Month: July 2021

Előzetes
2021.07.09; péntek

Mi várható, ha egy egyébként csavargós családot bezárnak kisebb-nagyobb szünetekkel másfél évre? Az, amit most csinálunk. Egy hét sporttábor, egy hét pihenés pakolás, szervezés. majd újabb egy hét sporttábor.
Most éppen lemegyünk a Balatonra. A legnagyobb kánikulában. Biciklizni.
Ja és kempingbe. Szándékosan vízparti parcellát foglalva.

Megmagyarázom.

Tök jó a Balaton, olyan nagy, meg hideg, meg nedves, de én már csak úgy vagyok vele, hogy bőven elég, ha évente egyszer körbeevezem a haverokkal. El se tudom képzelni, hogy felverem a sátrat és nem csinálok semmit, csak heverészek a parton. Ez maga a pokol.
Erre találtuk ki, hogy mi lenne, ha ehelyett bebringáznánk a Balaton-felvidéket, kicsit átnéznénk a Keszthelyi-hegységbe, sőt, akár még a Bakonyba is? Ekkor nem feltétlenül kellene parti kempingbe mennünk, 27ezer forintos mobilházat bérelnünk, elég lenne valami káli-medencei kisfaluban keresnünk szállást, havaj. Aztán kiderült, hogy ezek a házak sem olcsók[1] szezonban, ellenben az akali kempingben lehet full komfortos, nagy parcellát bérelni egészen jó áron (kb 11ezer/éjszaka), majd amikor lefoglaltam, megkérdezték, hogy vízparti parcellát kérek-e, én meg úgy voltam vele, hogy ha lehet választani, akkor miért ne? (Egy ezressel volt drágább.) Szóval az lett a vége, hogy megyünk ugyanazzal a nomád[2] felszereléssel, amellyel tavaly Budejovicében voltunk, ugyanúgy a bringatúrákon lesz a hangsúly, ugyanúgy lesz mellettünk tó, ahol fürödni lehet, most viszont viszünk kajakokat is. Mert makacsok vagyunk.

[1]
Nem is igazán értem ezt a dolgot. Balatonfelvidék, falu, apartmanbérlés. Az árak 30-40ezer között, éjszakánként. Az apartmanokban nincs klíma. Ehhez képest voltunk most Horvátországban, 50 eurós (18ezer forint/éj) apartmanban. Full felszereltség, klíma, tengerpart, 20 méterre az ingyenes strandtól. Még a 60ezer forint utazási költséggel is jobban megéri az egy hét.

[2]
Mennyire is nomád az a nomád? Hiszen az igazi nomád az, aki az avarban alszik, patakban fürdik, bokorba szarik. Ehhez képest így nézett ki a rakodóterünk induláskor.

Gyakorlatilag bepakoltuk a fél házat. Mennyire nomád ez?
Bármilyen fura is, de eléggé. Hiszen gyakorlatilag fel kell építenünk egy sátortelepet, annak a tereivel és össze kell raknunk valamennyi komfortot. Legyen asztal, legyenek székek, legyen világítás. Legyen hűtő. Kerékpározni fogunk, kajakozni fogunk, ezekhez is kell felszerelés. Az autót beépítjük, teherszállító bringánk most nincs, a nagyobb dolgokat nem tudjuk elhozni a boltból, azaz azokat is itthonról visszük. Nyilván egy lengyel kajaktúrához képest ez nem nomád, de a normál itthoni élethez képest az.
Azaz van nomád, nomádabb és legnomádabb.

Ha esetleg megkérdeznéd, mi a legbiztosabb módja a légiósbetegség elkapásának, azt mondanám, hogy tessék megszervezni kéthetente egy komplett egyhetes családi túlélőtábort, tessék rá összepakolni, tessék lebonyolítani, majd utána elpakolni, illetve feldolgozni a történteket. Mindezt ötezer fokos melegben.

Mondanom sem kell, voltak kavarások. A sportóra, melyet időben be kellett szereznem és le kellett tesztelnem. Mert megint csak egy hetem volt rá.
Aztán kedden mentem egy próbakört bringával. (123 km, 905m szint.) Hogy megnézzem, milyen élmény 35 fokban nyomni egy akkora túrát, mint amilyenből négyet is terveztünk. Na, ebbe a kisérletbe kis híján belehaltam. Nem azért, mert a hőség teljesen kiszívta az erőmet, nem azért mert az utolsó 5 kilométeren hat helyen görcsölt pokoli erővel a lábam, nem azért, mert egész éjjel rázott utána a hideg, hanem azért, mert befutott hajnai fél egykor egy újabb refluxos bukás és kábé kettőig csak az ágy szélén ültem és igyekeztem felköhögni a tüdőmből a savat. Jó kis teszt volt a sportórának is, egész szerdán azt mutatta, hogy tulajdonképpen halott vagyok. Igaza volt. Feküdtem a kanapén, magamra irányítottam két ventillátort, betettem valami régi zenét és délig csak a plafont néztem. Azon gondolkodtam, akarom-e én ezt az egészet? Meg a csajok akarják-e? Aztán délután hideg zuhany, óvatos ebéd, kávé, újabb hideg zuhany, egy még óvatosabb kettlebell gyakorlatsor (a sportóra enyhén csóválta a fejét, szerinte a tegnapi akció után 65 órát kellett volna pihennem), megint hideg víz… és kezdtem éledezni. Csütörtök reggel elmentem futni, az óra megint lehülyézett és megint igaza volt, két kilométer után kidőltem, hazasétáltam. Még nem tudom, mi lesz ebből. Lehet, hogy nem lesz erőm már az első túrára sem. Lehet, hogy a többieknek sem.
Lehet, hogy kinyírom a családom. Meglátjuk.

Spoiler Alert:
Mindenki életben maradt.

Hazautazás
2021.06.30; szerda

Egy utolsó úszás kora reggel. Ha ez nem glitch a mátrixban, akkor semmi sem az.

• Az utolsó három napban, amikor kiértem a strandra, egy korombéli, pocakos férfi lépett ki a toitoi vécéből, ruhástól beállt a vécé melletti tusoló alá, majd elsétált. Az egyik reggel hatkor értem ki, a másikon 6.30-kor, a harmadikon 6.45-kor. (Lehet, hogy ott aludt és a kavics zörgése ébresztette fel?)
• Az utolsó három napban mindig volt úszó a strandon, akármikor is mentem ki reggel. Mindig ugyanazok. Egy nyugdíjas házaspár, akikkel középen találkoztam, illetve egy negyvenes hölgy, aki a szomszéd strandról úszott át. (Az idősebb pár a gyerekrészlegnél ment be, ezért nem ébreszthették fel a klotyiban alvó férfit?)
• Az utolsó két napban, amikor már sétáltam a pékségbe, mindig kifordult elém a parkolón keresztül egy idősebb férfi, mankót húzva maga után. A mankóra nem volt szüksége, gyorsabban haladt mint én. De húzta maga után, végig a Betina beach-en.

Reggel találták meg a csajok a fagyasztóban az előző esti meccsre félrerakott bort. Direkt vettem az utolsó estére egy drága és valószínűleg finom bort. Most betonkeményre fagyott. Istenem, a tegnapi nap már csak ilyen vacak nap volt.

Pár szó a pékségről és a pékárukról. Az rögtön az első reggel kiderült, hogy fejenként egy negyedcikkely burek, az rengeteg. Annyira zsíros, hogy nekem kapásból beindította a refluxot. (Hát, igen, ennyit öregedtem. Hat ével ezelőtt még kétpofára zabáltam.) Így végül csak egyet vettünk Nejjel, azt vágtuk ketté. (Dóra gluténes, ő kimaradt az egészből.) Nekem viszont ez kevés volt. (Ebédre éppencsak bekaptunk valamit, azaz gyakorlatilag a reggeli tartott ki egész nap.) Így elkezdtem kisérletezgetni, találomra válogatni a pultról. Nos, egytől egyig minden vacak volt. (Kivéve talán a meggyes rétest és a hotdogot.) Stílusban a pék leginkább tésztafetisiszta volt, azaz tömérdek cukros tészta, a tölteléket, a feltétet (azaz a sajtot, sonkát, csokoládét és vaníliát) éppenhogycsak megmutatta a péksüteményeknek. Persze, lehetne mondani, hogy pont kifogtunk egy ilyen péket, de ez egy üzletlánc volt, gondolom, mindenhol egyforma minőséggel.

Még valami, amit feljegyeztem, de eddig kimaradt. Frankón öregbítjük külföldön a hírnevünket. Soha nem láttam, hogy horvát autós türelmetlenkedett volna, izgett volna, mozgott volna, megpróbálta volna leszorítani a kerékpárost, vagy addig dudálni rá, amíg az dematerializálódik. Türelmesen kivárták, amíg az akadályt biztonságosan ki tudják kerülni, majd kikerülték. Két alkalom volt, amikor hülyegyerek módjára nyomták mögöttünk a dudát, hátha akkor hirtelen elpárolgunk. Más oka nem lehetett, mivel mindkét alkalommal szűk, meredek kaptatókról volt szó, mely helyeken még le sem tudtunk volna húzódni. Mindkét alkalommal magyar rendszámú autó hisztizett. A második alkalommal konkrétan az EuroVelo8 kerékpárúton, mely tényre táblák is utaltak. De a parasztnak ez már komplikált volt, csak annyit látott, hogy kerékpáros, feltart, dögöljön meg, duda.

Na mindegy, ott hagytam félbe, hogy megvolt a reggeli úszás, beszereztem a pékárut, megreggeliztünk. A nagyvadakat (kajakok, bringák) már tegnap elpakoltuk, ma már csak a ‘mindent a táskákba, táskákat az autóba’ gyakorlat maradt hátra. Na meg berendezkedni a hosszú utazásra. A szállásadónktól kaptunk másfél liter házi sajtolású olívaolajat. Kedves gesztus volt, sajnos csak annyival tudtam viszonozni, hogy hagytam egy cetlit, miszerint hvala. (Annyiszor megfogadtam, hogy ha olyan helyre megyünk, ahol van szállásadó, viszek valami kis zacskó pirospaprikát. Aztán mindig elfelejtem.)

Maga az út nagyrészt unalmas volt. Rácsatlakoztunk a sztrádára, benyomtam a tempomatot 100-ra és hazakocogtunk. Lucskónál figyeltem, hogy időben lehajtsak jobbra, a bankkártyás kapukhoz vezető útra. (Ez kábé két kilométerrel a kapuk előtt van, figyelni kell.) A bankkártyás kapunál olyan gyorsan mentünk át, hogy le sem vettem a lábamat a kuplungról. Szemben a készpénzes kapukkal, ahol ránézésre olyan félórás várakozás alaklult ki. Abból saccoltam, mivel a határ előtt, Sveti Helenánál már nem voltak külön készpénzes kapuk és itt jóval kisebb forgalomnál, kisebb sornál is megvolt a félóra várakozás.
Majd jött a határ. El nem tudom képzelni, mit szarakodtak, de megint álltunk egy órát. Pedig két percen belül mentünk át itt is. A magyar hölgy nem is a bódéban ült, kiállt az autók mellé, vetett egy pillantást a személyi igazolványokra, mosolygott és intett, hogy mehetünk. Szó sem volt semmilyen hazatérési covid ellenőrzésről.

Nagykanizsánál újabb tankolás. Szépen erősödő forgalom Budapestig, de semmi komoly. Alig kellett hozzányúlnom a tempomathoz.

Aztán az M0. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan volt képes egy cég ezt megúszni anélkül, hogy kiforgatták volna a vagyonából, vagy nem kötelezték volna egy ideiglenes híd összedobására. Egy kétmilliós nagyváros kritikus hídja használhatatlan immár három éve, úgy, hogy a felújítást végző cég már másodjára barmolta el a felújítást.
Mármint ezt mormoltam csikorgó fogakkal, amikor megláttam a Google Maps kijelzőjén a piros +56 perc jelzést. Aztán itthon utánaolvastam alaposabban, és a helyzet, szokás szerint, nem egyszerű. Ami viszont biztos, az az, hogy még évekig fogunk szívni vele.

[Update]
A poszt megírása és kirakása között jelent meg egy újabb írás a témáról. Nagyjából ugyanazt írja, mint az előző belinkelt anyag, bár technikailag nem annyira részletes, viszont vannak benne új infók, szóval legyen ez is itt.

A dugóban volt időm mérleget vonni erről a nyaralásról. Az alapcél, amely miatt egyáltalán a helyszín felmerült, az a kajakok és a tenger találkozásának megszervezése, a felek összebarátkoztatása volt. Nem megyek bele a részletekbe, megírtam már többször is, ez most nem igazán sikerült. Itt vannak ezek a csodálatos karbon tengerikajakok… és nem tudjuk rendesen használni. Az, hogy én még nem érzem komfortosan magamat benne, az csak az egyik ok, ráadásul nem is a legerősebb. Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog[1]. A baj máshol van. Például a ki-beszállásnál. Olyan helyen, mint most, ahol meredek és kavicsos a part, meg erős a szembehullám, nem lehet oldalra fordított kajakkal finomkodni. Be kell tolni a kajakot szemből és a derékig érő vízben beszállni. Erős hullámzásban nem könnyű, de az evezőlapátra támaszkodva megoldható. Már akinek. Én csak mezítláb nem zsibbadok a kajakban, viszont annyira szűk odabent a hely, hogy ha már beszálltam, nem tudom levenni a cipőt. Cipő nélkül begázolni az Adriába, derékig érő vízbe, na az érdekes formája a mazochizmusnak. Mind számomra, mind a tengeri sünök számára. (És most nem a vízirendőrökre gondoltam.)
Ja, még nem beszéltem a fokozott érzékenységről. Most például apálykor a parttól olyan 10 méterre nagydarab sziklák magasodtak ki a vízből, azaz oldalsó beülés után rögtön fordulni kellett az 5,5 méteres kajakokkal, hogy ne törjenek össze a sziklákon. Mindezt közepes, illetve később erős hullámzásban. Mondhatnád, hogy ez akkor egy nagyon szar beszállóhely volt, amiben van is igazság, de épp az volt az egyik legnagyobb tanulsága a kirándulásnak, hogy ezekkel az érzékeny, kevésbé stabil kajakokkal nagyot romlottak a ki-beszállási lehetőségek. Ami eddig jó beszállóhely volt, abból immár problémás beszállóhely lett, ami eddig problémás volt, az majdhogynem lehetetlen vállalkozássá alakult. Utolsó nap Nej tudott még állatkodni bent a hullámos vízben, mert tartottam a kajakját, amíg beszállt. Nekem egyedül már esélyem sem volt. És nem a sziklák között, hanem a gyerekrészlegen.
Ehhez képest a polietilén kajak problémamentes. Ki lehet vele siklani kavicsos partra, be lehet csúszni kavicsos partról, menetközben is oda állítom a lábtámaszt, ahová akarom, eveztem már benne mezítláb, bakancsban és gumicsizmában, minden működik. Ja, és sokkal stabilabb, jobban pakolható. A karbon mindezzel szemben csak annyit ad, hogy gyorsabb. Meg vagányabb.
Ez azért elgondolkodtató. Ahogy korábban is céloztam rá, legközelebb a polietilén kajakokkal megyünk tengerre és túrázunk. Ahogy eddig is. A karbon kajakokkal pedig egyelőre itthon, viszonylag normális beszállási lehetőségek mellett keressük a kihívásokat. (Ezért bosszantó a Deák Ferenc híddal történő szarakodás. Jelenleg el vagyunk vágva a célra leginkább alkalmas Velencei-tótól.)
Nos, nem mondom, hogy megoldottuk a problémakört. Még azt sem mondom, hogy alakul. De valamit ki fogunk találni.
Mindenesetre felkészül a strandpapucs.

[1]
“Hiszen csak gyakorolni kell és menni fog.”
Ha ez ilyen egyszerű lenne. 2018-ban fogytam 27 kilót. Tudomásul kell venni, hogy aki egyszer kövér volt, annak a hátralévő életében folyamatosan küzdenie kell a kilókkal. Csata csata hátán, vannak nyertes csaták, vannak vesztesek. Most éppen nem állok túl jól, az inga kilengett, a mérleg 101 kilót mutat, azaz 14 kiló visszajött. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a kajakhoz kaptam ajándékba egy ábrát. Ez egy diagram arról, hogyan változik a súllyal a kajak stabilitása. Maga a kajak 80 kilós versenyzőre lett méretezve. 100 kilós ember esetén a stabilitása nagyjából portya erősségű. Azaz a tengeri hullámzásban Nej virgoncan evezett a 80 kiló alatti testsúlyával, én viszont paráztam a 100 kiló feletti súlyommal. Nyilván a megoldás sem az – legalábbis rövidtávon nem – hogy megszokom ilyen körülmények között, hanem az, hogy ismét visszamegyek 90 kiló alá.
Ja, még valami. Eddig is tudtam, csak valahogy kiesett a fejemből. A kajakomon a zárófedelek nem igazán zárnak. Ha átcsapnak felettük a hullámok, neadjisten beborul a kajak, akkor a tárolókba befolyik a víz. Nem is kevés. Ezzel nem csak az a baj, hogy minden cuccot vízhatlanba kell csomagolnom, hanem az is, hogy ha a kajakban szabadon lötyögő víz van, az rendesen rontja a stabilitását.

A dugónak is vége lett egyszer. Utána hipp-hopp már itthon is voltunk. Nyitottam a bejárati ajtót, és… vízcsobogás. Asztakurva! Berongyoltam. A konyhában dőlt a víz a mosogató csapjából. Mi a fene?! Mi történt itt? Mert ha egy héten keresztül egyfolytában folyt a víz a csapból, akkor rakhatom is félre az egyhavi fizetésemet a következő vízdíjra.
A ‘mi történt?’ kérdésre egyszerű volt a válasz. Kábé féléve szarakodik a konyhai csap. A hideg vizes oldal hol működik, hol nem. Azaz megnyitom és 90%-ban nem jön víz, 10%-ban meg igen. Valaki megnyitotta, nem jött a víz, úgy felejtette, aztán amíg távol voltunk a csap valahogyan megjavult és beindult.
Mikor történhetett? Szerencsére az utazás előtt megkértük Barnát, hogy a hétvégén jöjjön át, etesse meg a macskát, meg vigye el a leveleit. Vasárnap volt itt, akkor még nem folyt a víz. Azaz maximum 3 nap. Nem, ez sem öröm, de már csak egy fél államkincstárnyi pénz.
Afrikában meg szomjanhalnak.

Utána pakolás. Meg pakolás. És pakolás. Két napon keresztül. A digitális tartalmak összeszedése és rendezése három napig tartott. Drón, gopro, milc kamera, három mobiltelefon, köztük egy iPhone az idióta *.heic formátumával, melyhez a konverter már fizetős és rohadjak meg, ha egy petákot is fizetek bármilyen Apple termékért. Szerencsére online is lehet konvertálni, de a lányom 102 képével azért elvoltam egy ideig. (Nem beszélve arról, hogy ezzel elromlik a fájlok dátuma, azaz nem tudom a nyersanyagot sorbarakni a válogatáshoz.) Aztán a válogatás, 200 képre Lightroom, újabb válogatás, majd a válogatásból válogatás a blogra. Segédábrák elkészítése. Jegyzeteket két helyen is követtem el, a mobilon és a laptopon, ezeket össze kellett fésülnöm. Trekkeket mind az órám, mind a túragps készített, sőt, a túragps még screenshotot is gyártott, ezeket is össze kellett terelnem a Basecamp-be, aztán most az egyszer úgy döntöttem, hogy nem teszek ki trekket a blogba, mert ezek nem voltak olyan nagy túrák. De a Relive-ba feltöltöttem, hiszen a videóba majd kell. És még csak ezután jött a szintézis, azaz a párszavas feljegyzésekből meg kellett írnom a blog posztjait, belekomponálva mind az addigra letisztult fényképanyagot, mind a segédábrákat. Minderre volt pár napom, mert hétfőtől meló, melódia. Meg vettem egy újabb sportórát, azt is tesztelnem kell. (Mint jeleztem, meg fogom írni.) A kert a macskával együtt sikoltozott, amikor meglátott. Ha nem nyúlok hozzá, mármint a kerthez, akkor az egyik fele meghal, a másik meg elburjánzik és elfoglalja a halott területeket. Meg persze lehet felkészülni a tető zsindelyezésére, mert az is itt van a nyakunkon.

Hát, így. Hazajöttünk.

Hasznos link rovat
– Fotóalbum

Murter hegymászás, Betina
2021.06.29; kedd

Az utolsó nap. Tudomásul vettük, hogy egy csomó tervezett program elmaradt. De ezt nem így kell nézni, hanem úgy, hógy mi valósult meg, hogyan éreztük magunkat. Én a kajakkal konkrétan szarul, de ez az én bajom.

Ma már nem is terveztünk nagyobb evezést. Kora délutánra erős szelet ígértek, lehet, hogy bemegyünk ide a strandra ökörködni. Már ha sikerül a beszállás a hullámverésben, a magas, aprókavicsos partról.

A turnus szombattól szombatig tart. (Mi az oltás miatt jöttünk szerdától szerdáig.) Fizikailag is érzékelhető, hogy a mostani turnus, azaz az előszezon utolsó hete, már jóval erősebb, mint az előző. Egyre többen vannak a strandon, már reggel is. Az apartmanház is kezd megtelni, az élet pedig már kora hajnalban pörög. A halasbácsinál megjelent a választékban a polip és a… mittudomén milyen hal. Laposan terült szét, a szeme a vörös blob tetején volt, elsőre rájára tippeltem, de az alakja nem stimmelt. Laposhal sem lehetett, az hal formájú és oldalt van a szeme.
Szóval olyan tengeri izé.

Mint írtam, a kajakozás ma kihagyva. A listánkon még egy gyaloglás, illetve egy nagyobb bringázás szerepelt. A gyaloglást választottuk. (A bringatúra a Pirovac beach lett volna és a La Spuz kocsma.) Így viszont felmászunk a Murter melletti kereszthez, majd lejőve körbesétáljuk a félszigetet, utána pedig Betina óvárosát, mert az eddig valahogy mindig kimaradt.

Elindultunk. Felmásztunk. A piros kecske túrajelzés mentén.

A legjobb mászásunk volt. Azt a terepet láttuk be a maga teljességében, amellyel először szembesültünk Barnával, amikor a környéken történő első nagyobb evezésünkkor, 2007-ben kifordultunk a betinai csatornából és elevickéltünk a murteri öböl széléhez. Gyönyörű. Kicsit balra szigetek, sok, nagyon balra a Kornati vonulata, egyenesen szigetek, jobbra kisebb hegyek, mögöttük a fenséges Velebitek. Lélegzetelállító látvány. A vízről is, de így, a hegytetőről is.

Sokáig ücsörögtünk. Én nekiküldtem a technikát, drón, gopro, milc, 200-as objektívvel. Meg mobiltelefon, persze, hogy legyen kép a Straván is. (A drónnal sajnos nem értem rá túl sokat játszani, a szél is erős volt, meg az interferencia is. A horvátok minden nagyobb hegycsúcsra antennákat, átjátszókat, erősítőket telepítenek, itt is volt egy köteg, a Mavic Mini pedig erősen panaszkodott, hogy alig érzi a jelet.)
Séta hazafelé. Még benéztünk Betina óvárosába. 2006-ban írtam, azóta is tartom, Betinának van a szigeten a legszebb óvárosa. Ehhez képest még nem csavarogtunk benne, pedig itt lakunk mellette. Holnap reggel meg már megyünk haza.
Fel. Le. Mint az egész szigeten úgy általában.

Na, eddig volt jó.

A szálláson kifújtuk magunkat, majd a csajok kimentek a gigaúszógumival sörözni, én meg elbringáztam boltba. Valami elképesztően felnyomták az agyamat. Az egyébként is szűk boltban két helyen is árufeltöltöttek, kerekes kosárból, hogy biztosan ne lehesssen elmenni mellettük, nem sokkal később bejött négy HP (a gyengébbek kedvéért HülyePicsa, azaz középkorú nő, akinek fogalma sincs, hol van és mit csinál, ebből kifolyólag mindig a legszűkebb részeken áll le csacsogni a másik HP-val), nekem meg a csajok kifejezetten egzotikus cetlit írtak, mindenféle marhasággal, pedig én csak sört szerettem volna venni. Aztán a pénztárnál tumultus, a kerekes kosarat nem tolhattam ki a boltból, a táskák a bringán voltak, kézben nyilván nem tudtam kivinni mindent, volt némi balhé, mire kijutottam. A betinai útszűkületbe beszorult egy hajószállító kisteherautó, ott is lett egy jófajta tumultus. Mire hazaértem, azt hittem, felrobbanok. Nem akartam semmi mást, mint klímát, egy sört és ebédelni valamit, lévén ekkor már negyed kettő volt, én pedig hatkor keltem. Nej viszont ekkor találta ki, hogy bemegy a hullámokba emberkedni a kajakjával, ami azt jelentette, hogy nekem is mennem kell, segíteni beszállni, figyelni, amíg birkózik, aztán segíteni kiszállni, én viszont nem voltam hajlandó, éhes voltam, nyűgös, ezután kimentek Dórával, de az nem volt az igazi, a beszálláson sem jutottak túl, én ebéd után kiindultam, de akkor már jöttek vissza, majd Nej ivott egy sörnyi bátorságot, ekkor kimentünk újra és végre tudott menni egy kört a hullámokban.

Egyébként tényleg rendes hullámok voltak, Nej úszógumiját korábban simán elragadták, esélyük sem volt utolérni.
Ráadásul mire befejeztem az ebédet, beállt a belső parkolóba egy harmadik autó, végképp kizárva a lehetőséget, hogy meg tudjak fordulni az udvarban és orral ki tudjak menni a szűk kijárati folyosón. (Eredetileg úgy terveztem, hogy ebéd után megfordulok. Tényleg nem értem, mi a fasz problémája volt az univerzumnak az ebédemmel, de elég rendesen büntetett érte.) Miután visszajöttünk, még tettem egy próbát, de sikerült úgy beragadnom az autóval (pár centi kellett volna, de nem volt), hogy a szorult helyzetből csak úgy tudtam visszaforogni, hogy a kerítésnél meghúztam a kocsi elejét. Elég szépen. Fasza. Nyilván sokat dobott az egyébként is idegbeteg kedvemen.
Ja, utána munkaidő nyilvántartás. Mert hogy a hazaérkezés után otthon eszembe sem fog jutni, az biztos. Külön élvezet lesz ezen a neten. Gyakorlatilag mint a mesében, hol volt, hol nem volt, leginkább az utóbbi.
És akkor ma még pakolás: a kerékpárok bekötése a kocsiba, kajakok felrakása, lekötése és elkezdeni az aprócuccok összerakását. És így, ilyen feszülten, idegesen jön a kellemes, hangulatos utolsó vacsora, étteremben. Azt hiszem, a mai nap után félrészegre kell innom magamat, hogy legalább mosolyogjak.

Alakul.

Délután ötkor elmentünk étterembe pizzázni (a pizza egyébként jó volt) , figyelve arra, hogy hatra otthon legyünk. Mégis csak más a német-angol meccsel a háttérben pakolászni, mint anélkül. Meg persze bontottunk bort is, naná. Valószínűleg a holnapi egész napos vezetésen nem fogom annyira jól érezni magam, mint ahogy most alakul, de majd csak lesz valahogy. Legfeljebb otthon utánatöltök.

Hát, Árpád, annyit sajnos nem ittam, hogy ez a meccs tessen. Valószínűleg annyit nem is lehet.

Laza evezés, Slanica bringatúra
2021.06.28; hétfő

Menetrendszerűen. Jó ilyesmit mondani, amikor jó dolgokról van szó. Hat óra tízkor elkezdett perzselni a nap, igen, redőnyön keresztül, egy klímás lakásban, felhúztam az úszónacimat, kisétáltam, körbeúsztam a strandot, a kinti zuhanynál lemostam magamról a sós vizet, a lakásban átöltöztem, elsétáltam a pékségbe, megvettem a reggelit. Eddigre mindenki megébredt, reggeli, a napot beindító sör, utána olvasgatás a neten, programtervezés, majd újabb átöltözés, kajakok kicipelése a partra, vízreszállás, 40 perc evezés a Jezera Village kempingbe, bolt, sör (a kocsma ilyen korán még nincs nyitva), a sört a játszótéren ittuk meg, egy árnyas fa alatt, egy másik pár társaságában, akik szintén ideszorultak sört inni, majd vissza Betinába, ami már sokkal kalandosabb volt, feltámadt a szél, megszaporodtak a miniyachtok, táncolt a víz és a kajak, a kiszállás megint agyfelbaszó, de ilyen az, amikor váratlanul tele van a gyerekrészleg, bár úgy általában is meglepő volt, milyen sok helyen milyen sokan vannak, ahhoz képest, hogy hétfő van, na mindegy, én leültem a konyhában sört inni, Dóra és Nej kimentek a strandra a sörivós úszógumijaikkal, amit én fel akartam venni drónnal (ís, mert gopróval már tegnap felvettem), de nem jött össze, sokan voltak a strandon, én meg azért csak full illegálban nyomom, sebaj, holnap hátha sikerül, legfeljebb kihajtom őket hajnal hatkor, a kameráért mindent. Visszajöttem a lakásba, bedőltem az ágyba olvasgatni, naná, hogy végigaludtam a teljes csendespihenőt, négy óra körül kezdtem éledezni. Bringaprogram. Irány Slanica, a sziget legnépszerűbb strandja.

Az egész út kábé 10-15 kilométer, de kalandos. Nagyrészt a tengerparton kanyarog, kifejezetten hangulatos, csakhogy utána haza is kell jönni, keresztül a sziget hegygerincén, ami 500 méter hosszan 13%-os emelkedő, ötezer fokban. Az andalgás után nem esett túl jól. Otthon pedig megintcsak rutin, sör, nekem téliszalámis szendvics, Dóra halat sütött maguknak, utána bor, nekem blog, Nej nekiállt dolgozni. Közben néha ránéztünk a horvát-spanyol meccsre és nagyokat csodálkoztunk. A kisvárosokban valószínűleg ingajáratban jár a rohammentő.
Utána még egy pohár bor, alvás.
Tényleg semmi extra, mondhatni rutinos nap. Nem volt egésznapos túra, nem volt nagy megerőltetés. Mintha nyaralnánk.

Néhány apró életkép.

Az udvaron rozmaringból van a sövény. Miközben én évek óta azért küzdök, hogy a teraszon legalább egy megmaradjon a 4 tőből. (Kettő már elpusztult.) Ezt jobban írigylem tőlük, mint a leandert vagy a citromfát.

A bringás kiránduláson megint belefutottunk a kerékpárút sajátos, dalmát értelmezésébe. Konkrétan a Slanica és Cigrada közötti parti út végéről van szó. Kerékpárút. Talán montival. Talán. Mi toltuk.

Ronda nagy bogár csimpaszkodik egy levélen a teraszunk mellett.
– Nagyon higgadt – motyogtam, kamerával a szemem előtt.
– Az előbb más pozícióban volt – jegyezte meg Nej.
– Biztos? Akkor óvatosan fényképezem. Szárnya is van és amilyen rosszarcú, leköp valami méreggel és meghalok.

– Nézd, milyen bátor voltam!
– Te hős!
– Figyeljetek, ez már döglött – jött közelebb Dóra.
– Ne hülyéskedj, él ez. Csak higgadt.
– Háát…
– Már nevet is adtunk neki. Béla.
– Ez egy kabóca.
– Tulajdonképpen lehet. Béla a kabóca.
– De ha megnézitek közelebbről…
– Én nem hajolnék ennyire közel hozzá.
– Mondom, ha megnézitek közelebbről, láthatnátok, hogy ki van szakadva a háta és belülről teljesen üres.
– Fúj. Tényleg.
– Na ugye.
– Akkor ez Béla, a kabócaálca.