Az öreg ember szeme

Most, hogy egykori évfolyamtársamból, Gelencsér Bandiból egyfajta celebritás lett, elgondolkodtam egy kicsit.

Nem, nem azon, hogy hirtelen milyen híres lett. Nemrég készült vele ugyanis egy interjú, ahol roppant pesszimistán, de szerintem teljesen realistán bemutatta, milyen iramban romboljuk az életterünket és szerinte sokkal kevesebb ideje van hátra ennek az életmódnak, mint ahogy gondolnánk. Az interjú nagyot szólt és rá is repült egy csomó wannabe. Legalább egy tucat ellenvéleményt olvastam el, egy kivétellel az egyik üresebb volt mint a másik, gyakorlatilag annyival össze lehetett volna foglalni mindegyiket, hogy ‘Na de rektor úr, ne legyen már ennyire pesszimista, mert… csak. Meg egyébként is, eddig is volt valahogy, mostantól is lesz.‘ Azaz a nagy büdös semmi. (Egyébként Bandi részt vett egy újabb beszélgetésen, ahol megint higgadtan és okosan elmondta kicsit árnyaltabban, de nagyjából ugyanazt, mint a múltkor.)

Na mindegy, ez csak az írásom apropója volt, de nem a tárgya.
Azon gondolkodtam el, hogy mennyire másképpen látnak az idős emberek. Ránéztem az első írásban a képekre. Mit látott ezen a képen egy átlagos ember? Egy hatvan felé közeledő, decens embert. Egy olyan tudósfélét. Egy rektort. Mit láttam én ugyanezen a képen? Bandit. Ahogy a nyolcvanas évekből emlékeztem rá. A kisfiús mosolyát, a komoly dumáját.

Mintha nem azt látnám, ami előttem van, amit a szemem az agyamba továbbít, hanem útközben, oldalról bejönnének az emlékek és módosítanák az agyamban azt, amit látok.

Ha már a rektoroknál tartunk. Az egyik unokatesóm szintén rektor volt és amikor sok-sok év után valamiért levelet írtam neki, nem igazán tudtam, milyen stílusban írjak, végül ilyen is lett, meg olyan is. Aztán amikor találkoztunk személyesen, majdnem szétrúgta a seggemet és akkor már én is csak vigyorogtam, mert egyből beugrott a kettős látás, azaz hiába állt előttem egy korosabb ember, nem azt láttam, hanem azt a vigyori kölyköt, akit kiröhögtünk azért, hogy hogyan lehet már olyan kimondhatatlan nevű zenekarokat imádni, mint az az izé, az a dípröpöl, vagy mi a szösz.

Illetve van itt egy másik apropó is. Nemrég voltam középsulis osztálytalálkozón. Bőven volt alkalmam gyakorolni ezt a bizonyos kettős látást. Néhány kivételtől eltekintve a fiúk is, lányok is megterebélyesedtek. Az összes fiú összes hajából sem lehetett volna összerakni akár csak egy kefefrizura parókát sem. Ha valaki idegen tévedt volna be a különterembe, egy csomó hangoskodó nénit és bácsit látott volna. De nem mi. Mi egyszerre láttuk a többiek mostani és a 40 évvel ezelőtti formáját. Elég volt megpiszkálni a lány tarkóját és már vigyorgott, pont azzal a vigyorral, mely ő és kizárólag csak ő. A beszólások, az azokra adott reakciók, a gesztusok, a fintorok… nagyon gyorsan visszavittek minket a nyolcvanas évek elejére és bár a szemünk csupa öregembert látott, az agyunk tojt rá és mindenki szép volt, harmatos és fiatal.
Ennyit jelent az öreg ember szeme, az öreg ember látása nevű varázslat.

[PS]
Bár annyira nem érinti szorosan a lényeget, de most utánanéztem. Bandi pont nem volt az évfolyamtársam. Két évfolyammal jártam együtt, az egyik 88-ban végzett, a másik (benne én is) 89-ben. Gyakorlatilag együtt laktam, együtt éltem Nej évfolyamával, akik 91-ben végeztek. Bandi viszont pont köztük, 90-ben. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Picike kis egyetem voltunk akkor, nagyjából _összesen_ 600 diákkal. Mindenki egy nem túl nagy kollégiumban lakott és ténylegesen mindenki ismert mindenkit, évfolyamtól függetlenül.

3 Comments

  1. A “tudósrektorúr” csak Orbán csicskája.

Leave a Reply

Your email address will not be published.