a ‘furcsa álmok ágyából’. Eddig minden éjszaka valami egészen vadat sikerült. Most éppen azt álmodtam, hogy mindenféle szuperhősök lepték el a Földet és vívtak háborút egymással. Vonzó nők alakultak át ölelés után gigantikus szőrös pókokká, izmos férfiak miniatűr, de bivalyerős spongyabobokká. Aztán az egyik szuperhős elrontotta a gyomrát a sok felzabált teherautótól, felhőkarcolótól, felmászott a Himalája tetejére és csak fosott meg hugyozott.
A völgyek pedig kezdtek sorban feltöltődni.

De ez még mindig jobb volt, mint előző éjszaka, amikor a munkahelyemről álmodtam.

A Tátra szokás szerint csalogatóan fogadott reggel. de már nem dőltünk be neki. Hiába sütött a nap, hiába csak a hegycsúcsok voltak ködben, lehetett sejteni, hogy ez csapda. A fák ugyanis időnként rendesen megdőltek, a tetőn pedig rendszertelenül dobolt az eső. Elég volt kinyitni az ablakot, hogy képbe kerüljünk. (Meg beengedjünk egy virgonc tátrai legyet. Barátom, ezek aztán bírják a hideget.)
Újságcikk utólag

Sikerült lefényképeznem a legoptimistább ember autóját. Masszív ködök, esők, borulások vonulnak, viharos szelek fújnak – az illető viszont biztonságképpen alufóliát terített az autó szélvédőjére. Nehogy túlságosan felmelegítse az utasteret a nap. Ez a muki legalább akkora technikai analfabéta lehet, mint az a japán, aki az adriai naplementét vörösszem-vakuval fényképezte.

Mára egyetlen célt tűztünk ki magunk elé: normálisra állítani a káposztaleves szintünket. Időnk volt, vasútbolond családtagunk van – így kora délután elektricskával elcsattogtunk Tátralomnicra és bezörgettünk Stara Mamához. Itt semmi sem változott a két évvel ezelőttihez képest: ugyanolyan finom füstöltkolbászos káposztalevest mértek, a tócsniba hajtogatott pörkölt, a knédlis-káposztás csülök és a sztrapacska sem változott sokat. Az árak sem… legalábbis koronában. Itt esett csak le… itt, ahol volt összehasonlítási alapom: nem a szlovák árak szálltak el, hanem a forint bukott rendesen alá. Két évvel ezelőtt az 1100 koronás ceh 7700 forint volt. Egy ilyen bőséges ebédért bőven megérte. Most ugyanez 10500 – ami szintén nem rettenetesen sok, de már nem is olcsó. Magyar árszint.

Nyilván a visszafelé közlekedő elektricska pont az orrunk előtt ment el – de így jár az, aki nem nézi meg a menetrendet. Mondjuk, kivételesen jól esett az ácsorgás is a hűvösben. Aztán csak hazagurultunk valahogy: valóságosan és képletesen is. Egy kis közelharc a klotyiért… és most mindenki piheg.

Aztán csendespihenő, este kártya, majd alvás.

2008.10.31; péntek
Zakopane

Gyönyörű reggelre virradtunk: sütött a nap, felhő csak a nagyszalóki tetején, a lomnici csúcs szabályszerűen világított a fényben. Egy gyanús jel volt: a fák legtöbbje feküdt. Lehet, hogy fúj a szél? Kinyitottuk az ablakot… és bizony. Vadul és fékezhetetlenül süvített a szél. Ezek után a maradék túrázós kedvünk is elment, kocsiba vágtuk magunkat és irány Zakopane.
Nagyon jó döntés volt. A nap végig vadul sütött, mind a Bélai Tátrában, mind a Bukovinai Tátrában. Igaz, a Zakopane mögötti Tátra fölött sűrű, fekete felhő terült el, de ez szerencsére a városra nem volt befolyással. Olyan erős napsütés volt, hogy egész idő alatt leginkább a túl sok fénnyel küzdöttünk fényképezéskor.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyjából a központban parkoltunk le, lesétáltunk a piacig, majd megkerestük mögötte a gubalowkai siklót. A szlovákiai árak után kicsit féltem a viteldíjtól – különösen, hogy indulás előtt csak 10e forintnyi zlotyt váltottam – de kár volt. Egy oda-vissza jegy 14 zloty, azaz durván egy ezres. (A tarajkánál ugyanez 2200 forint.)

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Fent sétáltunk egy órát. Lévén október 31, élet már nem nagyon volt – inkább megpróbáltuk a fantáziánk segítségével benépesíteni a tetőt. Mondjuk a tátrai panoráma gyönyörű volt, kár hogy az erősen szembesütő naptól képtelenség volt fényképezni.

Aztán lejöttünk, bejártuk a piacot. Déltájban megéheztünk, vettem ki pénzt egy automatából, majd betértünk egy szimpatikus étterembe, nem messze a piactól. (Meg is kaptuk otthonról az üzenetet: a kontroll sms szerint a 100 zloty az 7950 forint. Hétfőn a magyar-szlovák határon még 74.50-nel váltottam. Azaz otthon minden változatlan, a forint továbbra is csak szánkázik lefelé.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Maga az étterem csupa fa volt, eredetileg vízimalom lehetett – legalábbis a malomszerkezet a terem közepén arra engedett következtetni. (Érdemes rákattintani a mellékhelyiséget elválasztó üvegablak fényképére: el lehet gyönyörködni a naív népművészetben, na meg az örök témában.)
Itt aztán mindenkit elhagyott minden rutin… borzalmas dolgokat választottunk. Illetve, amikor a pincércsaj kihozta, akkor borzalmasnak tűnt, de végül mindenki megbírkózott vele. Én például egy hatalmas csontos-bőrös cubákot kaptam, mint csülök. Tormával, mustárral, barna szósszal. Köret, az nem volt. Ha ehhez hozzászámítom a helyi Carlsberg sörgyárban főzött alkoholmentes barna sört, akkor bőven belecsúsztam a pikáns ízek világába. De jó volt, nem is kicsit. Nagyjából a többiek is hasonlókat harcoltak, csak az ő ételeik nem néztek ki olyan vadul.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Ebéd után felsétáltunk a sétálóutca felső végéig, gyönyörködtünk a szebbnél szebb faházakban. Ha egy szóval kellene jellemeznem a várost, akkor az a ‘faház’ szó lenne. Hihetetlen mennyiségben és változatosságban árasztották el a völgyet.

A határ felé még a maradék pénzünket egyfajta, formában érlelt füstölt sajtba fektettük. Egy hapi árulta nem messze Lysa Polanától. (Nem akármilyen üzleti érzéke lehet a csókának: hiszen senki sem marad szívesen zloty nélkül lengyelországban, emiatt a határ környékén mindenkinél marad valamennyi aprópénz. Ez pont ideális sajtvásárlásra.)
Vettünk 3 guriga sajtot: az eladó ajándékként hozzácsapott két kisebb darabot – én meg tőle függetlenül hozzácsaptam az összes aprónkat. Azaz anélkül, hogy figyeltünk volna egymásra, sikerült kölcsönösen kedves gesztust gyakorolnunk egymás felé. Nemhiába: polák, venger dva bratanki.

Délután már semmi különös nem volt. Fél három körül Tatranska Kotlinánál ráfordultunk a Magas Tátra déli oldalára, egyből meg is jelent az adekvát köd, meg a sűrű fekete felhők. A hideg szélben, a sötétben el se hittük, hogy egy órával ezelőtt 20 fokban, vakító napsütésben sétálgattunk, kigombolt kabátban.
Azt hiszem, megint jól döntöttünk, hogy nem a túrára szavaztunk.

Holnap pedig már megyünk haza. Úgy, hogy se egy csúcsot, se egy hágót sem másztunk meg.

Tátra light.

Nagyítás

2008.11.01; szombat
Hazautazás

Itt már csak villanások:

  • Víg Postás: hülye név, jó étterem. Miskolc.
  • Hasonlat: zavarba jött, mint iGO az M0 keleti szektorában.
  • Öregszem: itthon először elmentem vécére, utána főztem egy kávét – és csak utána kapcsoltam be a számítógépet.

Összefoglalás:
Nem, ez így nem működik. Akárhogyan is nézem, nekem a Tátra reménytelen szerelem… olyan, amellyel fel kell hagyni. A Tátrában megbízhatóan jó kirándulós idők augusztus-szeptemberben vannak. (Már amennyire, persze. Például idén a szeptember is tragikus volt.) Nálunk a szeptember a kölykök miatt marad ki, az augusztus meg a hihetetlen zsúfoltság miatt taszító. Az október vége, az iskolai őszi szünet… rosszabb esélyű, mint az orosz rulett. 2005-ben errefelé voltunk, gyönyörű idő volt. Fel is lanovkáztunk a lomnici csúcsra. (Nem készültünk akkor a Tátrára.) A 2006 már neccesebbnek rémlik, hol tiszta volt az ég, hol felhős, ködös. Állítólag hó is volt. (Mi Podlesokból méregettük akkor a nagy hegyet.) A 2007-es év kimaradt, most, 2008-ban pedig kifejezetten a Tátrát céloztuk be.
Kár volt.

Tudom, szokták mondogatni, hogy ide nem úgy kell jönni, hogy az ember félévre előre lefoglalja a szállást. Figyelni kell az időjáráselőrejelzéseket és amikor becsúszik egy-egy jó hétvége, akkor gyorsan kirohanni. De ez csak egy kirándulás / alkalom – és ahhoz azért eléggé messze van.

Ja, és még valami: az augusztus kurrens cikk ám. Ugyanis ha választanom kell aközött, hogy augusztusban a Tátra mellé jövünk, ahol a tömegben ahhoz is sorba kell állni, hogy haladjál az ösvényen… vagy ehelyett a horvát tengerpartra megyek kajakozni… sokkal inkább az utóbbira szavazok.

Szóval… bár még mindig vonzanak a magas hegyek is… de a józan ész azt mondja, pá Tátra.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Ködszurkáló

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *