Kőröshegy
2022.06.24; péntek

Érdekes reggelünk volt.
– Te Józsi, be vagyunk zárva – újságolta Péter.
– Nyilván. Ki kell nyitni az ajtót.
– Pont ez a baj. Nincs meg a kulcsom. Valószínűleg kint hagytam a garázsban.
– Várjál…
– Igen. Kukac amikor elment reggel, bezárta az ajtót.
– Kivülről.
– Aha.
– Izgi.
– Már hívtam egy kollégámat, hogy ugorjon el hozzá és hozza haza a kulcsát.
– Hmm. Az ablakon ki tudunk mászni.
– És?
– Meg vissza is tudunk mászni.
– Unalom ellen tökéletes.

Végül megreggeliztünk. Ittunk egy sört. Mert abból baj nem lehet.
Aztán megérkezett a felmentő sereg. Indulhattunk.

  • Ja, utólag kiderült, hogy a kulcs Péter másik nadrágjának a zsebében volt.
    Bent a lakásban.
  • A mai túra elég sokáig a tavalyi túra útvonalát követte. A fonyódi úton elmentünk Lengyeltótiig, jobbkanyar, egy térképen alig látható úton Gyugy, Szőlősgyörök, Balatonboglár, onnan araszolás a Balaton partján, végül Földvárnál visszafordultunk Kőröshegynek és ott is aludtunk. A parton nem is kerestem szállást, teljesen bevadultak a szállásadók. Mondjuk, arrébb is. Még itt, távol a víztől is durvák voltak az árak, de ami még meglepőbb volt, nem találtam szabad szállást. Minden tele volt. Egy, csak egy szálláson volt hely, nyilván nem véletlenül. Én is húztam a számat, de nem volt más. Foglaltam. (Ja, hogy miért Kőröshegy? Azért, mert holnap errefelé megyünk vissza Kaposvár felé.)

    Maga az út meglepetés volt. Emlékeim szerint nagyon megszenvedtem vele, de most ilyesmiről szó sem volt. Igaz, tavaly viharos szembeszéllel harcoltam, most viszont erős hátszél tolt minket. Nem elhanyagolható különbség. Délelőtt 11-kor már a lellei mólónál üldögéltünk a Kedvesemben. Akkor nyitott.
    – Étlapot hozhatok? – érdeklődött a pincérlány.
    – Igen, kérnénk.
    – Viszont konyha csak délben lesz.
    – Hoppá! – kaptam fel a fejemet – Gabó, az még 50 perc. Megvárjuk?
    – Jaj, elnézést! – helyesbített a leányzó – Rosszul mondtam, már fél tizenkettőkor is van konyha.
    – Az jó. Akkor kérnénk étlapot.

    Mindent a vendégért.

    Laza csorgás jött a part mellett. Nej fejére csak azért nem olvadt rá a sisak, mert otthon felejtette.

    Nem is nagyon cifráztuk, mentünk, mint a gép. Fél háromkor már a szálláson voltunk.

    Akkor pár szó a szállásról. Élményvölgy Gyermek- és Ifjúsági Tábor. Akárhogy is nézem – habár lélekben még fiatalok vagyunk – de ebbe a táborba sehogyan sem férünk bele. A leírás alapján az egész olyan, mint egy… úttörőtábor. Fürdő, vécé közös, valahol a folyosón. Még abban sem voltam biztos, hogy a szobánkban csak mi leszünk. És hogy fogunk kinézni a sok aprókölyök között? Viszont nem volt más. Égen-földön, sehol sem.
    Aztán a valóság teljesen más volt. Úgy értem, a mosdó tényleg külön volt a folyosón, de nem volt kínos a szituáció. Tudták, hogy mi nem iskolai csapat vagyunk, hanem a szallas.hu-n keresztül jöttünk, a vendéglátók maximálisan kedvesek voltak.
    – Majd kérnék egy személyi igazolványt, mert le kell fénymásolnom.
    – Hoppá. A másik táskámban maradt.
    – Nem baj. Jó lesz a jogosítvány is.
    – Ugyanabban az igazolványtárcában laknak.
    – Ajjaj.
    – Gabi, van nálad személyi?
    – Igen.
    – Ideadnád?
    – Izé… most jut eszembe, lejárt. Bevonták.
    – Akkor? – pislogott a szállásadó hölgy.
    – Van jogosítványom.
    – Tényleg? Mármint fizikailag is? Itt?
    – Igen, tessék.
    – Huh.

    Elindultam a szobánkba.
    – A kulcs benne van az ajtóban? – kérdeztem indulás előtt.
    – Igen.
    Nem volt benne, igaz, bezárva sem volt az ajtó. Lesétáltam.
    – Nincs benne a kulcs. De nyitva volt.
    – Ja, igen. Nem jó a zár.
    – Hát, akkor tényleg felesleges a kulcs.

    Ha esetleg úgy nézne ki, hogy ekézem a szállást, szó sincs róla. Habár tényleg ifjúsági tábor jellege volt, de nagyon igényesen alakították ki. Remek közösségi terek voltak, hatalmas terasz, hatalmas belső étkező, volt teakonyha a vendégeknek, de volt nagy konyha is, lehetett kérni reggelit/vacsorát, emellett nagy, ápolt udvar vette körül az épületet, volt rajta kosárlabdapálya, pingpongasztal.

    A folyosón találtunk közös hűtőszekrényt, a teakonyhában voltak tányérok, evőeszközök, ami azt jelentette, hogy vastagabban is bevásárolhattunk a boltban. El is rontottuk. Még mindig élnek a trekkinges reflexek, azaz inkább vegyünk többet, legfeljebb elvisszük magunkkal. Na, most ez nem működött, sem az outin, sem a gravelen nem volt hely pakolni. Ez el is döntötte, hogy este átmegyünk-e ebédelni a szemközti étterembe. Nem megyünk át. Ettünk májkrémes kenyeret kockasajttal. Mint kisgyerek korunkban. Stilszerűen. Aztán ittunk rá sört.
    Késő délutánra klasszikus csapdahelyzet alakult ki. Hamar megérkeztünk, kajáltunk, ittunk egy-két sört, elteltünk vele. Jó. És akkor most mi van? Az árnyékos teraszon jó volt ücsörögni, mindenhol máshol perzselt a nap. Nem volt kedvünk se magas dombokat mászni, se pluszban bringázgatni. A magas dombokra. A sört már nem kívántuk. Jó lett volna aludni egy nagyot, de a tetőtéri szobánk ablaka nyugatra nézett, a napocska éppen azt égette szénné. Ötezer fok volt odabent. Jobb híján üldögéltünk a teraszon, hol beszélgettünk, hol nyomkodtuk a mobiltelcsinket. Alig vártuk, hogy a nap bebukjon a fák mögé. Végül megtörtént. Persze a szoba nem hűlt le egyből. Félrehúztam a sötétítőt, hagy járjon a levegő. Bedőltem az ágyba.
    – Hogyan fogunk ebben a melegben, világosban elaludni? – kérdeztem Nejtől.
    Nem jött válasz. Elaludt.
    Még nézegettem egy ideig a plafont, aztán meglepetésemre én is elaludtam.

    Powered by Wikiloc