Petrenyi Fanatics










































No, szóval kedvenc autónk megint eljátszotta a ‘neadjatokmégel’ jellegű hisztit, de lassan már ez se menti meg. Mindenesetre az utolsó pillanatban sikerült a szerelőnek megtalálnia a hibát – leszakadt egy kis darab a kuplungtárcsáról és az akadt be időnként úgy, hogy nem lehetett rendesen kinyomni a kuplungot, emiatt persze a váltás csak kétkézzel ment.
No, mindegy, túl vagyunk rajta. Igaz, hogy az alapjárat annyira gyenge, hogy ha akár egy kispolszkis is ránéz a kocsira a lámpánál, a miénk ijedtében lefullad… aztán időnként túlkompenzál és háromezres fordulaton dübörög, amikor pedig még csak a gázpedál környékén sincs a lábam – de ezzel még együtt lehet élni.

2006.10.28; szombat

Az elindulásaink egyre jobbak. Tízre terveztük, fél tízkor már elhagytuk a várost. Jó tempóban haladtunk, egészen Füzesabonyig. Ott ugyanis Nej ártatlanul rákérdezett, hogy mindenkinek megvan-e a túrabakancsa – és ekkor villant be, hogy a pakolás közben nem láttam a sajátomat. (Az előszobába ugyan kikészítettem, de lehordva nem lett.) A lehajtón lehajtottunk, a felhajtón felhajtottunk – és irány vissza Pest. Gond egy szál se, kétszázzal alig több, mint félóra az út. És ráadásul a család is csendben van.
Persze a fővárosban megcsíptük azt a dugót, mely elől reggel sikeresen megszöktünk.
Aztán még utóbevásárlás az egri Tescoban – egy csomó cucc, melyet Pesten elfelejtettünk – hát, ez minden, csak nem sima indulás.
Még szerencse, hogy a szülői házban – szokás szerint – lelassul az élet. Beszélgetések, komótos étkezések, lusta tévénézések. Egyfajta szellemi megpihenés.
Még az idő is velünk van, éjszaka kell órát állítani – így az idő nem csak szubjektíve, hanem objektíve is belassul.
Hónapok alatt nem nézek annyit tévét, mint itt… figyelgetem a műsorokat, látom, mi folyik. Rengeteg csatorna verseng a figyelemért… hiszen siker reményében csak akkor kerülhet valami a képernyőre, ha nem hétköznapi… ha érdekes. Ez az alfa és ez az omega: érdekes-e vagy sem. Minden más mellékes. Ha egy tibeti szerzetes tigrist sétáltat pórázon és pénzt kér az alapítványának, az már elég érdekes ahhoz, hogy a világ minden részéről dőljön hozzá a pénz.

Jó ez vagy sem? El akarunk szabadulni az unalmas és elég vacak hétköznapjainktól – ez teljesen természetes emberi vágy. Viszont ezáltal leszünk kiszolgáltatva a médiáknak. Rajtuk áll, hogy jó vagy piszkos célok érdekében manipulálnak.
Mennyire vagy optimista? Mennyire vagy naív?
És nem csak a tévéről van szó. Olvasod ezt a blogot. Tudod, miért olyan jó? (Már ha egyáltalán…) Azért, mert csak akkor írok meg valamit… egyáltalán csak akkor pedzek meg egy hétköznapi apróságot, egy kósza gondolatot, ha annyira érdekesnek gondolom, hogy ráirányítsam a figyelmedet. Csak akkor, ha úgy gondolom, hogy jó üzletnek fogod találni az idődért cserébe az érdekességet. Manipuláció ez? Persze.
Szóval vigyázz.

2006.10.29; vasárnap

Nehéztüzérségi szóváltások árán sikerült Egerből időben továbbindulnunk. Habár az iGO elkövetett mindent, hogy eltévedjünk, de végül jó időben, jó tempóban, még világosban érkeztünk meg Podlesokba. Ugyan a vócseren az ötös faház volt feltűntetve, szó nélkül megkaptuk a jó öreg egyes faház kulcsát. Gyors körletrendezés a viharos széllel körített csapkodó esőben. Valahogy nem csodálom, hogy gyakorlatilag üres a kemping. A meteorológia szerint most két napos, felhőmentes nap lesz – utána viszont jön a tél: hó, havas eső. 40 %-os valószínűséggel. Le van ejtve. Mégiscsak kisebb az esély, mint 50%.

No, miket hagytunk otthon. Például a pincérdugóhúzómat. Igaz, van dugóhúzó a konzervbontón, de ez elég kétélű jószág: ad sanszot jócskán a dugónak is. Persze a többieket sokkal jobban bántotta a – mindenféle – kártya otthonhagyása. Szvsz ez csak első nap lesz probléma, a többin mindenki örülni fog este, hogy egyáltalán szelel a feneke.

Megvan az előnye a lusta családnak. Itt – már gyakorlatilag a gólvonalon – adták meg a lehetőséget, hogy ismertessem térképpel, túrakönyvvel az egész heti túramenetrendet. Volt ám nagy hallgatás mindenhonnan. Ez a legdurvább válasz, mert enyhébb ledöbbenések esetén Nej nemes egyszerűséggel csak káromkodik. Most szóhoz sem jutott. Késő estére sikerült csak úgy kidolgozni az alternatív útvonalak rendszerét, hogy eltűnjenek a komor felhők az arcáról.

Az egri ebéd sokunknak megfeküdte a gyomrát, a kanyarokban befigyelt némi rosszullét. Nej azért megkérdezte este, hogy ki akar kijevi rántott húst vacsorázni. Nem nagyon volt jelentkező.

– Akkor most mit csináljak vele? – érdeklődött.
– Adjuk oda a húst a medvének – ötletelt a leány.
– Észnél vagy? Barna inkább megenné a medvét is – mutattam rá az elképzelés gyenge pontjára.
– Miért, a medvetalp nem is rossz – morgott Barna.
– Medvetalp? Kaktuszszószban? – jött megint a női szakasz.
– Naná, majd zokniban – zártam le az egyre idétlenebb vitát.

Szerencsére kiszúrtuk, hogy a korábbi faház – melynek építkezéséről anno köveket kunyeráltam kocsijavításhoz – teljesen felépült. Végigjárta az evolúciós lépcsőket: amikor először láttuk, még csak épült. Amikor másodszor, akkor pici büfé volt, talponállóval. Most pedig egész hangulatos étterem vált belőle.
Átsétáltunk. Rendeltünk. Istenbizony, nem volt túl bonyolult: négy káposztaleves, egy korsó és egy pohár sör, két fanta. A pincércsajszi visszajött, hogy már csak egy adag káposztaleves van. Jó, akkor azt kértük, meg egy húslevest. Végül kaptunk két húslevest és egy káposztalevest, meg két korsó sört. Mondjuk azt valahol megértem, hogy Szlovákiában nem hajlandóak pohár sört kihozni… De miért hoztak három levest kettő helyett? Persze elfogyott, persze fillérekbe került, szóval inkább csak móka tárgyát képezte a szétszórt pincérlány.

Este a kölykök bemutatták az idióta zuhanyzást: volt kilenc és fél percük a mosdáshoz, mivelhogy este hét és kilenc között elzárják mind a fűtést, mind a melegvizet. Naná, hogy az egyik végül koszos maradt, a másik meg hideg vízben zuhanyzott le. Barnát különösen az ütötte szíven, amikor Dóri közölte, hogy hét percig csak gondolkozott odabent, hogy lezuhanyozzon-e egyáltalán. Végül a ‘nem’ mellett döntött – csakhogy közben elfogyott a melegvíz Barna számára.

Ránéztem a határidőnaplómra. (Különösen, hogy Nej velem szemben a GTD-t olvassa) – és látom, hogy csütörtökön már nekünk kellene kicipelnünk a társasházban a kukát. (A november a miénk.) Hát, ezt bebuktuk. Mivel elég sokan látták, hogy elindultunk – mind a két alkalommal – így csak kilogikázzák, hogy most valaki másnak kell kicipelnie a dögöket.

Korai fekvés, mert korai ébredés lesz.

2006.10.30; hétfő

A hidegre számítottunk. Az esőre is. A szélre… Arra nem. Különösen ilyen viharosra nem. Tegnap este bíztam benne, hogy reggelre eláll, de ádehogy. Amilyen idő van, nagyon meglepődnék, ha a menedékház személyzetén kívül bárkivel is találkoznánk. Pedig a Szlovák Paradicsom legnépszerűbb túraútvonalát céloztuk be mára – úgy is lehet mondani, hogy a környék esszenciáját járjuk ma be. Felmászunk a Sucha Bela-n (a továbbiakban csak Suha Béla, egyébként Száraz-völgy), utána dacosan nekimegyünk a Maly Kisel-nek (Kis Savanyú) menetiránnyal szemben – úgysincs ma ember rajtunk kívül az egész erdőben – becsámborgunk a Kysel megmaradt részébe, majd a Klastorisko-tól (Menedékkő) lemegyünk a szakadék mellett a Hernádig és a Hernád áttörésen keresztül vissza Podlesokig, ahol lakunk. Ambíciózus terv, higyjétek el – különösen egy olyan tériszonyos családanyával megáldva, aki túra előtti este nyomta orrom alá az útikönyv azon fejezetét, mely azt részletezi, hogy mi a jó túra tíz alapfeltétele. (1. Pont: a túra útvonalának megválasztásánál legyünk tekintettel a csapattagok képességeire.)

No, szóval pontosan a tervezett időben – fél nyolckor – ordító hidegben, erős szélben vágtunk neki az útnak, napsütésben maximum reménykedhettünk. Ehhez képest a szél a szurdokvölgyben elállt, déltájban a nap is kisütött – a végén ideális túrázóidőnk lett. Persze megállni nem volt szabad, mert akkor egyből bejelentkezett a fagy. (Nem hülyéskedek, többször gázoltunk át jégen, jeges dongalétrán, láttunk jégcsapokat… Hideg volt, de cefettül.)
Mindenki Bélája igen érdekesen viselkedett. Most vagyunk itt harmadszor, és már többször is neki akartunk indulni, de mindig közbejött valami. Emiatt kicsit túl nagy lett a libidója – természetesen jung-i értelemben. És mi most készültünk rá, hogy elvesszük tőle ezt a szellemi energiát. Sőt, mi több, el is vettük. Még Nej is úgy nyomult végig a hasadékon, hogy csak egyszer kellett kezet nyújtanom neki.

Béla, puha vagy.
És az még csak hagyján, de felettébb száraz. Tudom, kicsit zavaró, hogy azt reklamálom egy Száraz-völgy nevű helyen, hogy alig van víz a vízmosásban – de ez egy ilyen fordított logikával működő hely. Legalábbis az alján igen bővízű szokott lenni a patak.
(A szárazság egyébként végig erősen jellemző volt. Eső ugye régen volt, a vízeséseket időnként igencsak keresgélni kellett.)

Odafönt lihegtünk egy kicsit, majd Nej úgy döntött, hogy egy napra egy katarzis éppen elég – és inkább a túlélésre játszik. Kapott térképet, sípot, zseblámpát és megbeszéltük, hogy találkozunk Klastorisko-nál. Sokkal később jutott eszembe, hogy adhattam volna pénzt is neki… De minden nem lehet tökéletes.

Mi a gyerekekkel nekiindultunk a Maly Kyselnek, menetiránnyal szemben. Állítólag nem veszélyes, most meg még azt se mondhatnám, hogy másokat zavarnánk.
Nagyon sokáig nem történt semmi. Saras, vizes avarban ereszkedtünk lefelé kilométereken keresztül, amikor megjött a szaftos rész: dongalétrák lefelé, létra lefelé, jeges, lefagyott részek lefelé. Rövid, de durva szakasz volt az a rész, amely miatt végülis csak egyirányú ez az egész út.
Lihegésre túl sok időnk nem volt, körülbelül öt perc kaptató után értük el azt az elágazást, ahol leágazik az út a Kysel felé. Erről a völgyről azt illik tudni, hogy a Szlovák Paradicsom legvadregényesebb szakasza volt, amíg egy erdőtűz, majd egy azt követő egyhetes eső el nem intézte: a tűz kiégette a mészkövet, a víz meg mésztejjé alakította a felületet. Jelenleg annyira porózusak a sziklák, hogy a terep mindenféle forgalom elől le van zárva. Jó 15 percet lehet befelé sétálni, ugyanannyit egy másik úton kifelé – és ennyi. Persze ebben a félórában is akadnak lélegzetelállító szakaszok, rendesen: dongalétrák, homorítós tálcák, acéllétrák.

A Maly Kysel kijáratánál rágtuk ki magunkat a sűrűből. Utána jött egy soha véget nem érőnek tűnő kaptató – és már fent is voltunk a fennsíkon. Itt ért utól Nej telefonja, miszerint kurvára unja a banánt a kocsmaajtóban, pénz nélkül meg nem mer bemenni. Mondtam neki, hogy rúgja be az ajtót, majd közölje, hogy “my man will be coming soon with a huge amount of money…” De gyáva népnek nincs hazája, inkább megvárt minket.
A menedékkői menedékháznál kezdett múlni a magányérzetünk, láttunk végre turistát magunkon kívül is. Nem sokat, de azért öröm volt látni, hogy nem csak mi nem vagyunk normálisak. Ebédeltünk egy hatalmasat (csípős pörkölt knédlivel/tócsnival), Dórán kívül mindenki bevert egy korsó sört, kezdett újra kerek lenni a világ. Mondjuk fűtés még nem volt odafenn, így nem ücsörögtünk sokáig – de ez is jól esett.
Megpróbáltam felvenni a Klastorisko-t a POI-k közé. Ott álltam a nagy puszta közepén, egyik kezemben a palmtop, másikban a stylus… és nem tudtam hová tenni a GPS-t. Végül feltettem a sapkám tetejére. Jellemző kis családunkra, hogy ahelyett, hogy odajött volna valaki segíteni, inkább lefotózták az egyszemélyes kommunikációs egységet.
A csajok úgy döntöttek, hogy számukra itt véget ért a túra, a komplikációmentes útvonalon lesétálnak Podlesokba. Mi, férfiak, úgy éreztük, hogy tartogat még kihívásokat számunkra a nap, ezért becéloztuk lefelé a Klastorisko Roklina-t (Menedékkő szurdok), utána pedig a Hernád áttörést. A szurdok melletti út először igen konszolidált benyomást keltett: csak sétáltunk lefelé és semmi meredekség. Pedig emlékeztem, a felfelé vezető – egyirányú – út gyakorlatilag létra hátán létra. Aztán persze megjött. Az összes szintesés az utolsó száz méteren történt. Ne tudd meg, milyen meredeken. Végül leértünk az ismerős hídhoz, és az ismerős folyóhoz.
Hernád – és az ő áttörése. Különféle geológia környülállások következtében a Hernád anno úgy döntött, hogy inkább nem kerüli meg a Gömöri érchegységet, hanem keresztülhasítja. Nagyon jópofa kanyont vágott a sziklába. Az már a helyi idegenforgalmi szakemberek érdeme, hogy ezt a kanyont járhatóvá tették: rengeteg dongalétrát építettek be, több helyen csak úgy tudták megoldani a közlekedést, hogy tálcákat applikáltak a sziklafalakra, több méterrel a víz fölé… remek kis terep.
Eddig már kétszer végigjártuk, de az ellenkező irányból. És milyen jól tettük. Ugyanis visszirányból olyan a terep, mint a hasonló kutyasimogatás – nincs sok köszönet benne.
De átrágtuk magunkat és nagyon jó idővel – délután fél három – mi is átszakítottuk a célszalagot. A csajok persze már aludtak.

– Barna, én most olyat csinálok, mint az iszap – közöltem a gyerekkel.
– ?
– Leülepszek.

Borítottam egy pohár bort, bontottam egy zacskó pogácsát és én voltam a világ legelégedettebb embere, kellemes fáradtsággal a végtagjaimban.
Szép lassan a kis család is kezdett magához térni – a fizikai fáradtság következtében persze természetesen csak a verbális aggreszió szintjén.

– Ez itt egy fénykép egy keresztről. Itt halt meg egy lány 1985-ben – mutattam a fényképezőgépen egy képet.
– Miért, mi történt vele? – kérdezte Nej.
– Leesett.

Nem is értettem, mitől lett hirtelen olyan csend. Olyan vihar előtti.

– Oda akartál bevinni engem? – kérdezte Nej fenyegetőleg.
– Ja. De te nyuszi voltál, nem jöttél.
– Meg akartál ölni!
– Ne dramatizáld túl. Túrázunk.
– De elbökted, nem sikerült.
– Hosszú még ez a hét…
– De hát azt mondtad, jóban-rosszban!
– Most gondold el, ez a jó része…

Aztán vacsora, gyors zuhany – zuhany… kiszáradt szájjal nagyobb térfogatáramot köpök – aztán alvás. Holnap négy kis halál fog kikandikálni az ágyból a hat órai ébresztőkor.
Pedig holnap sem akármilyen nap lesz. Mivel az időjárás előrejelzés szerint holnap lesz az utolsó száraz nap, így erre a napra tettük át a legveszélyesebb leereszkedéssel járó túrát. Az már egy más lapra tartozik, hogy a leereszkedés után a park legkockázatosabb szakasza fog jönni. Nej kékrevált ujjakkal tanulmányozza a túrakönyvet.

2006.10.31; kedd

Éjszaka azt álmodtam, hogy a textilszövőgépek titokban intelligenciát fejlesztettek ki. Egymással a norvégmintás pulóverek mintái segítségével kommunikáltak. Amikor kipusztult az emberiség, ők lettek az uralkodó faj a bolygón.
Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a túl sok túrázás nem várt mellékhatásokkal járhat.

Tegnap bevertem a térdemet egy sziklába. Este bekentem kenőccsel, bíztam benne, hogy reggelre elmúlik. Nos, nem. Járkálni tudok, de ha hajlítani kell a lábam, az halálos. Így már ketten leszünk Nejjel akik nyüszíteni fognak a meredek lejtőn.

A hűtőszekrényünk várakozáson felül működik – ma reggel meg is ijedtünk, hogy szeletelni fogjuk a tejet. Ja, nem mondtam, a kocsi csomagtartója a hűtő. Rendesen deres lett reggelre a határ – viszont elállt a szél. Jó csere volt.

Nem túl bonyolult úton feltekertünk Klastorisko-ig. Habár ma már nem sikerült fél nyolckor elindulnunk, a háromnegyed nyolcas indulás mindenképpen várakozáson felüli volt. Különösen úgy, hogy abban sem voltam biztos, hogy a tegnapi nap után egyáltalán elindulunk.
Kíváncsi vagyok, ki találná ki háromból, hogy mivel találkoztunk a néptelen erdőben hajnal kilenckor? Valószínűleg senki. Egy nem túl széles túraútvonalon egy Tatra szippantóskocsi szorított le minket az útról. Fiam megjegyzése – miszerint tegnap lehettem volna mértékletesebb is a klastoriskoi budin – nem vallott éppen jó ízlésre, de legalább ennyivel is hozzájárult az általános jókedvhez. Mely meglepő módon felütötte a fejét. Igaz, hogy monoton felfelé kellett tekerni durván két órán keresztül, de nem fújt a szél, kisütött a nap, mindenkinél elmúlt a reggeli izomláz és kíváncsian vártuk a friss aznapi csodákat.
Na jó, Nej azért be volt egy kicsit tojva.
Na jó, nem is kicsit.
Pedig a viszonylag eseménytelen, jól ismert úton gyönyörű beállításokat tárt elénk a nap. Mászkáltunk lehetetlen vad helyeken, mászkáltunk barátságos kedves völgyben, mégis két kedvenc képemet itt lőttem, ezen a jellegtelen földúton: egyik és a másik.

Tíz óra körül értünk fel a menedékházhoz, cappuccino, melegedés, klotyi… Elvoltunk egy ideig.
Aztán olyat tettünk, mint még soha: a fennsíkról felfelé indultunk el.
Nem kellett sokáig mennünk, hogy megtaláljuk az aznapi mumus1-et. Ez egy nem túl hosszú, légvonalban talán 500 méter hosszú szakasz volt – 250 méter szintcsökkenéssel. Aki szokott túrázni, annak gondolom nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a hegyekben sokkal, de sokkal rosszabb lefelé menni, mint felfelé. Az utóbbi egyszerűen csak erőnlét kérdése, míg az előbbi – erőnléttől függetlenül – nyírja szét a delikvens talpát és teszi tönkre a térdizületét. Nagyjából ez történt itt is: Nej a tériszonya miatt sikítozott, én meg a térdem miatt szentségeltem. Nej “láncos teringette” mantrája menetközben “láncos kurvaélet”-té evolválódott, ahogy a láncokba kapaszkodott – de ez legyen a legnagyobb problémánk.

Végül leértünk és a Biely-potok (Fehér-patak) völgye kárpótolt mindenért. Nincs rá jobb szó, látni kell. Nagyon kellemes terep, szinte semmi szintemelkedés, dongalétrák, jópofa hidak… Szép. Nekünk extra szerencsénk volt, sikerült elkapnunk a laposan sütő októberi napot is, mely intenzíven keverte össze a patak vizén visszatükröződő arany színt az erdő sötétzöldjével… Nem véletlenül haladtunk a hivatalos menetidőnél jóval lassabban, rengeteget vacakoltunk a fényképezőgépeinkkel. Meg is egyeztünk abban, hogy kell majd egy olyan túra is, mely teljesen végigjárja ezt a szép völgyet.

A napos, vidám völgyből elég hamar letértünk egy borongósabb, szűkebb völgybe: ez volt a Sólyom-völgy, a Sokolia Dolina. Nem hivatalosan a Szlovák Paradicsom legnehezebb, legkockázatosabb útvonala. Mindebből persze az első húsz percben semmi sem látszott – aztán hirtelen piszok meredek lett a… a nem is tudom mi, mert útnak nehéz lett volna nevezni. Maradjunk annyiban, hogy avarral bőven borított piszok meredek domboldalon kínlódtuk fel magunkat fáktól fákig, sziklától gyökérig kapaszkodva a völgy igazi fő attrakciójáig, a 70 méter magas létrarendszerig. Tudom, mi emberek hajlamosak vagyunk belegondolás nélkül elmenni számok mellett – most ne legyünk ilyen nagyvonalúak. Számoljunk egy kicsit. Egy panellakás magassága durván 2,5 méter. Azaz egy tízemeletes épület – bekalkulálva a falvastagságot meg egyebeket – durván 30 méter. Tehát ezt a létrarendszert úgy kell elképzelni, hogy egymásra teszünk két tízemetes házat, majd még egy négyemeleteset. Mindezt persze sziklafal melletti létrákon kell teljesíteni. Ismeretlenül is impozáns, de így, magunk mögött tudva is csak annyit tudok mondani, hogy asztamorva. Jellemző, hogy nemcsak Nej, hanem Dóra is bejelentette abbéli szándékát, hogy ezt falat életükben kétszer szeretnék megmászni: most és soha többször.
Miután kiujjongtuk magunkat, hogy sikerült és élünk, mentünk tovább a völgyben. Jó hosszú – és a végén igencsak meredek – kaptató után értük el a kijáratot. Itt jött el az a pillanat, amikor kis család megszánt és laposra zabálta a hátizsákomat.

Ebédszünet.

– Szerintetek látunk még ma embert? – érdeklődött Nej.
– Errefelé? Itt még csúcsidényben sincsenek sokan – vontam meg a vállam.
– Miért?
– Mert nem mernek.

Nej pillantásával ölni lehetett volna. Addig ugyanis elfelejtettem beszélni az útvonal félelmetes híréről.

Ebéd után rögtön sikerült egy durva navigációs hibát elkövetnem: indulás után nem vettem észre, hogy a jelzés egy jobb oldali úton folytatódik – ehelyett mentünk tovább egyenesen. Durva nagy szívás volt. Az út ugyanis kivitt egy hatalmas tisztásra, mely egész pontosan két darab 1km2-es tisztásdarabból állt, fasorral elválasztva. Jelzés persze sehol. Ha hiszitek, ha nem, az egyik tisztás teljes kerületét bejártuk, hogy jelet keressünk a környező erdőben. Végül a jó háromkilométeres útkeresés után javasoltam csak, hogy ne csináljuk meg ugyanezt a mutatványt a másik tisztásnál, inkább menjünk vissza az utolsó jel előfordulásig. Ez gyakorlatilag az ebédelős faágunk volt és rögtön látszott is, hogy amit én jóllakottan egyszerű jelnek láttam, az igazából egy nyílban végződő jel volt. Cucli. Nem is kicsi. Ugyanis a túra mind időben, mind erőbeosztásban annyira ki volt hegyezve, hogy egy ilyen plusz három kilométer a maga negyven percével komolyan kockáztatta azt, hogy ránksötétedjen az erdő, miközben hullafáradt emberek támogatják a sötétben egymást. Nem is beszélve a réten tomboló viharos, hideg széltől (1000 m felett), mely a jó hangulatot ásta alá. Szóval csúnyán megbűnhődtünk azért az elnézett jelért.

Ettől függetlenül persze végül visszaértünk a rendes úton a szállásunkig, de éppenhogy: 16.40-kor mentünk át a kemping hídján, már erős szürkületben. A végén már kéz a kézben haladtunk Nejjel – a változatosság kedvéért nem azért, hogy ne tudjon megfojtani, hanem azért, mert a csajszi már támogatásra szorult: teljesen elkészült mind az erejével, mind a bakancsával. Olyannyira, hogy már a faházig sem mentünk el, hanem egyből becsűrtünk a híd túloldalán lévő étterembe. Leültünk – és vacsoráztunk egy hatalmasat. Nagyon finom káposztaleves, utána pedig valami – ha agyonütsz, sem emlékszem a nevére – savanyú káposztás csirkemáj volt tócsniba tekerve, tejföllel nyakonöntve, mellette káposztasaláta kukoricával és köretként steak burgonya. Én bedobtam hozzá két sört és a többiek sem szerénykedtek.
Ja, hogy miért volt ekkora dőzsölés? Sajnos nem túl kellemes apropóból. Én még a hegy tetején felhívtam Janikámat, hogy nézzen már rá a meteo.sk-ra. Ránézett. Közölte, hogy szerdára borult időt mondanak, csütörtök-péntekre meg havat. Mi ugye eddig csak annyit tudtunk, hogy hétfő-kedd az napos, a maradék borús. Csütörtök-péntekre 40% valószínűséggel ígértek havat, de egy szlovák ismerős szerint idén novemberben még a Tátrán sem lesz hó.
Hát, nem így alakult. A csütörtök-pénteket már elvitte a cica. Kérdés, hogy mit csinálunk a szerdai nappal? Ha a hó csütörtök délután esik le, akkor még el tudunk menni szerdán egy túrára és csütörtök reggel hazaslisszolunk a hó elől. (Még csak téli gumim sincs, ráadásül öltözékben sem terveztük be a havas túrázást.) Természetesen ehhez át kell tervezni a túrákat: eredetileg egy pihentető, laza Csingó-Hernád áttörés-Podlesok útvonal lett volna tervben, de ha választanom kell a hátralévő túrákból, én a Nagy-Sólyom szurdokot csinálnám még meg. Kérdés persze, hogy ehhez a hosszú és fárasztó túrához mit szóltak volna a többiek.

Ez az, amit soha nem tudunk meg. Nej felhívta este egy szlovák kollégáját, aki egész pontos időjárás előrejelzést adott: szerdán végig esni fog, az eső szerda éjszaka fog át átváltani havazásba. Dögi. Így nem maradt más választásunk, szerdán mindenki alszik, amíg akar, majd összepakolunk és kora délután elindulunk haza.
A rengeteg elmaradt túrát meg majd pótoljuk máskor.

A kurtán-furcsán félbeszakadt csavargást – bár sajnálom baromira és szomorú is vagyok kellően – ennek ellenére nem tartom eredménytelennek. (Bakker, november elsején megmaradó havazás Szlovákiában és Magyarországon… azért mikor fordult utoljára elő ilyesmi?)
Mindegy. Tehát egyfelől öröm, hogy Nej kezd belejönni az extrém túrázásba, mint kiskutya az ugatásba. Különösebb morgások nélkül veszi az akadályokat és a sebessége is szemmel láthatóan sokat javult. Begyorsult a csajszi. Gyártott egy óvatos elméletet arról, hogyan változott meg mostanában úgy általában a hozzáállása és hogyan tudja ezt felhasználni a terepakadályok leküzdésénél. És a dolog működik: legyőzte magát és átjött velünk minden szabályos útvonalon. (Még ha előtte volt is némi poénkodás meg morgás.)
Különösen jó volt, hogy ebben a két napban egy, azaz egy emberrel sem találkoztunk túrázásaink során. Azért ez, ezen a vidéken, több, mint valószerűtlen. Viszont az az előny megvolt, hogy Nej annyi időt fordíthatott egy terepakadályra, amennyit óhajtott. Nem lihegett senki a nyakába. Így viszont megcsinálta a legvadabb akadályokat is – és mitől kellene félnie annak, aki már megjárta a Sólyom-völgyet?
A szép az, hogy ez nem csak egyszerűen ilyennek látszik, hanem mélységében is ilyen lett: Nej határozottan zokon vette, hogy az átszervezéskor pont az ő pihenőnapján mentünk volna a Nagy-Sólyom szurdokhoz. Ekkor ugyanis ez kimaradt volna az életéből, és nehogymár…

Másfelől, ami még szintén a tapasztalatok közé tartozik, hogy hiába túrázgattunk viszonylag sokat az új bakancsokkal, azért ezek még nincsenek abban az állapotban, hogy láncban nyomjunk ilyen nagy túrákat. Gyakorlatilag mindenkinek kikészült a lába, kinek kicsit, kinek jobban. Engem a térdem tréfált meg: egy ártatlan helyzetben bevertem a jobb oldalit és mivel a fájdalom másnapra sem múlt el, így valószínűleg jobban terheltem a bal oldalit – emiatt estére az is megnyekkent. Érdekes lehetett kilesni, hogyan közlekedtem nyújtott lábakkal a faház lépcsőjén kedd este.
Mondjuk, ahogy elnéztem a többieket, mindenkinek biztos állása lehetett volna a Hülye Járások Minisztériumában. Kíváncsiságból összeszámoltam, kábé 20 kilométert mehettünk ma. Nem igazán sok. De a terep! Kezdtünk egy 200 méteres szintkülönbségű kaptatóval, jött egy 250 méteres meredek ereszkedés, utána egy 470 méteres hegymenet, benne a 70 méteres létrarendszerrel, végül lecsorogtunk 420 métert egy hosszú, kellemetlen kőtörmelékes úton. Magunk között szólva, ritka logikátlan egy sport ez. (Már csak azért is, mert egy ilyen esti kipurcant, nyüszítős üldögélés után még jön egy reggeli nyüszítős ébredés, összekészülés – majd az első méterek után az egészet elfújja a reggeli harmatos szellő – és a turista máris újra vidáman vág neki az aznapi adagnak.)

Egész nap küzdöttünk a bakanccsal: én próbáltam tágítani, ő pedig makacsul ellenállt. Lefekvés előtt azért még törlesztettem neki egyet: kitömtem keményen újságpapírral – nehogy már abbamaradjon az egymásnak feszülés.

2006.11.01; szerda

Habár úgy terveztük, hogy addig alszunk, amíg akarunk – valamiért mégsem akartunk túl sokáig lustálkodni. Fél tízre teljesen összepakoltunk mindent, már csak a kulcsot kellett leadnom a recepción. Nem igérkezett egyszerű menetnek, mivel előre kifizettem a hetet – és nem lett volna rossz, ha visszafizetnék ezt az elúszott három napot.
Nagy csata volt. A helyi erő amikor nagyjából megértette, mit akarok, felhívta mobilon a főnököt, hogy beszéljem meg vele. Megbeszéltem, majd visszaadtam a telefont a recepciós hapinak. Ő még trécselt egy kicsit, majd közölte, hogy várni kell, mert a bigboss személyesen fog ideutazni, megvizsgálni a körülményeket. Én nézegettem a térképeket, a hapi meg előszedte a foglalási papíromat és összekészítette a visszajáró pénzt. Jó tíz percre megjött a főnök. Újból végigmondtam, miről is lenne szó. Átnézte a papírjaimat – és ekkor értettem meg, mi okozza a galibát: a finoman szólva is laza adminisztrációban nem tudták lekövetni, hogy én a szállásdíj felét bankon keresztül utaltam át előlegként, a maradék felét meg jó fiú módjára előre fizettem ki készpénzben, érkezéskor. Minderről néhány ceruzával felskiccelt szám árulkodott csak a papíromon. Kérték a banki visszaigazolást, de Interneten utalok, hogyan lenne ilyenem? Szóval komolyan elakadtunk. A főnök felvonult az emeleti irodába, a recepciós fazon meg teljesen higgadtan radírozta ki az orrom előtt a papírra írt számokat a foglalásomon. Majd komótosan elpakolta a korábban kiszámolt pénzt. No, ebből itt lófasz lesz, nem díjvisszatérítés – igazítottam magamban a helyzethez az ismert Örkény anekdota csattanóját. Egy újabb tíz perc után megjelent a főnök, vakarta a fejét, majd közölte, hogy megkapta a bankjuktól az igazolást, tényleg átutaltam a pénzt. Innentől kezdve már simán ment a dolog. Igaz, lecsesztek, hogy nem fizettem be 165 korona autódíjat, de erre csak legyintettem. (Én annyit fizettem, amennyit számoltak. Ha ez nem volt benne, akkor rúgja seggbe a recepcióst, ne engem.) Röpke félóra után távoztam az irodából. Győztesen. Bár nagyon pirruszi győzelemnek tűnik a dolog: egy ilyen kellemetlen eset után most valahogy nincs sok kedvem egy ideig odamenni.

Még Dobsináig sem értünk, amikor a lányra rátört a hányinger. Rozsnyó előtt meg is kellett állnunk, egy hosszú levegőzésre. Úgy látszik nemcsak vírus van a környéken, hanem kanyarundor is. Persze ez kizárta a Bükkön keresztüli hazamenetelt, tettünk egy jó nagy kanyart Miskolc felé. (A sztráda csúszik a csajszinak, az egyenletes duruzsolásban hamar elalszik.)
Annyiból is jól jött ki az útvonal módosítás, hogy így tudtunk valahol ebédelni. Eredetileg Miskolcon terveztük, de a gyorsan borzalmassá váló idő miatt végül megelégedtünk Kazincbarcikával – ott ugyanis tudtam, hol vannak éttermek. Hittem én. Csakhogy a 26 évvel ezelőtti éttermek azóta porba enyésztek. Egyedül a Lombik tartja magát. Meg a főutcán a Vasedény.
Végül csak bekeveregtünk Miskolcra. Kicsit tartottam tőle. Ugyan Miskolcon szereztem meg a jogosítványomat 24 évvel ezelőtt, de minden ismerősöm szerint az utóbbi időkben drasztikusan átalakult a város közlekedése – hogyan fogok én ott egyáltalán parkolóhelyet és éttermet találni, egy ilyen hideg, szeles, esős napon? Aztán ösztönösen lekanyarodtam a tranzit útról, beparkoltam a Régiposta utcába, Nej pedig kiszúrta a sarkon a Víg Postás éttermet. Teljesen vaktában lőttük ki a helyet, de nagyon jól jártunk vele. Hangulatos volt, meglepően olcsó és jól főztek. Négy éhes ember lakott teljesen jól, zömében vadételekkel, 7e pénzért.
Utána már csak az özönvízen és az autósztrádán kellett keresztülverekednünk magunkat. Egyáltalán nem bántam, amikor az esőfüggönyből előtűnt a Budapest tábla.

Persze azért nem bírtam nyugodni, este nekiálltam helyi webkamerát keresni, hogy biztos legyek benne, tényleg leesett a hó Podlesok körül. Én nem találtam, de egy fórumban kaptam egy linket. Imhol. Ez a kamera a Klastorisko tetején lévő tornyon van. Abszolút autentikus. Csak éppen nem tudom kivenni, hogy most mi is van? Az a sok fehér ott vajon már a hó? De hogy lehetne már ott hó elsején fél tízkor is, amikor még ott voltunk és gyönyörűen sütött a nap, hó sehol sem látszott? Mágia ez.

Így végülis minden rendeződött. Illetve majdnem minden: mit fogunk csinálunk ezzel a több méter kolbásszal, melyet szabadtéri sütés céljára szereztünk be?

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “Petrenyi Fanatics

  1. A kaja, aminek nem volt meg a neve:
    Placka Rumanka plnená kuracou pečeňou a kyslou kapustou, americké zemiaky, obloha
    (Csirkemájjal töltött RUMANKA burgonyalepény savanyú káposztával és amerikai burgonyával)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *