Habár tényleg osztálytalálkozóról lesz szó, de az adhat némi gyanúra okot, hogy az írás a #kerékpár, #túrázás cimkék alatt fut.

Kazincbarcika.

Túlzottan sokat nem gondolkodtam a szervezésen. Egerben nemrég voltam bringával és nem volt annyira jó, hogy a közeljövőben megint megtegyem a távot. Tervben ugyan létezik a tavalyi félbeszakított hegyi túra megismétlése, ez is átmegy Barcikán, de – magunk között szólva – elég nehéz egy hatnapos bikepacking túrán kerékpáron eljuttatni egy vasalt inget ilyen messzire.
Végül maradt az, hogy pénteken leszaladtam autóval a családi sasfészekbe Egerbe, vittem a bringát, szombaton oda, vasárnap vissza, utána meg haza. Annyi cifrázást terveztem, hogy visszafelé felszaladok a Bükk-fennsíkra, legyen már valami sportérték is a túrában.

Este szolíd beszélgetés apámmal, reggel pedig fél tízkor rúgtam el magamat a kertkaputól.

A terep úgy néz ki, hogy Szilvásváradig emelkedik, utána pedig lejt. Eltekintve a Tardona melletti tüskétől. (Nem mintha el lehetne tekinteni tőle.) A fekete pötty már a Szalajka-völgy bejáratát jelzi, konkrétan azt a bódét, ahol a jól megérdemelt sztaroprámenemet kortyolgattam. Mellettem meg egy kutya röfögött. Ilyenkor tudom szégyellni magam, mint embert. Hogy mi a szart vagyunk képesek kontárkodni más lényekkel, pusztán azért, mert néhány kicsavart ízlésű embertársunk ezt igényli. Ez a szerencsétlen kutya az a fajta volt, amelyik ötezerrel szaladt mielőtt becsapták előtt az ajtót, így az orra összeért a tarkójával. Meleg volt, az eb szeretett volna sok és nagy levegőt venni, de ezzel a bizarr fejformával nem igazán sikerült neki. Látszott, hogy erőlködik, kinlódik, röfögött, mint egy malac, nagyjából végig, amíg ott voltam.

A sör sem volt rossz, de az igazi ínyencség csak utána jött. Visszagurultam egy kicsit, mert láttam egy rétesboltot és nekem a rétesek a gyengéim.

Nézd meg ezt a csodát. Életem legfinomabb rétese volt. Hogyan is néz ki egy átlagos rétes? Vékony tészta a tetején, hasonlóan vékony az alján, leginkább az egész egy nagy adag töltelék. Ehhez képest a fentiben négy réteg tészta van. Nyilván emiatt nem fér bele annyi töltelék, ráadásul jóval szellősebb is, de pont így lesz jó. Nagyjából egyenlő arányban érződik benne a tészta és a töltelék. Ez tényleg rétes, a nevének megfelelően.

Mellékesen megjegyzem, Szilvásvárad kezd elesni. Abban a szűkre zsúfolt faluközpontban – igen, mert nyilvánvalóan szükség volt oda egy fogathajtó stadionra – akkora tömegek vonultak fel-alá, hogy ha helybéli lettem volna, már morognék. Oké, nem egy Firenze, vagy Prága, de nem sok kell hozzá.

Rétes-energiával feltöltekezve hamarosan túl voltam Tardonán, jöttek a tárók, majd a vikendházak, végül sunyi módon előlopakodott a város. Meglepődtem, hogy ebben az irányban milyen durván hosszú: a várostáblától kábé 7 kilométer volt még a belváros. Ez Barcikán nagy távolság, mégis csak egy kisváros.

Aztán az út végén az egykori iskolám – most zeneiskola – illetve a hozzátartozó campus, benne az egykori főiskola – most református szakiskola, jelentsen ez bármit is – az udvar helyén pedig valami bevásárlóközpont. Mivel volt nálam kamera is, bringa is, adta magát, hogy készüljön erről a városról is egy nosztalgiavideó, hasonlóan az egrihez. Emiatt cikáztam rendesen, odalent a térképen látszik is. Magáról a városról, az élményeimről most nem írnék sokat, egyszer már megtettem.

Itthon visszanéztem a felvételeket és nem győztem falba verni a fejemet. Most már tutira biztos, hogy az Amazonról rendelt fejkamera-mikrofonom kontaktos. Más magyarázat nincs rá, hogy miért vesz egyszer hangot és máskor miért nem. Mindenesetre nincs szó arra, mennyire dühöngtem vasárnap este. Nyilván visszamenni már nem lehet, de ha lehetne sem biztos, hogy olyan jól sikerülnének a felvételek, illetve a látványba, az éppen arra kószáló emberek reakcióiba kombinált rögtönzések. Pontosan ugyanezért nem fog működni az sem, hogy majd itt, a gép mellett megpróbálok visszaemlékezni, miről is beszéltem az adott pillanatban és mennyire viccesen. Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy mennyire másként hangzik az utca zajában a szöveg és mennyire más, ha nincs semmi hang és arra beszélek rá.
Jó, persze, gyorsan rendeltem egy másik mikrofont, de ez a felvétel már elment. Nyilván megpróbálom megmenteni, de nem nagyon bízok benne.
Még valami. Itt már irkáltam arról, hogy nagyon fájó, de logikus lépésre szántam el magam. A dslr kameraszett után megy pihenőbe a milc is. A kézi videófelvételekhez elég a mobiltelcsi.
Nos, nem elég. Az utóbbi három megmozdulást ezzel vettem és finoman szólva sem vagyok megelégedve a kép minőségével. Azaz újabb fiú érkezik a blokkba: rendeltem egy Osmo Pocket 2 akciókamerát. Kicsi, kézből használva jónak néz ki, gimbalos és remélem, bírja a gyúrődést is a bringa kormánytáskájában. (Bírni fogja. Van hozzá egy kemény műanyag tok.)
[Update]
Időközben megjött minden, a mikrofont ki is próbáltam. Több, mint vicces. Ez ugyanis mobiltelefonba való mikrofon és habár ránézésre teljesen patent módon illeszkedik a gopro adapterébe, de mégsem szól. Kell hozzá egy újabb adapter és utána már jó lesz. Próbáld meg elképzelni: a mikrofonon a szélvédő szivacskupak egy rikító piros-narancssárga szegfűszerűség (a leírás szerint azért, hogy interjú közben a vlogger alanya mosolyogjon, eskü, nem viccelek, így van leírva), fekete vezeték, a dugója bele van dugva egy piros adapterbe, piros vezeték, az bele van dugva egy fekete dobozba és ez az újabb adapter van beledugva a gopróba. Az egész hóbelevanc mind ott van a fejem tetején. Komolyan, ahogy veszem fel, vagy le a sisakot, úgy érzem magam, mint Tony Stark.

Első benyomásra meglepett, hogy mennyire él a város. Mittudomén, nekem az egész régióról olyan képem van, hogy motiválatlan zombik támolyognak az ólomszürke városokban. Ehhez képest nyüzsgő, pezsgő város, boltok, emberek… és színek, rengeteg szín. Visszaemlékezve a hetvenes-nyolcvanas évekre, ez a város sokkal élhetőbbnek tűnt, mint az akkori fekete-fehér.

A szálláson pihentem egyet, jó nagy zuhanyzás, után heverészés, és már mehettem is a találkozóra. Magáról a rendezvényről nem akarok sokat írni, ez végülis meglehetősen rétegprogram volt. Két benyomás: meglepően sokan váltak el mostanra, illetve a fő téma – nyilván – a nyugdíjazás volt. Hát, ja. A csajok már közelítenek a 40 évnyi munkaviszonyhoz.
Tízkor zárt a különterem, 11-kor maga az étterem is, legalábbis számunkra. Az udvaron még esküvő dübörgött, sajnos szószerint. Az én ablakom pont odanézett, klíma meg nem volt, eleinte aggódtam is, hogyan fogok zárt ablaknál abban a melegben elaludni. Nos, ez magától megoldódott. A buli végén kábé hatan maradtunk, az utolsó lendülettel vettünk valamennyi sört, kiültünk egy teraszra és hajnali háromig beszélgettünk. Nagyjából ekkor fejeződött be az esküvő is, így nem volt gond az alvással. Azon kívül persze, hogy kevés volt.

Viszont reggel megébredve újrakalkuláltam a napot. Már Egerben is későn feküdtem le, a buli után meg aztán végképp, sörből is több fogyott a tervezettnél, aztán tegnap volt egy kis bringa is, most meg így, fáradtan, kialvatlanul kellene megmásznom a Bükk-fennsíkot. Addig töprengtem, amíg megtaláltam a megfelelő kifogást. Legyen ez a videó pusztán csak ‘Kazincbarcika nosztalgia’, a Bükköt meg hagyjuk meg a később hegyi túráról készülő videóba. Így minden a maga helyére kerül.

Kicsekkoltam, kitoltam a bringát a konferenciateremből. (Úri dolga volt.) Fél kilenckor már újra lobogott a hajam a szélben. (Oké, viccelek. A sisak miatt nem tudott lobogni.)

Tardona felé volt némi kellemetlenség. Az út meglepően forgalmas volt, szerencsére húzódott mellette kerékpárút. Aztán az első útkereszteződésben bóják, az aszfalton piros áthajtócsík festése. Kikerültem, mentem tovább. Újabb kereszteződés, ugyanez. Csak éppen ezt már nem volt könnyű kikerülni. De végül sikerült, pár méter kunkor a járdára, aztán vissza. Igenám, de jött a harmadik kereszteződés, ugyanígy lezárva, csakhogy itt már kerülni sem lehetett. Az úton erős forgalom volt, nem akartam kimenni. Gyorsan kellett döntenem, én pedig kiindulva abból, hogy vasárnap kora reggel van, valószínűleg tegnap délután festettek, melegben meg gyorsan szárad a festék, átmentem a festett csík sarkán. Aztán a következő kereszteződésnél meg ott festettek a szakik. Akik ahogy megláttak, egyből rázták az öklüket. Gyors előrepillantás: bakker, csupa piros a külsőm futófelülete. Azaz előbb teljesen friss festés volt. Nem álltam meg, éreztem, hogy nem túl előnyös a tárgyalópozícióm, pedig szívesen elnézést kértem volna, illetve céloztam volna rá, hogy ha jobban belegondolnak, én szívtam nagyobbat, hiszen nekik két húzás ecsettel, nekem viszont fél nap, mire a gravelmintás külső recéi közül kivakarom a beleszáradt festéket.

Tardonánál fellihegtem magam az emelkedő tetejére, majd egy jó nagy száguldás. Igaz, menetközben beblokkolt a pedál, nem tudtam tekerni, de lefelé úgysem kell, a lendületet meg nem akartam elveszteni, szóval lógó nyelvvel lezúgtam. Mint utólag kiderült, leesett lánccal, mely lánc belegabalyodott a pedálba. Azért nem lehetett tekerni. Én meg suhantam lefelé 55-tel. Még egy magyarázat, miért halnak korábban a férfiak.

Innen már nem történt semmi különös. Szolíd mászás Szilvásváradig, aztán ami jó, azt ne rontsuk el, azaz Staropramen, rétes, utána egy nagy száguldás Egerig. Megebédeltünk, összeszedtem a lányomat, hazakocogtunk. Itthon még rendeztem a felvételeket, de a bloghoz már nem tudtam nyúlni, mert beelőzött a KATA.

Éljél meg változatos időket!
– Ősi kínai átok –

Powered by Wikiloc