Day: June 5, 2022

Koloska-völgy
2022.05.28; szombat

A mai nap az extra. Ahogy korábban is írtam, ezt utólag raktam bele a túrába. Mostani fejjel már azt mondom, hogy ilyennek kellett volna lennie az egésznek, de a Balaton-kört is be kellett húzni egyszer.
Az első elképzelés az volt, hogy Litértől az új, általam még nem ismert kerékpárúton bemegyek Veszprémbe, ebédelek valahol, hazafelé a Füredi úton jövök ki, a Nosztori előtt átmegyek Szentkirályszabadjára, onnan pedig erdei kerékpárúton vissza Almádiba. Kicsi túra, semmi röfögés, igazi pihenőnap.
Nyilván nem ez lett a vége.
Először kibővítettem a túrát egy Nemesvámos – Veszprémfajsz kitérővel. Utána, ahogy nézegettem a Stravát, láttam, hogy a haveromnak van egy útvonala, melyet heti rendszereséggel jár be, munkaidő után. Remek. A track jelöletlen utakon megy, de ha a srác rendszeresen jár arra, ráadásul munka után, akkor nem lehet annyira durva. Nosza, gyorsan bele is kombináltam a tervembe ezt a szakaszt. Így viszont a kör fordulópontja a füredi Koloska-völgyben lesz, ami nem baj, mert szeretem azt a völgyet. (Az egyetemista hálózsákom még megvan, elraktam emlékbe. Használni nem nagyon lehet, mert kiégett, pont ebben a völgyben, amikor túl közel feküdtem le a tűz mellé. Én mindenesetre jól aludtam.)

A pillanatban élni. Ma délelőtt egy rövid időre megvolt. Csak ültem a teraszon, semmi dolgom nem volt azonkívül, hogy nem volt kedvem elindulni bringázni. Aztán persze elmúlt, mert eszembe jutott, hogy ezt fel kellene jegyeznem a blogba.

Igen, jól olvastad. Nem sok kedvem volt elindulni. Ez sajnos a koncepció következménye volt. A tegnapi nap után bejelentkezett az izomláz és éreztem azt is, hogy a lábaimból elfogyott az erő. Sík terepen gond nélkül tudtam volna akármennyit is bringázni, de a mai nap pont nem erről szólt. 750 méter szint. Egyáltalán nem barátságos módon: off-road, azaz sáros, köves földutakon, ösvényeken. (Az éjszakai esők gondoskodtak a sárról.)

Végül elindultam, de nem lett jobb a helyzet. Tekertem felfelé az Almádi – Fűzfő közötti emelkedőn, és azok a táskás turisták, akiket tegnap szakmányban előzgettem, most engem előzgettek. A motivációm nem verdeste az eget. (Még akkor sem, ha tudtam, hogy éppen szervezett bringás program van, Keleti-medence kerülés, azaz ezek az alakok azért nem átlagos kocaturisták.)

Ez itt az egykori rettegett beléptető kapu a Nitrokémiába. Amikor a keton részlegben dolgoztam, itt jártam be. Az utolsó napon elég leharcolt állapotban, de a művezető szerencsére átrángatott. Mostanra bezárták, elfelejtették, szorgos kezek perverz üzenetekkel írták tele a koszos üveget.

Aztán nekiálltam mászni a Fűzfő utáni emelkedőn és elkezdett cseperegni az eső. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, legszívesebben visszafordultam volna. Hideg, erős szél fújt, az ég ólomszürkén borult a tájra, az eső csepegett, nekem meg lehetetlen meredekeket kellene másznom saras talajon. Fáradtan. A hosszú 7%-os emelkedő után fordultam rá az erdei kerékpárútra, kicsi pihenős szakasz egy völgyben, majd újabb mászás. Ez most 9%-os kaptató volt. Nem élveztem. Végül kibukkantam Szentkirályszabadján, az eső pedig ezt a pillanatot választotta ki, hogy úgy igazából rákezdjen. Pokoli mázli volt, hogy pont ott volt mellettem a piacszéli csárda, beültem egy napernyő alá és sört kortyolgatva vártam, hogy elálljon. Elég nyögvenyelősen alakul ez a nap.

Nézzük a pozitív oldalát: ma nem kellett napolaj.

Üldögélés közben átterveztem az útvonalat. Ilyen vacak időben, ilyen renyhe kedvvel inkább kihagyom a veszprémi kitérőt. Nincs ott semmi különleges, sőt, még ebédelőhelyet sem tudtam hirtelen találni. Megyek tovább a haver útvonalán.

Aztán csak beindultak a dolgok. Lementem az aszfaltról és bekerültem a sár birodalmába. Innentől már nem volt időm nyöszörögni, a túlélésért küzdöttem. Maradjunk annyiban, hogy nem kicsit becsültem alá a srácot. Kényelmes track. Ja. Rögtön úgy indult, hogy a bejelölt nyomvonalon nem volt út. Comközépig érő fű, az volt. A távolban, olyan 500 méterre szerénykedett egy erdő. Abban bíztam, hogy onnan már lesz út. Így is lett. Eltekertem valami nagyon harcos kutyakennel mellett, szerencsére egyik dög sem tudott kitörni a kerítés mögül. Aztán műút. Videoton telep. Itt már képben voltam, ha a Balcsi felé fordulok, akkor lezúgok a Nosztorin és vége is a bulinak. Ezen is elgondolkodtam. De Csopak fölött vagyok, innen már nem nagy távolság a Koloska, nézzük meg. Ja. Csak hol van a track? A Videoton mellett elmentem, rögtön utána kerítés, mely a horizontig tartott. Nekem viszont itt kellene lemennem jobbra egy úton. De hol? A Vidi és a kerítés között kábé egy méternyi rés van, derékig érő fűvel lezárva. Itt? Igen, itt. Átcsörtettem a füvön és egy keskeny gyalogösvény fogadott. Gyanakodva mentem befelé kábé egy kilométert, amikor is jól járható szekérút lett az ösvényből. Vicces.
Veszprémfajsznál bukkantam ki az erdőből. Magasról láttam rá a falura, a templomtoronyra, illetve a lankákon elterülő, lilán pompázó lenmezőkre. Nem nézett ki rosszul.

A falu után újból terep. Itt tévedtem el először. Ugyanis ahogy mentem a gps után, feltűnt egy MTB túrajelzés. Még hümmögtem is, hogy én azért gravel bringával vagyok, az azért nem monti, ráadásul a tábla azt is jelezte, hogy nagy mászások lesznek. Nem voltam nyugodt. De mentem a jelzésen. Hiba volt. A haverom ugyanis nem engedte meg magának azt a luxust, hogy bármilyen jelzett úton is menjen, minél nagyobb a dzsuva, annál jobb. Amikor észrevettem a hibát, akkor már jócskán vissza kellett volna másznom, többek között azon a lejtőn is, ahol taknyoltam egy nagyot a sárban. De a földutakban az a jó, hogy elég sűrű a hálózatuk, ahogy néztem, lesz olyan pont, ahol vissza tudok menni az útvonalra. Az persze kérdés, hogy milyen áron, általában az ilyen improvizációs részeken szoktak a legnagyobb csipkebokrok virulni. De megvolt és rögtön meg is értettem mindent: az erdő mellett, amelyikben küzdöttem, hatalmas lenmező pompázott, a haverom pedig inkább a mező mellett ment el.

Még tévelyegtem egy sort, majd kilyukadtam egy makadám úton. Sóhaj. Szeretem ezeket a kalandokat, de egy idő után jólesik egy kis pihenő valami járhatóbb úton. Itt pedig már arra számítottam, hogy a makadám végén aszfalt jön és ráfutok a Koloska útjára. Jó nagyot tévedtem. Elágazás, a track szerint le kell fordulnom. Basszus. Valami meredeken lejtő, csupa sár mellékútra. Amikor nem védi semmi erdő a dűlőutat, az éjszakai eső meg vastagon feláztatja az agyagos talajt. Ránézésre is iszapbirkózás. Nézegettem a térképet, de az alternatív levezető út még durvábbnak tűnt, már a térképen is.
Hát, ha ez, akkor ez. Innentől már nem volt visszaút. Menjünk.
Felvétel nem született, mert ha nem tudom kezelni a kamerát, inkább el sem indítom. A bringa összevissza riszálta magát, mindkét oldalon méretes sárrögök repkedtek a levegőben. Szerencsére középen volt egy vékony fűcsík, ha azon tartottam a bicót, akkor tudtam kormányozni. Hogy mennyi idő volt, nem tudom, egyszer csak azt vettem észre, hogy leértem az út aljára. Innentől köves ösvény jött, az én ízlésemhez képest túl köves is. Megint meghajtottam a fejemet a haver előtt: ő ezen az úton _felfelé_ szokott menni. Ja, nem mondtam, volt egy újabb áttervezés. A srác visszafelé is ezen a terepen ment, rengeteg mászással, én viszont ezt a mászós részt már inkább kihagytam. A Koloska után jó lesz nekem a balatoni felső út is. Szép is, szeretem is, most meg egyébként sem vagyok harapós kedvemben.
De előtte ott volt még az aljas sorompó. Próbáld meg elképzelni. Döngetsz lefelé egy meredek, köves úton. Az út széles, jól neki lehet engedni a bicajt. Jön egy közel derékszőgű, ívelt kanyar, rögtön utána keresztbe egy faltól-falig sorompó, megkerülni lehetetlen. Fogalmam sincs, hogyan úsztam meg. Figyelmeztetés, az nincs.
Padlófék, driftelős megállás. Anyád.
A sorompón átemeltem a bringát (megkerülni ugye nem lehet), a túloldalon pedig már tényleg ott volt a koloska-völgyi aszfaltozott út.

A völgy bejáratában a Koloska csárda. Tervezéskor megfordult a fejemben, hogy itt ebédelek, de akkora csend és hullaszag volt, hogy bemenni sem mertem. Mondjuk, nem volt egy kirándulóidő, az tény.

Csopakon ismét elgondolkodtam. Eredetileg az volt a terv, hogy Lovasnál felmegyek Felsőőrsre és ott ismét rácsatlakozom a haver nyomvonalára, így az utolsó nagy mászást még éppen elkapom. Csakhogy megint a logisztika. Szombat délután van, bolt már nincs nyitva, maximum az Aldi Almádiban. (Ahol meg kell mászni a 13%-os emelkedőt.) Jó lenne kajálni is valahol. Ha ez nem sikerül, akkor viszont kell a bolt, mert a mai ebéd nem volt betervezve, nincs otthon annyi kaja. Ráadásul a mai nap után kell legalább két sör is, hogy kiheverjem a megpróbáltatásokat. Fogós. Amiben biztos voltam, hogy Felsőőrsön semmi sincs. A Vén Oroszlán bezárt, valami fagyizó van mellette Kisoroszlán néven, az most nem pálya. Marad a part.
Lovasig elgurultam a felső úton, élveztem, mint mindig. Utána le a partra. Alsóőrsben reménykedtem… és nem hiába. Habár a strand melletti büfésor kihalt volt, mint kísérleti atomrobbantás után egy atoll, de egy-két hely nyitva tartott.

Többek között ez is. Nem hittem a szememnek. Postřižinské. Mely egy filmnek (Postřižiny) a címéből származik. A filmet magyarul Sörgyári Capriccio néven ismerjük. A történet röviden az, hogy amikor a kilencvenes évek elején újraindították azt a nymburki sörgyárat, ahol Hrabal gyerekeskedett és mely élményekből írta ezt a sörgyári trilógiát, nos a tulaj megkérdezte az írót, hogy elnevezheti-e a gyártott sört Hrabal könyve alapján. Az író pedig megengedte.
És Alsóőrsön ott figyelt egy Postřižinské nevű kocsma, ahol nymburki sört csapoltak és kajálni is lehetett. Ilyen egyszerűen nincs. De még ezt is lehetett fokozni: árultak dobozos Postřižinské sört is, így egyből vettem kettőt otthonra. Azaz kajáltam is, meg a boltot is elrendeztem egy füst alatt.

A sör és pihengetés után forró zuhany, be a takaró alá. Nem is kellett sokat várnom, egyből elaludtam. Szunyókáltam egy órát, majd indulhattam is a haveromhoz, ahol meglepetésvendégként összefutottam egy másik haverommal is. Jót dumáltunk. Szívem szerint maradtam volna tovább is, de holnap megint korán kell kelnem.
Az este 11-es hazabringázásnak annyira nem örültem, de vittem télikabátot. Kellett.

[Update]

A francba. Itthon visszanézve a gopró felvételeit vettem észre, hogy nem működött a külső mikrofon, csak az a nagyon béna beépített. Szívesen anyáznám a technikát, de a logika azt súgja, hogy én voltam a balfék. A korábbi tesztelésen ugyanis kiderült, hogy ha jól van összedugva a rendszer, csak éppen nem ismeri fel a mikrofont, akkor azt azért felismeri, hogy valami be van dugva a csatlakozóba és ilyenkor kikapcsolja a belső mikrofont. Azaz ha most volt belső mikrofon, akkor valószínűleg nem volt bedugva a külső.
Valamit így is lehet varázsolni vele, csak éppen külön kell szednem ezt a napot, külön videóba. Ugyanis nagyon kényelmetlen lenne ennyire eltérő minőségű hangot egy videón belül, egységesen kezelni.