Az én hősöm

Tipikus kisiskolás dolgozati téma. Aranydrága fiacskám, írjál már pár sort arról, ki a te hősöd? Én anno az utcaseprőt írtam meg, a tanárnőnek nagyon tetszett, tovább is küldte, meg is nyertem vele az iskolai pályázatot, évzárón adták át a díjat, bemondva a mikrofonba 500 ember előtt a dolgozat címét, miszerint Életcélom az Utcaseprő. Anyám hanyag eleganciával csuklott össze.
De ezt már megírtam egyszer.

Most már felnőttem. Megkomolyodtam. Most már mást válaszolnék.

Az én hősöm Táncsics Mihály.

Meglepődtél? Nem kellett volna.

Táncsics Mihály újságíró volt. Kíméletlenül ment neki minden társadalmi visszásságnak. Emiatt az osztrák bürokráciával rendszeresen összetűzésbe keveredett, melynek nem ritkán börtön lett a vége. Ez történt éppen 1847-ben is. Petőfiék 1848 márciusában remekül érezték, hogy az ilyesmi szimbolikus cselekedetre mennyire harap a média, így felmentek a várba, kiszabadították Táncsicsot és hősként hordozták körbe a városban. Gondolom a hapsi meg zavartan pislogott ki a szakálla mögül.
Eddig ismerjük a történetet.
Pedig a lényeg, mint a mesékben is, a ‘boldogan éltek’ rész után jött.
Táncsics Mihály ugyanott folytatta. Ha valamit elcseszett a kormány, akkor azt megírta. Kíméletlenül. Kossuth viszont meglehetősen hiú ember volt, nehezen viselte a kritikát. Aztán egy idő után betelt a pohár és a nemrég nagy csinnadrattával kiszabadított Mihályt visszavágta a börtönbe. Mégis, hogy mer ez a krapek mindent megírni?
A szabadságharc bukása után az újabb osztrák kormányzás Táncsicsot a forradalomban vállalt szerepe miatt halálra ítélte és jelképesen ki is végezte. Hogy ekkor röhögött-e, vagy csak tépkedte a csempéket a falról, azt nem tudom, mindenesetre elrejtőzött egy üregben a háza alatt. És írta továbbra is a cikkeit az újságba. Igen, kíméletlenül.
Aztán az ötvenes évek végén jött egy tömeges kegyelem, neki is elengedték a büntetését. Előmászhatott.
Szerinted mit csinált? Megint cikkeket írt. Kíméletlenül. Meg tüntetéseket szervezett. 1860-ban 15 évre börtönbe is vágták. A kiegyezéskor amnesztiával szabadult, de ekkorra már teljesen összetört, gyakorlatilag megvakult.
Na? Szerinted? Természetesen tovább politizált. Képviselő lett, lapot alapított, szervezkedett. Végül 1870-ben szállt ki mindenből, de addigra elfogyott minden vagyona, élete hátralévő részében már nyomorgott.

A kortársai szerint teljesen kompromisszumképtelen volt.
Hát… milyen legyen egy újságíró?

1 Comment

  1. Az a baj, hogy a Kossuth 5 forintosaimat kétségek közepette forgatom. Én soha nem szerettem az egoista embereket. Kossuth egy idióta volt a görög-klasszikus értelemben.

    Táncsics önpusztító volt. Eduárd Snóvden a mai megfelelője lehetne (bár ő finoman szólva nem független). Viszont a mai gyerekek legfőbb feladata önmagukat megvédeni a sárkányoktól. Ezt ugyanis senki nem mondja nekik, és egyelőre vesztésre állunk. Táncsics nem jó példa ez ügyben – de ez csak az én szigorú véleményem. A tömlöc egyfajta garancia volt akkoriban arra, hogy az egészség hanyatlik. Ezt ő is tudhatta volna.
    Kabátjába rejtett keze mutatja, hogy Szadadkőmuvs volt. Most nincs előttem, hogy milyen frakciók voltak akkoriban, de legalább kettő – ami számított. Meg hogy mi az a “baloldaliság” – mit kell az iskolákban külön felolvas(tat)ni – az azért megfogalmazódik bennem (én schimán vagyok balodali, és jobboldali is – mert ez a vonatkoztatási rendszer számomra értelmezhetetlen [lett]).
    Az újságírónak kell egy “jóindulatú daimjó”, és egy sereg jól képzett harcos, háttérnek – utána érdemes elkezdeni. A mai környezetben ez egyszerűen nincs hiteles újságírás. Egy ideig nem is lesz (a népszerű vonalon). Haragudnak a fiatalokra – és megváltozott a létbiztonság.
    Saját felismerésem, hogy valahogy márpedig lennie kell: azaz álláspontot kell foglalni. Addig el kell jutni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading