Erlauf-völgy, kerékpártúra felfelé
2022.08.03; szerda
Jogosan kérdezheted, hogy kedves Józsi, mi a fészkes fenéért idegeskedtél előző este, hiszen eddig nagyjából minden rendben ment?
Nos, a ‘nagyjából’ kifejezés elég nagyvonalú általánosítás, de nem is ez a lényeg, hanem az ‘eddig’ kifejezés.
Most jön a nagy kavirc a történetben.
Az egész kirándulás ötlete az Ybbs-völgyi bringatúrából indult ki. Ez volt az alap. Az egész heti program erre épült rá. Annyi jót hallottam már az Ybbstalradweg-ről, hogy azt mondtam, ezt mindenképpen meg kell csinálni. Magasból indul, egy kicsit már az Alpokból, egy megszüntetett kisvasút nyomvonalán halad (alagút, hidak, a vasút ugye nem tud 2%-nál meredekebb emelkedőkkel megbirkózni), leköveti az Ybbs folyót, azaz jó 110 kilométernyi enyhe gurulás, gyönyörű környezetben.
A fejtörést a logisztika okozta. A bringaút a Lunzi tótól indul, oda márpedig fel kell jutni. Ahogy írtam, létezik kisbuszos transzport, láttuk is lefelé jövet, kora reggel felviszi az elpuhult sporikat, akik estére visszagurulnak Ybbs városába. A magam részéről úgy vélem, annál jobban örülünk bárminek is, minél nagyobbat küzdünk érte, így ez a megoldás szóba sem jöhetett. Különösen azért nem, mert létezett egy másik bringaút, felfelé az Erlauf folyó völgyében, mely pont a Lunzi tóig vitt fel. (Érdekes az útvonal régi neve is: Ötscherland-radroute.) Ráadásul a Lunzi tónál van kemping, azaz tudunk sátrazni. Mi kell még? Minden meg van oldva.
Hát… nem.
Lehetne itt érvelgetni egyrészt/másrészt érvekkel, de a legdurvább, megkerülhetetlen akadály az autó mérete volt. Öten leszünk, azaz a hátsó ülésre nem tudunk pakolni. Ha fel akarjuk vinni a három sátrat a tóhoz, akkor az öt bringából háromnak trekking bringának kell lennie. Na most ennyi kerékpár még éppenhogy befért volna az autóba, de melléjük már nem tudtam volna pakolni semmit.
Ellenben ha meg tudjuk oldani fent a szállást sátor nélkül, akkor minden kiegyenesedik. Rajtam kívül jöhet mindenki cucc nélküli országútival. (Az én bringámban elfér mindenkinek a csillagtúrás cucca, de később kiderült, hogy még erre sem volt szükség.) Elmondhatatlan könnyebbség ez, különösen a felfelé mászásoknál, még különösebben a Lunzi tóhoz való feljutásnál. Repülni fognak a bringák. Meg nyilván elférünk az autóban. A nagy mászás után nem kell tábort állítanunk, másnap reggel, amikor eleve időzavarban leszünk, nem kell tábort bontanunk. Nem mindegy.
Nem ragozom tovább, a kirándulás szükséges feltétele lett Lunzban szállást találni.
Nem volt egyszerű. Pontosabban, az volt, mert airbnb nincs, a booking.com meg ugyanannak a cégnek a két apartmanházát ajánlotta csak fel. (Igen, láttam, vannak más szállások is, de a megadott dátumra csak ez a kettő jött fel.) A problémát az árak okozták. A legolcsóbb ajánlat – egy éjszakára – 300 euró volt. Erre azért kellett aludnom pár napot, mire beláttam, hogy sajnos ezt muszáj lenyelnem, enélkül kútba esne az egész nyaralás. Vagy kihagynánk az Ybbs völgyét, ami persze szóba sem jöhetett.
Azaz nagy vonalakban a túra: szerda reggel összepakolunk Greinben, átgurulunk egy vasútállomáshoz Ybbs városától nem messze, ott letesszük a kocsit, a Duna partján eltekerünk az Erlauf folyó torkolatáig, a bringaúton felmegyünk Lunzig, másnap pedig az Ybbs folyó völgyében lejövünk Ybbs városáig, becuccolunk a kocsiba, majd elautókázunk Kremsig, ahol tábort verünk. Ambíciózus terv. És legfőképpen feszített.
Például nézzük a mai napot. Reggeli, táborbontás, legkésőbb 10-kor elindulás. Utazás, utána a szokásos szopatós ki/bepakolás. Bringára pattanás legkésőbb 11-kor. Az Erlaufradweg 60 kilométer, a parkolóból Pöchlarn, ahol a Dunába folyik az Erlauf, még 16 kilométer, azaz összesen 76, a végén egy ránézésre nagyon csúnya emelkedővel. (Nézz rá a linken a szintábrára. Elég jól látszik, hol kezdünk mászni az Alpokba.) Ha feltételezzük, hogy mindenki felteker az emelkedőn, akkor is 7-8 óra alatt leszünk fent, de nagyon valószínű, hogy legalább ketten tolni fogják a bicót, az 6 kilométeren plusz egy óra. Azaz valamikor este 18-20 között érkezünk meg. Ez ugyan még világos, csakhogy a hotelben 18-ig van recepció. Feszített.
Ezt így szépen el is mondtam a reggelinél. A társaság vette a lapot. Kicsit megpörgettük a pakolást, 9-kor már elindultunk, 10-kor menetkészen álltunk a vasútállomásnál. Ezzel 17-19 közé csúszott a várható érkezési intervallum, ami azért sokkal barátságosabbnak tűnt.
Pöchlarnig a dunaparti 16 kilométert egy lendülettel toltuk le. Ott egy újabb Steckerlfisch kocsma, kivételesen most pörgött is a nyárson a hal.
Sör. Pihenés. Erőgyűjtés. Bár itt még túl sok szükség nem volt rá, ha megnézted a szintábrát, láthattad, hogy habár végig emelkedni fog az út, de nem jelentősen. A valóságban Gamingig észre sem vettük.
Ami persze nem jelentette azt, hogy a táj nem volt látványos. Illedelmesen néztük a nagy hegyeket és bíztunk a fizikában, hogy a folyó nem a hegyek tetején fog kanyarogni.
Scheibbs-ben ebédeltünk (klasszikusan, boltból), Gamingban még pihentünk egyet a Sparnál. (Ekkorra már csak Nej tartott ki a sör mellett. Komoly mászás előtt nem szeretek sört inni, de a többiek is inkább a cukros löttyöket választották. Barna egyenesen Redbullt ivott, mert szárnyakkal könnyebb.)
A mászás a gamingi monostor előtt indult be.
Annyira, de annyira klasszikus volt, hogy tanítani lehetne.
1. Para. Már az emelkedő előtti egy órában beindul a hangya az agyban. Nagy lesz. Szenvedni fogok. Édesistenem, kellett ez nekem?
2. Morituri te salutant. Ott vagyunk az emelkedő lábánál. Gyerünk. Csináljuk.
3. Kiábrándulás. Ettől a kis szartól féltem annyira? Ez csak 6%. Annyi meg van otthon a szomszéd dűlőn is. Félgőzzel felmegyek.
4. Visszakézből. Hö. Nézd már, ez elkezdett emelkedni.
5. Asztakurva. 9%. Nem is, már 10. 11. Gyorsabban emelkedik, mint a kenyér ára.
6. Levegőt! Még addig a kanyarig. Na még a következőig. A metafizika szerint egyszer minden emelkedőnek vége lesz.
7. Ííííííí! Mindjárt eldőlök. Ilyen lassan nem is lehet menni. Az előbb nem egy csiga repesztett el mellettem?
8. Hhhhhhhhhh! Ez… höhhh… a… hhh… teteje. Basszameg!
9. Optimistán. Na, ez is megvolt. Jöhet a következő!
A hágó némileg fura volt, ugyanis az erdei útnak megvolt ugyan az inflexiós pontja, de indult róla másik út felfelé, ráadásul úgy, hogy érkezéskor azt lehetett hinni, azon megyünk tovább. Itt azért nyeltem egy nagyot, de aztán megláttam a folytatást, meg azt, hogy a két hegyimenő gyerek ott hűsöl az árnyékban. Oké. Pihi.
Nem sokáig. Negyed hat volt. Innen még 10 kilométer a szállás, de szerencsére nagyjából lefelé. Kábé húsz perc. Csakhogy ketten, akik tolták, pontosabban valamennyit toltak belőle, még nem látszódtak. Gyors döntés: szétválunk. Szerencsére az erdei út egyenesen levisz Lunzba, megmutattam nekik térképen, hol van a szállás, egyébként sem nagy a település, aztán elindultam szállást foglalni. Ahogy számítottam rá, 17:40-kor meg is érkeztem. Oké. Recepció. Nincs. Úgy értem, fizikailag sincs. Ez egy többszintes apartmanszálló, mindenféle személyzet nélkül. Éppen cuccolt be egy család, megkérdeztem tőlük, mit tudnak a recepcióról. Ja, az a cég másik apartmanházában van. Abban, amelyik mellett beérkezéskor elmentem. JQA. Tekerés vissza. Színezte a helyzetet, hogy a két szállás között volt egy rövid, de 15%-os emelkedő. Nem hiányzott. 17:55-kor estem be a recire. Elintéztük a papírmunkát, megkaptam a két kulcsot, köszi-köszi, akkor találkozunk a reggelinél, velem ugyan nem, nem látod, hogy kelet-európai vagyok?
Hol lehetnek a többiek?
A hágónál abban maradtunk, hogy belépnek a boltba bevásárolni. Ha van egy kis szerencsénk, akkor még ott vannak. Ebben az esetben ugyanis én is be tudok szállni a cipekedésbe. Így is lett. Nem kicsit lepődtek meg, amikor rájuk köszöntem, de tényleg kellettem, dacára annak, hogy Barna egy egészen nagy hátizsákot hozott magával. (Hja, a sörök.)
Aztán elkocogtunk a szállásig. A 15%-os emelkedő közönségsikert aratott. A szállás… hát, vegyes. A szobák tágasak, kényelmesek, de semmi extra. Oké, voltak székek és asztalok is, sőt Barnáék szobájában még négyszemélyes tárgyaló is. A wellness-fitness részleg viszont óriási parasztvakítás volt. Wellness helyett csak spa figyelt a teremben (nekem is fent magyarázták el a csajok a különbséget, a lényeg, hogy az egész ‘medence’ egy lábáztató méretű kádból állt), a fitness meg kimerült annyiban, hogy egy szobát telepakoltak fitness gépekkel. Volt köztük szobabicikli is. Tényleg készültem rá, de amikor megláttam, mi van, kifejezetten örültem, hogy az autóban felejtettem az úszónadrágomat. (Az olyan apróságról nem is beszélve, hogy a wellness helyiség 19:00-kor bezárt.)
Ami viszont istenkirálycsászár volt, az egyrészt a zárható bringatároló, másrészt meg az óriási társalgó/étkező/konyha részleg. Ez egy sokemeletes, sokszobás épület volt, nagyjából tele, de az összes vendég lement a másik épület éttermébe vacsorázni, meg utána sörözgetni. Egyedül mi voltunk azok, akik mindent a boltban vettek meg, összeütöttek valami gyors kaját a konyhában, majd megittak utána kábé egy tálca sört a társalgóban. Nagyon kellemes este volt.
Recent Comments