Tekintsétek úgy, hogy ez itt egy tablókép.

(Igen, Barna bringásmeze az MS Store-ból van, még 2007 körül vettem.)

Amikor leugrottam Egerbe, másnap meg haza, kaptam egy érdekes üzenetet a Straván. Roland azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem júniusban letekerni 300 kilométert az Alföldön.
Nyilván nem.
Pár nappal előtte mentem ennyit, igaz, két nap alatt, de így is megviselt. Nem fizikailag, pszichésen. Hosszú, akár száz kilométeren keresztül is nyílegyenes utak, tűző nap, nulla árnyék, szembeszél, monoton, vég nélküli tekerés. Ez az Alföld. Másfelől meg ez egy szervezett akció – gyakorlatilag egy bringás teljesítménytúra -, engem viszont minden szervezett megmozdulás taszít. Én egyedül szeretek járni, a saját tempómban. Harmadrészt meg… nem hiányzik. Kinőttem már abból a korból, hogy az egómat építgessem. (Időnként inkább már visszanyesegetni kellene.)
Szóval nem.

Itt van az eredeti kiírás.

Elmeséltem a történetet családi környezetben és a két gyerek ráharapott. Ők már többször is lenyomták a 205 kilométeres balaton-kört, nekik pont jókor jött ez az új kihívás. A fiamnak ugyan még nincs országúti bringája, de mostanában, amikor én leginkább gravelezgetek, el szokta vinni az enyémet és már annyira belezúgott, hogy rendelt is magának egyet.

  • Öt évvel ezelőtt meg még nem bírtam ráimádkozni.
    – Fater, ez nagyon instabil!
  • Na szóval, rákészültek, ahogy kell. Egy héttel korábban nyomtak egy 170 kilométeres főpróbát. Pár nappal korábban már nem ittak alkoholt – ez volt az egyik legnehezebb – és megfelelően táplálkoztak.
    Meg volt bemelegítésképpen egy RHCP koncert.

    Pillanatképek a versenyről

    • A teljes táv 308/309 kilométer lett. Mindkettőjük átlagsebessége 25.8 km/h volt. 12 órányi tiszta bringázáson keresztül.
    • Rendesen megküzdöttek a kerékpárokkal. Amikor estefelé pakolták fel a kocsira, akkor derült ki, hogy az országútim defektes. Megszereltem volna, csak akkor éppen máshol bringáztam. (Megírom.) Barna megkinlódott vele. Másnap reggel, mondom, másnap reggel, amikor hajnali ötös indulás volt már Kecskeméten, szóval ekkor megint le volt eresztve a kerék. Elengedte a ragasztás. Gyors szerelés. Rosszul. A külső becsípte a belsőt, pumpáláskor eldurrant. Ekkor már csak gravel belső volt náluk (a kapkodásban véletlenül vitték magukkal, preszta-preszta, ugye), azt gyorsan beszerelték. Az indulásnál derült ki, hogy nem forog a kerék. Ja, mert a túl nagy belső egy helyen kitüremkedett. Újabb szerelés, végül az utolsó pillanatban minden rendbejött. Aztán a végén, miután begurultak a célba és pár percnyi bandázás után rakták volna el a bringákat, megint leeresztett, most a változatosság kedvéért az első kerék. Ehhez képest a lányom viszonylag olcsón megúszta, neki az spd pedálja állítódott el, csak éppen a csavar feje elnyíródott, nem lehetett utánaállítani. Emiatt úgy ment végig, hogy minden tekerésnél kicsúszott a cipő a pedálból.
    • Belekeveredtek egy bolyba, ami szvsz kötelező egy ilyen túrán. Eleve húzták egymást, aki elengedte fülét-farkát, az azt kockáztatta, hogy kiesik a bolyból. Mindig más állt előre, a többiek a szélárnyékában mentek. Meg hát a profik tudták, mikor kell pihenni, mikor kell megnyomni. Az utolsó hatvan kilométert például 30-35 közötti tempóval tolták végig. Ha lassabban mentek volna, mentálisan kidőltek volna, így meg vitte őket az adrenalin.
    • Az érkezés után nem sokkal beszéltünk telefonon. Megkérdeztem, hogy jövőre mennének-e? Ha nem is dörgő, de igen volt a válasz. Akkor nem lehetett ez annyira rossz. (Különösen úgy, hogy a túrának évek óta visszatérő törzsversenyzői köre van.)

    Linkek